Ahogy elindultunk arra az öt perces autóútra a késő éjszakában, Minhyuk megnyugtató jelenlétének köszönhetően úgy éreztem, hogy minden rendben lesz. Most nem is akartam a holnapon gondolkodni. Egészen szótlanok voltunk egész idő alatt, mintha mindketten zavarban lettünk volna egy picit. Leginkább azért lehetett ez, mert… Most először készültünk együtt aludni úgy, mint egy „szerelmespár”.

Amint megérkeztünk a sokemeletes lakóház elé, leparkoltam a szokásos helyemre, majd egy halvány mosollyal néztem a mellettem ücsörgő szépségre. Olyan piros volt az arca…

- Gyere, kicsim – ragadtam meg a kezét egy pillanatra, de aztán muszáj volt elengednem addig, amíg kiszálltunk.
Izgatottságomban kicsit előresiettem, csupán pár lépésnyi távolság volt közöttünk, amint felértünk a megfelelő emeletre, bevártam őt, derekát átölelve vezettem el az ajtómig. Amint kitártam előtte azt, rögtön fülig ért a szája. Milyen aranyosan nézett…

- Üdv nálam, kérlek, érezd magad otthon! – pusziltam vállára, miközben kitapogattam az ajtó melletti kapcsolót, ezzel világosságot varázsolva, majd miután betessékeltem, vissza is zártam mögöttünk a nyílászárót.

- Hmm… Imádom. – nézett körbe pár lépést beljebb lépve, csillogó szemekkel. – Nagyon otthonos, én csak… Úgy örülök, hogy itt lehetek – állt meg az egybenyitott konyhát és nappalit összekapcsoló rövid folyosó közepén, szembe fordult velem.

- Hát, nálad már csak én vagyok boldogabb, hogy te itt vagy – sétáltam oda hozzá, homlokomat az övéhez támasztva.

- Az én ügynököm – kuncogott halkan, miközben minden erejét beleadva nyomkodta meg felkarjaimat. Ezek szerint… Jól levonta a következtetést. Tényleg őszintén boldognak tűnt, de látszott az arcán, hogy még mindig a történtek hatása alatt állt.

- Ja, igen… - szusszantam egy nagyot, majd miután homlokára pusziltam, elléptem tőle, a konyhapult felé indultam meg – Sok magyarázattal tartozom még neked. De először együnk valamit. Biztosan éhes vagy – mosolyogtam rá szeretettel, majd elő is készítettem két pár evőpálcikát. Az a szerencséje, hogy jól be voltam tárazva insant ramen szempontból, így villámgyorsan készíthettem finom és laktató ennivalót.

- Rendben, Hoseok – bólintott, miközben esetlenül bújt ki cipőiből, alaposan körbenézett, lehuppant a kanapémra. Örültem, hogy nem szégyenlősködött, nem kellett mondani neki, hogy foglaljon helyet nyugodtan.

Három perc volt az egész, már a két gőzölgő tésztát tartalmazó dobozzal egyensúlyoztam én is az ülőalkalmatosság felé. Óvatosan nyújtottam át neki, majd egyszerűen nem bírtam ki, felmelegedett tenyeremet puha arcára simítottam. Úgy megdobogtatta a szívemet, ahogy az érintésembe simulva szemeztünk… Most, hogy mellettem volt, és nem kellett azon agyalnom, hogy mi lesz, ha megtudja az NIS, csak még jobban hagytam, hogy szerelembe essek. Már egyáltalán nem küzdöttem ellene.

- Jó étvágyat, Minhyuk-ah – mosolyogtam rá az orromat felhúzva.

Kellemes hangulatban telt el a közös étkezés, amint mindketten elfogyasztottunk mindent, a szobámat is megmutattam a kis vendégemnek. Kerestem neki egy fehér pólót alváshoz, félszemmel láttam, hogy ez idő alatt a telefonján ügyködött valamit. Erről viszont eszembe is jutott egy fontos kérdés.

- Egyébként, már szóltál a szüleidnek, hogy nem otthon töltöd az estét? Gondolom kerestek már – haraptam alsó ajkamba, egyszerűen csak kellemetlenül éreztem magam már csak a gondolattól is, hogy esetleg megakadályozzák ezt az egészet. Persze, megérteném, ha nem akarnák, hogy velem legyen, nincsenek jó véleménnyel rólam.

