Mintha lyukak keletkeztek volna a szememen, a látásomat eltorzították a fekete foltok. Valahonnan tűzijátékok durranásait hallottam. Vagy legalább is éreztem. Csak azt vártam, mikor hallom meg a csont reccsenését, a bőr szakadását. A fájdalom egyre erősebben feszítette a koponyámat. Gondolkodni sem tudtam tőle. Legszívesebben csak üvöltöttem volna, de nem mertem megtenni. Nem akartam, hogy anyám tudja. A párnámba nyomtam a fejem, de nem segített.

Tompa beszélgetésfoszlányokat hallottam, mintha valaki üveg mögül próbált volna beszélni hozzám.

...nem...iskolába...orvoshoz...egy könyvet...tőle...

Valaki benyúlt alám. A mellkasomat támasztva ültetett fel. Kezeket éreztem az arcomhoz érni. A homlokom bizseregni kezdett. Csokoládé illata simogatta az orromat. Az a valaki mormolt.

Ton...

A vállába kapaszkodtam. Mintha egy órák óta benntartott légvételt engedtem volna ki, a fájdalom fokozatosan elhagyta a testemet. Aztán jött a bizsergés, a forróság, és hirtelen olyan gyengének éreztem magam, akár egy frissen előbújt lepke. Talán, ha nem fogtam volna kitartóan Ton kardigánját, már rég visszazuhantam volna a párnámra.

Abbahagyta a mormolást, keze azonban egy pillanatra sem eresztett. Hüvelykujjával finoman cirógatott, a homlokomon éreztem, hogy megmozdul, de korántsem tőlem elfelé. A fejét fordította, számomra pedig csak ekkor vált nyilvánvalóvá, mennyire közel kerültek telt ajkai az enyémekhez. Eddig sosem csinált ilyet, a két és fél, három centi távolságot mindig tartotta, ekkor viszont éppen csak milliméterek maradtak köztünk.

Nem értettem, mit csinál. Jólesett, fokozta a mellkasomat elöntő melegséget, valahogy mégis kényelmetlennek éreztem. Nem mertem megmozdulni, de azt sem akartam, hogy ő mozduljon akár felém, akár el tőlem. Reszketve vártam, hogy történjen végre valami, de valahogy egyik kimenetel sem tetszett igazán. Tetszett, mennyire megnyugtatott a közelsége, ugyanakkor megrémített, hogy alig háromnapnyi beszélgetés után ennyire közvetlenül mert viselkedni velem. Nekem ez túl gyorsnak érződött, mégis úgy éreztem, belehalnék a tőle kapott törődés hiányába. Akár a cigaretta. Tudtam, hogy rosszat tesz nekem, de nem bírtam volna ki, ha nem szívhatok el csak egyet, amikor szorongok. Maradj, kérlek! Eressz el! Csókolj meg! Nem akarom. Nem akarom. Nem akarom.

– Marci, te mi a jó eget csinálsz? – Anyám felháborodott kérdésére végre mindketten kijózanodtunk, Ton pedig azonnal hátravetette magát, leült a sarkára. – Ezt érdemli szegény Boldika? Azt hittem, magadtól is tudod, milyen gusztustalan dolog a megcsalás.

– Megbeszélhetjük ezt később? – hajtottam hátra a fejem idegesen. Nagyon nem akartam Ton előtt kifejteni bármit a magánéletemből.

– Rendben, kisfiam, de jegyezd meg: hosszú az út Tatára!

– Minek megyünk mi Tatára? – vontam össze a szemöldököm.

– Rókuci, édesem... Háromszor mondtam el, hogy neurológushoz viszlek ma. – Pár másodpercig értetlenül nézett rám, majd hirtelen komorrá vált, szomorúan jött közelebb hozzám, hogy aztán a hajamat kezdje simogatni. – Ugye, nem vagy amnéziás?

– Nem, csak... – Félve lestem Ton felé egy pillanatra, hátha akkor eszembe jut valami kifogás, de csak az jutott eszembe tőle, hogy kivételesen tetszett ibolyalila tincsekkel. – Sok dolog összegyűlt mostanában, és elfelejtettem.

