Éppen csak végeztem az öltözéssel, amikor Boldi visszajött a szobámba. Kimondhatatlanul idegesített, hogy a törülközőt, amit adtam neki, a kezében fogva hozta vissza, vagyis meztelenül sétált vissza a fürdőszobából, miközben anyám a lakásban tartózkodott. El sem tudtam hinni, mennyire szemérmetlenül viselkedett néha, mintha hozzá lett volna szokva, hogy mások pucéran lássák. Mégsem szóltam rá érte. Nem akartam úgy indítani a reggelt, hogy leszidom valamiért. Még akkor sem, ha nyilvánvalóan elfelejtett gondolkodni cselekvés előtt. Inkább tovább kerestem a szekrényemben, próbáltam kiválasztani, melyik zakómat vehetném fel.

Végül kivettem a sötétbarnát, addig azonban már nem jutottam el, hogy fel is vegyem. Két kar nyúlt át az enyémek alatt, majd egy test simult a hátamhoz.

− Egy reggeli gyorshoz mit szólnál? – suttogott a fülem mellett, amitől ugyan kellemes bizsergés szaladt végig a gerincemen, eltoltam magamtól Boldit.

− Én szeretnék időben beérni. Ha te nem, akkor visszamehetsz a zuhany alá Erzsivel – emeltem meg az egyik kezét, aztán a másikat is – és Bencével.

− Erzsi és Bence? – nevette el magát a kezét vizslatva.

− Hát, tavaly év végén Rékával jártál, júliusban és tegnap lefeküdtél velem, vagyis nem mondhattam csak lány, vagy csak fiú neveket.

− Imádlak! – Vigyorogva közelebb lépett hozzám, majd nyomott egy csókot a számra. Nem igazán értettem, miért tette, de nem ellenkeztem.

− Csak öltözz fel, és induljunk! – hajtottam le a fejem, mielőtt Boldi észrevette volna a pírt, ami a viselkedése miatt biztosan kiült rám.

− Miért, így nem tetszem neked?

− A közszeméremsértést tartogasd akkorra, amikor nem velem jössz iskolába! – Belebújtam a zakómba, és már mentem volna a szemüvegemért, Boldi azonban hirtelen magához rántott, szorosan átölelt. – Mi van?

− Csak jólesik hozzád bújni. Jó az illatod, meg olyan kis puha vagy.

− Boldi, ez aranyos, de légy szíves, tényleg öltözz fel!

Végre elengedett, azonban mielőtt tette volna, amit kértem, egy játékos mosoly kíséretében újra a számhoz nyomta az ajkait. Formás feneke minden lépésnél megfeszült, ahogy az ágyamhoz ment. Hátán gyönyörűen megfeszültek az izmok, miközben felvette és begombolta a nadrágját. Amikor már a pólójáért nyúlt, végre észhez tértem. Megráztam a fejemet, aztán az íróasztalomhoz léptem, hogy visszarakjak minden füzetet a táskámba. Angolom és történelmem ugyan nem volt aznap, mégis inkább elvittem magammal mindent, ami azokra az órákra is kellhetett, hátha esetleg helyettesítés lenne.

Szerencsére anyámat sehol sem láttam, amíg kimentünk az előszobába. Hiába mondtam, hogy Boldi barátilag alszik nálam, anya néha olyan dolgokat is meg tudott mondani, amiket elméletileg nem lett volna szabad tudnia. Mint amikor Ed bácsi átjött hozzánk, anya pedig ránézésre meg tudta mondani róla, hogy összeveszett valamin a feleségével. Az egyetlen dolog, amit sosem látott meg, pedig még én is észrevettem, hogy Ed nem csak barátként tekint rá. Néha kényelmetlenül érintett, amikor nagyon nyilvánvalóvá vált a dolog, elvégre hiába kedveltem Edet, mégiscsak minden alkalommal, ha átjött hozzánk, otthon várta a felesége, a megcsalást pedig kimondhatatlanul gusztustalannak tartottam. Akkor is, ha valaki boldogtalan a kapcsolatában, inkább oldja meg, vagy szakítson, de még Edet is lenéztem volna, ha félrelép.

