Senki sem akar arra a látványra besétálni egy konyhába, hogy az anyja éppen egy régi barátjával – aki már szinte a belépő személy nagybátyjának számít – beszélget, nevetgél, flörtöl, és mindezt olyan közelségben, mintha bármelyik pillanatban csók csattanhatna el köztük. Pláne akkor nem, ha az a bizonyos barát házas. Én mégis ezt láttam meg először, amikor dél körül kijöttem a szobámból, hogy szóljak anyámnak: átmegyek a szomszédba Novákékhoz.

Görcsölt a gyomrom, miközben újra és újra végignéztem rajtuk. Anya ugyan facér volt, még tőle is többet vártam. Ed bácsitól már megszoktam ezt a viselkedés, tőle viszont idegennek érződött, hogy beszállt a flörtölésbe. Eddig mindig tiszteletben tartotta, hogy Ednek felesége van, gyakran kérdezgetett is róla, ekkor viszont egy tizenéves csitrihez hasonlóan kuncogott, ahogy Ed a füle mögé tűrt egy ott sem lévő tincset. Amikor észrevehetően elkezdtek egymás felé dőlni, egy torokköszörüléssel felhívtam a figyelmüket a jelenlétemre.

Ed bácsi mosolyogva nézett rám, mintha semmi sem történt volna az előbb. Zöld szeme szinte ragyogott, miközben elindult felém, majd a szokásos módon megölelt köszöntésül.

– Szevasz, kicsi Einstein! – paskolta meg a hátamat. – Jaj, de rég láttalak! Hogy megy a suli, cimbi?

A hangjában megbúvó feszengés alapján úgy tűnt, mégis érzékelte, mennyire kínosan jöhetett át az előbbi helyzet. Ilyen töltelékkérdéseket akkor tett fel, ha terelni akart, a válasz viszont sosem érdekelte különösebben.

– Jól, mint mindig – vontam meg a vállam, majd anyám felé fordultam. – Kaptam egy közös feladatot a szomszéd fiúval. Átmehetek hozzá?

– Marci, tizenhét vagy. – Anya értetlenül nézett rám, amiben Ed is követte. – Amíg nem a rendőrségre kell érted mennem, vagy át nem akarsz szökni az országhatáron, oda mész, ahová csak szeretnél.

– Akkor majd jövök!

Nem nagyon akartam kettesben hagyni őket az előzőek után, de magam is tudtam, ha össze akarnak gabalyodni, azt akkor sem akadályozhatnám meg, ha maradnék, a feladatot pedig mindenképpen el kellett már kezdenünk. Már csak abban tudtam reménykedni, hogy anya nem jelenti be hamarosan, hogy lesz egy testvérem. Még csak az kellene!

Kifelé menet valahogy el kellett érnem, hogy Zserbó nyugton maradjon. A kiskutyám valószínűleg azt hitte, azért veszem a cipőmet, mert el akarom vinni a kutyaparkba, így folyamatosan körülöttem rohangált, aztán még a pórázát is utánam hozta. Valamivel ki kellett cseleznem, és ezt úgy akartam megtenni, hogy közben ne szomorodjon el, amiért nem jön velem. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, a cipősszekrényen lévő zacskóba nyúltam, majd megmutattam Zserbónak az onnan kivett DentaStixet. A figyelme máris elterelődött, a farkát csóválva állt a hátsó lábaira, hátha elérheti a finom falatot, amin akár egy órát el tudott csámcsogni. A szeme láttára dobtam be a nappaliba a rudat, aztán amint ő eltűnt a boltív alatt, én kisiettem a lépcsőházba.

Ahogy átléptem a miénkkel szemben lévő lakáshoz, hirtelen valami mástól kezdett el kavarogni a gyomrom. Még sosem jártam Novákéknál, a szüleivel sem találkoztam soha, vagyis minden teljesen idegen lesz számomra, ha egyszer belépek oda. Enyhén remegve kopogtam a sötétbarna ajtón, amit pár pillanattal később egy nagyon magas, talán két méter tíz centi körüli, szintén ezüst szemű, de szőke hajú férfi nyitott ki. Ránézésre a húszas évei közepére tippeltem volna, ám ahogy eszembe jutott, hogy Nováknak nincsenek testvérei, végül arra gondoltam, ez valószínűleg az apja lesz.

– Jó napot! – Próbáltam magabiztosnak tűnni, a hangom azonban a köszönés végére elvékonyodott, majd szinte a torkomra forrtak a szavak.

– Miben segíthetek? – vonta fel a szemöldökét, miután már pár másodperce némán álltam előtte. Jézusom, de mély a hangja!