– Akkor én megyek is! – Ton fülig vörösen ugrott ki az ágyamból, majd sietősen az ajtó felé vette az irányt.

– És mi lesz a könyveddel? – mosolyodott el sunyin anya, Ton viszont csak motyogott valamit arról, hogy mégis otthon lehet, aztán rohanni kezdett. Még Edet is majdnem fellökte.

– Mi van ezzel a gyerekkel? – mutatott maga mögé a becsukódó ajtóra Ed.

– Szerelmes a fiamba – vigyorgott gonoszul anya, miközben a fejemnél fogva, szorosan magához ölelt. – De én nem adom ilyen könnyen a drága kis Rókucimat!

– Sosem szégyelltelek – motyogtam az orrom alatt –, de most örülök, hogy ezt senki sem hallotta.

– Öltözz fel! – Nyomott egy csókot az arcomra, majd Ed mellé lépett. Csak ekkor tűnt fel, hogy még mindketten pizsamát viseltek, Ed nyakán pedig félreérthetetlen lila foltokat vettem észre. És akkor engem akar anya kioktatni a megcsalásról... – Két óra múlva ott kell lennünk, és egy óra az út odáig.

***

Anya direkt kérte, hogy valami lazább ruhában jöjjek, de a melegítőt még így sem tudta rám tukmálni. Farmerban és kardigánban ücsörögtem Ed kocsijának hátsó ülésén, és az út első tizenöt percében csak anya és Ed jókedvű beszélgetését hallgattam. Folyamatosan mosolyogtak, rejtve dicsérgették egymást, mindkettejük arca ragyogott a boldogságtól. Még én is tisztán láttam rajtuk azt a szeretetet, amit a másik iránt éreztek. Ed rengetegszer gondoskodott úgy anyukámról, mint egy törékeny kincsről. Fésülgette, befonta a haját, az ölében vitte be a szobájába, ha esetleg anya elaludt a lakás valamely pontján, ráadásul be is takargatta, kivétel nélkül minden alkalommal nyomott egy csókot az arcára. Anya hasonlóan bánt vele, csak ő inkább úgy, mintha Ed is a fia lenne. Minden sérülését ellátta, tanácsokat adott neki, néha még azon is rajtakaptam, amikor egymáshoz bújtak a nappaliban tévézés közben, Ed pedig elaludt a karjai közt, anya hozzábújt, gyengéden cirógatta az arcát, miközben halkan dúdolt neki.

A reggel történtek után egyre erősebben sejtettem, hogy Ton is kezd így érezni irántam, elvégre lerítt róla, a cselekedeteiről, a szavairól. Egyszerűen nem tudtam elhinni neki, hogy azért változtatott hirtelen az öltözködésén, mert csak meg akarta érteni, miért hordok folyton zakót. Ráadásul, ahogy utána viselkedett Boldival, abból egyértelműen féltékenységre tudtam következtetni, hiába próbáltam akkor meggyőzni magam, hogy nem miattam lett ilyen. A második irodalom fakultációnk óta túlságosan odafigyelt rám ahhoz, hogy egyszerűen barátinak tartsam a közeledését. Véresen komolyan vette, hogy nem akarok enni, és hirtelen olyan mély bizalmat fektetett belém, hogy még a biológiai szülei közti kapcsolatba is beavatott.

Boldi ugyan máshogy tette, de rajta is tisztán érezni lehetett, hogy szeret engem, fontos vagyok neki. Valahányszor együtt voltunk, ő mindig igyekezett úgy megérinteni, ahogy nekem kényelmesnek érződött. Sosem akart belehajszolni olyasmibe, amit nem akarok, sőt, július végén azzal kezdődött a viszonyunk, hogy minden mozdulata előtt megkérdezte, megtehet-e ezt vagy azt. Ezen kívül mindennap, bármikor beszélgettünk, neki határozott céljává vált elérni, hogy kényelmesen érezzem magam a bőrömben.

Ibó úgyszintén rendszeresen éreztette velem, mennyire szeret. Sokszor csak belém karolt, nekem dőlt, átölelte a vállamat, ha úgy látta, valami bajom van. Az esetek nagy részében viszont bármit megtett volna, hogy megmosolyogtasson. Csiklandozott, favicceket mondott, vagy addig nézett vigyorogva a könyve fölül, amíg én is el nem kezdtem nevetni.

