Egy pillanatra elnyíltak ajkaim a szemeim elé táruló kép hatására. Minhyuk könnyes szemei, kipirosodott arca, összeszorított ajkai… Igaz, hogy szinte semmit sem tudtam még róla, a személyéről, de mégis valamiért borzalmasan szíven ütött így látni őt. Rögtön az jutott eszembe, hogy valószínűleg neki sem ez élete legjobb napja… Nem is tudom mennyi idő telhetett el úgy, hogy csak bámultam szomorkás arcát, amikor egy hangos szipogás kísértében megtörölte szemeit egy már összegyűrt papírzsebkendővel. Ekkor zökkentem ki csak, agyam pedig elég erőteljesen azt súgta nekem, hogy derítsem ki minél hamarabb a kis sós cseppek okát. Kapkodva, kicsit ügyetlenkedve nyitottam meg azt a felületet, amelyik segítségével láthattam a képernyőjét is. Nekem… Akkora kő esett le a szívemről… Fellélegezve dőltem hátra a székemben, miután megbizonyosodtam afelől, hogy csupán egy melankolikus filmjeleneten érzékenyült el ennyire. Egy halvány mosollyal az arcomon figyeltem tovább minden egyes rezdülését. Hogy ölelte a bálnaplüssét… A kezdeti sokk után csak most volt lehetőségem és idegzetem megfigyelni a környezetét is. A hálószobájában, az ágyában ült, a laptopjával az ölében, egy pihe-puhának látszó köntösbe belesüllyedve töltötte az éjjelt egy film társaságában. Megint olyan hangulatos volt az egész helyzet, hogy ismerős gondolatok kezdtek megjelenni a fejemben. Milyen jó lett volna, ha egyszerűen csak bele tudtam volna lépni a monitoromba, és már ott is kötöttem volna ki mellette. A buta ábránd miatt halkan elnevettem magam, majd kíváncsian emeltem fel az egyik szemöldökömet, ahogy helyezkedni kezdett. Pár pillanaton belül véget ért a film végét jelentő stáblista alatt szóló zene, Minhyuk csodaszép arca pedig sokkal világosabb megvilágításba került. Hezitálni kezdtem. Nagyon-nagyon érdekelt, hogy vajon most min ügyködhet, de ugyanakkor kezdtem azt érezni, hogy nem akarom megsérteni a magánéletét. Pedig… Konkrétan ez a munkám. Még sosem voltam ennyire bizonytalan… Feszengve, az alsó ajkamat harapdálva vezettem a kurzort a képernyőmegosztásra. Ne haragudj, Minhyuk-ah…

Nem csalt a megérzésem, tényleg személyes dologról volt szó, egy üres dokumentumot nyitott meg a szövegszerkesztőjében, még csak a dátum volt beleírva. Abban a pillanatban leesett, hogy ez bizony a naplójának a mai bejegyzése lehet. Közelebb hajoltam a kijelzőhöz, lélegzetvisszafojtva vártam, hogy írjon valamit, bár tényleg illetlenségnek gondoltam, amit látok.

„Ma kivételesen egész jó napom volt az egyetemen. Changkyun sokat segít nekem az órákon, hálás vagyok neki ezért. Sokat lógunk együtt, de… Amikor hazaérek… Nagyon magányosnak érzem magam. Alapjába véve, nehezen barátkozom, ismerkedek, de már kezd elegem lenni abból, hogy nincs senki, akinek elmondhatnám a gondjaimat, aki megosztja velem a titkait, akivel kialakulhatna egy bizalmas, mindennél erősebb kapcsolat. A mai film pedig 9/10-es volt, a vége túl szomorú volt a jelenlegi hangulatomhoz, de a szereplők nagyon…”

Amikor ennek a mondatnak a feléhez ért, gyorsan ki is kapcsoltam a képernyőjének megosztását. Már így is túl sokat láttam. Egy nagy sóhajjal dőltem hátra a székemben, egy pillanatra felemeltem tekintetemet a plafon felé. Azt hiszem, mi eléggé hasonlítunk… Körülöttem is itt vannak a barátaim, akiket imádok, de… Én is kezdem unni a folytonos egyedüllétet. Főleg a magányos estéket… Most harcoltam magammal. Annyira ki akartam önteni a szívemet én is. A mai nap kicsit túl sok volt nekem, leginkább a családom hozzáállása miatt, de tudom, hogy a fiúknak sem könnyebb most, így nekik sem tudtam beszélni a lelkemet nyomó gyötrelemről.