– Sz-Szilas Marcell vagyok. A szomszédban lakom. Egy iskolába járok a fiával, és kaptunk közösen egy feladatot, és azért jöttem, hogy nekikezdhessünk, mert több mint két hete nem tudtunk megbeszélni egy időpontot, amikor foglalkozhatnánk vele, és...

– Nem is mondta, hogy feladata van – ingatta a fejét rosszallóan a férfi, majd félreállt a küszöbről, és intett, hogy menjek be. – Még nem ért haza a különórájáról, de elvileg bármikor itthon lehet, megvárhatod a szobájában.

Az előszoba másik végén lévő, fehér ajtóra mutatott, én pedig lassan oda is vonszoltam magam. A szoba túlzsúfoltnak tűnt, pedig nem lehetett benne sokkal több bútor, mint az enyémben, és nem is tűnt kisebbnek sem. A jobb oldalamon egy fehér fiókos szekrény állt, azon halmokban álltak a párosítatlan zoknik. Már ez is szúrta a szememet, és hiába tudtam, hogy nem illene bármihez hozzáérnem, azonnal odaléptem, hogy rendet tegyek. A szomszédos fal mellett egy fekete íróasztal állt, rajta két monitorral ellátott számítógép, üres kólásdobozok, csipszes zacskók, alatta egy túlcsorduló kuka. Amint elraktam a zoknijait, kiszedtem a zsákot a kukából, és beledobáltam a többi szemetet az asztaláról. A ragacsos felületet lehetőségek híján a zsebemből előkotort kézfertőtlenítővel és három darab zsebkendővel töröltem le, majd még a billentyűzetét is beleráztam a szemetes zsákba. Az éjjeliszekrényén szerencsére semmi koszt nem találtam, mégis inkább ezt is letöröltem a biztonság kedvéért, mielőtt tovább mentem volna, hogy szépen összehajtsam a fekete ágyneműt világosbarna ágyán. Az ajtó bal oldalán álló, fehér szekrénybe inkább már be sem néztem, nehogy ingerem támadjon minden ruháját összehajtogatni és szétszortírozni. A szürke szőnyegről viszont felszedtem a ruhákat, aztán azzal sem törődve, hogy szennyest vagy tisztát fogok-e éppen, mindet beleraktam az ajtaja mögé rejtett szennyes kosárba.

Alig végeztem a takarítással, amikor mellettem hirtelen kinyílt az ajtó, majdnem fejbe is vágott volna, ha nem hátrálok be a sarokba.

– Igen, bizsergett mindenem, meg olyan érzés volt, mintha egy inkubusszal lettem volna összezárva. – Nováknak fel sem tűnt, hogy a szobájában vagyok, egyszerűen ledobta a táskáját a székébe, majd pár másodpercre megállt, valószínűleg azért, hogy meghallgassa a telefon másik felén beszélő embert. – Nem hiszem, hogy az én hibám lett volna, inkább a te dalolásod lehetett a ludas. – Ismét várt, arca pedig fokozatosan mélyvörösbe fordult. – Meg egy fenét rezonált a lelkünk! Ne legyél már hülye! A bizsergés még közel sem jelenti azt, hogy egymásra hangolódtunk volna. Pillanat! – Elvette a telefont a fülétől, majd legnagyobb rémületemre hirtelen levette a sötétkék inget, amit viselt, és felém hajította. Már el is felejtettem, hogy a barna az eredeti hajszíne. – Jézusom! – ugrott hátra ijedten, ahogy végre észrevette, hogy én is a szobában tartózkodom. – A Kukkolinó maci... Leteszem, Boldi! – Kinyomta a hívást, aztán az érkezése óta először körbenézett a helyiségben. – Te... Te átjöttél hozzám takarítani?

– A feladat miatt jöttem át – ingattam a fejem, miközben beraktam az inget a kosárba. – Csak amikor apukád beküldött ide, és megláttam, mekkora rendetlenség van, nem bírtam megállni.

Kíváncsian körbejárta a szobát, minden helyet végignézett, amit letakarítottam, majd amint kinyitotta a szekrényét, egy aggodalmas sóhajt hallatott.

– Komolyan a zoknijaimat is összeraktad? – vett elő egy Csingilinges pólót.

– Mindent, amit tudtam.

– És... – Végre felöltözött, ám ahelyett, hogy folytatta volna a mondatot, csak pironkodva nézte a szekrényét.

Aztán vett egy mély lélegzetet, és elém lépett. Kezét lassan emelte az arcomhoz, mintha félt volna megérinteni, mégis olyan közel állt hozzám, mintha legalább megölelni, ha nem megcsókolni akarna. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy el kellene lépnem tőle, ám miután eszembe jutott, mit éreztem, amikor legutóbb hozzám ért, már nem is ellenkeztem, ahogy szinte a sarokba szorított.

