Selefil berontott a szobába, majd tekintetét az asztalra emelte. Azon egy átlátszó üvegben furcsa jelenségeket látott. Annak alján aranyló minta jelent meg, mely finoman fonódott a palack nyaka köré. Belsejében kék villámok sejlettek fel, s mozgolódtak. A fenekén apró város volt látható, melynek kicsiny házai folyamatos változásban voltak. Selefil hamar rájött, mi ez...

Az élet itala. A változásé. Egy olyan, amely felhajtása halhatatlanságot ígért, de ténylegesen így is volt? Mert az biztos, hogy emlékeket hordozott magában. Csak az nem mindegy, milyeneket. Hiába mutatta a békés város képét, csatákban elhullott emberek utolsó pillanatai is megtalálhatók voltak benne. Fájdalmas gyermeksikolyok, tőlük elszakított anyák hangja. Véres játék volt ez, de Selefil mohón és bármilyen kérdés nélkül felhajtotta az üvegcsényi folyékony múltat, s ő is részesévé vált annak. Egy lett a sok közül, akik örökké éltek, de már nem juthattak ki az átlátszó tárgyban megalkotott világból.