Miután felvettük a cipőnket, csalódottan vettem észre, hogy Boldi a fogason hagyott baseball sapkájáért nyúl. Bármit megadtam volna azért, ha legalább egy napra letette volna azt a vacakot. Ha másért nem is, a hajáért mindig irigyeltem őt. Természetes szőke, mégis dús, vastagszálú, a göndör loknik pedig kifejezetten tetszettek azzal a gyermeteg ártatlansággal, ami csak úgy sugárzott miattuk Boldiból.

Mielőtt felvehette volna azt az ocsmány ruhadarabot, reménykedve közelebb léptem hozzá. Úgy gondoltam, talán a második kedvenc tevékenységével rá tudom venni, hogy ma kivételesen ne viselje a sapkáját. Azonnal a két kezem közé fogtam az arcát, ujjaimat puha hajába vezettem, majd birtokba vettem a száját. Próbáltam úgy csókolni, ahogy tegnap délután ő tette velem. A nyelvemet az övéhez érintettem, alsó ajkát finoman, de érezhetően a fogaim közé vettem, miközben Boldit szinte a falhoz szegeztem. Kellemes, mentolos íze volt, a klór enyhe aromáját már elmosta róla a reggeli zuhany, és a lime-os Axe dezodor illata, amivel minden nap befújta magát.

− Tudod – sóhajtottam, miközben áttértem a nyaka végigcsókolására −, könnyebben tudnék így neked támadni, ha nem hordanál sapkát.

− Végül is igazad van – túrt ő is barna tincseim közé. – Én is könnyebben férnék hozzád, ha nem hordanál zakót, garbót, és olyan nadrágokat, amiket csak övvel tudsz magadon tartani.

Ledermedtem. Lassan elemeltem a fejem a nyakától, hogy a szemébe tudjak nézni. Arra azonban nem számítottam, hogy egy sunyi mosollyal fogok találkozni, ami alapján úgy éreztem, pontosan tudta, mit csinálok.

− Megvagy! – kacsintott rám, majd a meglepettségemet kihasználva egy csókot nyomott a számra. – Ne akarj megváltoztatni, ha te sem mondanál le az öltözködésedről! – Legnagyobb bánatomra azonnal felvette a sapkát, amint elléptem tőle. Ráadásul fordítva, hogy a szemellenző a tarkójánál legyen. – Hozom a telóm, aztán mehetünk.

Amíg ő visszament a szobámba, én próbáltam összeszedni a gondolataimat, amik a szavai hallatán megállíthatatlanul áramlani kezdtek. Tényleg ennyire rossz lenne, hogy meg akarok szabadulni attól az idegesítő sapkától? Elvégre nélküle annyival jobban nézett ki, végre nem takarta el az egyik legszebb külső tulajdonságát, ő mégis úgy döntött, hordani fogja. De miért?

− Khm! – A torokköszörülés hallatán felkaptam a fejem, hogy meglepetten szembenézzek anyámmal. Egy kétezrest tartott felém, szőke haja még kócosan meredt mindenfelé, és azt a búzavirágkék köntöst viselte, amit Edtől kapott tavaly karácsonyra. – Ma később megyek, úgyhogy vegyél magadnak reggelit! Rendes kaját.

− Kösz – vettem át tőle a pénzt.

− És ha valaki tetszik – szólalt meg ismét −, ne a haját húzd meg, hanem legyél kedves hozzá!

Csak a szememet tudtam forgatni a kioktató hangnemen, belül mégis égetett valami. Összeszorította a mellkasomat, eltömítette a torkomat, furcsán vert tőle a szívem. Tegnapelőtt még azt mondtam Boldira, hogy egy botegyszerű barom, előző este azonban még a vécére is alig akartam kiengedni, miután megtaláltuk a kényelmes pozíciót az összebújva alváshoz. Ha nem is tetszett, kötődtem, sőt, ragaszkodtam hozzá, nem akartam, hogy magamra hagyjon, mert mellette végre jól éreztem magam a bőrömben. Kedvesen viselkedett, bókolt, törődött a lelkemmel már akkor is, amikor júliusban meglátott a héven, pedig akkor konkrétan a nevemen kívül semmit sem tudott rólam.