Ujjai az arcomra simultak, a legutóbb érzett bizsergés azonban elmaradt, morzsája sem jelentkezett. Ton egy megkönnyebbült sóhajjal lépett el tőlem, arcára viszont ezzel egyidőben kiült a gondolkodás.

– Megpróbálhatunk belekezdeni a feladatba, de nekem még van egy kis dolgom – felelt fél perccel később. – Nem hazudtam, amikor az utóbbi két hétben azt mondtam, dolgom van, tényleg nem értem rá.

– De szerdán azért elmentél bulizni valahova – forgattam a szemem.

– Különórára mentem. Ahol ma is voltam, csak mivel utána éjfélkor megünnepeltük a haverokkal Matyi tizenhetedikjét, előre kinyaltam magam. – Kényelmetlenül elfordult tőlem, miközben a tarkóját dörzsölte. Szeme alatt megint fekete karikák éktelenkedtek, mintha két hete nem is aludt volna. – Ma meg még el kell mennem az Ikeába valamiért, de ha gondolod, akkor jövő héten...

– Persze, aztán majd megint közlöd, hogy nem érsz rá! Három hónapot kaptunk, de már két hete hozzá se nyúltunk ehhez a feladathoz.

– Akkor gyere el velem az Ikeába, ma kihagyom a sétát a többiekkel, és akkor neki tudunk állni. Úgy jó?

Szinte leesett az állam az ajánlata hallatán. Nem csak belement, hogy elkezdjük a feladatot, még a barátaival szervezett programját is lemondaná érte. Ha valamivel jobb kapcsolatban lettünk volna, talán meg mertem volna kérdezni tőle, ki ő és mit csinált az igazi Novák Mártonnal. Így azonban csak egy bólintásra tellett tőlem.

***

Egy ideig csak csendben sétáltunk, ő nézelődött, én viszont leszegett fejjel követtem mindenhová, hátha akkor nem megyek neki semminek. Gyűlöltem a tömeget, itt pedig annyian tömörültek, hogy kész szardíniás dobozban éreztem magam. Aztán Novák megállt az egyik polcnál, én pedig úgy döntöttem, ha már itt vagyunk, hülyén nézne ki, ha csak állnék mellette, amíg ő keresgél. Átmentem egy másik polchoz, amin rengeteg fűszertartó és sószóró sorakozott, majd igyekeztem ezekkel elfoglalni magam. Csak felvettem egyet, úgy tettem, mintha érdekelne, aztán visszaraktam. Tökéletes álca!

Éppen egy olyat vettem a kezembe, ami egy fekete és egy fehér szellemet ábrázolt, mint só- és borsszóró. Úgy alakították ki a pici, porcelán figurákat, mintha átölelnék egymást.

– De aranyosak! – nevetett mellettem valaki, nekem pedig egy pillanatra görcsöt kötött a gyomromba a hang. Aztán rájöttem, hogy Novák áll ott, kezében egy fehér dobozzal.

– Megvan, amit akartál?

– Aham. Mindig itt vesszük őket, csak tegnap egyet sem találtam. – Intett a fejével, majd elindult a pénztárak felé, én pedig követtem. – Egyébként bocs, ha úgy tűnt, kerülni akarlak. Eszembe sem jutott, hogy te talán másra fogsz gondolni, amikor két héten keresztül azt mondogatom, más dolgom van.

– Azt hittem, engem akarsz kerülni, úgyhogy nem járhattam túl messze az igazságtól – vontam meg a vállam.

– Te nagyon hülye vagy – nevette el magát, ez azonban inkább tűnt olyannak, mintha dorgálna, mintsem kinevetne. – Komolyan azt hiszed, szívesebben nyelnék be egy karót az egyik kedvenc tantárgyamból, csak ne kelljen a közeledbe mennem?

– Nem tudhatom, meddig terjed az irántam táplált gyűlöleted.

– Marci, én nem gyűlöllek téged, te gyűlölsz engem!

– Sosem mondtam, hogy gyűlöllek, csak idegesít, mennyire gyerekes vagy – forgattam a szemem.

– Én vagyok gyerekes? – Újabb nevetést hallatott, ami már egyenesen sértettnek tűnt. – Te kötsz belém folyton ok nélkül, mintha nem is lenne jobb dolgod az életben.

– Mert a múltkor, torna előtt nem te kezdted a veszekedést, ugye? Amikor beszóltál Boldi miatt.

– Féltékeny voltam, és szerintem ezt az érzést te is nagyon jól ismered, nem igaz? Láttam, mennyire nyomultál rá csütörtökön! De nem kell aggódnod. – Hirtelen megtorpant, ezzel engem is megállásra késztetve. – Nem akarok tőle semmit.