Annyi ember vett körbe, akiken mindig gyönyörűen érezni lehetett, ha szeretnek valakit. Akár egymást, akár engem. Három éves korom óta rengeteg helyről tanulhattam volna, mégsem tudtam, milyen az, ha én szeretek valakit.

Bizalmat fektetek belé? Anyámon és Eden kívül Ton lehetett az egyetlen ember, aki tudta, hogy nincs apám, és én mondtam el neki, holott még alig kezdtünk el nyitni egymás felé.

Segíteni akarok rajta? Tonnal még egyszer sem beszéltem normálisan a második fakultációnk előtt, mégis gondolkodás nélkül felajánlottam neki a szendvicseimet.

Gondoskodom róla? Még magamról sem tudtam soha, nemhogy másokról.

Hajlandó vagyok változni érte? Soha senkiért nem tettem volna meg. Nem akartam eldobni magam valaki másért.

Folyamatosan meg akarom érinteni? Számomra az érintések semmi többet nem jelentettek annál, mint tapintás. Ráadásul Tonnal már többször ölelkeztünk, pedig nem állunk közel egymáshoz.

Tudom egyáltalán, ki vagyok én? Van személyiségem azon kívül, hogy zakót hordok? Mi a patvarért érdekel annyira, mit gondolnak rólam mások, ha egyszer egyikük sem ismer? Miért akarok ennyire lenyűgözni teljesen idegen embereket?

– Ne akard megvárni – szólalt meg hirtelen hangosabban Ed –, amíg vérezni kezd! Nem tesz jót, ha rágod a szádat. – Egy pillanatra rám nézett a visszapillantót keresztül, mielőtt akár csak halvány kétségem lehetett volna arról, hogy ez nekem szólt. – Egzisztenciális krízis?

– Honnan tudod? – vontam össze a szemöldököm.

– Összehúztad magad, ziháltál, és nekiálltál remegni. Ezt akkor csinálod, amikor rád tör a szorongás. És ha már itt tartunk... – Lenyúlt a középkonzolhoz, majd egy levélnyi gyógyszert nyújtott hátra nekem. – Vegyél be egyet! A melletted lévő táskában van víz.

– Mi ez?

– Levendulás nyugtató. Sima gyógynövényes, nem addiktív, igazából segít, recept nélkül kapható. Én is rendszeresen szedem, hogy tudjak aludni éjjel.

Ez minden kétséget eloszlatott belőlem. Nyugodtan mertem bevenni egyet az apró, lila gélkapszulák közül, elvégre Ed szavában feltétel nélkül bíztam, és kellett is valami, ami segít a lelkiállapotomon.

– Vettem neked is egy dobozzal – nézett felém ismét a visszapillantóból. – Ha visszaértünk, majd odaadom.

– Ne sértődj meg, de most már muszáj megkérdeznem! – csúsztam lejjebb az ülésben, hogy legalább anya ne lásson rám. – Hogyhogy még mindig nálunk vagy? Eddig egy-két napnál többet sosem maradtál, most viszont lassan egy hete nálunk alszol. És le sem tagadhatnád, hogy anyával, akinek – emeltem meg egy kicsit a hangom, hogy az említett személy biztosan tudja, ez már neki is szól – semmi joga kioktatni a megcsalásról, miközben egy nős pasival bújt ágyba legkorábban tegnap éjjel.

– Szilas Marcell! – Anya egyből rákvörös arccal fordult hátra, amint befejeztem a mondatot, és kirázódott a sokkból.

– Csak te oktathatsz, hogy a megcsalás rossz? Én nem tehetem meg?

– Rendben, ha már felhoztad, akár el is magyarázhatnád, mi volt az a reggeli műsor! – Egy szigorú grimasszal nézett rám, a szája sarka azonban egy pillanatra megrándult, ahogy igyekezett elfojtani diadalittas mosolyát. Azt hitte, nyert.

– Introvertált vagyok, és csak sokkot kaptam, hogy csókközelbe húzott. Egyelőre a "barátok vagyunk" kifejezéssel sem tudnék élni vele kapcsolatban.

