Összerakni egy részletes műelemzést, aztán kiselőadást faragni belőle egy igénytelen, gyerekes zabagéppel. Ehhez nem lehetett elég három hónap. Novák már azért is hisztériázott, mert egyáltalán el kellett olvasnia azt a könyvet. Így mégis hogyan hihettem volna azt, hogy rá lehet bízni bármilyen kutatómunkát? Egyből tudtam, ezt az egész feladatot egyedül kell majd teljesítenem. Elvégre lassan két hete igyekeztem megbeszélni vele egy délutánt, amikor nekikezdhetünk, de bármelyik napot ajánlottam fel neki, mindig annyit felelt: dolgom van. Megértettem, miért nem akar időt tölteni velem, hiszen én sem akartam vele, ám a feladatot nem tagadhattuk meg csak azért, mert nem bírtuk ki egymást.

− Meddig akarsz még itt drámázni? – Ibó ítélkező arca csúszott a látóterembe.

Nem értettem, mire gondolt drámázás alatt. Mi lehet drámai abban, ha valaki a kutyapark közepén fekszik egy padon, és a kék eget bámulva gondolkozik azon, mihez kezdjen a büntetésből kapott feladatával, amit egy inkompetens idiótával kellene elvégeznie?

− Miért nem hagysz nyugodtan szenvedni? – hunytam be a szemem, ahogy a nap sugarai felmelegítették az arcomat.

Egy nyelvet éreztem a kezemen. Azt hittem, Zserbó próbálta felhívni a figyelmemet, hogy simogassam meg, ezért azonnal odanyúltam. Azonban ahogy puha, göndör fürtöket éreztem meg a tenyerem alatt, undorodva ültem fel. Boldi vigyorogva nézett fel rám, miközben apró, fekete mopszát simogatta a földön ülve.

− Te most tényleg megnyaltál? – ráztam le az ujjaimat, majd elővettem a kézfertőtlenítőt a zsebemből.

− Az Pugsy volt – nevette el magát, majd felemelte a kiskutyát. – Én csak odaraktam a fejem. De ha nem kenegetnéd ilyen büdös akármikkel a kezedet – bökött a tenyerembe nyomott fertőtlenítőre –, akkor én is megnyaltam volna.

− Ez megöli a gusztustalan baktériumokat. És alkohol szaga van, nem büdös.

A szememet forgatva végignéztem az üres parkon, a különféle kutyajátékokon. Több félbevágott autógumit raktak a földbe, amiken a kutyák átrohanhattak. Akadtak még különféle gerendák, szlalompályák, kis alagutak, átugorható karikák, pár itatókút, és egy kis homokozószerű doboz, amiben a kotorékebek játszhattak. Zserbó utóbbiban túrta éppen a homokot, ami nagyon nem tetszett. Nem akartam egész este az ő fürdetésével szenvedni.

− Zserbó! – szóltam rá azonnal, mire hirtelen felkapta a fejét. Egyetlen füttyentés kellett neki, hogy elinduljon felém, ám amint meglátta Kekszet, Ibó szőke tacskóját az egyik alagútnál, inkább arrafelé kezdett futni. – Egek, ez a kutya! – Majdnem a homlokomra csaptam, ám még időben rájöttem, hogy a bőrömről még nem szívódott fel teljesen az alkohol.

− Letöröljem a mancsát, mielőtt még koszosabb lenne? – állt fel a földről Boldi, majd amint bólintottam, kivette a nedves törlőkendőt a táskámból, és nyomott egy puszit az arcomra.

− Nagyon kedves. – Ibó azonnal leült mellém, amint Boldi hallótávolságon kívülre ért. Arcára egy sokat sejtető mosoly ült, miközben a betonpad piros támlájára támaszkodott. – Főleg veled.

− Úgy csinálsz, mintha te nem kapnál tőle minden reggel három puszit! – intettem le, hátha akkor elfelejti ezt a lehetetlen ötletet. – Boldi csak ilyen. Fizikai érintkezéssel fejezi ki, ha valakit kedvel. Ezt te magad mondtad.

− De gondoltál már arra, hogy esetleg téged úgy kedvel?

− Neked kicsit sem furcsa, hogy a fiú legjobb barátodat próbálod éppen összeboronálni egy másik fiúval? – vontam össze a szemöldököm.