– Pedig nem éppen barátinak tűnt, ahogy szerda délután ölelgetted – fontam keresztbe a karom.

– Nem fogok rámozdulni a pasidra, emiatt igazán nem kell félned! – nevetett unottan.

– Boldi nem a pasim! Csak barátok vagyunk.

– Értem! Szóval, neked az a hepped, hogy kefélsz egyet a haverjaiddal. Érdekes lehet veled barátkozni, és így majd kétszer is meggondolom, meg akarom-e próbálni valaha.

– Mi jogon ítélkezel te felettem? – Kezdtem egyre idegesebb lenni, és komolyan úgy éreztem, ha még egy szót mer szólni erről a témáról, faképnél hagyom. – Te jártál vele, vagyis biztos tudod, milyen érzés, amikor megölel, simogat, megdicsér. Milyen, amikor azt érezteti veled, hogy fontos vagy, szerethető, és az a pár perc, amíg vele vagy, mindent megér neki. Bár gondolom, neked minden második ember megadja ezt, akihez akár csak két szót szólsz, mert valamiért mindenki azonnal a lábaid előtt hever, amint megjelensz valahol.

– Marci, nem! – rázta a fejét ingerülten. – Én csak nem félek mindenkitől, aki hozzám akar szólni, ezért sokakkal el tudok beszélgetni, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal mindenki szeret engem. Boldiba például már egy éve bele voltam esve, amikor végre észrevett, és pont az tetszett benne, hogy előtte hiába beszélgettünk, nem azért jött össze velem, mert én vagyok Novák Márton.

– Mert az akkora dolog, hogy ki vagy? – tártam szét a karom értetlenül.

– Neked nem, de sokaknak sajnos az. És tudod, mi a vicces? Emiatt jobban élvezem például a veled töltött időt, mint mondjuk, azt, ha a tizenkettedikesek elhívnak egy buliba. – Hirtelen tágra nyílt a szeme, arcára rózsaszín pír ült ki, mintha csak ekkor jött volna rá, mit is mondott.

– Te élvezed azt, amikor velem vagy? – vontam össze a szemöldököm. Nehezen hittem el, amit mondott, tekintetében mégis őszinteséget láttam csillanni.

– Ja – vonta meg a vállát lehajtott fejjel. – Mármint... Nem unalmas, az biztos. Meg szerintem vicces tud lenni, amikor veszekszel velem, meg beszólsz valamit.

– Igazából... – Égett az arcom, de úgy éreztem, ha ő őszintén beszélt velem, talán úgy illik, ha én is megteszem ezt. Csak ne lett volna olyan nehéz kimondani azokat a szavakat! – Igazából én is... Én is így gondolom.

– Tényleg? – Meglepődött. Őszintén meglepődött, pedig ugyanazt a vallomást hallotta, amit ő is mondott nekem.

– Hát, jobban tetszik, hogy inkább visszadobsz valamit, minthogy megsértődnél. Nem unalmas, ahogy mondtad.

– Ó? – vonta fel a szemöldökét.

– Ó – bólintottam egyetértően.

Elhallgatott. De őszintén, ekkor én sem tudtam, mit mondhatnék neki. Ugyanazt éreztük egymás iránt, ugyanazokat a jeleket küldözgettük, mégis úgy tűnt, éveken keresztül teljesen félreértettük a másik indíttatásait. Végig gyűlöletnek hittük a köztünk lebegő érzelmeket, holott végig olyasvalami kötött össze minket, ami mindkettőnket egyszerre idegesített és szórakoztatott. Hirtelen eszembe jutott, mi lenne, ha egyszer csak úgy elbeszélgetnénk a saját gondolatainkról. Talán akkor eltűnne az idegességünket okozó tényező, és képesek lennénk jól szórakozni egymással. Elvégre az enyhe agyvízforralás mellett eddig is élveztük a köztünk fellépő szópárbajokat.

– Miért keresed mindig mindennek a logikus oldalát? – Novák kérdése hallatán majdnem felnevettem. Hasonló társalgásba szerettem volna belekezdeni én is.

– Szeretem érteni azt, ami körülvesz – vontam meg a vállam, majd ismét elindultunk a pénztár felé. – Egyszerűen minden elgondolkodtat. Például még kiskoromban, amikor először láttam madarat repülni, és fel tudtam fogni, mit látok, azonnal tudni akartam, hogyan repülnek a madarak.

– Én ilyennél csak azt kívánom, bár én is repülhetnék – nevetett szentimentálisan.