– Valamiért mégis szerelmes lett beléd.

– Boldi szerint ilyen. Jártak, úgyhogy ő jobban ismeri.

– Várj! – kapta fel a fejét értetlenül Ed. – Akkor most a szerelmed régi szerelme szerelmes beléd?

– Boldi nem a szerelmem! – Egyszerű tényként közöltem ezt velük, miközben erősen reménykedtem, hogy nem hisznek majd duzzogó tininek, hanem felfogják, hogy nem lesz minden közeli kapcsolat azonnal romantikus. – Barátok vagyunk.

– Ennyire rossz hatással voltam rád? – Ekkor már könnyek gyűltek anyám szemébe, amitől legszívesebben az ablakba vertem volna a fejem.

– Maja... – Még Ed is frusztráltan felsóhajtott, anyám viszont továbbra is szinte a nyakát kitekerve nézett engem.

– Borzalmas anya vagyok!

– Kedves, nem...

– Egy egészséges kapcsolatot kellett volna látnod, de én csak...

Anya továbbra is siránkozott, engem viszont jobban lekötött a becézés, amit Ed használt. Kedves. Ez annyira nyilvánvalóan egy romantikus becenév volt, aminek mögöttes értelmére még én is rá tudtam jönni.

– Ti együtt vagytok? – Emelt hangon tettem fel a kérdést, mire végre anya és az őt csitítgató Ed is elhallgattak. – Ed neked feleséged van!

– Már nincs – felelt határozottan. – Egy héttel ezelőtt összeszedtem minden cuccomat, közöltem vele, hogy adieu, és azóta nálatok lakom.

– És erről nekem miért is nem szóltatok?

– Mert eredetileg ideiglenesen akartam maradni, csak aztán tegnap éjjel... – Egy pillanatra anya felé lesett, majd amint visszafordult előre, jól láthatóan vörössé vált a füle. – Filmeztünk, na! Utána meg megbeszéltük, hogy maradok, mert bőven eleget voltam már távol tőletek.

– Ezt hogy érted? – Azonnal megenyhültem, miközben anya megfogta Ed kormányon nyugvó kezét.

– Úgy, hogy mindkettőtöket imádlak, és sosem kellett volna elvennem azt a kiállhatatlan boszorkányt. Már tizenöt évvel ezelőtt fel kellett volna ismernem, mi a jó nekem.

– Amikor elkezdtél hozzánk járni?

– Igen. – Halkan nevetett, a visszapillantón keresztül láttam, mennyire ábrándossá vált a tekintete. – Te talán már nem is emlékszel, de akkoriban futárként dolgoztam.

Persze elékeztem, elvégre harmincszor elmesélte már, de hagytam, hogy újra megtegye, ha ekkora örömöt okozott neki. Nem sokkal a második születésnapom után történt. Anya rendelt magának ebédet, aztán elkezdett felmosni, én pedig éppen akkor döntöttem úgy, hogy körbejárom a lakást. Aztán megláttam a felmosó vödröt a nappaliban, és eszembe jutott, milyen jó ötlet lenne segíteni anyának bevizezni a padlót. Kiborítottam a vizet, majd anya sikításával nem is törődve belemásztam a tócsába, hogy szétteríthessem mindenhová. Anya kapkodva kapott az ölébe, a következő pillanatban kopogtak az ajtón, ő pedig rohant kinyitni, hogy utána a meglepett Ed karjába nyomjon, amíg ő feltakarít. Ed pedig hasonlóan impulzív megérzésektől vezérelve bevitt a konyhába, és lefoglalt a következő húsz percben.

– Azon a napon szerettem belétek – mosolygott elérzékenyülten. – És azóta mindez csak erősödött. Annyira édes voltál, ahogy a pici kezeddel tapsoltál, és mutogattál a nappali felé. Nagyon büszke voltál magadra, hogy segítettél anyádnak.

Leparkolt egy hatalmas kórház előtt, majd amint behúzta a kéziféket, áthajolt anyámhoz, hogy adjon neki egy csókot. Csupán ekkor ért el a tudatomig, mit jelent ez az egész számomra. Miután kiszálltunk a kocsiból, egyből Edhez siettem, szorosan átöleltem, amit ő azonnal viszonozott is.