− Láttam már ennél furcsább kapcsolatokat is, Marci. Rád meg rád férne végre egy kis mosolygás.

− Ahhoz barátok is elegek – nevettem el magam. – A kapcsolatosdi nem nekem való. Tudod, kinek lenne kedve napi huszonnégy órában bazsalyogni! Csinálja, akinek hat anyja van!

− Gondolom, neked jobban tetszik az a fajta kapcsolat, amid Tonnal van – forgatta a szemét, majd feljebb tolta nagy, kerek szemüvegét apró, pisze orrán.

− Azt hiszed, viccelsz, de az még mindig szórakoztatóbb, mintha mindennap hízelegnem kellene valakinek, nehogy megsértődjön rám, és mérgezőnek gondoljon, amiért őszinte akarok maradni. Például emlékszel, amikor két hete szerdán szórakoztunk az iskola mellett? Na, azt egy romantikus kapcsolatban nem tehetném meg. Márpedig én utálok smúzolni.

− Pedig Boldi szerintem örülne neki, ha több lenne köztetek, mint barátság – lökött meg finoman, amin egyszerűen elképedtem. Mióta csinál ő ilyeneket?

− Szerintem te túl sok időt töltesz vele – vontam össze a szemöldököm rosszallóan. – És Boldi csak barát. Képtelenség, hogy többet érezzen.

Mégis aggódva fordultam Boldi felé, aki ekkor már a röfögő kutyájával játszott úgy, mintha ő maga is kutya lenne. Négykézláb állva gügyögött Pugsynak, aki úgy rohangált gazdája karjai körül, akárha értették volna egymást. Zserbó és Keksz beszálltak a játéba, pár másodperc múlva Boldi már a hátán feküdt, a három kutya pedig úgy szórakozott vele, mint a kisgyerekek.

− Oké, beszélnem kell vele! – sóhajtottam fel kimerülten.

Ibó arca megnyúlt. Bűntudatosan tette a vállamra a kezét, én viszont nem akartam tovább beszélni erről. Pont elégnek éreztem, hogy beleültette a bogarat a fülembe, azt már inkább kihagytam volna, hogy még mélyebbre lökjön a gondolataim örvényébe.

Fél órával később indultunk haza, és bár Boldi arra akart menni, mint Ibó, mert szinte szomszédok voltak, én azonnal elkaptam a csuklóját. Suttogva kértem meg, hogy tartson inkább velem, hátha úgy Ibó nem jön rá, mi történik. A „beszélnem kell vele" még nem jelentette automatikusan azt, hogy „néha lefekszünk, én meg elkezdtem aggódni, hogy talán belém esett", és nem is akartam, hogy Ibó megtudja, miket is szoktam csinálni Boldival.

− Bolya tacsija baromi aranyos – fordult vissza hozzám, miután elköszönésül intett Ibónak. – Meg őszintén, iszonyat király a csaj! Sosem gondoltam, hogy egy ilyen tündér ennyire...

− Beszélhetünk valamiről? – szakítottam félbe, mielőtt nagyon belemerült volna a legjobb barátom ajnározásába.

− Akármiről! – Mosolyogva megfogta a kezemet, én viszont azonnal elhúztam tőle, majd zsebre dugtam. – Mi az? – lökött meg értetlenül.

− Csak... − Megvontam a vállamat, de amint észrevettem, mennyire letörte az előbbi mozdulatom, inkább mégis összefontam az ujjaimat az övéivel. – Mondtad, hogy barátok vagyunk, de... Biztos, nem érzel többet?

− És te?

− Előbb te mondd!

− Miért? – nevette el magát.

− Mert nem akarom, hogy az én válaszomhoz igazítsd a tiédet, mert félsz, hogy megbántasz. Te érzelmesebb fajta ember vagy, és semmiképp sem akarom, hogy miattam elnyomd az érzéseidet, vagy úgy tegyél, mintha tetszenék neked.

− Kedvellek, de szerintem nem lennénk jó páros. Mármint le sem feküdtem volna veled, ha nem vonzanál valamennyire, egy kapcsolat viszont nem működne köztünk. – Újabb nevetést hallatott, nekem pedig azt hiszem, egy tonna súly hullott le a mellkasomról. – Sok dologban egyszerűen annyira eltér a véleményünk, hogy esélyét sem látom a megegyezésnek.