Egy idegen nő leült mellém, a személyes teremre nagy ívből téve bepréselte magát egy akkora helyre, ahová még a fogpiszkáló Novák is alig fért volna be. Rosszul lettem tőle, fel akartam állni, de akkor meg előjött a félelem, hogy akkor bunkónak tűnnék egy rakás idegen előtt. A szorongástól már a sírás határán táncoltam, egyre jobb ötletnek éreztem leszállni a következő megállónál, és inkább visszafordulni. Aztán megjelent Boldi, mint maga a szőke herceg. Azt mondta, látta, mennyire rosszul éreztem magam, és ki akart segíteni. Odajött hozzám, köszönt nekem, mintha világi barátok lettünk volna, majd felállított, odébb vitt, hátha akkor jobban leszek. Még Szentendrén is mellettem maradt, amíg meg nem nyugodtam, vett nekem egy üveg hideg vizet és pár sajtos pogácsát. A kiállításra is eljött velem, ráadásul utána hazakísért, egész júliusban eljárkált velem mindenhova.

És én hogy háláltam meg ezt neki? Lebarmoztam anyámnak, szégyelltem, hogy lefeküdtem vele, gyerekesnek hívtam, egész augusztusban és az első napon is kerültem, ekkor pedig megpróbáltam kicselezni, hátha soha többé nem hordja majd a sapkáját. Minél mélyebben belegondoltam, annál jobban szorított a mellkasom, a torkomban annál nagyobbnak érződött a gombóc, már szinte fájt. Bűntudatom lenne?

− Mehetünk!

Már fel se néztem, amikor Boldi megjelent. Őszintén, azt se tudtam, mit kellene tennem. Bocsánatot kérni az előbbiért? Vagy az egész augusztusért? Vagy csak menni tovább, mintha mi sem történt volna? Még sosem kerültem ilyen helyzetbe, nem tudtam, normális ember mit csinál, ha rájön, hibázott. Rosszul bántam Boldival, pedig ő tényleg csak kedvességet tanúsított felém. Egyre kevésbé ment a légzés, miközben kimentünk a lépcsőházba. A gondolataim lassan felemésztettek, de hiába törtem a fejem, semmi használható nem jutott eszembe.

− Minden oké? – A vállamra tette a kezét, miután becsuktam az ajtót, én viszont képtelen voltam válaszolni neki, mintha a gombóc a torkomban meggátolt volna. – Marci...

− Azt hiszem...

− Hé! – lépett mellém, hogy belelógjon a perifériás látásomba. – Kérsz egy ölelést?

Erre már a szemem sarkából ránéztem. Sajnált, ezt az egy dolgot tisztán láttam rajta, csak azt nem értettem, miért. Én bántam úgy vele, mint egy koszos ronggyal, mégis ő sajnált engem.

Aprót bólintottam, majd hagytam, hogy erős karjai közé fogjon. Azonnal a nyakához bújtam, szorosan öleltem őt magamhoz, fekete trikójába markoltam, mintha csak kapaszkodó lett volna. És őszintén, annak is éreztem. Nem a ruhadarabot, de magát Boldit. Akár tegnap és ma, egész júliusban a helyemen tartott. Lerántott, mielőtt elszálltam volna, vagy felhúzott, ha lefelé tartottam. Mindig meg tudott tartani a realitás talaján, segített embernek maradnom, amikor úgy éreztem, nem érem el azt a szintet, vagy éppen mindenki felett állok. Bármennyire fájt belátnom, tényleg kellett nekem valaki, akibe így kapaszkodhatok.

− Lehetünk... − Enyhén szorítottam az ölelésen, Boldi pedig reflexszerűen simogatni kezdte a hátamat bátorításul. – Lehetünk barátok?

− Lehetünk, ha szeretnéd – nevetett kedvesen. – Mondjon bárki bármit, én bírlak.

− Én is kedvellek. – A jókedve ragadósnak tűnt, hirtelen belőlem is kiszaladt egy apró kacagás. – És ezt raktározd el, mert nem fogod gyakran hallani tőlem!

− Raktározva! – Egy hosszú, cuppanós csókot nyomott az arcomra, ami egy levakarhatatlannak érződő mosolyt csalt elő belőlem.

Aztán meghallottam egy ajtó nyitódását. Nem tudtam elég hamar elhajolni tőle, így a szemben lévő lakásból kilépő Novák pont láthatta, mit csinálunk mi ketten. Ne! Csak ezt ne!

