Igazából… Nem volt olyan nagy dolog, amit láttam, csak borzalmasan meglepődtem. Az a lány lépett be az ajtón, aki köztudottan fülig belém volt zúgva, amióta csak megismertük egymást, aztán tavaly azon a bulin… Kicsit félreérthető helyzetben kötöttünk ki, az emberek pletykálni kezdtek rólunk. Én tényleg próbáltam nem megbántani őt, de tekintve, hogy én nem éreztem semmit iránta egy pillanatra sem, teljesen megszakítottam vele minden kapcsolatot. Ignoráltam a hívásait, az üzeneteit meg sem nyitottam, pedig egyébként eleinte egész jól kijöttünk egymással. Őszintén, abszolút semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy most számon kérje rajtam az elmúlt év sérelmeit, illetve… Éreztem egy kis bűntudatot is a lelkemben. Sosem gondoltam volna, hogy újra látni fogom őt, pláne most, amikor éppen mást várva bámultam azt a bizonyos bejárati ajtót. Hosszú, igényesen behullámosított barna tincseit egy elegáns mozdulattal dobta hátra, ahogy leült az egyik távolabbi asztalhoz egy barátnőjével. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mivel úgy tűnt, hogy nem vett észre engem, kissé égő arccal fordítottam el a fejemet, a lehető legjobban próbáltam beleolvadni a környezetbe, szinte imádkoztam magamban, hogy a társaság se hangosodjon fel annyira, mint az imént, mert azzal egészen biztosan idevonzottunk volna minden tekintetet.

Valahogy olyan érzésem volt, hogy az, hogy ő most újra megjelent, fog még nekem fejfájást okozni a jövőben… Szerencsére a srácok sem kérdőjelezték meg, hogy miért csendesedtem el ennyire, mondjuk nem voltam ezzel egyedül. Láttam ám, hogy Hyungwon folyton oldalra pillantgatott... Ez pedig egy apró mosolyra késztetett, akkor is, ha csak további bonyodalmakat szülne, ha elkezdenének ismerkedni Changkyunnal. Így is annyira nehezemre esik nem megszegni a szabályokat… Így meg egy baráti társaságba kerülnénk. Majd máskor figyelmeztetem, ha úgy látom, hogy komolyak a szándékai.

Ahogy teltek a percek, egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy figyelnek engem, de sem a lányok, sem Changkyun, se a többi vendég nem nézett engem, így valamilyen különös, kényelmetlen érzés kezdett úrrá lenni rajtam. Ironikus, ugye? Egy nagy szusszanással néztem körbe még egyszer, teljesen a jobb oldalam felé fordítva fejemet egy kerek arc, gödröcskékkel és csillogó sötét szemekkel tárult elém, méghozzá premier plánban. Halkan kitört belőlem a nevetés a mellettem ülő Jooheon bociszemes nézésére, majd kérdő arckifejezéssel vettem fel vele a szemkontaktust. Szóval ez volt az a furcsa érzés.

- Hojjang megeszi még az utolsó manduját? – mutatott rá a tányéromra, miközben próbált a lehető legaranyosabb hangon beszélni.

- Nem, neked adom szívesen – nevettem rá megint, az orromat is felhúzva, mert egyébként tényleg nagyon édes volt.

Az ajtó közelében ülő lány sokkal inkább nyugtalanított, mint gondoltam volna, az ebédszünetünk ideje pedig vészesen fogyóban volt. Már Hyunwoo is befejezte az étkezést, egy szalvétával kezét törölgetve állt fel az asztaltól, ezzel jelezve, hogy ideje indulnunk. Néhány másodpercig vonakodtam, de aztán az ajkaimat összeszorítva tápászkodtam fel a székről. Ha el is kell haladnom Eunji előtt… Úgy gondoltam, hogy úgysem fog utánam szólni, ő egy igen félénk lány… Legalábbis amikor jóban voltunk, akkor én így láttam. A lehető legjobban próbáltam elhúzni az időt, hátha kimegy a mosdóba, vagy ilyesmi, de végül a barátaim közt elvegyülve kijutottunk az ajtón.

