Ahogy sikerült befogadnia az agyamnak, hogy mit mondott Hyunwoo, összeráncolt szemöldökkel bámultam magam elé. Nem is értettem...

- Mit csináltak? - kérdeztem rá kicsit félve, mert barátom nagyon dühösnek hallatszott, nem akartam, hogy a történések felidézése miatt csak még jobban elboruljon az agya.

- Hát... Nem is ismétlem el inkább, hogy milyen szavakkal illették, amikor rányitottak egy szál alsóneműben. És... - fújtatott egyet idegességében, hangja pedig ténylegesen megremegett, tartott is pár másodpercnyi szünetet mondandójában - Hozzá akartak érni. De nem hagyta, így most szépen megzúzódott a csuklója, mert erőszakoskodtak vele - fejezte be viszonylag higgadtabban, közben pedig egy ajtócsukódás hangja csapta meg fülemet.

- Hogy micsoda? Hogy van most? Otthon van? - tettem fel kérdéseimet egymás után, kissé hadarva, tekintve, hogy időközben az én vérnyomásom is felment az egekbe. Kihyun mentálisan nagyon erősnek mutatja magát, de ez most biztosan megviselhette... Megszakadt érte a szívem...

- Itt van nálam... - mormolta halkan, majd meg is hallottam a hangját a háttérből, ahogy mondott neki valamit. Elég keserves hangon beszélt... - Nem tudom, hogy bevigyem-e a sürgősségire. Most hoztam jeget a csuklójára, viszont ha még jobban feldagad... - sóhajtott fel.

- Tudod, hogy kik voltak azok? - álltam fel kanapémról, és a szobámba igyekeztem, hogy átöltözhessek.

- Igen. Az a kettő, akiknek a mi sorunkon van az öltözőszekrénye, és mindig kellemetlenkednek ott.

- A közepesen magas, vékonyabb testalkatú és a magas, fekete hajú? - kérdeztem vissza, de természetesen tudtam, hogy kikről van szó. Azoknak a férgeknek még a szemük sem áll jól... - Szólok Jooheonnak. Nemsoká megyünk. - köszöntem is el, a kabátomba belebújva, majd már a lépcsőn trappoltam lefelé, ahogy tárcsázni kezdtem kollégám számát.

Nagyvonalakban összefoglaltam, hogy mi történt, persze ő rögtön beleegyezett, hogy eljön velem. Szerintem ugyanarra gondoltunk... A kocsiban ülve hívtam fel Hyungwont is, így amikor leparkoltam Hyunwoo lakása előtt, már hárman szálltunk ki az autóból. A bejárati ajtó nyitva volt, így be is mentünk, mivel ismertük a terepet, rögtön a hálószoba felé vettük az irányt. Lassan tártam ki az egyébként résnyire nyitva hagyott ajtót, odabent csak a tévé adott némi világosságot, Hyunwoo az ágyon feküdt, az igazán minire összekuporodva hozzábújó, bekötözött kezű Kihyun haját cirógatta. Szegénykém... Látszott az arcán, hogy megszégyenítve érezte magát, talán sírhatott is egy kicsit. Amint megláttak minket, felénk kapták fejüket.

- Ti most pont úgy néztek ki, mint akik verekedni indulnak - nevette el magát Hyunwoo, pedig szemmel látható volt, hogy majd' felrobbant.

- Nem véletlenül - néztem össze Jooheonnal, majd Hyungwonnal is, amire ők is bólintottak.

Az tudtam jól, hogy ő hiába volt most elképzelhetetlenül mérges, akkor sem válaszolna erőszakkal az erőszakra. Ő egy pacifista személyiségű srác, mi viszont... Nem akartuk ezt annyiban hagyni. Igaz, hogy késő este volt már, de ez egy cseppet sem változtatott a terven. A csapatunk tagjának baja esett...

- Hoseok... Csak azt ígérd meg nekem, hogy nem fogtok bajba kerülni. - szusszant fel feszültségét visszafojtó barátunk, de aztán hirtelen ő is felállt az ágyról.

- Ha nem lesz feltétlenül muszáj, akkor nem fogom betörni senki orrát - húztam ajkaimat egy elszánt mosolyra, majd amint legidősebb társunk is felvette dzsekijét, még utoljára megsimította a trauma után gyengélkedő Kihyun arcát, suttogott neki valamit, majd utunk egyenesen az autómhoz vezetett.

Én már nem is kérdőjeleztem meg a kettejük közötti kapcsolatot, számomra mindig is egyértelmű volt, hogy ők a kezdetek óta másképp tekintenek egymásra. Csak a vak nem látta - de talán még az is -, hogy milyen vonzalom van közöttük. Épp ezért is sajnáltam most nagyon őket, hogy ezen keresztül kellett menniük. Persze, szerencsére nem történt semmi „olyan", csak a nem illendő megjegyzések és az erőszakoskodás is megrázó lehetett Kihyunnak.

