Kis szenvedés árán, de végül Tonnal kiügyeskedtük, hogy szombaton egyikünknek se kelljen mennie Szilárd órájára, hogy legalább kiolvashassuk azt a könyvet. Megbeszéltük, hogy reggel mindketten korán felkelünk, elolvassuk, aztán átjön hozzám, és először összeszedünk pár elemet, amit kiemelhetünk majd a prezentációnkban. Lett is egy kész tervünk, így máris könnyebben teltek a pillanataim, nem aggódtam amiatt, hogy egyest fogunk kapni.

Boldival és Ibóval kapcsolatban végül annyiban maradtam, hogy majd ők eldöntik, mit akarnak egymással, én viszont mostantól kimaradok belőle. Ton megmondta, és igaza volt benne: nem szólhatok bele a dolgukba, bármennyire is idiótán viselkednek. Péntek délutánra már el tudtam engedni annyira a dolgot, hogy belemenjek egy közös kutyasétáltatásba. Amikor hazaértem, hogy összeszedjem Zserbót, még egy kicsit idegesnek éreztem magam, és aggódtam, mi lesz, ha véletlenül mégis szóba jön a dolog, de igyekeztem minden szorongásomat mélyre süllyeszteni.

Nehéz volt. Mindkét kezem erősen remegett, miközben megpróbáltam levenni a cipőmet, ráadásul kezdtem úgy érezni magam, mint aki mindjárt epilepsziás rohamot kap. Éppen csak kikötöttem a cipőfűzőmet, már jött is a légszomj, fekete foltokat láttam magam előtt, a szívem pedig olyan tempóban vert, mintha bármelyik pillanatban kitörhetné a szegycsontomat, vagy kiugrana a torkomon. Le kellett ülnöm. A lábamat felhúztam, ahogy anya tanította, a fejemet pedig a két térdem közé hajtottam, próbáltam mély levegőket venni, a tüdőm azonban egyre kisebbnek érződött.

– Marci, mi a baj? – Anya rémült hangját hallottam, ám csak tompán ért el a fülemig, szinte teljesen elnyomta a vérem zúgása. – Megint bántottak, Rókuci?

Csak a fejemet tudtam ingatni, majd már éreztem is, ahogy valaki felém nyúl.

– Ne! – szólt hirtelen anya. – Ne érj hozzá! Ilyenkor nem szereti.

– Hozol egyet abból a levendulás nyugtatóból, amit adtam neki?

Ed kérdését anya lépteinek tompa kopogása követte. Ugyan az a gyógyszer sokat segített, ha kezdtem érezni egy-egy pánikroham közeledtét, nem gondoltam, hogy ki is tudna húzni belőlük. Amin becsukódott egy ajtó, valószínűleg a szobámé, hirtelen megéreztem magamon Ed érintését. Nem tetszett. Csak még kevésbé kaptam tőle levegőt, de nem tudtam eltolni őt. Szorosan magához ölelt, a kezemet a mellkasára szorította, majd suttogni kezdett, azt azonban nem értettem, mit mond.

Gyereknevetést hallottam. A saját nevetésemet, még három vagy négy éves koromból. A lakásban futkostam, Ed pedig műanyag ördögszarvakkal a fején követett. Viccelődve mondogatta, hogy elkap és felfal, én meg minden ilyen megszólalása után visítva nevettem. Végül bebújtam a kanapé mögé, és ott vártam, Ed megtalál-e. Minden szekrénybe benézett, a függönyt is elhúzta, a legnyilvánvalóbb helyet azonban nem ellenőrizte. Kuncogva bújtam vissza kicsit a támla mögé, ám amikor újra kinéztem, Edet sehol sem láttam. Diadalittasan másztam ki a helyemről, ám a következő pillanatban egy meglepett nyögés hagyta el a számat, ahogy valaki a derekamra fogott, majd felkapott. El sem hittem, hogy bele sem gondoltam, Ed végig a kanapén állva várta, hogy kimásszak onnan, utána pedig nyammogó hangokat kiadva ölelt magához.