A hatalmasra nyílt, ezüst szempár elképedve meredt ránk. Tulajdonosuk kivételesen kivette a szájából a fél sajtosperecet, mielőtt hangot adott volna a gondolatainak. Egy meglepett nyögést hallatott, ám mielőtt megszólalhatott volna, Boldi elém állt, szinte eltakart Novák elől.

− Úgy szólalj meg, ahogy akarod, hogy én beszéljek!

− Szolfézst tartottál neki? – Novák arca töredékmásodpercek alatt vált döbbentből dühössé, amit sehogy sem tudtam hová tenni. Mi folyik itt?

− Ez talán pont neked hihetetlen lehet, de Marcinak nem a hangom miatt kellek. Sokkal jobb ember, mint te valaha lehetsz.

− Ha még az lenne – tette fel azt a kezét Novák, amelyikkel tegnapelőtt megfogta az enyémet. Amelyikkel a fájdalmat okozta.

A csuklója belső felén egy fehér liliomot ábrázoló tetoválást láttam, és ez teljesen összezavart. Biztosan tudtam, amikor két napja kijött a lakásukból, nem volt rajta a tetoválás, és nem olyannak tűnt, mint amit nemrég csináltatott. Nem értettem, miért mutatta meg ezt Boldinak, ahogy azt sem, miért nézett rám emiatt Boldi úgy, mintha hazudtam volna neki valamivel kapcsolatban.

− Te is? – kérdezte remegő hangon.

− Azt sem tudom, mi történik itt – tártam szét a karomat.

− Ton, menj be a lakásba! – Hátra sem fordult, miközben kiadta az utasítást, Novák mégis engedelmesen tette, amit kértek tőle.

***

A buszon álltam. Boldi a derekamat átkarolva bámult ki az ablakon, de olyan erősen fogott magához, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. És az igazat megvallva, úgy is éreztem magam. Bármennyire törtem a fejem, az sem jutott eszembe, miként jutottam el ide a lépcsőházból, a világ pedig még mindig enyhén forgott velem, mintha valaki bedrogozott volna.

− Hé, jobban vagy? – nézett le rám Boldi, miután megérezte a mocorgásom.

− Mi történt?

− Fogalmam sincs. Közölted, hogy szédülsz, aztán majdnem összecsuklottál. Mondtam, hogy maradj inkább otthon, de akkor meg elkezdtél hisztizni, hogy nem hagysz ki egy napot egy kis szédülés miatt.

− Nem is emlékszem semmi ilyenre – fordultam körbe még egyszer, hátha végre eszembe jut valami. Azonban nagyon úgy tűnt, hiába gondolkozom.

− A kimerültségtől lehet. Meg attól, hogy nem ettél semmit vacsorára, pedig anyukád finom rakott krumplit csinált.

− Lehet. – Logikusabb válasz nem jutott eszembe, ráadásul Boldi hipotézisének láttam reális alapját, így jobbnak éreztem elengedni a dolgot. Úgyis akadtak érdekesebb kérdéseim, amikre választ vártam. – Jól gondolom, hogy amikor tegnap figyelmeztettél Novákkal kapcsolatban, az...

− Tapasztalat – bólintott hezitálás nélkül. – Nem bírja jól a szakítást, pláne akkor, ha nem ő mondja ki a végszót.

− Jártál vele? – Tágra nyílt szemmel néztem rá, ő viszont csak a vállát vonogatta, miközben leszálltunk a buszról.

− Alig három hónapig még tavaly. Szilveszterkor mentünk szét, mert bizonyos dolgokban nem értettünk egyet.

− Mikben?

− Úgy akart megváltoztatni, hogy neki közben eszébe sem jutott változni értem. – A szeme sarkából rám nézett, én pedig sajnos értettem, mire akar utalni. – Nem akarok olyan kapcsolatot, se romantikust, se barátit, amiben be kell hódolnom a másiknak. A kölcsönösséggel nincs bajom, elvégre nem lehetünk mind egyformák, de engem senki se akarjon elnyomni.

− És mi volt az a tetoválás a karján? Meg mit jelentett az, hogy neki csak a hangodért kellettél?

− Marci, ezeket nagyon hosszú és bonyolult lenne elmagyarázni, ráadásul valószínűleg el sem hinnéd nekem, ha belemennék. Ennyire sajnos már ismerlek. – A fejét ingatva állt meg az iskola előtt, ezzel engem is megtorpanásra késztetve. – Mannába beugrunk?