− Fogalmad sincs, mennyire örülök, hogy ezt mondod! Ibó miatt kezdtem azt hinni...

– Pedig pont neki tudnia kellene, mit érzünk egymás iránt.

– Ezt miért mondod? – vontam össze a szemöldököm.

Boldi azonban nem felelt. Elpirulva megvonta a vállát, majd feljebb dobta rajta a sporttáskája pántját. Ilyenkor bármit megadtam volna, hogy olvashassak a fejében, de nagyon jól tudtam, az fizikailag lehetetlen lenne. Ibó ugyan időnként úgy viselkedett, mintha hallaná mások gondolatait, róla biztosan tudtam, csak ennyire jó emberismerő. De akkor miért gondolta, hogy Boldival máshogy kedveljük egymást? Én viselkednék ennyire máshogy? Vagy csak furcsa neki, hogy kivételesen egy extrovertálttal is barátkozik.

A panel aljához érve elővettem a kulcsomat a zakóm zsebéből, ám mielőtt kinyithattam volna az ajtót, az hirtelen kivágódott, majd valaki erősen nekem rohant. A pillanatnyi fájdalom úgy hatott rám, mint egy vödör hideg víz, azonban a lábam alól kicsúszó talajjal nem tudtam semmit kezdeni. Ha Boldi nem áll mögöttem, valószínűleg a betonon kötöttem volna ki, így viszont pont sikerült megállítania, mielőtt betört volna a fejem a járdán. Karjai azonnal a derekam köré fonódtak, tett felém egy lépést, hogy biztosan tudjon tartani.

Ahogy felnéztem, Novákot véltem felfedezni az ajtóban. Ő nem volt olyan szerencsés, mint én. A fiú a földön ülve dörzsölte a tarkóját, valószínűleg beleütötte az üvegbe. Egyetlen egyszer kellett csak végignéznem rajta, egyből tudtam, valami buliba készült. Neonzöld haját egy gondosan elkészített copfba fogta, a kósza tincseket zselével ragasztotta a helyükre, szeme köré fekete tust kent. A nadrágja még az átlagosnál is jobban feszült rajta, ráadásul azt a szakadt darabot vette fel, amit eddig csak iskolabulikon láttam rajta. Pólóján egy modernizált, kitetovált Mulan mosolygott, alatta pedig az "I'll bring the man out of you" felirat díszelgett. Ezt a pólót nem lányoknak találták ki?

– Szóval, ma sem jössz ki.

Hirtelen felforrt a vérem, ahogy kiejtette ezt a mondatot a száján, tekintetét végig Boldin tartva. A feladatunkra nem volt ideje, szerda este bulizni bezzeg igen. Ráadásul Boldit is bele akarta vinni, mintha nem lenne elég, hogy ő és az osztálytársai ilyen felelőtlenül viselkednek. Hiszen Boldival ellentétben Novák még el sem múlt tizennyolc, és kételkedem benne, hogy a haverjai is többek lennének tizenhétnél. Jó, eddig tartott a "nem szólok bele a dolgába", szombaton átmegyek hozzá, ha tetszik neki, ha nem!

– Nem, de holnap megyek az usziba – vonta meg a vállát Boldi, majd állát az én vállamra tette. – Ha gondolod, majd akkor...

– Nekem ma kellettél volna – forgatta a szemét Novák, aztán vetett rám egy haragos pillantást, mintha engem hibáztatna, amiért Boldinak van annyi esze, hogy ne menjen hétköznap dorbézolni.

– A többiekkel ellentétben én nem fogok úgy táncolni, ahogy te fütyülsz! – szólt vissza csipetnyi éllel a hangjában Boldi. – Ha te akarsz valamit tőlem, akkor neked kell alkalmazkodnod hozzám, nem nekem hozzád. Ezt már párszor megbeszéltük, emlékszel?

– Bezzeg, ha Szilas kéri, akkor azonnal ugrasz!

– Marci nem kért tőlem semmit – kezdte a magyarázatot, minden szótagot kimérten ejtve, mintha egy gyerekhez beszélne. – Marci megkérdezte, jövök-e hozzá, és mivel nincs kötelező programom, igent mondtam. Ha te kérdeztél volna előbb, akkor meg neked mondtam volna igent. Érted?