– Ne csináld, apa! – A mondat ösztönösen hagyta el a számat, és bár Ed azonnal ledermedt miatta, én nem fogtam fel, mit mondtam neki.

Abban a pillanatban Ed ölelése mássá vált. A korábbi játékosság helyett ragaszkodó lett, és úgy fogott magához, mint aki egy életen át védelmezni akar. Akkor alig éreztem, de ahogy visszaemlékeztem arra a pár percre, amíg így fogott magához, a heves szívdobogás hangja megtöltötte a közénk beállt csendet.

Nem értettem, miért láttam ezt. Egyenesen irreálisnak gondoltam, hogy emlékeztem rá, elvégre annyira régen történt, és olyan kicsiként nem is fogtam fel a jelentőségét. Ám érdekes módon úgy tűnt, pont erre volt szükségem, hogy jobban érezzem magam. A légzésem máris lelassult, a fekete foltok szétszéledtek, én pedig szinte kétségbeesetten bújtam Edhez. A karjai ekkor egy áthatolhatatlan erőddé váltak számomra, amik minden rosszat kizártak, hogy engem biztonságban tartsanak.

– Jól van! – simogatta gyengéden a karomat. – Minden rendben, kicsi Einstein.

– Máris jobban van? – Anya tátott szájjal állt a szobám előtt, kezében ott tartotta a lila tablettákat, és láttam rajta, hogy éppen csak észbe kapott, mielőtt elejtette volna.

– Én is pánikbeteg vagyok. Tudok pár trükköt.

– Most már nem érdekel a nyavalygásod, kisfiam! – guggolt le elém anya. – Keresni fogunk neked egy pszichológust, mert ez nem normális dolog, érted?

– A pszichológus nem mindig segít, Maja. És van egy olyan érzésem, hogy Marci esetében sem fog.

– Most ezt miért mondod?

– Nekem sem segített. Vannak, akiknek nem mentális dolog indítja el, hanem genetikailag van bennük, és az alapján, amit az évek alatt láttam tőle, ő is ilyen.

– És ezzel lehet csinálni valamit? – Anya aggódva simogatta meg az arcomat, ami egy pillanatra visszarepített tíz éves koromba, amikor egy rémálom után babusgatott.

– Én gyógyszert kapok rá, hogy pótolni tudjuk a fejemből hiányzó, ingerületátvivő enzimeket. Talán neki is elég lenne ez. Sőt! – Egy mély sóhajt hallatott, majd legnagyobb bánatomra elengedett, mintha azt hitte volna, nem akarom tovább ölelni. – Meg merem kockáztatni, hogy a fejfájásai is innen erednek.

Életemben először sikerült elnyomnom magamban az ingert, hogy megcáfoljam Ed hipotézisét. Nem mondhattam el neki, hogy mágikus eredetű fejfájások kínoztak, elvégre ezt az egy dolgot tisztán felfogtam a szerdai beszélgetésből: törvény van rá, hogy tilos beszélni a varázsvilágról olyannak, aki nem tartozik bele.

– Jól vagy, Rókuci? – Anya gyengéden simogatta az arcomat, én viszont csak bólintottam.

Nem akartam elmagyarázni nekik az utóbbi pár nap eseményeit még felszínesen sem. Nem akartam, hogy tudjanak Boldi és Ibó dolgáról. És azt sem akartam, hogy megtudják, mi alakult köztem és Ton közt. Addig semmiképp sem, amíg én meg nem tudtam, mert egyelőre fogalmam sem volt, és ez zavart.

