Rokuta felkelt, ahogy minden egyes nap a kastélyban, és kimászott termetes, méregdrága ágyából, hogy elvégezze a nap első tevékenységét. Szokásához híven az aranyszínű, míves, falra akasztott tükörhöz ment, majd megnézte benne magát. Azonban most az arcképe helyett mást látott. Egy másik világ tárult a szeme elé, fenyőfák, fekete, izzó talaj. A levegőben zöldes köd terjengett. Majd a tükrön keresztül megjelent egy aszott kéz, kinyúlt Rokutáért, és berántotta őt az üveg másik oldalára.

Hallása eltompult, látása elhomályosult, majd ott találta magát azon a helyen. Meztelen talpát perzselte a parázs, mindaddig hálóingbe bujtatott testét kaparta a hideg. A sűrű köd szúrós szaga bántotta a tüdejét. A fenyőfákon erős szél suhant végig, azok megmozdultak benne, majdnem ki is dőltek. Majd a nagy kavargásban megjelent a fekete lény, amihez a kéz tartozott. Szeme narancssárgán izzott, csuklyás teste vékony volt, akárcsak egy csontváz és sötét, megkeményedett bőr feszült rajta. Tenyerét Rokuta felé nyújtotta, és a hercegnő ösztönösen csúsztatta bele sajátját.

– Gyere velem, leány – suttogta rekedt hangon –, vár egy új világ!