Másnap reggel nem volt szükségem ébresztőórára sem, annyira nem tudtam elengedni magam, hogy szinte csak egy-két óra felszínes alvást tudhattam magam mögött, mire felkelt a Nap. Ahogy kivánszorogtam a hálószobámból, a szemeimet dörzsölve indultam meg a fürdőszobába.

Nem voltam jól.

Féltem. Féltem attól, hogy mi lesz ezután, hogyan fog változni az életem. A tegnapi döntés után úgy éreztem, hogy hatalmas súly nehezedik a vállaimra. Egyelőre nem éreztem lehetségesnek az új kialakult helyzethez való hozzászokást, így semmi motivációm nem volt arra sem, hogy leüljek reggelizni. Bár nem éreztem magam éhesnek, muszáj volt lenyomnom pár falatot a torkomon. Ha most a hozzám közelállók látnának, tudnák olvasni a gondolataimat, valószínűleg nem értenének meg. Pedig tényleg csak annyi, hogy nehezen viselem a változást…

Ezután újra szobámba léptem, felvettem egy fehér pólót, egy elegáns, sötétszürke nadrágot, majd miután az időre pillantottam, gyorsabban szedtem a lábaimat lefelé, a parkolóba érve el is indultam. Most… Nem az NIS-hez igyekeztem ilyen korán reggel, mint ezelőtt, hónapokon keresztül…

Vezetés közben igyekeztem kikapcsolni agyamat, hogy legalább erre a pár perce ne izguljak annyira, de… Amint megközelítettem az úticélt, már görcsbe is rándult a gyomrom, na nem olyan értelemben.

- Édesem! Jó reggelt! – köszöntött egy gyönyörű mosollyal Minhyuk, miután kiszálltam a találkozóhelyünket jelentő kisbolt előtt leparkolt autómból.

- Neked is jó reggelt, Minhyuk-ah – öleltem át derekát, diszkréten simogatva hátát. – Köszönöm, hogy itt vagy – szorítottam magamhoz a lehető legszorosabban, a szemeimet is lehunyva.

- Látom, hogy ideges vagy, de… Nincs miért. Minden rendben lesz – kezdett már szinte gügyögni, állát megtámasztotta a vállamon.

- De már semmi sem lesz ugyanolyan… - motyogtam halkan, teljesen elszontyolodva, lebiggyesztett alsó ajakkal. Azért… Meglehetősen jó hatással volt rám, hogy a karjaim között tudhattam.

- Ettél már? Csak mert vettem neked reggelit – terelte a témát, felmutatva a kezében szorongatott papírzacskót.

- Majd később megeszem, kicsim – szuszogtam fel, amire megcirógatta hátamat.

- Induljunk, nehogy elkéssünk – biccentett, amire nehezemre esett ugyan, de elengedtem, beszálltunk a kocsiba.
Mivel itt már nem voltunk annyira a járókelők, az utca népének szeme előtt, gyengéd csókot váltottunk, majd miután becsatoltuk a biztonsági öveket, útnak indultunk. Igazából… Lehet, hogy visszafordultam volna, ha az én menedékem nem lett volna mellettem… Nagyon jól esett, ahogy nyugtatóan fogta a kezemet, vagy csak pihentette kézfejét combomon az autóút alatt.

Hamarosan meg is érkeztünk, szorosan egymás mellett sétálva, teljes csendben közelítettük meg az NIS központ főbejáratát. Mivel a megszokottnál korábban jöttünk, a barátaim nem vártak itt a portánál vagy az aulában, így egyenesen a hetedik emeletre lifteztünk fel. Egy nagy sóhajjal bámultam a plafont, ahogy már a vezetőség irodájának folyosóján várakoztunk. Ekkor már nem azért éreztem magam kényelmetlenül, ami odabent fog történni, hanem azért, mert nem akartam, hogy utána Minhyukom egyedül hagyjon engem. Már éppen összefontuk az ujjainkat, amikor kinyílt a hatalmas, kétszárnyú ajtó, mindketten odakaptuk a fejünket.

- Lee Minhyuk megérkezett? – kérdezte egy alacsony termetű titkárnő, amire kedvesem előlépett.

- Jelen! – szólalt fel, én pedig elrugaszkodtam a faltól, bekísértem őt a tágas helyiségbe.