Kedveltem, fogni akartam a kezét, megölelni, időt tölteni vele. De valahányszor rá gondoltam, sosem jutott eszembe semmi szexuális. Boldival sokszor éreztem azt, hogy le akarok feküdni vele, Tonnal kapcsolatban viszont minden gondolatom inkább tűnt egy nagyon erős barátságnak, ami talán csak néhány kisebb csókkal térne el attól, amim Ibóval volt. Sokkal könnyebben döntöttem volna el, mi van köztünk, ha tudtam volna, milyen egy kapcsolat. Boldi azt mondta, fontos a vonzalom, de Ton esetében sosem gondolkodtam még azon, milyen lehet a teste. Vele csak le akartam ülni beszélgetni, elmenni sétálni, talán megnézni egy filmet, ahogy tegnap szombat este. Akkor rengeteget nevettünk, viccelődtünk egymással, és még össze is bújtunk az ágyán, amikor kezdtem fáradtnak érezni magam. Azt szívesen megismételtem volna.

Valaki kopogott a bejárati ajtón, Ed pedig azonnal felállt, hogy kinyithassa. A résen egy apró, fekete mopsz rohant be, akit csak a testére kötött, piros hám és nyakörv tartott vissza attól, hogy röfögve körberohanja a lakást.

– Hagyd! – Megelőztem a kérdést, mielőtt Ed kinézett volna, ki jött hozzánk.

Gyorsan rákapcsoltam Zserbó nyakörvére a pórázt, amíg ő Pugsyval foglalkozott, majd siettem is ki az ajtón. Ed azonban még így is elkapott egy fél ölelésre, anyám pedig egy puszit nyomott az arcomra, mielőtt elengedtek volna. Nem akartam bunkónak tűnni, ám még ezt is jobbnak éreztem, mint az alaptalan aggódásukat. Mégis mi lehet ennyire ijesztő abban, hogy néha rám tör egy-egy pánikroham?

– Összevesztél velük? – kérdezte értetlenül Boldi.

– Nem.

– Akkor mi a baj? – Tenyere a hátamhoz ért, én pedig reflexből elléptem a közeléből, hogy ne érhessen el. – Marci...

– Túl vagyok terhelve, oké? – Alig bírtam visszafogni magam, nehogy felemeljem a hangomat. – Egyáltalán mit keresel itt? Azt beszéltük meg, hogy a kutyaparkban találkozunk.

– Szerettem volna beszélni veled valamiről négyszemközt.

– Nem fogok még egyszer lefeküdni veled.

– Meghallgatnál? – Idegesen szólt rám, mire a két kutya leállt a játszadozással, hogy ránk nézhessen, engem viszont nem ijesztett meg. – Azért akarok beszélni veled, mert nem szeretnék én lenni az oka annak, hogy megromlik a kapcsolatod a legjobb barátoddal.

– Nem te vagy az oka, hanem ti, mindketten, mert idióták vagytok.

– Marci, neked fogalmad sincs, milyen élete van szegénynek. Jogos félelmei vannak, amik miatt ugyanolyan jogosan utasított el.

– Akkor avass be!

– Azért jöttem ide.

– Mégsem mondasz semmit.

– Mert nem itt akarok beszélni erről.

– Miért nem?

– Sziasztok! – Amint meghallottam Ton hangját a félemeletről, egyből megértettem, és már rosszul is éreztem magam, amiért ennyit akadékoskodtam. – Kutyát mentek sétáltatni?

– Nem, Ton, siklóernyőzni – forgattam a szemem.

– Jöhetek veletek a parkba? – Mint aki meg sem hallotta a beszólásomat, csillogó szemmel nézett fel ránk három hatalmas zacskóval a kezében.

– Utánunk jöhetsz, mert mi most indulunk – felelt a megkérdezésem nélkül Boldi.

– Én is mindjárt megvagyok, csak ezeket kell elpakolnom, meg...

– Kicsit szeretnék kettesben maradni Marcival – szólt közbe Boldi, miközben Ton felemelte a szatyrait.

– Ó... – Azonnal elpárolgott az izgatottsága, helyét csalódottság vette át, én pedig szinte éreztem, ahogy összetörik a szíve.