– Nem tudnál. Ahhoz üreges csontozat kellene, meg sokkal könnyebbnek kellene lenned. A csirkék is például azért nem tudnak repülni, mert tömörek a csontjaik, és nagyon nehéz a testük. Ha most szárnyakat is növesztenél, valószínűleg fel se tudnál szállni, mert nem bírnád felemelni a saját testsúlyod.

– Pedig vasággyal lehetek max ötven kiló. – Mosolyogva nézett rám egy pillanatra, és tényleg olyannak tűnt, mintha élvezné ezt a beszélgetést. És be kellett vallanom, nekem is tetszett. – És mi van, ha valaki mondjuk üreges csontozattal születik? Az tudna repülni?

– Ha elég nagyok a szárnyai, akkor igen. Egy nagyjából húsz kilós embernek legalább három és fél méteres szárnyfesztávolságának kellene lennie, hogy fel tudjon emelkedni, és akkor is sokat kellene pihennie.

– Szerinted az angyalok ezért tudhatnak repülni?

– Ha léteznének – kezdtem bele, erősen hangsúlyozva az első szót –, akkor így tudnának repülni, igen. Ha a templomi festményeket vesszük alapul, kellhet hozzá egy nagyjából négy méteres szárnyfesztávolság. Meg inkább zsírnak kell alkotnia a testüket, mert ez könnyebb, mint az izom.

– Így mondjuk, van értelme, miért olyan duci mindegyik – bökött meg finoman a könyökével, amin akaratlanul is elnevettem magam.

– Egyébként csak a festményeken ilyenek, mert az eredeti formájuk nem túl gyerekbarát, és a duci, szárnyas emberalakokkal könnyebben lehetett rávenni az embereket, hogy térjenek meg.

– Mert milyenek voltak eredetileg?

– Hallottál már bibliai történeteket angyalokról? A legtöbb úgy kezdődik, hogy megjelenik az angyal, majd közli az emberrel, hogy ne féljen, ugye? – Megerősítést várva fordultam felé, ám legnagyobb meglepetésemre nem csak bólogatott, még a kíváncsiságot is tisztán láttam ezüst szemében. – Ez azért van, mert a legtöbb angyal inkább entitásnak mondható, mintsem lénynek.

– He?

– A trónusok alakja az egyik legismertebb, mert rengetegen viccelődnek vele. Azok például több egymásba fonódó, lángoló, szemekkel borított kerekekből állnak, középen van bennük egy tűzgömb.

– Gondolkodtam is, kinek lenne oka félni egy olyan angyaltól, ami a festményeken van. – Nevetve megállt az egyik önkiszolgáló kassza előtt, majd beszkennelte a dobozát.

Értetlenül figyeltem, ahogy ezek után még kétszer megteszi ezt, és csupán ekkor vettem észre, hogy három dobozt hozott magával, ráadásul a kijelző szerint mindegyikben apró üvegfiolák sorakoztak, összesen harminc darab. És ha még ez nem lett volna elég meglepő, következőnek elővette a telefonját, lefényképezte a végösszeget, majd ezt elküldte Messengeren az apjának, akinek a neve mellett a három csillagból álló hangulatjel szerepelt. Válaszként egy "tetszik" jelet kapott, mire elővette a pénztárcáját a farzsebéből. Ehhez volt erősítve az egyik lánc, aminek gyakran kikészültem a csörgésétől.

– Én addig veszek egy vizet – mutattam az étkezde felé. – Te is kérsz?

– Aha, jöhet.

El kellett jönnöm onnan. Tudtam, elvégre tisztán látszott, hogy valami furcsa, megszokott rituálét néztem végig, azt viszont nem tudtam, mi történhetett, és még véletlenül sem akartam viccet űzni belőle. Legutóbb is sírt, amikor Radva tanár úr utalt rá, hogy valamiben segítségre van szüksége, és ekkor nagyon úgy tűnt, az apjától kellett megkérdeznie, megvehet-e pár üvegcsét, amiknek az ára nem haladta meg a hétezer forintot. Gondolhattam volna egyszerűen arra, hogy szegények, de elég volt ránézni Tonra, hogy tudjam, ez nem így van. Túl jól illettek rá a ruhái, ráadásul akadtak köztük olyanok, amiken még én is felismertem a márkajelzéseket, emellett pedig az, hogy mindennap folyamatosan evett, bármikor látta az ember, végképp meggyőzött róla, hogy nem erről van szó.

Miután kikértem két kisüveges, szénsavmentes vizet, hirtelen észrevettem, amint a másik pénztár mellett kirakják a frissen sült kakaóscsigákat. Hirtelen eszembe jutott, hogy ezt a süteményt láttam a legtöbbször Ton szájában, amikor reggelente kijött a lakásukból. Úgy gondoltam, ha már ő vette a fáradtságot, és megpróbált megismerni engem az előbb, én is tehetnék érte valami apróságot.

