Az élet legalább olyan múlandó, mint amilyen könnyen elillan a tűz, melyet egy esős éjszakában gyújtottak. A fa átnedvesedik, s a tüzelőanyag képtelen lesz meggyulladni. Ha pedig idáig nem gyújtottuk meg, már nem is fogjuk. A szikra elmarad, hogyha nincsenek meg a megfelelő körülmények. Így illant el Emrila élete is, aki azt hitte, az erdőbe merészkedni jó dolog volt...

Először nem is lett volna baj, még másodjára sem, azonban amiről a lány nem tudott, az az volt, hogy az erdőt lelkek lakták. Olyanok, amelyek valamiért nem találtak nyugalomra a halál után, hanem pokol, föld és menny között tengődtek örök fogságban. Azonban ez nem volt fenntartható állapot. Ahogy a világegyetemben minden, az elveszett lelkek szintén egyensúlyra törekedtek. Ezért szükségük volt egy testre, valami élőre, amire beleköltözhettek. De mégis mi volt azzal a baj, hogy Emrila lett az otthonuk? A sok személy suttogása elhozta a leány számára az őrületet, az élete során tapasztalt érzelmeket. Ezek összessége megzavarta őt, s manapság már megtébolyodott lényként járja a világot, s kénye-kedve változtatják meg őt a benne lakók. Gyilkosok, erőszaktevők, háziasszonyok, tolvajok, barbárok, szerelmesek, iszákosok, jó és rossz emberek.