A Lykon Birodalom királynéja leszek. Annak a királynak a felesége, aki az elmúlt néhány évben leigázta a fél kontinenst, ártatlanok vérével áztatta a földet, szenvedést és pusztítást vitt mindenhová, ahová csak betette a lábát.

Egy farkas felesége.

Szánalmas, de valahogy ez utóbbi hangzik a legrémesebben. A farkasok az ellenségeink. A családom ősidők óta védi tőlük az Ezüstvidéket és a kontinens többi részét. Régen a birodalom újonnan bekebelezett országai is az oltalmunk alatt álltak.

Zsibbadtan ülök az ágyamon, és azon merengek, hol rontottuk el. Belekényelmesedtünk a békébe, abba a kimondatlan egyezségbe, amely mindannyiunkat védett. Arra alapoztunk, a farkasok megelégszenek magával Lykaiával, ahogy évszázadokon át tették, és hagytuk, hogy az erőnk megfogyatkozzon, a vérvonalunk a kihalás szélére sodródjon.

Naivan azt feltételeztük, hogy az Athelwulfok nem fognak bosszút állni, miután a bátyám, Tharin lelőtte a tábornagy fiát – hiszen Seath Athelwulf volt az, aki tiltott helyre merészkedett. Tharin csak élt az ősi jogával, és megvédte az otthonát. És jó ideig csend volt. Törékeny, illékony béke.

Egészen addig, amíg az előző farkaskirály, Lyall Athelwulf életét nem vesztette abban a bizonyos palotatűzben, és meg nem koronázták Faelant.

Aki most feleségül akar venni engem. Nem fér a fejembe. Miért? Hiszen kimondatlan béke ide vagy oda, akár le is rohanhatta volna az Ezüstvidéket.

– Figyelsz rám egyáltalán? – szeli ketté Yvonne hangja az elmémre borult ködöt.

– Igen – felelem automatikusan, de közben továbbra is szórakozottan simogatom a krémszínű ágytakarót.

– Mit mondtam, mi ez?

A kezében lévő, halvány rózsaszín folyadékkal teli fiolára sandítok.

– Szerelmi bájital?

– Mi? – pislog rám döbbenten.

– Beleöntöm Faelan kávéjába, belém szeret, és elérem, hogy felhagyjon a háborúzással. – Elvigyorodom. – Gyerekjáték lesz.

Próbálok úgy tenni, mintha nem fonná körbe rettegés a csontjaimat, mintha nem fenyegetne azzal, hogy összeroppantja őket. Eljátszom a vakmerőt, a rendíthetetlent.

De Yvonne-t nem verem át.

– Javíthatatlan vagy – csóválja a fejét. Az orrom alá dugja a fiolát. – Holdmurokfőzet. A legtöbb méreg ellen hatásos.

Felvonom a szemöldökömet.

– Elég bonyolult tervnek tűnik házassági szövetséget ajánlani, csak hogy aztán megmérgezzenek. Egyébként sem hiszem, hogy Faelan ilyen körmönfont lenne. – Elhúzom a számat. – Mint a mellékelt ábra is mutatja, ő az a típus, aki erővel veszi el, amit akar.

– A biztonság kedvéért. Anya receptje alapján készítettem. – Belecsúsztatja az üvegcsét a fekete fiolatartó táska egyik gumipántjába. Következőnek egy sűrű, sötétkék folyadékkal teli fiolát kap fel. – Ezüsthanga és csillaggyökér, remek fájdalomcsillapító.

– Biztos vagyok benne, hogy még Lykaiában is vannak gyógyszertárak, és árulnak fájdalomcsillapítót.

Yvonne frusztráltan fúj egyet.

– Ezek mágikus növényekből készültek. A te erdődből!

Ellágyul a szívem, mosolyt kényszerítek magamra.

– Köszönöm.

Yvonne nagyot sóhajt, és lehuppan mellém a mennyezetes ágyra. Elhúzom a lábamat, hogy jobban elférjen.

– Biztos, hogy nem mehetek veled?

Megrázom a fejemet.

– Selenia tele van farkasokkal. Nem foglak ilyen veszélynek kitenni.

– De magadat igen? – kérdezi Yvonne összevont szemöldökkel. Őszinte aggodalom rajzolódik ki az arcára.

– Szükségük van rám. Egy ujjal sem nyúlnának hozzám.

Legalábbis nagyon remélem. Elkapom a pillantásomat Yvonne-ról, helyette körbenézek a faburkolatú falakon, a régi, levél- és virágmintás piros-drapp szőnyegen, az íróasztalon, amelyet egyedül megmozdítani sem tudok, olyan nehéz. De tudom, hogy valójában nem a fából faragott, díszes bútorokat fogom hiányolni, hanem a boltíves ablakokon át elém táruló kilátást.

Elfacsarodik a szívem. A sors kegyetlen fintora: ahhoz, hogy megvédjem az Ezüsterdőt, el kell hagynom.