– De holnap akkor tényleg... – hajtotta le a fejét kipirulva Novák.

– Mivel jelen pillanatban nem tudok róla, hogy programom lenne, ezért igen. Látod, mennyivel könnyebb így?

– És nem fogod lemondani, ha Szilas azt kéri?

– Nem, nem fogom.

Pár másodpercig csak nézték egymást, engem pedig minden múló pillanattal egyre erősebben fogott el egy "mit keresek én itt?" érzés. Boldi és Novák úgy beszéltek egymáshoz, mintha éppen párterápián vennének részt, előbbi mégis engem ölelgetett úgy, mintha járnánk. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, akár egy nagyobb kő, ami megzavarja a folyó áramlását, egy ponton kettéválasztja a vizet. Inkább elléptem Bolditól, el kettejük közül, és igyekeztem úgy tenni, mintha Zserbó miatt tettem volna. Még az ölembe is felvettem őt, pedig zakóban nem szerettem ezt csinálni.

– Kibírod addig? – lépett közelebb Novákhoz Boldi, amitől hirtelen elszorult a torkom.

– Azt hiszem. Ha meg nem, akkor maximum szólok, vagy valaki mástól kérek.

– De ne kapjalak azon, hogy direkt azért hívsz előbb, mert nem tetszik neked, hogy Marcival vagyok, rendben?

– Megígérem! – bólogatott továbbra is leszegett tekintettel Novák.

Boldi még közelebb lépett hozzá, és ha Zserbó nem lett volna a kezemben, valószínűleg azonnal elhúztam volna őket egymástól, nehogy úgy átölelhessék a másikat, ahogy ekkor tették. Novák ugyanolyan ragaszkodással szorította magához Boldit, ahogy én tettem két héttel ezelőtt, mintha neki is ugyanannyira szüksége lett volna valakire, akibe kapaszkodhat, mint nekem. De az nem lehetett Boldi. Ő már engem tartott, Novák eljátszotta a lehetőségét nála, amikor szilveszterkor szétmentek. Ha szüksége is van erre, keressen szépen valaki mást, ne azt az embert akarja megkapni, aki már engem támogat!

***

Valami mintha elborult volna bennem. A tudat, hogy Boldi Novákkal fogja tölteni a délutánját, teljesen megőrjített. Reggeltől kezdve minden egyes pillanatban, amikor csak tehettem, a kezét fogtam, vagy a vállán feküdtem, esetleg kivételesen hagytam, hogy nyilvánosan ölelgessen. Kész idiótának éreztem magam, valahol mégis jó érzéssel töltött el, hogy amíg velem foglalkozott, tényleg csak rám figyelt. Az órák alatt Ibó többször próbálta jelezni, mennyire nevetségesen viselkedem, én viszont ennek ellenére is majdnem Boldi ölében kötöttem ki, amikor a második fakultáció után mindhárman kiültünk a folyosón lévő párnázott székekre.

– Mi történt ma veled? – húzott még jobban magához Boldi, mintha tényleg az ölébe akarna ültetni. – Hirtelen olyan kis bújós vagy.

– Féltékeny, amiért Tonnal töltöd a délutánt – szólalt meg helyettem Ibó, én viszont ekkor annyi erőt sem éreztem magamban, hogy dühös legyek, amiért leleplezett.

– Marci... – Boldi a nevem végén az I hangot hosszan kiejtve megsimogatta az arcomat, mígnem sikerült elérnie, hogy a vállára feküdjek. – Nem kell ezen ennyire görcsölni. Csak délután lesz dolgom vele, de ha gondolod, estére átmehetek hozzád.

– Nem, nem kell. – Hiába igyekeztem palástolni, még így is rengeteg sértettség maradt a hangomban, és ezt Boldi is észrevehette, ugyanis válaszul egy hosszú csókot nyomott a homlokomra. – Csak nem értem, miért találkozgatsz vele még most is, amikor már rég szakítottatok.

– Te biztos nem vagy beleesve Boldiba? – nevetett ki Ibó, hanglejtése alapján azonban inkább találta aranyosnak a helyzetet, mint szórakozott volna rajtam.

– Barátokra is lehet féltékenynek lenni – segített ki a válasszal Boldi, mielőtt Ibó túl mélyen belegondolt volna a dologba. – Különben is, olyan cuki, hogy ennyire féltékeny, nem?