Mivel a hivatásunk miatt sok információ van a birtokunkban, a neveiket pedig tudtuk, így könnyedén megtaláltuk a két lakótárs lakcímét. A külvárosban béreltek együtt egy kis kertesházat. Hosszú volt az út, egész idő alatt síri csönd uralkodott a jármű belsejében. Az én szívem is nagyon hevesen dobogott. Hamarosan megérkeztünk az utcába, lassan gurultunk el a megfelelő házig, majd félrehúzódtam. Komoly tekintetekkel szálltunk ki, aztán az ajtó elé sétáltunk, elkiáltottam magam, ezzel jelezve, hogy jöjjenek ki. Már ha mernek.

A nem kedveskedésből történt esti látogatót a kocsim kerékcsikorgása zárta le, ahogy padlógázzal hagytuk el a helyszínt. Hogy mi is lett a bizonyos látogatás eredménye? Két vérző orr, egy felrepedt száj és egy kisebesedett kézfej.

- Mondtam már, hogy imádlak titeket? - vigyorodott el őszinte boldogsággal Hyunwoo, miközben a kesztyűtartóból kivett zsebkendővel törölgette öklét.

- Hyung, én olyan büszke voltam - nevetett jóízűen, kicsit talán kárörvendően az anyósülés mögött ülő Hyungwon, megnyomogatva a hős szerelmes vállait.

- Amikor újra a szájára vette Kihyun nevét, elborult az agyam - szusszant fel, a fejét csóválva, majd odanyújtotta nekem a zsepit, hogy megtörölhessem az alsóajkamat.

Először is, egy elég hamar elszabaduló szóváltásba kezdtünk, Hyungwon és Jooheon olyan dolgokat mondtak nekik, hogy szerintem azt is megbánták, hogy a világra jöttek, aztán viszont... Az addig csendes Hyunwoo akkorát behúzott a főbűnösnek, hogy nekiesett az ajtófélfának. Ettől a pillanattól kezdve, pedig egy kisebb verekedés alakult ki, én kaptam egy ütést az arcomba, de... Legalább kétszeresen adtam vissza. Amikor felismerték a helyzetüket, hogy mi úgyis fölényben vagyunk, akkor esdekelve kértek bocsánatot, majd vissza is siettek a számukra védelmet nyújtó ajtó mögé. Így történt, hogy mi pedig diadalittasan indulhattunk vissza az egyedül hagyott Kihyunhoz.

Ahogy arra számítottunk, anyáskodóan szidott le minket, amiért tényleg elmentünk jelenetet rendezni, de közben olyan csillogó szemekkel, kipirultan nézte a megmentőjét... Aranyosak voltak. Még maradtunk egy fél órát, kicsit eltúlzottan adtuk elő a történetet, majd hazavittem a srácokat, éjfél után pedig én is átléphettem otthonom ajtaját. Az adrenalin hatása még csak akkor kezdett enyhülni, amikor már pizsamában ettem pár falatot, ekkor éreztem csak igazán, hogy mennyire fáradt voltam már.

Az ébresztőórám beállítása után nyugovóra tértem, az eredményes nap után jókedvűen bámultam a sötét szobám plafonját, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom. Mozgalmas álmaimból szokásosan az idegesítő csilingelés zökkentett ki, nyűgösen forgolódtam a teljesen összegabalyodott takaróm alatt, a szemeimet dörzsölve.

Ma ismét nehezemre esett nekiindulni a napnak, pedig most fél kilencig is aludhattam, de amikor már a reggeli müzlimet eszegettem az asztalnál ülve, eszembe jutott, hogy bizony ma újabb Minhyukos kalandban lehet részem, így valamivel motiváltabban tértem vissza a szobámba, hogy felöltözzek. A mai szett egy farmering volt, fekete szűkszárú nadrággal, a hajamat pedig hátrafésültem. Muszáj volt eltöltenem egy kis időt a tükör előtt, a bevarasodott számsarkát törölgettem át, hogy biztosan ne fertőződjön el az apró seb. A drága, minőségi kölnimmel fújtam be magamat, kiegészítőnek a karórámat csatoltam fel csuklómra, illetve egy vékony ezüstláncot akasztottam a nyakamba. Igazán meg voltam elégedve a külsőmmel, persze aztán eszembe jutott, hogy... Nincs is senki, akit le akarok nyűgözni.