Csak az igazgatóhelyettes volt bent, éppen a nyomtatónál ácsorgott, amint meglátott minket, derűsen köszönt. Mivel a procedúra csak néhány perc volt, le sem ültünk, a főnöki íróasztal fölé hajolva írta alá a szerelmem a körülbelül tíz példányból álló dokumentumköteget. Ez pedig egy nyilatkozat volt, mellyel kijelenti, hogy az államtitkot, melynek birtokába került, soha, semmilyen körülmény között, senkinek nem fogja továbbadni, élete végéig. Illetve arról is nyilatkozik, hogy ezen fogadalom megszegése esetén vállalni fogja a komoly következményt, büntetést. Sajgott a szívem, ha belegondoltam, hogy mekkora felelősség ez, de ő bevállalta, kettőnkért.

- Akkor kérem, szóljon Im Changkyunnak, hogy legkésőbb holnap ő is fáradjon be aláírni a papírokat! Köszönjük szépen az együttműködést – fogott kezet felettesem Minhyukkal, majd miután poénkodott velem, amit én nem tudtam most értékelni, el is hagytuk az irodát.

A folyosó kongott az ürességtől, a kis szőkémnek pedig be nem állt a szája, csak akkor csendesett el, amikor észrevette, hogy megálltam, szomorú tekintettel szuggeráltam őt.

- Hoseok… - kezdett el megint babusgatni, ahogy visszasétált hozzám, arcomat tenyerei közé fogva puszilt az ajkaimra – Tudom, hogy nehéz, de… Örülj, hogy legalább nem tiltottak el téged tőlem, és még csak börtönbe sem fogsz kerülni – próbált jobb kedvre deríteni az egész helyzet „jó oldalát nézve”. Természetesen igaza volt, ugyanakkor nem tehettem a vegyes érzéseimről.

- De… Az volt a legjobb része a napjaimnak… Amikor „veled” lehettem – biggyesztettem le alsó ajkamat, a torkom pedig összeszorult.

Nos, igen. Tegnap sokáig tanácskozott a vezetőség, velem is elbeszélgettek. Nehéz volt meghozniuk a döntést, nagyban befolyásolta az ítéletet a tény, hogy a törvényszegésem miatt menekült meg minden, amit eddig felépített az NIS. Így megtarthattam állásomat, azonban úgy határoztak, hogy nem vagyok alkalmas az ügynöki pozícióra. Minhyukot megkapta valaki más, én új megfigyeltet nem kaphattam, így a mai naptól kezdve egy egyszerű, adatfeldolgozó kolléga leszek. Mostantól nem én fogom küldeni a jelentéseket, hanem én fogom megkapni azokat. Borzalmasan bántott, hogy úgymond lefokoztak, és hogy mostantól minden más lesz, a kedvesem új ügynökéről pedig semmilyen információt nem adtak ki nekem.

- Csak gondolj bele. Mostantól személyesen leszek veled mindig. Nem a kamerámon keresztül. Például ma, munka után elmehetnénk enni valahová, a barátaidat is hozhatnád, hogy megismerhessük egymást. Mit szólsz? – cirógatta hüvelykujjával a szemem alatt lévő területet, ami valószínűleg a kialvatlanság miatt sötét karikaként díszelgett.

- Jó… - egyeztem bele egy apró bólintással, majd hirtelen vontam törékeny testét egy hosszú ölelésbe. Bevallom, tényleg felvidított ezzel az ötlettel… - Imádlak – suttogtam fülébe, majd oda is csókoltam.

- Akkor jó – nézett szemeimbe fülig érő szájjal, csillogó szemekkel – Akkor majd írok minden előadások közötti szünetben, rendben? Hogy kibírd a hiányomat, kis megszállottam – nyomkodta arcomat gügyögve, amire csak egy szemforgatással reagáltam, majd egy halk nevetéssel engedtem el.

- Rendben van. A délutánt majd később megbeszéljük. Vigyázz magadra, egyetlenem – puszilgattam meg kipirosodott pofiját, majd a búcsú után a szokásos ötödik emeletre indultam.

A tizennégyes ajtó… Fájó szívvel nyitottam be a saját kis dolgozószobámba. Hamarosan beköltözik ide egy új ügynök… Mivel volt még egy órám az új munkaköröm első műszakjának kezdetéig, összepakoltam a holmijaimat, bár nem volt túl sok személyes tárgyam idebent. A kiköltözés után egy kis dobozzal álltam a volt irodám ajtaja előtt, a zár utolsó kattanása hangosabbnak hatott, mint eddig valaha. Hát… Ezzel nem csak az ajtó zárult be, hanem egy korszak is az életemben. Egy nagyon jó korszak.