– Ne csinálj már úgy, mintha ekkora bunkó lennék, jó? – tártam szét a karom Ton felé fordulva. – Eddig csak azért feküdtem le vele – böktem Boldi felé –, mert nem tudtam, mi van köztük. De jó tudni, hogy olyan szar embernek gondolsz, aki képes lenne egy ilyen információ megkapása után is szexuális kapcsolatot folytatni a legjobb barátja lehetséges párjával.

– Te ma kimondottan undok vagy – nevetett ijedten Boldi.

– Mindennap undok vagyok. – Tehetetlenségemben széttártam a karomat, majd elindultam lefelé a lépcsőn, ám a félemeletnél Ton elállta az utamat. – Mit akarsz?

Idegesített, ahogy nézett rám. Sajnálkozva, szomorúan, mintha tudná, mi kavarog bennem. De persze, miért ne tudhatta volna... Az a nyavalyás vivern biztos közvetítette neki a korábbi pánikrohamomat.

Ton letette a szatyrokat a földre, aztán közelebb lépett hozzám. Nem toltam el, amikor szorosan átölelt. Sőt, ugyanolyan hevesen viszonoztam, ahogy ő fogott engem. A szívem még mindig hasonló sebességgel dobogott, mint a rohamom alatt, és biztosra vettem, ezt Ton is érezte. Lassan elhajolt tőlem, ujjait a csuklómra csúsztatta, aztán a mellkasához húzta a kezemet, homlokát az enyémhez érintette, miközben vett egy mély levegőt, kicsit bent tartotta, és kifújta. Jeleznie sem kellett, ösztönösen leutánoztam a légzőgyakorlatot.

– Jobb? – kérdezte nagyjából a hetedik be- és kilégzés után.

Bólintottam, Ton pedig finoman az arcomra tette a kezét, gyengéden cirógatott. Beledőltem az érintésébe, majd a szívverésem ismét gyorsabb ritmusra váltott, amikor Ton adott egy puszit. Mégis nyugodtnak éreztem magam. Nem akartam kitörni ebből a puha, meleg pokrócból, ami a békés hangulat képében ölelt körbe minket.

– Mint egy bomba hatástalanítása – nevetett döbbenten Boldi. – Lenyűgöző! Mikor tanultad meg így kezelni?

– Köszönöm a degradáló szavakat, Boldi. Megtisztelsz velük. – Dühösen felé fordultam, ám közben Ton felé nyúltam, a derekát átkarolva húztam magamhoz. Valamiért még annál is jobban esett a közelsége, mint hétfőn. – Csak beszélgetni megyünk – fordultam vissza Tonhoz, hátha jóvá tehetem az előbbi kirohanásomat. – Már nem csinálnám... Tudod. Ne haragudj! Azért, ahogy az előbb beszéltem veled.

– Ezt most jól hallottam? – kérdezte letaglózva Boldi, én viszont inkább nem figyeltem rá. – Marci tud bocsánatot kérni?

– Semmi baj. – Ton mosolyogva nézett a szemembe, teljesen figyelmen kívül hagyta Boldit. – Örülök, hogy tudtam segíteni.

– És... – Le kellett hajtanom a fejem. A mosolya látványától égett az arcom, a szívem egyre hevesebben vert. – Örülnék, ha... Ha majd...

– Menni fog! – suttogott Boldi, amitől csak még kínosabb lett a helyzet. Pláne úgy, hogy utána halkan kántálni kezdte a nevemet.

– Ha... Ha esetleg... – Kezdett nagyon elegem lenni a mögülem jövő hangból, ezért azonnal kivettem a zsebemből a kutyaürülék felszedéséhez kellő zacskócsomagot, és Boldi fejéhez vágtam. – Befejeznéd?

– Csak drukkoltam, hátha sikerül elhívnod egy randira – tárta szét a karját értetlenül.