– Amúgy de! Egyem is meg! – nyomott egy puszit az arcomra Ibó, amit igyekeztem ugyan csendben tűrni, végül mégis reflexből letöröltem magamról. – Tudod, hogy imádlak, te majom! – A karom alatt átbújva ő is magához ölelt, fejét a vállamon pihentette.

– Mi ez a nyilvános orgia? – Az idegesítő hang hallatán már fel sem néztem. Nem akartam látni Novák arcát, miközben vicceskedő hangnemben szórakozik a barátaimmal és velem.

– Nem orgia! – szólt vissza Ibó. – Közös Marci szeretgetés.

– Ezt lehet szeretni? – A nevetése hallatán majdnem a fogaimat kezdtem csikorgatni, de szerencsére még időben eszembe jutott, mennyire káros lenne az a cselekedet.

– Persze! Egyszer te is kipróbálhatnád. – Ibó csípős megjegyzésére majdnem elnevettem magam, ám még pont sikerült visszafojtanom a késztetést egy sima mosolyra.

– Majd akkor, ha a szirén szárnyat növeszt! Különben is Boldiért jöttem, Szilas a francot sem érdekli.

– Értem? – kapta fel ijedten a fejét az enyémről Boldi. – Miért?

– Mert a kisnyúl szőrös, és nem borotválkozik. Szerinted?

– Délutánban egyeztünk meg!

– De mégis most kell, mert mire hazaérek addigra kelleni fog, különben nem fog működni, amit csinálok.

– Ennek a mondatnak annyi értelme sem volt, mint általában a szavaidnak – néztem fel rá én is összevont szemöldökkel. A tegnapi neonzöld helyett már babarózsaszínre lett festve a haja.

– Szerintem Boldi és Ibó is értettek – forgatta ezüst szemét. – Ez már több ember, mint akik a te őskori kifejezéseidet meg tudják fejteni.

– Ha neked a szofisztikáltság érthetetlennek számít, akkor kezdem megérteni, miért rinyáltál annyit egy kis olvasás miatt.

– Légy oly' szíves – fordult Boldihoz idegesen – gyere, mielőtt meggondolom magam! – Intett a fejével, majd elindult a folyosón, Boldi pedig követte.

És nagyjából fél perccel később én is felálltam.

– Utánuk ne menj! – szólt rám unottan Ibó.

– Csak biztos akarok lenni benne, hogy éppen nem illetlen dolgokat csinálnak az iskola területén.

– Vagy féltékeny vagy, és mindenképpen ott akarsz lenni, ha esetleg Ton megint össze akarna jönni Boldival, hátha akkor beugorhatsz közéjük, hogy megállítsd, és örök életedre megtarthasd magadnak Boldit, mint "igen is, meg nem is" kapcsolatot, amibe bármikor kapaszkodhatsz.

Szinte leesett az állam, miközben végignéztem Ibón. Alig hittem el, amit hallok, és nem is értettem, mégis hogy látott át rajtam ilyen erősen.

– Ezt honnan...

– Nem vagy ennyire átlátszó, megnyugodhatsz! – sóhajtott fáradtan. – Egyszerűen én ismerem ilyen jól az embereket. Vagyis téged. Most is valószínűleg le fogod tagadni, amit mondtam rólad.

– Tudod, mit? – ráztam meg a fejem. – Nem fogom letagadni. És igenis utánuk megyek, mert nem akarom, hogy Novák megint összejöjjön Boldival, aztán rávegye, hogy ugyanúgy utáljon engem, mint ő!

Ezzel az egy kijelentéssel elértem, hogy ezúttal Ibó nézzen rám úgy, mintha triplaszaltót ugrottam volna a szeme láttára, aztán még a fülemet is megérintettem volna a nyelvemmel. Meglepettségét kihasználva elindultam Boldi és Novák után.

Azt hittem, kimentek az iskolából, ám ahogy leértem a földszintre, hirtelen megláttam őket a tornaterembe vezető folyosó vége felé, amint éppen belépnek az öltözőbe. Késlekedés nélkül rohantam utánuk, hátha elkerülhetek minden lehetséges esélyt, hogy Ibó esetleg utánam jön és megállít.