− Aha.

Nem elégedtem meg a válasszal, ám nagyon úgy tűnt, sosem fogok többet megtudni. Bolditól semmiképp sem. Persze Novákot is megkérdezhettem volna, de mégis hogy mehetnék oda hozzá, amikor minden egyes pillanatban idegesített, amikor megszólalt, és valószínűleg ő is így érzett velem kapcsolatban.

Csendben követtem Boldit az iskolával átellenben lévő kisboltba. Ő hátra ment az italokhoz, én viszont elől maradtam. A péksütemények helyett a müzliszeleteket néztem át, hátha találok olyat, amit szeretek. Ugyan anya megkért, hogy normális ételt vegyek, egyszerűen nem vitt rá semmi. Utáltam mások előtt enni, azt pedig főleg, ha olyasmit ettem, amivel összekoszolhattam magam. A szendvicsek morzsáznak, a péksütemények úgyszintén, a legtöbbön ráadásul a porcukor is olyan vastagon állt, hogy nem lehetett őket elegánsan elfogyasztani. Végül magamhoz vettem egy cseresznyés, egy karamellás, és egy mandulás zabszeletet, amik eddig sosem hagytak cserben. A saját kényeztetésemre még egy brownie ízesítésű is a kezembe került, majd már indultam is a kasszához.

Boldi nagyjából két perccel később jelent meg. Majdnem leesett az állam, amikor megláttam, hogy egy hatos karton vizet hozott magával, és nem féllitereseket, hanem a nagy, kétliteres palackokat. Elkerekedett szemmel néztem végig, ahogy fizetett, ő viszont úgy állt meg mellettem, mintha nem értené, mi bajom van.

− Speckó diéta – vonta meg a vállát vigyorogva. – Az úszáshoz kell. Elszívunk egy cigit?

Összevont szemöldökkel bólintottam, de eszem ágában sem volt hinni neki. Ha mást nem is tudtam a sportokról, annyit biztosan, hogy a szükséges izomtömeg felépítéséhez sok szénhidrát, zsiradék és fehérje kellett, nem pedig nyolc liter víz napi szinten. Rákérdezhettem volna, de azt már sajnos tisztáztuk, hogy a választ úgysem hinném el.

***

Sosem szerettem a testnevelést, pláne nem első két órában. Az előző két évben csak azért utáltam, mert ezen az órán Novák osztályát összevonták az enyémmel, ekkor viszont újabb fokra hágott a nemtetszésem. Öltözés közben végig éreztem magamon a tekintetüket, hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem, és azonnal tudtam, Novák elmondta nekik, mit látott reggel. Boldi persze próbált szóval tartani, hátha el tudja terelni a figyelmemet róluk, ám ez mit sem ért a többiekből folyamatosan áradó lenézés ellen.

− Mit csinálsz délután? – Végső próbálkozásként beállt elém, amíg én a padon ülve kötöttem a cipőmet, ezzel eltakarva a többi fiú elől.

− Ibóval kimegyünk abba a kutyafuttatóba, ami a panelek között van. Igazából minden délután ezt csináljuk.

− Jöhetek? Pugsyt eddig csak a Duna partra vittem le, de talán élvezné, hogy más kutyákkal játszhat. Zserbóval is tök jól elvolt tegnap.

− Szerintem nincs akadálya – mosolyodtam el. Kivételesen őszintén.

− Nahát, Szilas! – A harsány nevetés hallatán azonban rögtön lelohadt a jókedvem, miközben Boldi mellett elnézve a tekintetem találkozott Novákéval. – Te tudsz nem egy karót nyelt pöcs is lenni?

− Bennem legalább van változatosság – szóltam vissza, mielőtt Boldi megint a védelmemre kelt volna. – Te viszont a nap huszonnégy órájában egy ötéves gyerek agyi szintjén vagy, aki még enni sem tud normálisan.

− Én legalább szoktam enni, veled ellentétben.

− Egek! – Drámaian a mellkasomra tettem a kezem, a fejemet hátrahajtottam, mintha valaki éppen egy kést döfött volna a szívembe. – Hú, de megsértettél! Hogy élem ezt túl? – emeltem a másik kezem a homlokomhoz. – Ja, várj! – egyenesedtem ki ismét. – Elfelejtettem, hogy nem érdekel a véleményed.