Igyekeztem nem elérzékenyülni, így lesiettem a portára, leadtam a kulcsokat, amik többé már nem tartoztak hozzám, kivittem a kis tárolót a kocsim csomagtartójába, éppen visszafelé tartottam, amikor megérkeztek a srácok, mind együtt. Ezekben a pillanatokban igazán szerencsésnek éreztem magam, ahogy velük beszélhettem meg a nehézségeket, fokozatosan ugyan, de kezdtem megszabadulni a terhektől. Egy még nyomta ugyan a vállaimat… Az pedig a tény, hogy mostantól bármikor akár hivatalossá is tehetjük a kapcsolatunkat Minhyukkal, így még tartozni fogok egy vallomással a családomnak…

Ezeket a gondolatokat egyelőre félretettem, sokkal jobb lett a kedvem, ahogy elfogyasztottuk a szokásos közös kávénkat, és mivel erőteljesen kifejeztem, hogy nem akarok felmenni az adatfeldolgozók emeletjére, az új, zsúfolt munkakörnyezetbe, mind felkísértek engem. Hyunwoo azzal nyugtatott, hogy csak egy emeletnyire vagyok tőle, így bármikor lemehetek hozzá, illetve ő is meglátogat majd, ha lesz ideje.
Tartottam attól, hogy ez a munkakör sokkal kötöttebb lesz, mint az előző, de szerencsére csak néhány előírást kellett betartani, óránkénti szünetekkel, az ebédszünet pedig ugyanúgy adott volt. Az volt a legszokatlanabb, hogy nem egyedül ücsörögtem a síri csendben, hanem több tíz kolléga sürgött-forgott mögöttem, így mindig volt egy nyüzsgő alapzaj. Tényleg csak az tartotta bennem a lelket, hogy Minhyuk mindig írt pár sort, amikor volt egy szabad órája, szinte egész végig tudtunk chatelni, az ebédszünetet legjobb barátaimmal töltöttem. Ekkor vetettem fel a közös program ötletét, el is kezdtünk szervezkedni, egy pizzériára esett a választásunk. Amikor Hyungwon megemlítette, hogy ő szívesen elhívná Changkyunt is, kicsit félve figyeltem Jooheon reakcióját. Eddig a pillanatig nem is gondoltam bele, hogy csak ő maradt pár nélkül… Ekkor határoztam el, hogy még neki is tartozok egy bocsánatkéréssel és egy négyszemközti beszélgetéssel.

Hogy ezt megejthessük, hamarabb felálltam az asztaltól, a srácok előtt kértem meg éles szemű barátomat, hogy beszéljünk egy csendes helyen. Láthatóan zavarba jött, amit meg is értettem, el is indultunk az ő dolgozószobája felé. Amint odaértünk, ő leült a székébe, én pedig felültem az íróasztal tetejére, összeszorított ajkakkal bámultam magam elé, gyorsan átgondoltam, hogy mit is akarok mondani neki.

- Jooheonie… Tudom, hogy ez neked kellemetlen, és talán fáj is… - kezdtem bele a tarkómat vakarva, de ő csak egy őszinte, szeretetteljes mosollyal nézett rám, kezét térdemre helyezte.

- Én már nem haragszom érte. Csak te legyél boldog, és akkor én is az leszek. Biztosan én is meg fogom kedvelni Minhyukot, ne aggódj Hojjang – hunyta le a szemeit egy pillanatra, majd feltápászkodott székéből, hogy egy ölelésbe invitáljon.

Őszintén? Nagyon jól esett ezeket a szavakat hallani tőle. Szorosan zártam őt karjaim közé, hálám és szeretetem jeléül, ezt pedig egy hosszas beszélgetés követte. Sokat jelentett, hogy megbékélt a helyzettel, így legalább azt érezhettem, hogyha már az életemben bekövetkezett egy változás, a barátaimmal minden ugyanolyan maradt.