Egy hatalmas kő esett le a szívemről, ahogy már elindultunk vissza a céghez, de korai volt az örömöm. Bármiféle különös ok nélkül szemeimet az étterem ablakaira vezettem, tekintetem pedig pont összetalálkozott azzal a szempárral, amit szerettem volna elkerülni. Olyan volt ez a pillanat, mint a sorozatokban. Drámai lassításnak érződött ez a fél pillanat, de azt egyértelműen le tudtam olvasni, hogy felismert engem, megváltozott a szemének a csillogása. A nyakamat behúzva fogtam sietősebbre a lépteimet, majd a séta közben elmeséltem a srácoknak, hogy mi történt, mivel kezdtek furcsán nézni rám. Igazából… Egész idő alatt Minhyuk járt az eszemben. Egész délelőtt offline volt, most sem volt ott Changkyunnal, pedig gyakran szoktak együtt ebédelni. Talán valami baja esett? Vagy gyengélkedik? Már nagyon vártam, hogy visszaérhessek az irodámba, a magam nyugalmában nézhessem a kis szőke egyetemistát, meggyőződhessek arról, hogy jól van. Éppen ezen gondolkodtam, így egészen csendes volt a visszaút, az NIS-hez visszaérve, rövid búcsúzkodás után szinte futólépésben indultam meg a dolgozószobám felé. Az volt az első dolgom, hogy bekapcsoljam a gépet, majd türelmetlenül dobogtam lábammal a padlón, amíg betöltődött a program. Közben eszembe jutott, hogy Minhyuk utoljára akkor adott életjelet magáról, amikor reggel posztolt az instastoryjába. Nagy csatát kezdtem vívni magamban, de amikor továbbra sem jött létre kapcsolat az én és Minhyuk számítógépe között, úgy döntöttem, hogy meg kell néznem. Elég szégyenteljesnek éreztem a dolgot, de elkezdtem készíteni egy kamu profilt, amiről megnyithatom, anélkül, hogy felfedném a kilétemet. Körülbelül tíz perc múlva jutottam el odáig, hogy a teljesen üres, privát fiókba bejelentkezve rányomtam a történetét megnyitó profilképére. Kirakott egy rövid videót, amely szerint ma tömbösített gyakorlata volt az egyetemen, tehát… Konkrétan egész nap csak festegetni fog. Egy kis csalódottsággal keveredett a megkönnyebbülésem, tekintve, hogy már látni szerettem volna őt, de ennek még nem jött el az ideje.

Mivel így lett egy csomó szabadidőm, kényelmesen dőltem hátra a székemben, és megkerestem Eunjit az összes létező szociális média platformon, hogy még azelőtt letilthassam mindenhol, mielőtt rám keresne. Remélem, hogy az az egy másodperc, amíg látott engem, nem hozza meg a kedvét ahhoz, hogy újra rám szálljon. Csak az hiányzik nekem…

Sokat sétáltam a monumentális épületen belül, amikor elzsibbadtak a lábaim a hosszú, semmittevős ücsörgés után, lementem a földszintre nyomtatni pár iratot, ittam egy kávét, beszélgettem a büfés nénivel, Hyunwoo irodájában is voltam egy órát körülbelül. Este hat előtt egy kicsivel rendeltem magamnak vacsorát, majd amint átvehettem a futártól, azzal a kezemben lépcsőztem fel az ötödikre. Eleinte nem nagyon bírtam az éjszakai műszakot, de már egészen megkedveltem. Jó a hangulat, amikor olyan, mintha csak mi ketten léteznénk a világon. Én és Minhyuk. Valóságos terápia a szívemnek nézni, ahogy csendben, vagy éppen halkan énekelgetve fest, rajzol, beadandót ír. Miután becsuktam magam mögött az irodám ajtaját, kiszabadítottam a még forró ételt a szatyor és a dobozok fogságából, az evőpálcikáimmal a kezemben helyeztem magam kényelembe. Jóízűen kezdtem enni, közben vártam, hogy végre rá tudjak kapcsolódni a megfigyelendő alanyom laptopjára. Hamarosan biztosan gépközelbe fog kerülni…