Boldi halkan felnevetett mellettem, Novákban pedig ekkor mintha elpattant volna valami. Acélszürke szeme szikrákat szórva meredt rám, és azonnal tudtam, azért nézett így, mert féltékeny lett, hogy az exének tetszett a viccem.

− Ahhoz képest nagyon tepersz, hogy nagyfiúnak tűnj ellenem.

− Ellened csak annak lehet tűnni. – Továbbra is a sikeremen vigyorogva felálltam, majd hogy még jobban idegesítsem Novákot, megfogtam Boldi kezét, ujjaimat az övé közé fontam, és így vezettem ki az öltözőből.

− Odabent nem akartam mondani – hajolt a fülemhez, miután kiértünk a folyosóra −, de te sem viselkedtél túl éretten, ugye tudod?

− A fakultációk alatt magamban kell tartanom mindent. Legalább itt hadd engedjem ki!

− Nem megtiltani akarom, csak arra akarok utalni, hogy azért csesztetted, mert szerinted gyerekes, de te is az vagy, amikor vele beszélsz.

− Majd normálisan fogok viselkedni vele, ha felnő, és abbahagyja a tündérmesék kergetését – engedtem el a kezét. Nem akartam tovább hallgatni a kioktatását.

− Marci, most őszintén! – A vállamnál fogva félrevont a tornaterem szélére, hogy a többiek akkor se halljanak meg minket, amikor bejönnek. – Csak tegyük fel, hogy a tündérmesék igazak. Létezik mágia, meg boszorkányok, tündérek, sárkányok. Mit csinálnál?

− Hülyeség ezen gondolkozni, mert ilyesmi... És ezt nem tudom jobban hangsúlyozni... Nem. Létezik!

− De csak tegyük fel! – tárta szét a karját már szinte könyörögve. – Megjelenne előtted egy vérfarkas. Vagy kiderülne, hogy tudsz varázsolni. Mit éreznél?

− Boldi, nem a Harry Potterben vagyunk! – Kezdett megfájdulni a fejem a teoretizálásától, de hiába igyekeztem, úgy tűnt, nem tudom leállítani. – Nincsenek sárkányok. Se boszorkányok. Mágia pedig végképp nem létezik.

− De csak elméleti...

− Hipotetikusan sem akarok ilyesmikbe belegondolni, mert megfájdul tőlük a fejem, oké? – intettem le, és kicsit sem túloztam. A halántékom eddig annyira feszített, mintha ki akarna szakadni, de hiába masszíroztam, nem akart elmúlni.

− Mármint tényleg?

− Igen. Már kiskorom óta, de most különösen szar.

− Oké, így elhiszem. Szerintem még sosem hallottam ezt a szót a szádból.

− Van egy Advilod, vagy valami? – Behunytam a szemem, majd megpróbáltam az orrnyergem környékét is megnyomkodni, ám bármit csináltam, a fájdalom csak egyre erősebb lett.

− Nem szedek ilyen cuccokat. – Éreztem a szelét, ahogy felemelte a kezét, azt viszont nem tudtam, mit csinál.

– Mi baja? – Novák hangjától felállt a szőr a hátamon, Boldira pedig pillanatok alatt dühös lettem, amiért idehívta.

– Csak a fejem fáj, nem haldoklom! – szóltam közbe, mielőtt Boldi kezdett volna magyarázkodni. – Mindig ez van, ha ilyen irreális baromságokkal fárasztanak.

− Fasznak hívtál ide? – fordult idegesen Boldihoz Novák, és ez a kérdés engem is egyre jobban foglalkoztatott.

− Láttam, mit nézegettél, amikor bejöttél, úgyhogy ne játszd az agyad! – Boldi úgy rivallt rá, mintha Novák legalább megsértette volna. – Te tudod, hogyan lehet ezt orvosolni, és valamiért biztos vagyok benne, hogy ez eleve a te hibád. – Ennek hallatán Novák már nyitotta a száját, hogy kérdezzen, Boldi azonban hirtelen felemelte a karját, ahogy Novák tette reggel.

− Ki tudom masszírozni, ha akarod – fordult felém idegesen Novák.

− Hülye leszek hagyni, hogy hozzám érj! – forgattam a szemem, ám a következő pillanatban össze kellett szorítanom a szemhéjaim, ahogy újabb hullámban haladt végig rajtam a fájdalom.