– Örülök, hogy végre megtetted – suttogtam boldogan, miközben anya is hozzánk lépett, a hátamat kezdte simogatni.

Bementünk az épületbe. Egy fekete hajú férfi már várt minket az előtérben, kedvesen köszöntötte anyát, majd Ednek is bemutatkozott, mint Takács Aladár. Amikor felém nyújtotta a kezét, reflexből léptem egyet hátra. Nem értettem magam. A fickó nem tűnt félelmetesnek, ám amint közelebb került hozzám, enyhén megfájdult a fejem. Ton szerint akkor történt ez, ha ki lettem téve bármilyen mágiának. Talán a doki is...

Anya kimagyarázta, hogy szégyellős vagyok, aztán elindultunk a liftek felé. Gyűlöltem ezt a helyet. Sosem szerettem orvoshoz járni, kórházban sem jártam soha. Mindig zavart, hogy mindenki figyel, próbálják kitalálni, mi bajom lehet, miért jöttem ide. Ekkor pedig még a legújabb felfedezéseim is kísérteni kezdtek.

Miután kiléptünk a liftből a harmadik emeleten, egy hosszú folyosón mentünk végig. Rengeteg ajtó nyílt innen, amik közül többet nyitva láttam. Az egyiken belestem, ahogy elhaladtunk mellette. Éppen egy nővér vette el egy idősebb férfi vérét, és esküdni mertem volna, hogy amikor a nő egy pillanatra felém lesett, íriszeit vörösnek láttam. Elmosolyodott a meglepettségemen, fogait látszani engedte. Azok a szemfogak... Csak képzelődöm! Miért engednének vámpírt egy kórházba? Pláne vérvételt intézni!

Egy férfi sétált el mellettünk. Fehér köpenyt hordott, engem mégis jobban lekötött az az enyhe bizsergés, ami abban a másodpercben átjárt, ahogy elénk sietett. Anya barátja köszönt neki, és amikor ő hátrafordult viszonozni, természetellenesen világosnak láttam kék íriszeit. Haja is szinte fehérnek tűnt, mintsem szőkének, de nála nem tudtam rájönni, hogy csak genetikailag ilyen, vagy ő is valamilyen varázslény. Aztán, ahogy befordult az egyik ajtón, egy apró, fehér tollpihe hullott ki a köpenye alól.

Valamelyik szobából hangos köhögés hallatszott ki. Anya egyből elfordult abból az irányból, Ed a vállát átkarolva próbálta nyugtatni, én viszont rávettem magam, hogy ezen az ajtón is benézzek. Ahogy elsétáltunk mellette, a bent fekvő férfi ismét köhögni kezdett, ám ezúttal egy halk reccsenés is megcsapta a fülemet. Amint megfeszültek az izmai, fülei hegyessé váltak, felcsúsztak a feje tetejére, takarója alól pedig látszólag egy szőrős állat farka csúszott ki, a bunda gyanúsan megegyezett a férfi hajszínével. Alig két másodpercem volt megnézni, mi történik, egy nővér azonnal be is csukta a fehér ajtót.

A folyosón több helyen a korábban látott orvoshoz hasonló, hirtelenszőke, sápadt férfiak álltak, csak ezek fehér köpeny helyett fekete öltönyt viseltek, mint valami fantasybe illő Man in Black. Őröknek tűntek. Talán arra ügyeltek, hogy mások ne vegyék észre azokat a dolgokat, amik nekem feltűntek. Talán róluk beszélt Ton, amikor azt mondta, baj lenne, ha megtudják, hogy beszélt nekem a varázsvilágról.

Hirtelen csak arra tudtam gondolni, vajon mi lehet az arány varázslények és emberek közt. Azt sem értettem, miért csak most tűntek fel ezek a furcsaságok. Egészen idáig semmi hasonlót nem láttam, ekkor viszont bármerre néztem, minden apróságot azonnal kiszúrtam. Anyáék bezzeg úgy viselkedtek, mint akik megvakultak minden irreális dologra. Teljesen normálisan beszélgettek, pedig korábban, a vérvételes labor mellett elsétálva anya is benézett az ajtón, vagyis látnia kellett volna a vámpírt.