Így is lett, izgatottan, pislogás nélkül figyeltem, hogy mikor fog betöltődni, amikor pedig ez megtörtént, egy lágy mosoly fagyott az ajkaimra. Szőke haja kicsit rendezetlennek tűnt, szemein látszottak a fáradtság jelei. Vagy inkább egy nagy szundié? A szokásos, felemás pislogásával hajolt közelebb a kijelzőjéhez, ekkor úgy döntöttem, hogy megnézem, min is dolgozik most. Tegnap nem igazán vettem figyelembe, de attól hagyott bennem néhány kérdést, hogy miért böngészgetett női ruhákat az interneten. Ha eddig esetleg megfordult volna a fejemben, hogy talán van barátnője, és neki akar venni ajándékot, akkor most mindenféleképp elvetettem volna ezt az ötletet. Mivel… Éppen parókákat keresgélt. Egy szórakozott mosollyal támasztottam meg államat a tenyeremen, ahogy elképzeltem minden egyes modellt az ő kis fejecskéjén. Akármire is készülhet, én… Nem ítélem el miatta. Szemtanúja lehettem annak, ahogy kimásolta az egyik hosszú, barna, frufrus parókának a linkjét, továbbította egy csoportbeszélgetésbe. Áh, szóval egy egyetemi projekthez kell beöltöznie. Nagyon megmosolyogtatott látni, hogy milyen hivatalos hangnemben írt a csoporttársainak. Az üzenetekből kiderült, hogy holnapután jelmezes főpróbájuk lesz, így Minhyuk gyorsan meg is rendelte a szett utolsó hiányzó darabját, hogy biztosan kiszállítsák addig.

Ezután még sokáig elemezgette, hogy van-e valami halaszthatatlan teendője a holnapi napra, aztán elég hosszú időre eltűnt. Az időből ítélve vacsorázni és fürdeni ment, így amíg vártam, hogy visszajöjjön, addig elmentem a mosdóba. Ráérősen, az üres folyosón a cipőm kopogását hallgatva sétáltam vissza a kis helyiségbe, amikor benyitottam, Minhyuk egy szál alsónadrágban és egy pólóban hasalt az ágyán, a telefonját nyomkodta. Nem is vettem észre magamon, hogy mennyire bennem rekedt a levegő, ahogy végignéztem rajta. Nem igazán tudtam hová tenni ezt az egész helyzetet, a kósza gondolataim pedig végképp összezavarták az agyamat. Percek is eltelhettek így, aztán kicsit másképp helyezkedett. Elég későre járt már, a szobájában fel volt kapcsolva a villany, az ágya fölött lévő ablakon pedig bevilágított a holdfény. A lábait lóbálva nézett valamit a mobilján, fogalmam sem volt, hogy mi lehetett az, de eléggé ráncolta a szemöldökeit. Milyen aranyos volt így…

Reméltem, hogy esetleg fel fogja hívni valaki, mert akkor hallhatnám a hangját, de órákon keresztül tök csendben telefonozott. De ehhez miért kellett bekapcsolva hagynia a laptopját? Én is szemöldökráncolva folytattam az előző tevékenységemet, annyi különbséggel, hogy most lekérdeztem a képernyőmegosztását. Majdnem elnevettem magam, amikor megláttam, hogy éppen egy játék lekalózkodásán mesterkedett, még hátra volt egy kevés a letöltésből. Hm-hm, illegáliskodunk? Egy szórakozott vigyorral csóváltam a fejemet, miközben néhány kattintással töröltem az adatbázisunkból, hogy kétes oldalakon járt, ahonnan még tartalmakat is szedett le.