− Akkor nem segítek!

− Várj már! – Boldi azonnal elkapta Novák kezét, mielőtt elmehetett volna, és ez érthetetlenül felidegesített. – Jövök eggyel, ha megteszed.

Pár másodpercig meredten nézték egymást, majd Novák tekintete észrevehetően Boldi szájára siklott egy pillanatra. Boldi pedig bólintott. Felforrt a vérem, ahogy rájöttem, ezek éppen egy pásztorórát beszéltek meg, ha Novák elmulasztja a fejfájásom.

− Kettővel!

− Legyen! – bólintott Boldi, mire Novák elém lépett. Meg egy fenét!

− Így már végképp nem akarom, hogy hozzám érj! – léptem el tőle azonnal. – Nem fogsz azért összefogdosni, hogy aztán őt is megfogdoshasd!

− Ezt, baszd meg, nem hiszem el... − sóhajtott kimerülten Novák, majd hirtelen elkapta a vállamat, és gyorsan a fülemhez hajolt, mielőtt elhajolhattam volna tőle. – Eszemben sincs lefeküdni Boldival, úgyhogy tőlem annyiszor teheted szét neki a lábadat, ahányszor csak akarod. De ha nem segítek, simán elájulhatsz a fájdalomtól. Nekem is volt már ilyenem, és velem megtörtént.

Elhajolt tőlem, arca azonban alig két centire maradt az enyémtől. Továbbra is kényelmetlenül éreztem magam a tudattól, hogy hozzám akar érni, de elájulni sem akartam egy nyavalyás fejfájástól, ezért egy aprót bólintottam.

Lassan felemelte mindkét kezét, ujjai a hajamba túrtak, miközben hüvelykujját a halántékomra nyomta. Egy pillanatra megijedtem, ahogy masszírozni kezdett, majd végignyalta az ajkait. Eddig egyedül Bolditól láttam ezt a mozdulatsort, mielőtt megcsókolt volna, de Novákból nem néztem ki, hogy ugyanezt akarta volna, és igazam is lett: csupán némán mormolni kezdett valamit. Próbáltam kitalálni, mi lehetett az, de hiába erőlködtem, csak az jutott eszembe, mennyire máshogy nézett ki ennyire közelről. Sápadt bőrén apró, halvány szeplők helyezkedtek el keresztbe az orrán, amiktől még levendulaszín haja ellenére is ugyanaz a gyermeteg naivitás sugárzott belőle, mint Boldiból a szőke loknik miatt. Ezüst íriszei szélén alig észrevehető, aranyszínű sávokat láttam, amikre ebben a pillanatban ugyan nem találtam ésszerű magyarázatot, mégis egész szépnek tűntek. Valami édes aroma fészkelte be magát az orromba, ahhoz viszont kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, Novákból csokoládé illata áradt, mintha ekkor is lett volna a zsebében egy szelet. Ahogy ajkai mozogtak, hirtelen észrevettem, mennyire teltek, kimondhatatlanul puhának és tökéletesen nedvesnek tűntek. Oké, fúj! Ezt most felejtsük el! Hogyan lehet kimosni a lelki szememet?

− Jobb? – Arcán halvány pírral köszörülte meg a torkát, én pedig ismét aprót bólintottam. Idő közben fel se tűnt, hogy már nem fáj a fejem. – Kösd fel a hajad, mielőtt a tanár meglátja! – nyomott a kezembe egy hajgumit, aztán vissza is ment a barátaihoz, amint elkezdtem összefogni vállig érő tincseimet.

− Amúgy nem olyan rossz ember ő – szólalt meg félénken Boldi, én viszont enyhén megugrottan ijedtemben, annyira megfeledkeztem róla, hogy itt áll mellettem. – Reggel kicsit túloztam, mert ideges voltam, de Ton amúgy baromi kedves tud lenni, ha levetkőzi ezt a páncélt, amit te is minden reggel felhúzol.

− Kicsit sem érdekel, milyen Novák iskolán kívül – forgattam a szemem.

− Pedig szerintem jól kijönnétek. Sok dologban hasonlítotok. Például ő is nehezen mutatja ki, ha kedvel valakit, de közben nagyon ragaszkodó tud lenni, és...

− Semmiben sem hasonlítunk Novákkal – szakítottam félbe idegesen.