De minél jobban belegondoltam, rá kellett jönnöm, én is csak azóta vettem észre ezeket, hogy tudomást szereztem a létezésükről. Elég volt visszaemlékeznem szerda reggelre, hogy rájöjjek, mennyire csodás tud lenni az az emberi elme. Látunk valamit, amit az agyunk képtelen felfogni, és azonnal keresünk rá valamilyen magyarázatot. A szeptember elsejei fájdalomról is sokáig azt hittem, rossz földelés és statikus elektromosság miatt történt, és ebben akkor annyira biztos lettem, hogy még dicsekedni is képes lettem volna a felfedezésemről.

Miután leültünk az orvos irodájában, anya egyből ecsetelni kezdte a problémáimat. Fejfájás, néha olyan erős, hogy hányingerem van, nem látok, és a receptre kapható, lórugás erősségű fájdalomcsillapítók sem mulasztják el. Akkor jöttek a kérdések, amikre már nekem kellett válaszolnom. Milyen gyakran fáj? Egy egytől tízig terjedő skálán hol helyezkedik el a legrosszabb? A fejem mely részein szoktam érezni? Milyen típusú a fájdalom? Meddig szokott tartani? Van-e benne rendszeresség? Szoktam-e kimerültnek érezni magam? Van-e közé az időjáráshoz? És még sok más, amikre igyekeztem úgy válaszolni, hogy ne nézzen hazugnak. Sejtettem, mennyi tinédzsert kellett már kivizsgálnia, akik fejfájásra hivatkozva többet maradtak ki az iskolából, mint normális lenne.

Először csak a vérnyomásomat mérte meg, aztán jöttek a nagyobb tesztek. MRI, CT, EKG. Mindegyikhez le kellett vetkőznöm, így amellett, mennyire rosszul éreztem magam, még a jelet is kész kihívás lett elrejteni a felnőttek elől. De úgy tűnt, megúsztam a dolgot. Kész felüdülésnek éreztem, amikor ismét a saját ruháimban ülhettem az orvos irodájában.

– A vérnyomásoddal nincs probléma, és a képek alapján a daganatot is kizárnám, de mindenképpen konzultálok mással is. – Beírt valamit a számítógépébe, aztán láttam, hogy hirtelen felkapja a fejét, de amint észrevette, hogy a másik szék üres, vissza is fordult a monitorhoz. – Még vért kell vennem tőled, hogy kizárhassunk pár genetikai és autoimmun betegséget.

Remegve mentem át a székhez, amire mutatott, majd direkt megint azt a karomat tettem szabaddá neki, amelyiken nem éktelenkedett egy mandarin nagyságú vivern. Gyűlöltem a tűket. Már a látványától is rosszul lettem, ezért azonnal elfordítottam a fejemet, amint ő rám kötötte a szíjat. Ahogy megpaskolta a könyökhajlatomat, már csak reménykedni mertem benne, hogy az egekig ugrott pulzusom miatt nem fogok azonnal elvérezni, amint belém szúrja a tűt. Ám legnagyobb meglepetésemre, hiába vártam, a szúrás nem jött. A férfi csak egy érdeklődő hümmögést hallatott.

– Hoztok addig valami cukrosat neki lentről? – kérdezte valószínűleg anyáéktól, akik egyből ki is mentek. – Szorítsd ökölbe a kezed!

Gondolkodás nélkül tettem, amit kért. És már jött is a szúrás. Tudtam, hogy túlreagálom, elvégre tényleg nem fájt annyira, mégis kimondhatatlanul zavart. Pláne úgy, hogy sokkal tovább tartotta bennem a tűt, mint a legutóbbi vérvételem alatt történt. És közben egyszer át is rakta máshová, amit végképp nem értettem.

– Kész vagyok, felnézhetsz!

Odafordultam, és már csakugyan eltűnt a tű. Az viszont jobban lekötött, amikor megláttam az utolsó fiolát a férfi kezében. Lilán fénylő folyadék lötyögött benne, ami leginkább valami csillámos ragasztóra hasonlított viszkozitásában.