- Minhyuk-ah… Tudom, hogy nem hallasz engem, de… - kezdtem el hintázni a székemben, lesütött szemekkel. – Furcsán érzem magam, amiért épp egy képernyőhöz beszélek – nevettem el magam halkan, a tarkómat vakarva zavaromban, aztán erőt véve magamon, úgy döntöttem, hogy inkább magamba folytom.

Ez csak egy őrültség lett volna… Bár végül nem mondtam el „neki” a gondjaimat, valamelyest mégis kezdtek eloszlani a viharfelhők. Egyenletesen lélegezve figyeltem tovább Minhyuk komoly arcát, amin még most is látszottak a sírás nyomai, majd szinte éreztem, ahogy fokozatosan enyhült a fájdalom a mellkasomban. Pedig most nem is csinált semmi különöset… Ugye tegnap még nem rajongtam annyira a tényért, hogy egy éjszakai bagoly egyetemistát kaptam, egész hamar elkezdtem kötődni hozzá. Egyelőre nem tudtam megállapítani, hogy később meg fogom-e bánni, jelenleg csak az volt biztos, hogy ő jelentette számomra a menedéket.

Nem is tudom, hogy hogyan vagy mikor történt, de egy hosszú képszakadás után hangos dörömbölésre pattantak ki a szemeim. Oh, szóval elaludtam az íróasztalomnál… Valami kegyetlenül beállt a nyakam és a gerincem, a kellemetlen ébresztés pedig csak még jobban rátett erre a kényelmetlen érzésre. Az órák óta tartó mozdulatlanságból adódó reccsenésekkel álltam fel a székemből, a szememet dörzsölve léptem az ajtóhoz. Egyetlen határozott mozdulattal fordítottam el a kulcsot a zárban, majd nagy lendülettel ragadtam meg a kilincset.

- Hoseok! – szólalt meg Hyungwon, arca inkább tűnt aggódónak, mint dühösnek. – Te meg mit keresel itt? – kezdett el szinte már suttogni, úgy terelgetett vissza az irodámba, becsukva mögöttünk az ajtót.

- Mi az, kirúgtak? – kérdeztem rögtön, sztoikus nyugalommal a hangomban, közben az asztalon heverő telefonomért nyúltam. Kicsit elkerekedtek szemeim, ahogy megláttam, hogy már majdnem 10 óra is elmúlt. Hogy bírtam ki ilyen sokáig ebben a pozícióban?

- Hát még nem, de már szerintem úgyis tudják, hogy itt vagy, annak ellenére, hogy bizonytalan időre felfüggesztettek, úgyhogy csak idő kérdése… - fonta össze a karjait, gondterhelten sóhajtva.

- Esküszöm, hogy nem szándékosan buktattam le magam. Csak kellett valami, amivel elterelhetem a gondolataimat a történtekről. A család is összebalhézott miattam… - kezdtem összepakolgatni a cuccaimat a számítógép mellől, de kollégám elkapta a karomat.

- Szerintem most siess haza. Ha lesz valami fejlemény az ügyetekben, úgyis szólni fogunk. De ha hazaértél, akár fel is hívhatsz, hogy beszéljünk. Olyan nyúzottnak tűnsz, aggódok érted – simogatta meg vállamat egy gondoskodó mosollyal, majd ki is lépett a kis helyiségből.

Úgy döntöttem, hogy inkább nem magánakciózok többet, a telefonomat becsúsztattam a zsebembe, felkaptam a kocsikulcsot is, épp sarkon akartam fordulni, amikor meghallottam Minhyuk hangját a gép felől. Ah, igen. Ez bekapcsolva maradt. Egy fáradt mosollyal néztem rá a monitorra, megint órán ült, éppen őt szólította az oktató. Konkrétan földbegyökerezett lábakkal álltam ott tovább még pár percig, de aztán barátom tanácsát megfogadva, hazaindultam. Szerencsére egyik vezetőségi taggal sem futottam össze a méretes folyosókon, még az aulában sem, így bármiféle kényelmetlenség nélkül kijutottam a parkolóba, onnan pedig egyenesen az otthonomig vezetett az út.