– Ki az isten beszélt randiról? Azt akartam mondani, hogy örülnék, ha jönne velünk a kutyaparkba. Na, menjünk! – Odafordultam Tonhoz, majd gyorsan adtam egy apró csókot az arcára, mielőtt elindultam volna lefelé Boldival és a két kutyával. – Majd gyere!

Hiába integettem neki, Ton egyenesen maga elé meredt arra a pontra, ahol az előbb én álltam. Nem értettem, mi történt vele, de amikor kiértünk az épületből, Boldi pedig a szemöldökét fel-felvonogatva ütött finoman a vállamba, hirtelen felfogtam.

– Miért nem mondtad, hogy összejöttetek?

– Nem jöttünk – ingattam a fejem. Éppen csak nem estem pánikba a saját cselekedetemtől. – Reflexből jött.

– Senkitől nem láttalak még így elköszönni.

A múltkori gyanú ismét felébredt bennem, hogy itt talán többről van szó, mint a kötelék, amit Ton véletlenül közénk rakott. Valakivel beszélnem kellett erről, csak azt nem tudtam, kivel tehetném meg. Úgy sejtettem, talán már ismertük egymást korábbról, talán egy előző életből, elvégre, ha a mágia létezett, ez sem lehetett nagyobb lehetetlen. Mi más magyarázata lehetett annak, hogy ilyen hirtelen, ennyire gyengéden, ennyire reflexszerűen érek hozzá? Reméltem, talán Ton anyja tud majd segíteni, ha már bármit ki tud olvasni az emberek fejéből.

Legyintettem, hátha Boldi ejti a témát, és szerencsémre némán követett, amikor elindultam. A parkig vezető út csendben telt. Tudtam közben gondolkodni, fejben találgatni, mit akarhat mondani nekem Boldi, hogy előre készen álljak mindenre. Még az is eszembe jutott, hogy Ibónak talán előre rendeztek egy vőlegényt a szülei, elvégre a naptündérekre is igaz lehetett az, amit Ton mesélt korábban, hogy tisztán akarják tartani a vérüket. Talán egyenesen a bátyjával vagy egy unokatestvérével akarták összeboronálni, ahogy Ton szüleivel történt.

Miután beléptünk a kapun, Boldi mindkét kutyáról lekapcsolta a pórázt, hadd futkossanak nyugodtan, mi pedig leültünk az egyik padra.

– Most elmondod? – Boldi várakozva fordult felém, én viszont értetlenül viszonoztam a pillantását.

– Mit?

– Hogy mi van veled és Tonnal?

– Semmi nincs velünk – tártam szét a karomat. Kezdett felhúzni a hülyeségével. – Különben is te hívtál ide, hogy beszélni akarsz. Miért én beszéljek?

– Ja, tényleg! – Gondolkodva az ég felé emelte a tekintetét, ám mivel ez után sem szólalt meg a következő egy percben, azt is megmondtam neki, miről akart beszélni. – Láttad már Bolyát rövid cuccokban?

– Nem. A nadrágja mindig a bokája fölé ér kicsivel, és mindig van rajta legalább egy vékony, kötött pulcsi. Kicsit olyan, mint én, hogy mindig fázik.

– Faszt fázik! – nevetett keserűen. – A sebeit takargatja.

– Mi van? – Tágra nyílt szemmel kaptam fel a fejem, Boldi arca azonban őszintének, sőt, aggódónak tűnt.

– A szülei és a testvérei is verik. Tele van kék és zöld foltokkal, meg kisebb sebekkel.

– És ezt miért neked mondta el először, amikor csak nyár eleje óta beszéltek egymással, nekem viszont három éve a legjobb barátom? – Nem tudtam más szóval jellemezni, zavart, hogy Ibó egy ilyen fontos dolgot sosem osztott meg velem. Egyenesen fájt.

– Én is csak azért tudom, mert úgy alakult a kapcsolatunk a nyár alatt, hogy megtudtam.