Ton már az egyik asztalnál ülve várt rám. Éppen a telefonjába mélyedve csinált valamit, így megpróbáltam azon az oldalamon tartani a barna papírzacskót, amelyikre kevésbé láthatna rá, ha felnézett volna. Nem igazán értettem, miért akarom meglepni a süteménnyel, de amennyire ezen a napon csapongtak a gondolataim, már semmit sem mertem megkérdőjelezni magamban.

– Hoztam neked valamit – nyújtottam felé a vizet és a zacskót.

Kíváncsian emelte fel a fejét, ezüst szeme pedig azonnal felcsillant, amint meglátta a kakaóscsigát. Vigyorogva vette át tőlem a péksüteményt, bár az általa kimondott köszönömöt alig lehetett érteni, miközben kapkodva beleharapott a leveles tésztába.

– Ah! – vetette hátra a fejét elégedetten. – És még meleg. Mintha a mennyországba haraptam volna.

– Kicsit sem dramatizálod ám túl! – nevettem el magam a reakcióján.

– Kóstold meg, és te is érezni fogod, mennyire jó! – Felém nyújtotta a csigát, én viszont reflexből hátrébb húzódtam, mintha egyenesen valami mérget akart volna adni nekem. Még a pulóveremet is azonnal lesöprögettem, hogy azon se maradjon akár csak egy szem morzsa is. – Ezt tökre elfelejtettem – vakarta meg a fejét, majd gondolkodás nélkül kinyomta a sütemény közepét, és átadta nekem. – Ez kicsi, látod? Csak beveszed a szádba, megrágod, lenyeled, és még csak nem is morzsázik, nem hagy csokit az arcodon. Így megpróbálod?

Óvatosan vettem át tőle a miniatűr tekercset. A kezem még mindig remegett, ahogy újabb és újabb rémisztő kimenetelek cikáztak a fejemben. Mi van, ha valaki pont akkor szól hozzám, amikor éppen a számba venném a falatot, és undorítónak fogok tűnni válaszadás közben? Vagy ha Tonnak nincs igaza, és mégis lemorzsázom magam, de nem fogom időben észrevenni, és mindenki azon fog nevetni, hogy leettem magam? Vagy ha belélegzem a tetején lévő porcukrot, aztán elkezdek tőle hangosan köhögni, és mindenki idenéz majd? Vagy ha ráharapok a számra rágás közben? Vagy csokis marad a fogam, és Ton undorodni fog tőlem, ha megszólalok? Vagy ha beszéd közben kiesik egy morzsa a számból, és valakinek feltűnik, aztán taszítónak fog gondolni?

– Hé! – Mintha videóra adtak volna hangot, olyan hirtelen ért el hozzám Ton hangja, miközben a térdemen pihentetett kezemért nyúlt. – Jesszus, mennyire reszketsz!

– Nekem ez nem megy – ingattam a fejem.

– Mert nagyon rágörcsölsz. Az evés egy baromi élvezetes dolog, főleg ha valami finomat raknak eléd. Egyszerűen vegyél egy mély levegőt, aztán vedd a szádba!

Mosolyogva megsimogatta a kezemet, majd közelebb csúszott hozzám a székével, mintha mások elől akarna eltakarni. Képtelen voltam úgy tenni, mintha semmilyen hatással nem lett volna rám a gesztus. A szívverésem hirtelen meglódult, az arcom pedig égni kezdett, ahogy Ton ezüst szeme szinte foglyul ejtette az én olajzöldemet. Egy pillanatra úgy éreztem, ezúttal másfajta lángok éledtek fel bennem, mint az első napon, ezt a gondolatot azonban igyekeztem minél mélyebbre szorítani magamban, ami pár másodpercig ment is.

Aztán jött a bizsergés. Ugyanaz a kellemes érzés kerített hatalmába, mint legutóbb az öltözőben, ám ezúttal az arcom helyett a kezemtől áradt szét minden porcikámba. Pont onnan, ahol ő megérintett. Ahogy Ton karjára néztem, és megláttam, hogy ő is libabőrös lett a simogató rezgésektől, nem bírtam ellentmondani a vágynak. Ujjaimat az övéi közé fontam, tenyere az enyémhez ért, én pedig úgy éreztem, már ez az apró érintés is megmagyarázhatatlan erővel tölt el. Nem értettem, mi történik velünk, de ekkor is ugyanúgy élveztem, mint legutóbb.

– Akkor... – Ton hangja hirtelen elcsuklott, aztán elhúzta tőlem a kezét, mintha ő nem akarná érezni ezt a kellemes bizsergést. – Akkor megpróbálod megenni?