Az öltöző előtti apró szobácskába lépve igyekeztem mindent megtenni, nehogy észrevegyenek, és hatalmas szerencsémre már innen is csak leskelődés után akartam volna tovább menni. Amikor benéztem az ajtó résén, először Boldi ruháit vettem észre a világosbarna padon, majd egy meztelen test suhant el a zuhanyzók felé, amit egy feketébe öltözött követett. Mi a fene?

Amint megnyitották a vizet, én elindultam, és még éppen sikerült a másik ajtóhoz érnem, mielőtt elzárták volna a csapot.

– Gyűlölöm ezt csinálni – motyogott idegesen Boldi. – Ráadásul te is tudod, hogy utána órákig tart, amíg visszakapom a hangomat, erre pont a nap közepén kellett kérned!

– Akár hiszed, akár nem Szilasnak akarok ezzel segíteni.

– Ezt most még egyszer! – Boldi teljesen ledöbbent a kijelentéstől, és nekem is szaltózott egyet az agyam.

– Emlékszel a fejfájására? Van rá egy baromi hatásos gyógymódom, de ez is kell hozzá. És mivel anyám tegnap elhasználta azt az adagot, amit a múltkor kaptam tőled, a lötyi meg délutánra jut el arra a szintre, hogy hozzá kelljen adnom ezt...

– Attól még kimondottan meglepő, hogy kedves akarsz lenni hozzá.

– Nézd, amióta elmondtam neki, hogy szerdánként rendszer szerint elfelejtek kaját hozni, háromból háromszor megetetett, sz'al szeretném visszafizetni ezt neki, mielőtt azt hinné, az adósa maradok. – Egyre idegesebbnek hangzott, nekem mégis valami kellemes melegség áradt szét a mellkasomban a szavai hallatán. – Csak kezdjük el!

Lágy dallam töltötte meg az öltözőbe beállt csendet. Egy pillanatra azt hittem a telefonjukon indítottak el valami zenét, ám amint egyszerű, hosszan kiejtett "á" és "ú" hangok váltották fel a dúdolást, hirtelen rájöttem, valaki énekelt. Gyönyörűnek találtam, egy igazi csodának, a koponyámat szétfeszítő fájdalom viszont azonnal kirántott a bódulatból, amibe az ismeretlen dal miatt majdnem zuhantam. Egész testemben remegtem, ahogy a kín futkosott az idegpályáimon, belemart a gócokba, ugróiskolának használta az agysejtjeimet. Legalább annyi józaneszem maradt, nehogy üvölteni kezdjek fájdalmamban, és felhívjam magamra Novák és Boldi figyelmét. Helyette erősen a számba haraptam, ami ugyan átvezetett egy keveset a kínból, az még akkor sem múlt el, amikor megéreztem egy fémes ízt, a vérem ízét.

Aztán abbamaradt, olyan hirtelen, akár az éneklés. A halvány lüktetés azonban még így is kibírhatatlannak érződött a tépő fájdalom után, mint amikor citromlevet csepegtetnek a friss sebbe. A szemem könnybe lábadt, egyre homályosabban láttam, de inkább eltűrtem, hogy az orromból a nadrágomra csepegjen az átlátszó váladék, mintsem szipogni merjek.

– Ez elég lesz? – Boldi hangja tompának tűnt, mintha üveg mögül hallatszott volna, ráadásul minden szava újabb és újabb fájdalmakat okozott, akárha minden kiejtett betű citromlé lett volna az előbb felnyílt sebemre.

– Nagyjából harminc adagra biztosan. – Novák hangja azonban normálisnak tűnt, vagyis nem a fejfájásom miatt hallottam Boldit ennyire másnak. – Meg őszintén, nem is tudnál többet adni, mert még kicsi vagy.

– Kihez képest? – Újabb cseppek, újabb kín. Ezt nem fogom sokáig bírni!

– Apádhoz például. Egyébként ezt a dolgot titokban akarom intézni, úgyhogy ha bármit mersz mondani Szilasnak arról, hogy kedveskedni készülök neki, kicsinállak! Tőlem járhatsz vele, mert jólesik látni, mennyire boldogok vagytok együtt, de engem ne rángass bele, jó?

– Marcival nem járunk.