Még felvettem a dzsekimet, majd indultam is dolgozni. Szép, napsütéses idő volt, de néha szinte már viharossá váltak a széllökések, ez pedig nagymértékben csökkentette a hőérzetet. Alig vártam, hogy beérhessek a fűtött épületbe, de ez még váratott magára, mivel kaptam egy hosszú pirosat a város közepén. Amikor végre leparkolhattam az NIS előtt, éppen csörögni kezdett telefonom. Az autóm mellett megállva, sietve vettem elő mobilomat, a képernyőre nézve pedig egy pillanatra felszöktek szemöldökeim.

- Jó reggelt, anya! - köszöntöttem őt egy mosollyal az arcomon, bár nem volt túl jó előérzetem.

- Jó reggelt - szólalt meg viszonylag komoly, rideg hangon, amire tekintetem aggódóvá vált - Most járt itt a postás. Hozott egy levelet, amiben az áll, hogy bejelentés érkezett Lee Hoseok ellen. Komolyan, fiam? Komolyan verekedésbe keveredsz? Mégis mi a jó ég történt?! - emelte fel a hangját, amire behúztam a nyakamat. El sem akartam hinni... Annak a kettő söpredéknek ezek után volt mersze feljelenteni engem?

- Meg tudom magyarázni, de most... Nem alkalmas - hadartam el, majd mielőtt nekikezdett volna a kicsit sem békés jellegű kioktatásának, megszakítottam a hívást, szinte futólépésben indultam a főbejárat felé.

Nagyon féltem, hogy valami bajunk fog származni ebből, főleg itt a munkahelyen. Remélem csak engem ért a megtiszteltetés, hogy akár bírósági ügybe is keveredhetek... Meg sem álltam Hyunwoo irodájáig, kopogás nélkül nyitottam be, éppen a székében ülve ölelte az előtte álló Kihyun derekát.

- Ne haragudjatok srácok, de... Hyunwoo, beszélnünk kell - szusszantam fel, miközben a nagy rohanás következményeként hevesen emelkedett mellkasom.

- Történt valami? - engedte el kedvesét, forgósszékében úgy fordult, hogy szembe legyen velem.

- Azok a mocskok feljelentettek engem. Remélem téged nem. - görbítettem le a számat, ezen információ hallatán Kihyun arckifejezése egészen megváltozott.

- Tudtam, hogy bajotok lesz ebből. Miért nem állítottalak le titeket? - fogta a fejét, de szerelme újra egy ölelésbe vonta.

- Nem kell aggódni. Ha fel is jelentettek, megoldjuk. Valószínűleg már az NIS is tudja, úgyhogy hamarosan behívnak minket a főnök irodájába. A lényeg, hogy maradjunk higgadtak. Szerintem el lehet érni, hogy visszavonják a keresetet. - mondta el úgy a gondolatait, mint egy megfontolt vezető, én egyetértően bólogattam. Rendben. Őszintén bíztam abban, hogy minden rendben lesz.

Igaza is lett Hyunwoonak, még tíz perc sem telt el, már hívtak minket egy konzultációra. A vezetőség nem rejtegette csalódottságát, mérgesnek tűntek, amiért az ügynökeik ilyen helyzetbe keverték magukat, és habár most nem mondhattuk el, hogy mi is volt a verekedés kiváltó oka, meggyőztem őket, hogy adjanak nekünk pár napot, és elintézzük. Hiába egyeztek bele ebbe, világosan és egyértelműen kimondták, hogy nem tartanak igényt a munkánkra akkor, ha bírósági ügy lesz belőle. Konkrétan... A kirúgás szélére kerültünk.

A megbeszélés után haza is küldtek minket, nekem pedig még vagy fél óráig fájt a gyomrom az idegeskedéstől. Nem akartam otthon lenni, mert... Amint kinyitottam a lakásom ajtaját, pont azzal szembesültem, mint amire számítottam. Édesanyám a konyhapultnál ácsorgott, egy pohár vízzel a kezében, a szemei pedig lángokat szórtak felém. Régen... Nem voltam valami angyal... Talán ezért is féltett engem annyira. És nem csak engem, hanem a megítélésemet. Egy gondterhelt sóhajjal dobtam le a dzsekimet a kanapéra, nem is mertem felemelni a fejemet. Én mindenkinél jobban tisztelem az anyukámat, így most borzalmasan bántott engem, hogy neki is csalódást okoztam. Kihyun érdekében pedig el sem mondhatom, hogy miért ütöttem meg azt, aki feljelentett engem. Úgysem értené meg...

- Szóval? Hazaküldtek? - törte meg a már körülbelül egy perce tartó fojtogató csendet, bár ettől gúnyosabban nem is tudott volna hangsúlyozni.