Újra lenéztem a kakaóscsiga darabra, majd a Tontól kapott erőt kihasználva vettem egy mély levegőt, és a számba vettem a süteményt. Édes volt, puha, finom meleg. Nagyon ízlett, a kezemet azonban még így is inkább az ajkaim előtt tartottam, amíg megrágtam a falatot, utána pedig egyből magamhoz vettem a vizet, próbáltam kiöblíteni vele a számat, és még a fogaimat is végigtapogattam a nyelvemmel, hogy biztosan eltűnjön közülük és róluk minden maradék.

– Jó volt? – Ton enyhén oldalra döntött fejjel, mosolyogva nézett rám, én azonban csak bólintani mertem. – Mások előtt nem megy, vagy egyáltalán?

– Előbbi – feleltem, még mindig eltakart szájjal. – Mondtam, hogy nem étkezési zavar.

– A szorongás sem jobb.

– Az legalább nem annyira veszélyes rám nézve. Az iskolában nem eszem, de ha hazaérek, akkor szoktam.

– Boldi előtt mersz enni? – Csupán a szeme sarkából nézett rám, amitől hirtelen azt gondoltam, megint féltékenykedik.

– Anyámon kívül senki előtt – ingattam a fejem, hátha akkor megnyugszik, Ton arca azonban csak még ijedtebbnek tűnt.

– Egy hónapja majdnem minden nap nálad alszik. – A motyogása alapján ezt a megállapítást csak magának szánta, én mégis hallottam, és egyből rájöttem, miért kérdezett eredetileg. – Huszonöt fok van, te meg egy fekete pulcsit viselsz. Ugye nem...

– Nem vagyok annyira vékony. – Mintegy bizonyításként leakasztottam a hüvelykujjamról a pulóver ujját, majd pár másodpercre feljebb húztam a karomon, hogy lássa, teljesen átlagos súlyban vagyok. – Egyszerűen utálom a rövid ruhákat, és fázós vagyok. Huszonnyolc fok alatt cidrizem.

– Tuti csak ennyi?

– Most őszintén, minek hazudnék? – tártam szét a karom. – Ha viccet is csinálsz belőle, erről az egy dologról tudom, hogy sosem akarnál vele komolyan megsérteni.

– Mert aki ilyesmivel piszkál, az nem százas. Mintha egy rákbeteget azért csúfolna ki valaki, mert rákos.

– Szóltál már be vele te is.

– De akkor még nem tudtam, hogy tényleg nem eszel, csak arra akartam utalni, hogy sosem láttalak még enni.

– Hát, ma láttál! – mosolyodtam el, hátha javíthatok a hangulaton, és szerencsémre Ton halkan fel is nevetett.

– Apropó! Van itt neked valamim. – A lábánál heverő papírtáskába túrt, amibe a három fehér dobozt tette, majd valami puha dolgot nyomott a kezembe. Egy, az öklömnél is kisebb, barna bagolyplüsst. – Te jutottál eszembe róla.

– Ugye, ezt nem elloptad? – vontam össze a szemöldökön. – Nem láttam, hogy beszkennelted volna a kasszánál.

– Mert azután csináltam, hogy eljöttél. Esküszöm! – tette a szívére a kezét. – Ezek a kis vackok ott ültek a kasszák mellett, nem voltak drágák sem, úgyhogy az egyik velem jött.

– És miért vetted meg?

– Mert hasonlít rád. Az emberek azt hiszik a baglyokról, hogy bölcsek, pedig semmivel sem intelligensebbek a többi madárnál.

– Hülye! – nevettem el magam. – Oké, ez vicces volt.

– Hazamegyünk? Hátha még jutunk valamire a...

– Figyelj... – szakítottam félbe. – Ha mostanra már megbeszélted a barátaiddal, hogy kimentek, akkor ne mondd le miattam! Csak akkor jövő hét szombatra tartsd üresen a délutánodat, jó?

– Megbeszélhetjük! – mosolyodott el ismét. – És ez baromi rendes tőled.

– Tudok én kedves is lenni, ha megerőltetem magam.

– Ezt majd észben tartom. – Mosolyogva felállt, majd felém nyújtotta a kezét, hogy felsegíthessen. – De attól még haza kellene mennünk, mert nekem még össze is kell készülnöm.

– Egy fagyihoz mit szólnál útközben?

– A fagyi még belefér nálad? – vonta össze a szemöldökét enyhe megkönnyebbültséggel.

– Az valamiért más, mint a többi étel. Meg úgysem tölcséresre gondoltam, hanem papírpoharasra.

– Akkor benne vagyok. – Nevetve átkarolta a vállamat, ami érdekes módon természetesebbnek érződött, mint számítottam rá.