– Augusztus közepén töltötted a tizenhetet, igaz? – terelte magára a figyelmem az orvos, mire bólintottam. – Már őszülnöd kellene... – A hajam a túrt, akár Thuránszky Szilárd tette, majd a szememet is megnézte. – Túl vékony a borostyán a szivárványhártyádban.

– Ne mondja el anyámnak, kérem!

– Maja nem is tud róla? – kerekedett el a szeme, én viszont ismét csak bólintani tudtam a félelemtől. – Miért hagytad neki, hogy elhozzon ide?

– Nem tudom – ráztam meg a fejem. Inkább a kémcsövet vizslattam, amíg beszéltem hozzá. Úgy mindig könnyebb, ha nem kell ránéznem arra, akivel beszélek. – Azt reméltem, látni fogunk valamit. Egy fizikailag ott lévő jelet, vagy bármi hasonlót. Csak tudni akartam, mitől táncolok folyamatosan a halállal.

– Mikor tudtad meg? – Hangja ekkor megenyhült, együttérzővé vált, mintha sajnálna.

– Szerda reggel.

– Gyógymódot reméltél, igaz? – Erre a kérdésre is csak bólintással feleltem, miközben éreztem, ahogy a szívem összeszorul, talán meg is reped. – Nem fogok hazudni neked, még csak próbálkozások sem voltak a gyógymód megtalálására.

– Miért? – kerekedett el a szemem.

– Ritka, hogy egy bűbetlen megéri akár csak a hat éves kort. A varázsvérűek szégyenfoltnak tekintik az ilyen gyerekeket, ezért ha öt éves korukig nem jelentkezik rajtuk a mágia, egyszerűen megölik őket. Az is csoda, hogy egyáltalán a bűbetlenek létezéséről össze tudtunk szedni annyi információt, amennyink van.

– De ha azt össze tudták szedni, akkor...

– Veled együtt összesen öt bűbetlent tartunk nyilván világszerte, akik túlélték a Rend szabályait. Az egész országban csak ketten vagytok. És tudom, ez most borzasztóan fog hangzani, de senki nem akar milliárdokat fektetni egy olyan kutatásba, ami összesen öt ember érint. Pláne nem úgy, hogy van egy bájital, ami vissza tudja szorítani időről időre a testetekben áramlani képtelen mágiát. Van olyan varázsvérű a közeledben, aki tudja szolgáltatni neked ezt a bájitalt?

– Van, de...

– Tudom. Senki sem akarna egész életében gyógyszereken élni, de nem tehetünk mást. – Sajnálkozva nézett végig rajtam, majd a lila folyadékot tartalmazó fiolára is rátett egy matricát. – De nézd a jó oldalát! Ha megtanulod a módját, te is megfőzheted a bájitalt, hogy ne kelljen másoktól függened. – Egy kínos mosoly ragadt az arcára, a következő pillanatban pedig nyílt az ajtó. Anyáék visszaértek.

Elborzasztott a gondolat, hogy még csak meg sem próbált soha senki gyógymódot találni erre a betegségre, és inkább megölik a beteg gyerekeket, mintsem segítenének rajtuk. Nagyon úgy tűnt, Ton története az anyjáról csak a kezdet volt. Az ember azt hinné, a mesevilág csodákkal van tele, ehhez képest én eddig csak borzalmakat láttam és hallottam belőle.

Hirtelen mindennél jobban meg akartam ismerni a világ ezen oldalát. Megtudni mindent, amit csak lehetett, hátha akkor ki tudom találni, miként oldhatnám meg a problémámat. Talán, ha tanulhatnék róla valakitől, akkor...

Az ötlet úgy felrázott, akár egy villámcsapás. És már tudtam is, mit tehetnék a sikerem érdekében. Amíg anyáék az orvossal beszélgettek, én kiosontam a folyosóra a jeges teával és a müzliszelettel, amit kaptam.

– Tess'? – Ton két csörgés után felvette a telefont. Sosem gondoltam, hogy valaha fel fogom hívni.

– Jól gondolom, hogy kedden, szerdán és szombaton valami varázsórákra jársz különóra fedőnév alatt?

– Azt hittem, ez a szerda után egyértelmű volt. Miért?

– Kérnék egy szívességet!