– Ez nem változtat semmin. Ha mert levetkőzni előtted, az egyenlő azzal, hogy beszélt neked róla. Ha jól számolom, alig két hetet töltöttetek együtt, erre jobban bízott benned, mint bennem?

– Talán azért, mert közöltem veled, hogy bántják otthon, neked meg az a fontosabb, hogy miért nem neked mondta először? – Szigorúan nézett rám, és bármennyire esett rosszul belátni, igazat kellett adnom neki. – Akkor is elverték, miután megtaláltak minket a tengerparton. Azért utasított vissza, én pedig nem akartam nyüstölni, hogy ne adjon fel minket. Úgy éreztem, az olyan lenne, mintha fontosabbnak tartanám, hogy velem maradjon, mint azt, hogy épségben legyen.

– Miért nem szökik el otthonról? – Alig mertem megszólalni. A hangom rendre elcsuklott a rövid kérdés alatt, a szívem pedig furcsán dobogott.

– Mégis hova?

– Például hozzám – vontam meg a vállam. – Tudja, hogy van egy plusz szobánk, anya sosem dobná ki, nem esne nehezünkre őt is eltartani, és mindent megkapna, amire szüksége van. Egyszer volt is már olyan, hogy éjjel tizenegykor megjelent nálunk. Most már tudom, hogy hazudott a miértjéről, de több mint egy hetet maradt nálunk, utána mégis hazament.

– Talán nem akart a terhetekre lenni. Vagy azért nem maradt, nehogy lebukjon.

– De akkor Tonhoz is mehetett volna, mert tudom, hogy vele is jóban volt – ingattam a fejem enyhe idegességgel. – Nagyon sokszor csak azért fogtam vissza magam, mert Ibó előtt nem akartam beszólni neki, mert tudtam, hogy jóban vannak. Ton anyja eleve naptündér, az istenit!

– Nem tudom, mik lehetnek az okai, de én tényleg nem akarom erőltetni, hogy szeressen, ha nem akar – vonta meg a vállát szomorúan.

– Boldi, én nem akarok még egyszer lefeküdni veled. – Komolyan néztem felé, ő viszont egy pillanatra sem emelte fel a fejét, inkább a felé rohanó Pugsyra figyelt, hogy azonnal megsimogathassa, amint elér hozzá. – Nem azért, mert nem érdekel, hogy fájdalmaid vannak, csak...

– Nem akarsz fájdalmat okozni Tonnak – bólintott megértően. – Sejtettem, hogy a szombati után ez lesz.

– Nem csak amiatt. Nem akarok mással kezdeni. Elég az most nekem, hogy Tonnal próbálom kibogozni, mi van köztünk, mert nem értek semmit.

– Mármint? – Összevont szemöldökkel fordult felém, én viszont hirtelen csak a vállamat tudtam vonogatni.

– Honnan tudod, szeretsz-e valakit?

– Érzed.

– De miből? – Kétségbeesetten fordultam felé, miközben átkaroltam magam, majd amint Zserbó megjelent a lábamnál, inkább őt vettem fel, hogy ölelgethessem. – Annyira régóta próbálok már rájönni, de nem tudom, honnan tudhatom, szeretek-e valakit. Te miből tudod, hogy szereted Ibót?

– Hát, például abból, hogy képes vagyok tűrni a fájdalmat. Ha nem szeretném, talán ráerőltetném, hogy jöjjön vissza hozzám. Meg abból, hogy képes lennék változni, bármit megtennék érte. El sem tudom mondani, hányszor gondoltam arra, hogy még az uszonyomat is képes lennék feladni, ha az azt jelentené, hogy együtt lehetünk.

– Én nem adnék fel semmit Tonért. – Kezdett fájni a mellkasom, ahogy ismét csak a vállamat tudtam vonogatni, Zserbó pedig azonnal megnyalogatta az államat, hátha fel tud vidítani. – Soha senkiért nem adnám fel magam. Akkor az azt jelenti, hogy nem tudok szeretni?