***

Nem bírtam ki, harsányan elnevettem magam, ahogy Ton a figyelmeztetésemet követően nem a kezében lengedező szalvéta segítségével, hanem a nyelvével próbálta leszedni az orráról az olvadt fagylaltot.

– Jó, így pofára fogsz esni! – forgattam a szemem, majd inkább letöröltem róla én a csokoládés folyadékot, a saját szalvétámmal. – Vagy beleakad valamidbe a piercinged.

– Mondták már, hogy sokkal jobban nézel ki szemüveg nélkül? – vigyorgott szemtelenül, miközben én belekanalaztam a poharamba kért sztracsatella és citrom fagylaltba.

– Boldi és Ibó is gyakran mondják, de nem érdekel. Hozzátartozik a stílusomhoz, és nem szívesen válok meg tőle.

– Most sincs rajtad.

– Ahogy a zakóm sem! – rángattam meg magamon a vékony, fekete, combközépig érő, testhezálló pulóver nyakát. – Hétvégente általában otthon töltöm az időmet, és nem igazán sejtettem, hogy ki fogok jönni veled az Ikeába, ezért maradtam a kényelmes ruháknál. Te is kivételesen vörös vagy, ami egy természetes hajszín.

– Ehhez volt kedvem – vonta meg a vállát. – Szeretem a reggeli kedvemhez igazítani a külsőmet, és ma olyan rókavörösnek éreztem magam, érted.

– Nem mondhatnám – nevettem el magam, miközben megforgattam az ujjaim közt a kis bagolyplüsst. – De veled kapcsolatban nagyon sok dolgot nem értek.

– Majd kisegítelek, ha szeretnéd – kacsintott rám, aztán beugrott elém, mielőtt én nyithattam volna ki a panel ajtaját. – Ha kérdésed van, nyugodtan szólj! Bár szerintem apukád többet tudna segíteni.

– Hidd el, ebben nagyon tévedsz! – Hirtelen összeszorult a gyomrom; nagyon nem szerettem erről a témáról beszélgetni, de neki persze, pont sikerült beletenyerelnie az egyik legérzékenyebb pontomba.

– Pedig olyannak tűnik, aki...

– Tűnik? – Felvont szemöldökkel meredtem rá, ám pár másodperc alatt rájöttem, kire gondol. – Ja, hogy... Ed nem az apám, hanem inkább a nagybátyám, de igazából nem vérrokon. Nagyjából két éves korom óta járkál át hozzánk.

– És... Ed apukád barátja? – Egyre kimértebben kérdezett, én azonban közel sem éreztem még annyira megbízhatónak őt, hogy elmondjam neki az igazat.

– Anyukámé.

– De anyukád nem is... – Zavartan meredt maga elé, ahogy megálltunk a mi emeletünkön. – Ennek semmi értelme. – Mintha zavarban lett volna, igazgatni kezdte vörös tincseit, és ebből a szögből, ilyen közelről végre jobb rálátásom nyílt a tetoválására.

– Hogyhogy egy fehér liliomot varrattál magadra? – Csak a témát akartam terelni, Ton viszont úgy meredt rám, mintha egy olyan angyallá váltam volna, amilyenről korábban beszéltünk volna. – Mármint nagyon szép lett, de sok más van, ami jobban illene hozzád. Mondjuk, egy sárkány, vagy egy tündér, ami egy koponyán ül, esetleg...

– Te tényleg nem tudsz semmit. – Elkerekedett szemmel szakított félbe, amitől hirtelen forrni kezdett a vérem.

– Hogy mi van? – kérdeztem vissza indulatosan.

– Marci, hogy hívják apádat?

– Elmész te a fenébe! – léptem el tőle, majd inkább berohantam a lakásba, mielőtt megállíthatott volna.

Azzal sem foglalkoztam, hogy a nappaliból flörtölős kuncogás hallatszott ki, csak minél hamarabb a szobámba akartam érni, hogy végre egyedül lehessek. Amint becsukódott mögöttem az ajtó, előrángattam a zsebemből a baglyot. Legszívesebben azonnal a kukába dobtam volna, végül azonban pár másodperc gondolkodás elégnek tűnt, hogy inkább csak letegyem az asztalomra. Nem lehettem mérges rá. Nem állt jogomban haragudni, elvégre magam is szinte azonnal rájöttem, Ton semmi rosszat nem mondott, csak a saját büszkeségem nem bírta el, hogy felhozta az egyetlen dolgot, amire nem tudtam rájönni. Évek óta kutattam, próbáltam összerakni azt az átkozott kirakóst, de igyekezhettem bármennyire, lassan ideje lett volna belátnom: sosem fogom megtudni, ki az apám.

Ezt még utólag ideillesztem. Just_Kitti gyönyörű műve 😂