Az elkövetkező két nap borzalmasan lassan telt. Főleg a második, amikor is Hyunwooval lebeszéltünk egy találkozót azokkal a barbár férfiakkal. Már nem akartunk tovább felfüggesztettként a ház négy fala között ücsörögni, még az első tárgyalás előtt szerettünk volna pontot tenni az ügy végére. Egy kávézóban találkoztunk, ellenségesek, ellenszenvesek voltak velünk, mi azért igyekeztünk felnőtt emberként hozzáállni. Nem volt egyszerű, sok bántást kellett most elengednünk a fülünk mellett, illetve egy kevés pénzünkbe is került, de elértük, hogy visszavonják a feljelentést. Nem túl tisztességes és igazságos módon, de végre visszakaphattuk az állásunkat.

Szóval két teljesen munka- és Minhyuk-mentes nap után, a születésnapomon energikusan indultam neki a reggelnek. Boldog voltam, hogy végül minden rendeződött, már csak az anyukámtól kellett bocsánatot kérnem. Amikor reggel fél nyolckor kiléptem a fürdőszobám ajtaján, meglepettségemben elnevetve magam torpantam meg. Nem számítottam rá, hogy a srácok ilyen korán el fognak jönni, hogy felköszönthessenek. Ez volt az első szülinapom, amikor megtapasztalhattam, hogy milyen az, amikor a körülöttem lévő emberek mind ünnepelnek engem, egy egész napon keresztül. Kihyun még egy tortát is hozott. Meghatottan, szeretettel mosolyogtam a barátaimra, majd miután mindenkit jól megölelgettem, fel is vágtam a gyümölcsös süteményt. Megbeszéltük, hogy majd ebédszünetben is elmegyünk a kedvenc helyemre enni, illetve ha este nem kell bemennem a munkahelyre, akkor átjönnének, néznénk valami filmet, meg ilyesmik. Az elmúlt pár nap után kifejezetten jól esett ez a sok törődés, igazán boldognak érezhettem magam.

Amikor együtt megérkeztünk a céghez, még a portásnéni is megjegyezte, hogy milyen jó engem újra látni. Pedig nem is voltam sokáig távol. Sajnos most nem sokáig beszélgethettünk a fiúkkal a szokásos kávéink mellett, mivel mennünk kellett dolgozni. Izgatottan vártam, hogy mi újság van a szőke egyetemistámmal, így amint betöltődött a program, össze is kapcsoltam a számítógépemet az ő laptopjával. Meglepődtem, hogy azonnal sikerült, hisz ilyenkor az egyetemen szokott lenni, de aztán meg is értettem, hogy miért ment ilyen gyorsan. Az ágyában feküdt, betakarózva, karikásak voltak a szemei, látszott rajta, hogy gyengélkedett. Köhögött is egy kicsit, de aztán csak a billentyűk hangos kattanása hallatszott, majd kinyílt egy ajtó.

- Édesem, inkább pihenned kéne, nem játszanod! – szólalt meg egy kellemes női hang, majd annak tulajdonosa sétált be a kamera látószögébe, a hölgy tenyerét a kis beteg homlokára tapasztotta. Ha akarná se tudta volna letagadni, hogy ő Minhyuk anyukája. Nagyon hasonlítottak.

- De már jobban vagyok – kezdett picit magasabb hangon nyavalyogni, miközben nézett fel az édesanyjára. Milyen aranyos volt… Mint egy kisgyerek. - Bevettem a lázcsillapítót, a teát is megittam. Majd később alszok még egy kicsit – ült feljebb, a párnáját megigazítva.

Ahogy végignéztem ezeket a jeleneteket, az jutott eszembe, hogy mennyi különböző arcát láttam már ez a kevés idő alatt. A morcosat, az egyetemen szorgosan tanulót, a barátjával lógós jókedvűt, a filmen elérzékenyülőset, most pedig a beteget is. És ezzel a mostanival csak az volt a baj, hogy még törékenyebbnek tűnt, mint általában, a bágyadt szemei pedig igazán szívszorító látványt nyújtottak.

Igazából így, hogy végig csak az ágyában lustálkodott, kipihente a megfázást, az egész napot vele tölthettem. Időközben leszaladtam az automatához egy pohár citromos teáért, hogy egyszerre ihassak vele, olykor jókat mosolyogtam a játék miatti káromkodásain, izgulhattam érte, amikor lázat mért, aztán pedig amikor ebédutáni szundihoz készülődött, én elindultam a szünetemre. A csapat szokásosan Hyunwoo irodájában találkozott össze, majd megebédeltünk a kedvenc éttermemben, ők megosztották a költségeket egymás között, így számomra a sok finom étel is egy szülinapi ajándék lett. A visszafelé vezető séta közben árulták el nekem, hogy egyébként otthon becsempészték a hálómba a tárgyi ajándékokat, én pedig már nem is tudtam, hogyan köszönhetném meg nekik. Mielőtt mindenki elfoglalta volna a saját irodáját, egy nagy, csoportos ölelésbe vontam a legjobb barátaimat.