Elég látványosan kínlódva próbálta elütni az időt, már majdnem este tizenegy volt, amikor újra a hasára fordulva telefonozott, már csak azt várta, hogy feltelepüljön a szoftver. Szerettem nézni, ahogy játszik, így szinte már én is izgultam, hogy végre kipróbálhassa. Elbambulva, a monitor melletti egyszínű falat bámulva hintáztam a székemmel, hirtelen pedig kezdett megint furcsa érzésem lenni. Megmagyarázhatatlan, feszélyezett érzés volt. Sietve kaptam a tekintetemet a képernyőre. Első ránézésre semmi változás nem történt, Minhyuk továbbra is a formás fenekét közszemléletre téve, a lábait lóbálva mobilozott. Gyanakvó tekintettel, lassan hajoltam közelebb, ekkor pedig bedobbant a szívem egy pillanatra. Most… A csupán átlátszó anyagból készült kisfüggönnyel eltakart ablakon nem a holdfény világított be, hanem egy sötét, kapucnis árny ácsorgott ott. Egészen közel. Teljesen mozdulatlan volt, mintha két világító szempár nézett volna vissza rám. Pedig nagy valószínűséggel nem engem, hanem a lenge öltözetben heverésző Minhyukot méregette. Szóval jól éreztem, hogy valami nem stimmel… Most nem csak én figyeltem őt… Duplán pislogtam, megdörzsöltem szemeimet, hátha csak a fáradt érzékszerveim játéka az egész nyomasztó kép, ami elém tárult, de mivel a hátborzongató alak továbbra is mozdulatlan maradt, hezitálás nélkül, gyorsan tapogattam végig zsebeimet, a telefonomat keresve. Úgy kapkodtam, hogy minél hamarabb beírhassam a telefonszámát, mintha az életem múlna rajta. Titkosított számról írtam neki egy sms-t, amiben ez állt: „Húzd el a sötétítődet. A saját érdekedben.” Lehet kicsit nyersre sikeredett, de egyrészt azt akartam, hogy minél hamarabb biztonságba kerüljön, másrészt… Mi mást írhattam volna? Egész testemben megremegve emeltem fel a fejemet, de ekkor már nyoma sem volt a kapucnis alaknak. Akkor vált egyértelművé, hogy Minhyuk megkapta az üzenetemet, amikor egy hirtelen mozdulattal felült, arca igen elsápadt. Most így pár pillanattal az sms elküldése után belegondoltam, hogy… Ez sem lehet kevésbé ijesztő számára, mint az utasításom. Mármint… Egy idegen szám tudja, hogy nincs elhúzva a függönye… A tarkómat vakarva, kicsit bűntudatosan néztem, ahogy szemmel láthatóan reszketve, egy erőteljes mozdulattal elhúzta a sötétkék színű, vastagabb függönyt, majd a bálnaplüssét ölelve, a takarójába beburkolva magát ült a párnáira. Milyen kicsire összehúzta magát… Már pont azon agyaltam, hogy talán írnom kéne neki még pár szót, hogy ne aggódjon, mert minden rendben van most már, de ekkor a füléhez emelte a telefonját.

- Changkyun… - szólalt meg elvékonyodott, megremegő hangon, miután jóbarátja fogadta a hívását. – Először az az insta profil, ami megnézte a storymat, aztán most meg… Kaptam egy üzenetet egy ismeretlen számról. – szipogott már bele a sírás határán, az én szívem pedig majd’ megszakadt. Most… Úgy ott lettem volna vele. Biztosan jobban érezné magát, egy ilyen erős férfi mellett, mint én. – Lehet, hogy valaki be akar törni hozzánk? Istenem, anyáék sincsenek itthon, mit csináljak itt egyedül? – tett fel egy költői kérdést, egyre csak hisztérikusabb hangon beszélve. Ah, szóval teljesen egymagában van… Csak ne essen bántódása… - Igen, úgy jó lesz. Köszönöm. – bólogatott, miközben ezeket a szavakat mondta.

Megszakították a hívást, Minhyuknak csak a hatalmas, könnyes szemei és a piros orra látszódott ki a takarója mögül. Ugye nem hallottam, hogy miről volt szó, de sejtettem, hogy barátja most át fog menni hozzá, hogy jobban érezze magát. Amíg így csendben bámultam őt, idegességemben az alsó ajkamat harapdálva, akkor esett le, hogy miről is beszélt. Az… Insta profil? A homlokomra csapva emlékeztem vissza, hogy elfelejtettem letiltani utána, hogy ne is láthassa, hogy megnéztem a történetét, így bizony… Csak még jobban a frászt hoztam rá. Percről percre egyre jobban megszakadt érte a szívem…

Miután túltettem magam ezen a rendkívül stresszes állapoton, minden létező eszközzel, ami a birtokomban van, elkezdtem kutatni. Ki lehetett az? Mi a szándéka? És… Vajon most merre lehet? Utcai kamerák felvételeit, a környék összes digitális lábnyomát az utóbbi egy órában átfésültem. Fogalmam sem volt, hogy mi tévő legyek, de mindenféleképp jelenteni terveztem az NIS vezetőségének.

Legközelebb csak akkor léptem vissza Minhyuk kamerájának közvetítéséhez, amikor hallottam, hogy megérkezett a felmentősereg. A kisírt szemű szőke az ágya szélén ült, Changkyun pedig éppen kibújt a fekete bőrdzsekijéből, miután ledobta az ágyra a táskáját.

- Itt vagyok, most már nem kell félned – állt oda Minhyuk elé, hogy a mellkasához ölelhesse a fejét.

- Nagyon köszönöm. Nem tudom mihez kezdenék nélküled. – emelte fel a fejét, hogy belenézhessen a szemeibe,
Changkyun lassan simogatta a haját, majd köszönésképp szájon csókolták egymást. Én pedig? Éppen kerestem az államat a padlón.