– Szerintem inkább azt, hogy nálad más jele van annak, ha szerelmes vagy. Mondjuk... – Pár másodpercre elgondolkozott, aztán egy hümmögést hallatott. – Mi jut eszedbe, ha Tonra gondolsz?

– Hogy hogy a jó égbe kezdhettem el kötődni egy ekkora idiótához – motyogtam az orrom alatt, ám ahogy Boldi a szemét forgatva felém nézett, elnyomtam magamban mindent, ami a megszokott makacskodásomat hozta volna elő belőlem. – Talán az, hogy még soha senkivel nem éreztem ennyire kényelmesen magam. Biztonságot ad, egy biztos pontot, ami tudom, hogy mindig ott lesz mellettem. Igazából már korábban is így gondoltam, és néha féltem, mi lesz, ha jövőre elballagunk. Ibóról tudtam, hogy a barátom marad, de Ton valószínűleg soha többé nem keresne, elvégre miért tette volna, amikor nem is kedveltük egymást. Hiányozna. Mindig annyira jól szórakoztam a szóváltásaink alatt, és most is minden beszélgetésünk alatt, hogy úgy érzem, nem tudnék már nélküle élni. Szerves része lett az életemnek, pedig még csak pár hete mondanám pozitívabbnak a kapcsolatunkat.

– Még sosem láttalak ennyire... – Hosszú másodpercekig csak nézett rám. Szemében meghatottság fénylett, mintha akkora dolog lett volna, hogy meséltem neki erről. – Marci, szerintem te szereted Tont.

– De ilyen rövid idő után? – ingattam a fejem. – Van ilyen?

– Van. Tapasztalatból mondom, hogy van. Bolyával is ilyen hamar kezdtem el érezni, hogy szeretem. Két hét elég volt hozzá, hogy azt kívánjam, bár szárnyra cserélhetném az uszonyom.

– Tudom, mennyire nehéz ez számodra – sóhajtottam félve, miközben Boldi felé néztem –, de én őszintén azt gondolom, hogy beszélned kellene a szüleiddel erről.

– Minél több ideig érzem a fájdalmat, annál inkább osztom ezt a gondolatodat. De neked is beszélned kellene Tonnal arról, mit érzel.

– Tudom. És néha akarok is, de nem merek. Félek neki, vagy akár a családomnak elmondani, mert úgy valóssá válik. Szeretném egy ideig megtartani hipotézisnek, amíg meg nem szokom ezt az állapotot.

– Mondhatok valamit, ami talán sértőnek hangozhat, de abszolút nem annak szánom? – Boldi kíváncsian nézte az arcomat, én pedig bólintottam. – Amikor elkezdtünk beszélgetni, egy ideig nem értettem, miért szeret téged annyira Bolya. Bunkónak gondoltalak, önzőnek, nagyképűnek. – Halkan felnevetett, miközben én leraktam Zserbót a földre. – Aztán elkezdtem megérteni, hogyan működik az agyad, merted kimondani a gondolataidat előttem, és hirtelen rájöttem. Ő hallja a gondolataidat, vagyis tudja, milyen vagy igazából, és átlát a pajzsodon. Ha levedled azt a vastag, durva kérgedet, igazából egy rohadt jó srác vagy. Nem is értem, miért mutatod azt mindenkinek, hogy elérhetetlen vagy.

– Mert megvéd – vontam meg a vállamat. – Nehezebben bántanak távolról.

Nevetést hallottam. Ahogy elnéztem a kerítés irányába, Tont és Ibót láttam közeledni a kapu felé. Láthatóan jól szórakoztak, és amikor megláttam Ton mosolyát, egy pillanatra nagyobbat dobbant a szívem. Talán, ha több időt töltenék vele, hamarabb fel tudnám fogni.