Amíg ők tovább beszéltek, én lassan feltápászkodtam a hideg csempéről. A halántékomat szorítva indultam meg a zuhanyzó felé, a legapróbb lépésekre tellett csak tőlem, mégis közbe akartam szólni, mielőtt Novák a "nem járunk" szavak hallatán felbátorodva randevút kérne Bolditól. Ám alig fordultam be a boltíven, csak éles fényt láttam, majd teljes sötétséget.

***

Doktorhalakkal álmodtam. Hatalmas kék paca, fehér és sárga csíkok, fekete foltok. Több száz úszkált körülöttem, de a legfurcsább, hogy mindezt a szárazföldön tették, a levegőben evezve. Ilyet sem álmodtam még...

– Ha így beszélsz – ért el hozzám hirtelen Novák hangja –, azzal csak rontasz a helyzetén. Megmondta, hogy ezek a dolgok hozzák elő a fejfájását.

Halvány szellőt éreztem, ám az erős csokoládéillat alapján csak Novák fújt rá az arcomra. Ezt az egy tulajdonságát mindennél jobban megjegyeztem, ugyanis ez lehetett az egyetlen dolog benne, ami sosem változott. Mindig édességektől illatozott.

– Kezd magához térni. – A sóhajtását pár másodperc csend követte, amit csak pár halk csapkodás tört meg, mintha valaki összeérintgette volna a kezét, az ujjait. – Ha ráfújsz, és nincs hatása, akkor alszik, de ha megrezdül a szemhéja, akkor eszméleténél van. Azt inkább ne akard tudni, miért tudom ezt!

Valami az arcomhoz ért. Gyengéden simult a bőrömre, és ahogy fokozatosan erősebben éreztem a csokoládé illatát, azonnal rájöttem, Novák keze érintett meg. Már éppen ki akartam nyitni a szemem, ám amint homlokát az enyémre döntötte, már inkább úgy döntöttem, tovább játszom az ájultat. Nem akartam megint ilyen közelről látni. Nem akartam, hogy megint olyan gondolataim legyenek róla, mint legutóbb.

Mégis, ahogy ismét mormolni kezdett, nem bírtam megállni. Óvatosan felnéztem rá, és bár ebből a szögből nem láttam rá minden részletére, ezúttal más miatt indultak meg a fogaskerekek az agyamban. Telt ajkai még a múltkorinál is közelebb kerültek az enyémekhez, a közülük kiáradó érthetetlen szavak hatására kellemes libabőr futott végig minden porcikámon, mintha apró, de jóleső áramütések érték volna az idegsejtjeimet. Nem tudtam, mit csinál velem, ám kivételesen választ sem akartam rá kapni, csak átadni magam a felszabadító bizsergésnek, ami leginkább a szex utáni finom zsibbadáshoz hasonlított. Ha magától a folyamattól rosszul is éreztem magam, azt az utóhatást mindig imádtam. Akár azt, ami ekkor történt velem.

Hirtelen nem akartam, hogy abbahagyja. Csak az járt a fejemben, vajon miként érhetném el, hogy még legalább pár percig ilyen közel maradjon hozzám, folytassa a mormolást, vagy bármit, amivel elérte, hogy ilyen jól érezzem magam. Reflexszerűen a csuklójára csúsztattam az ujjaimat, és csak túl későn jöttem rá, hogy ezt talán nem kellett volna. Ám szerencsére egy pillanatra sem állt meg, csupán enyhén megrezdült ijedtében.

Gyűlöltem, amikor vége lett. Még pár másodpercig közel maradt hozzám, mintha ezzel akarna nyugtatni, adni még egy kicsit abból az érzésből, ami a cselekedetei miatt elárasztott, ez azonban már nem érződött ugyanolyannak. A bizsergés alábbhagyott, a csokoládé aromája viszont pont annyira életben tartotta, hogy egyáltalán ne akarjam elengedni.

– Ton... – Alig ejtettem ki a nevét a számon, enyhén felemelte a fejét, meglepett tekintete azonnal megtalálta az enyémet. – Te is érezted?

– Micsodát? – Szinte már suttogott, de valahogy tudtam, azért beszél ilyen halkan, mert igenis érezte a finom bizsergést. Csak ő valamiért megijedt tőle.

– Mi történt?

