Egy lány ült Aroklész barlangjában, és annak sötétjében várakozott valamire. Valamire, ami hamarosan fel is bukkant. A levágott szárnyú sárkány odalépdelt az őt felnevelő, fiatal hölgyhöz és orra finom érintésével jelezte: megérkezett. Nagy, hosszú teste körülvette az ifjút, ki rózsaszín virágok mezején térdelt a feketeségben. Az állat szájában tűz gyúlt, szeme is annak színében világítani kezdett, ezzel jobbá téve a helyen uralkodó fényviszonyokat. Majd a leány, Lrigeri kezébe vett egy égő darab fát, és az állat szájába helyezte azt. A lény hője elégette a tüzelőanyagot, amivel feltöltődött a tűzevő gyomra.

Lrigeri megsimogatta az állatot, csókot nyomott annak fejére, majd egy pillanatra összetámasztották homlokukat.

– Most mennem kell, Nakras. Nem hagyhatom, hogy megtaláljanak téged. 

A leány hangja remegett, de tudta, hamarosan ismét viszontláthatja szeretett állatát. A sárkányt, kit üldözése során megfosztottak szárnyától és méltóságától. Aznap nem csupán a repülés iránti képességét vesztette el, de üldöztetés is várt rá. Lrigeri nem bántotta az állatot, hanem tűzzel etette, ahogy azt kellett. Ellátta, gondozta, szeretgette. Bele sem gondolt, hogy egy napon ez a lény okozza majd a halálát...