- Ühüm - bólintottam lesütött szemekkel, összeszorított ajkakkal. Most... Úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban. Pont olyan érzés volt a szívemben, amikor a csínytevések, rosszalkodások miatt szidott le.

- Szépen néz ki a sebed is, mondhatom... - mordult fel, ahogy jobban szemügyre vett, majd hangos koppanással tette le a poharat a pultra. Államra fogva emelte fel fejemet, hogy közelről is megnézhesse ajkaimat. - Azt hiszem, most van időd elmesélni, hogy mi is történt, drága kisfiam.

- Hát... - szedtem össze a gondolataimat. Kínosan éreztem magam... - Csak... A barátaimmal történt összetűzése a feljelentőnek... Én pedig segíteni akartam nekik. És... Elfajultak a dolgok. - hunytam le szemeimet, hogy ne is kelljen az egyszerre dühös és szomorú arcát néznem. Tudtam jól, hogy mit fog mondani...

- Már megint itt tartunk? Te sosem tanultál a hibáidból? - fakadt ki rögtön, én pedig lehajtott fejjel hallgattam a fejmosást. - Ugyanazt csinálod, mint tíz évvel ezelőtt? Nem is hiszek a füleimnek, hogy felnőtt férfiként is bele tudnak vinni a „barátaid" a bajba! Milyen barátok ezek? - kezdett fel-alá járkálni a nappalimban, miközben indulatosan szidott hol engem, hol a barátaimat.
Pedig annyiszor meséltem már neki a hozzám legközelebb álló személyekről, volt, hogy találkozott is velük. Pont ezért esett most rosszul, hogy hogyan beszélt róluk. Mintha ők lennének a legrosszabb emberek az egész világon.

Legszívesebben leállítottam volna, de nem akartam még nagyobb botrányt, így csak hátratett kezekkel, a padlót bámulva vártam, hogy kiadja magából a mérgét. Valamilyen szinten megértettem, hogy így reagált, bizonyára nem ezt várta tőlem, így, hogy még csak pár hónapja költöztem külön.

- Ilyen szép fiatalember létedre mással kéne foglalkoznod, keresni egy csinos, okos hölgyet, családot alapítani, megállapodni, nem pedig huligánokkal barátkozni és bírósági ügyekbe keveredni. Megtiltom, hogy egy közösségbe járj velük. - zárta le ezzel az igazán nevetséges mondattal a hegyibeszédét. Már nem vagyok tizenéves... Nem tudtam komolyan venni, ahogy azt próbálta megmondani nekem, hogy kivel barátkozhatok, és kivel nem.

Nem szándékoztam vitatkozni vele, így csak csendes hangon megkértem, hogy hagyjon magamra. Tényleg csak erre volt most szükségem. Amikor elviharzott a lakásomból, egy nagy, valamelyest megkönnyebbült sóhajjal foglaltam helyet a kanapén.

A nap további része kellemes magányban telt, csak lustálkodtam, rendeltem ebédet, illetve rengeteget gondolkodtam. Leginkább azon, hogy mi lesz velem, ha kirúgnak, és még valami büntetést is kiszab rám a bíróság. Sok baromságot elkövettem az életem során, de még egyszersem kerültem ilyen helyzetbe. Amikor már kezdett megnyugodni a háborgó lelkem, az öcsém írt egy üzenetet, amiben az anyánkéhoz hasonló csalódottságot akart kifejezni. Hát ez igazán odatett a kedvemnek megint... Estefelé beszéltem Hyunwooval is, kicsit ő is összekapott Kihyunnal az ügy miatt. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Én csak segíteni akartam a számomra legfontosabbaknak, és erre az édesanyám a legfájóbb dolgokat vágja a fejemhez, az öcsém is lekezelő stílusban ír üzeneteket, aztán még a barátaim is összevesznek részben az én hülyeségem miatt... Úgy éreztem, hogy jelenleg megfojt ez az egész helyzet. Úgy éreztem, hogy az órák óta tartó szorító érzést a mellkasomban csak egy valami csillapíthatja. Az este közepén, hirtelen felindulásból autóba ültem, utam pedig az NIS-hez vezetett. Szükségem volt Minhyukra. Hogy megszabadulhassak a problémáimtól. Legalább addig, amíg „vele" vagyok, kikapcsolhatna az agyam.

Bár nem láttak most szívesen a cégnél, célirányosan siettem az irodám felé, még be is zártam belülről az ajtót, miközben vártam, hogy betöltődjön a számítógép. Izgatottan, a szám szélén lévő varat piszkálva vártam, hogy rá tudjak kapcsolódni a számomra menedéket jelentő Minhyuk kamerájára, amikor pedig ez megtörtént, bennem rekedt a levegő. A szőkeség könnyáztatta arca jelent meg előttem.