– Hát... – Megköszörülte a torkát, majd segített felülni. Valószínűleg felrakott az egyik padra, miután elájultam, és eddig mellettem ücsörgött, miközben segíteni próbált. – Boldival itt beszélgettünk, te meg hirtelen megjelentél. Iszonyat kómásnak tűntél, ezért próbáltunk kérdezgetni, mi bajod, de hirtelen összeestél.

– És Boldi hová lett? – Értetlenül forgolódtam, azonban nagyon úgy tűnt, kettesben maradtunk az öltözőben.

– Mindenképpen hívni akarta neked az iskolaorvost, de végül sikerült rábeszélnem, hogy csak hozzon egy üveg vizet. Gondolom, nem akarnád, hogy hazaküldjenek.

– Nem, azt semmiképp sem – ingattam a fejemet.

Mire észbe kaptam, Novák ujjai a hajamba túrtak, fésülő mozdulatokkal toltak hátra minden barna szálat. Megkérdezni sem maradt időm, miért csinálja ezt, hirtelen átmászott mögém, és legnagyobb értetlenségemre összefogta a tincseimet egy laza copfba.

– Tudom, hogy nem éppen kedvelsz – sóhajtott fáradtan, miközben a táskájában kutatott –, de ha már te segítettél, akkor szeretném valamennyire visszaadni.

Összevont szemöldökkel fordultam teljesen felé, az értetlenségemet azonban felváltotta a félelem, ahogy Novák egy műanyag ételhordót tartott elém. Miután levette a fedelet, hogy elém tárja a dobozban rejlő rántott húsokat, csak az járt a fejemben, mennyire kínos lenne, ha enni kezdenék előtte. Morzsás arccal látna, talán a ruhámat is leenném, hülyén néznék ki teli szájjal, ráharaphattam volna a számra rágás közben, félre is nyelhettem, aztán szenvedhettem volna a köhögéssel, ő pedig minden bizonnyal kinevetne, undorodna tőlem, ahogy bárki más.

– Nem kérek – ráztam meg a fejem remegve.

– Légy szíves, vegyél egyet! – Szinte már könyörögve nyújtotta felém ismét a tálat, én viszont továbbra is csak húzódoztam tőle, egyre erősebben remegtem. – Látni rajtad, mennyire éhes vagy.

– Nem vagyok.

– Csak egyet egyél meg, kérlek!

– Tényleg nem kell!

– Miért nem akarsz enni?

– Mert nem, és kész!

– Csak vegyél már egyet, basszus! – A fehér dobozt még mindig felém nyújtotta, én viszont továbbra is tiltakoztak. Fokozódó ingerültségében egyre hangosabban beszélt, amit már végképp nem bírtam. – Mi olyan nehéz abban, hogy normálisan táplálkozz?

– Mi közöd van neked ahhoz? – üvöltöttem rá, majd egyenesen kirohantam az öltözőből.

Nem értettem, mi ütött belém. Normális esetben senkire sem mertem volna felemelni a hangomat, szerencsétlen pedig tényleg csak segíteni akart. Ekkor érthetetlen módon még amiatt is rettegni kezdtem, ő mit fog most gondolni rólam. Összevissza osonva, mégis futólépésben mentem fel a földszintre, ám ekkor az idegen osztályok látványa rántotta görcsbe a gyomromat. Rohanvást vettem irányba a folyosó közepén lévő lépcsőt, aminek első emeleti kijárata pont a mosdónál nyílt, így senki sem vehette észre, amikor belépek oda.

Lihegve álltam be a tükör elé, és bár legszívesebben megmostam volna az arcomat, hirtelen rettegni kezdtem, mi van, ha valaki pont akkor bejön ide, aztán hülyének néz, amiért az iskolában csinálom ezt. Valahogy le kellett nyugodnom, de a jelzőcsengetésig ötletem sem volt, hogyan tehetném meg. Akkor azonnal felhívtam Ibót, ő pedig kihasználva, hogy a többiek már elindultak órára, rohant is, hogy segíthessen rajtam. Már az sem érdekelt, hogy így ellógtunk egy órát. Semmiképp sem akartam úgy bemenni a többiek közé, hogy éppen elkerülni próbálok, vagy alig vagyok túl egy pánikrohamon. Pont elégnek éreztem azt a mennyiségű megaláztatást, amit Novák előtt kellett elszenvednem.