- Nagyon szeretlek titeket! – hunytam le a szemeimet is egy nagy mosollyal az arcomon, miközben egy baromi jó ölelésben volt részem.

A délután további részében vártam, hogy Minhyuk felébredjen, de tekintve, hogy sokáig nem adott jelet a laptopja, három óra körül hazamehettem. Még az irodában voltam, amikor anya írt egy sms-t, megbeszéltük, hogy az öcsémmel átjönnek felköszönteni. Ez meg is történt, még most is eléggé szégyelltem magam előttük, de teljes szívemből bocsánatot kértem a viselkedésemért, megígértem édesanyámnak, hogy többet nem okozok neki csalódást. Az öcsémnek valami dolga akadt, így néhány órára kettesben maradtunk anyuval, fejemet ölébe hajtva hallgattam a visszaemlékezéseit a születésem idejéről. Egy idő után hangja elcsuklott, elpityeredve simogatta hajamat. Rögtön felegyenesedtem, hogy a karjaimba zárhassam, letörölhessem könnyeit. Az előbb úgy bújtam hozzá, mint amikor még kisfiú voltam, most pedig úgy védelmeztem őt erős karjaimmal, ahogy azt egy felnőtt férfinak kell.

- Az én nagyfiam… - puszilta meg arcomat, hangján pedig büszkeség hallatszott.

Nem tagadom, ez az anya-fia pillanat volt az, amire most a legjobban szükségem volt. Hiába tört millió darabra a szívem, amikor sírni látom a számomra legfontosabb nőt, a zűrös ügyeim után csak most éreztem azt, hogy visszanyertem a szeretetét. Az én szemeim is könnyfátyolossá váltak, de csak csendben temettem arcomat anya vállába.

Örültem, hogy utána is tudtunk még jó sokat beszélni, készített nekem finom vacsorát, amit együtt fogyasztottunk el, aztán én vittem őt haza kocsival. Amint kiszállt az autómból a ház előtt, máris hiányzott… Egy szomorkás mosollyal néztem őt addig, amíg be nem ment a kapun belülre, aztán mire hazaindultam volna, megcsörrent a telefonom. A főnökhelyettes volt az, természetesen egy újabb éjszakai műszakot varrtak a nyakamba. Nem utáltam, hogy mennem kellett, de most szívesebben lettem volna a barátaimmal. Az irodámba vezető folyosón sétálva küldtem egy hangüzenetet a csoportchatünkbe, amin rájátszott, már-már gyerekes sértődöttséggel mondom, hogy mára is kaptam egy éjszakai műszakot. Még mindig ezen mosolyogva nyitottam be a dolgozószobámba, becsuktam magam mögött az ajtót, majd a szokásos módon várakoztam Minhyukra. Ez idő alatt egészen elbambultam, teljesen szürreális dolgokon kezdtem gondolkodni, egészen addig a pillanatig, amíg be nem töltődött a számítógép operációs rendszere. Amikor megjelent a szőke szépség a kijelzőn, éppen ruhákat böngészgetett egy webshopban. Az előbbi őrült gondolataim hatására nem is kérdőjeleztem meg, hogy miért női ruhákat nézegetett, csak egy dolog lebegett a szemeim előtt. Az elmúlt éveim során sosem gondoltam azt, hogy a születésnap olyan fontos lenne, de ma… Csak jó dolgok történtek velem. Arra gondoltam, hogy… Habár ez tilos, szabályszegés, bűncselekmény… Fel akartam venni a kapcsolatot Minhyukkal. A telefonszáma, az elérhetőségei mind a birtokomban voltak. Ha már eddig jól alakult a szülinapom, úgy döntöttem, hogy saját magamat is megajándékozom, és hallani fogom a hangját, ahogy ezúttal személyesen nekem beszél.
Hevesen dobogó szívvel kezdtem el begépelni a számsort, aminek tárcsázása akár a szabadságom elvesztését is jelentheti.