A kicsit elhúzódott ebédszünet után visszatértem munkámhoz, szorgosan, elmélyülten végeztem el feladataimat, bár fejben elég gyakran máshol jártam. Sokat tervezgettem magamban, hogy mi hogyan legyen, így amint mondták, délután fél háromkor, hogy mehetek haza, első utam a közeli plázába vezetett. Elintéztem, amit szerettem volna, majd hazatérésemet egy kis lustálkodás követte. Ekkorra már az én szépséges egyetemistám is otthon volt, így egy videohívás keretein belül segítettünk egymásnak elkészülődni a közös vacsorára. Minhyuk olyan lelkes volt… Mondjuk, nagyon jól tudta, hogy ez az egész nagyon fontos volt számomra.
Végül, egy sötétkék hosszúujjú ing, egy fekete farmer és elegáns cipő mellett döntöttünk kedvesemmel, ő pedig egy színben ehhez illő szettet állított össze magának. Délután öt órakor indultam el otthonról az ajándéktasakban lévő kis aprósággal, amit a plázában vettem, első utam a már jól ismert kertesházhoz vezetett. Konkrétan leesett az állam, amikor megláttam, hogy a szerelmem milyen gyönyörűen festett. Egy büszke, ugyanakkor izgatott mosollyal az arcomon vártam, hogy beüljön az anyósülésre, arcára puszilva, egy bók kíséretével köszöntöttem.

- Még mindig nem hiszem el, hogy egy ilyen dögös pasi az én udvarlóm – kuncogott halkan, pironkodva, miközben lágy érintésekkel igazítgatta az ingem gallérját, amikor már úton voltunk a megbeszélt pizzázó felé.

-  Lehet kicsit túlzás, begombolhatod a felső gombokat nyugodtan – nevettem el magam, ahogy a visszapillantótükörben megnéztem magam egy másodpercre, kivillanó kulcscsontom pedig kissé kihívó hatást keltett.

- Nem-nem, jó így, hadd irigykedjen mindenki – vigyorodott el kárörvendően, ezzel pedig csak még jobban elrabolta a szívemet. Túlságosan is aranyos volt…

Körülbelül tizenöt perc volt az út, mi értünk oda leghamarabb, így kint várakoztunk. Hamarosan megérkezett Hyunwoo, oldalán Kihyunnal, Jooheont is ők hozták el, majdnem tíz perc késéssel Hyungwon és Changkyun is befutottak. Együtt foglaltunk el egy számunkra megfelelő méretű asztalt, a hangulatos étteremben finom illatok terjengtek, a kevés vendég beszélgetése kellemes háttérzaj volt. Igazából… Le sem lehetett vakarni az arcomról a boldog vigyort. Az, hogy annyi nehézség után, most szabadon foghattam a szerelmem kezét, aki közvetlenül, barátságosan beszélgetett a legjobb barátaimmal, és láthatóan már mindenki jól érezte magát, többet jelentett nekem mindennél. Sosem gondoltam volna, hogy ez valaha is lehetséges lesz…
Leadtuk a rendelésünket, igaz, sokat kellett várnunk, amíg kihozták azokat, de úgy voltunk vele, hogy legalább addig csak még éhesebbek leszünk, tehát még jobban fog esni a finom étel. Amíg vártunk, csak egy ábrándos mosollyal néztem végig mindenkin, egyesével, tekintetem Minhyukon időzött el a legtovább. Lee Hoseok, te szerencsés férfi… Éppen elbambultam egy kicsit, amikor Kihyun mondatára felfigyeltem.

- Akkor most kapni fogsz egy új ügynököt? – kérdezte Minhyuktól. Úgy éreztem, hogy ez lesz a megfelelő pillanat, hogy átadjam a kis „ajándékomat”.

- Jaj, igen. Minhyuk, fogadd el tőlem ezt a kis apróságot – vigyorogtam már előre, ahogy átnyújtottam a színes tasakot a mellettem ülő kedvesemnek.

- Istenem, Hoseok… - csóválta a fejét hitetlenkedve már csak a meglepetés láttán, de aztán… Az az arc, amit vágott, amikor meglátta, hogy egy laptop webkamera lefedőt tartalmazott, az megfizethetetlen volt.

Mindenkiből kitört a nevetés, én pedig… Minhyuk megilletődött arcára pusziltam. Igen, még sosem voltam ilyen boldog, mint ekkor. Mert velem volt Minhyuk, Hyunwoo, Kihyun, Hyungwon, Jooheon és Changkyun is, a teljes csapat.

Vége

-----------------------------------------
Nos... Egyelőre kicsit hihetetlen, de... Elérkezett a történet vége.
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, akik velem tartottak, kérlek, olvassátok majd el az Utószó című fejezetet is! ♥