- Szerintem észre sem vették, hogy eltűntem – nevetett halkan, egy kis keserűséggel a hangjában, de aztán… Olyan szívszorítóan, lebiggyesztett alsó ajakkal dörzsölte álmos szemeit, hogy szinte már aggódóvá vált a tekintetem.

- Úgy látom, hogy a babám nagyon elfáradt már – zártam a karjaimba gügyögve, amire aprókat bólintva bújt a nyakamhoz. Hogy én milyen elképesztően aranyosnak láttam minden egyes mozdulatát… - Zuhanyozz le gyorsan, aztán pihenhetünk – cirógattam hátát és derekát.

- Már alig várom – nyomta ajkait nyakamhoz egy pillanatra, majd el is indult kifelé önállóan.

Ah… Megborzongva, egy szórakozott mosollyal néztem utána, aztán elkísértem a fürdőszobába. Előkészítettem egy tiszta törölközőt, meg néhány kölcsön-ruhadarabot, és bár Minhyukom gátlástalanul kezdett megszabadulni ruháitól, úriember létemre, távoztam a helyiségből. Amíg várakoztam, az ágyam szélén ücsörögtem, a rengeteg olvasatlan üzenetet böngésztem át a csoportchatben. Hogy aggódtak értem… Írtam is nekik, az így elkezdődött folyamatos üzenetváltásoknak hála gyorsan eltelt az a pár perc, amíg az én gyönyörű szőkém készülődött. Halk lépteire kaptam fel fejemet, egy nagy mosollyal néztem rajta végig.

- Siess te is, jó? – simította meg tarkómat, ahogy elhaladt mellettem, miután kiterítette törölközőjét, lehuppant a takarómra.

- Gyors leszek, ígérem – csaptam tenyeremet selymes, csupasz combjára egy nagy vigyorral, ha már most pont a kezemre esett.

Ahogy mondtam, igyekeztem a lehető legrövidebbre zárni a fürdést, csak egy kék bokszeralsót viselve tértem vissza a már heverésző macskám mellé. Tíz perc sem telt el összeségében, már a többnyire sötét hálószobámban feküdtünk a meleg takaróm ölelésében, én kétkézzel fogtam derekát, Minhyuk lábait csípőm köré fonva láncolt magához. Az ablakon bevilágító holdfénynek hála valamelyest láthattuk egymást.

- Szóval… Nekem nem nagyon mondtak el semmit a főnökeid – fogta arcomat tenyerei közé, lágy simogatása nyugtatóan hatott. Kicsit izgultam, pedig a szívem mélyén tudtam, hogy úgysem fog rosszul reagálni, ha elmondom neki az igazat.

- Hát… Azt hiszem, a legjobb lesz az elején kezdeni – vettem egy nagy levegőt, mielőtt nekikezdtem hosszú monológomnak – Mint kiderült számodra, tényleg az ügynököd voltam egész végig, ezért tudtam rólad mindent. Nem tudom pontosan mikor történt, de nagyon megkedveltelek, akkor is, ha te nem is tudtad, hogy én létezem. Mivel nem akartam, hogy bajod essen a tanár urad által, megléptem azt, ami a legfőbb szabály az NIS-nél. Azért mondtam, hogy nem szabadna tudnod még csak a nevemet sem. Mindezzel egyidőben a szervezetnél hatalmas baj történt, két jelentős kibertámadás érte a bázist. Tönkre akartak tenni mindent, hozzá akartak férni az óriási adatmennyiséggel rendelkező adatbázisunkhoz. Azért is hallgattak le, mert gyanússá vált valami velem kapcsolatosan – tartottam egy pillanat szünetet, de kedvesem ezt rögtön kihasználta.

- Oké, de miről beszélt az a fickó? Milyen csajról volt szó? – szűkítette össze a szemeit, kicsit meg is paskolta arcomat, ha már ott volt tenyere alatt.

- Igazából pont most lép be a történetbe – nevettem halkan – Néhány évvel ezelőtt, volt egy barátitársaság, ott ismerkedtem meg egy Eunji nevű lánnyal. Egész közeli kapcsolatban voltunk, de én sosem éreztem iránta semmit, ő pedig nem volt hajlandó beletörődni ebbe. Már nagyon régen nem hallottam felőle, amikor pár hete újra megjelent. Akkor még nem sejtettem, hogy ezúttal más volt a hátsószándéka. Az NIS rivális szervezeténél dolgozik, mint szoftverfejlesztő. Ez az egész borzasztóan aggasztó, de… Ők már kifejlesztették azt a technológiát, amelyikkel meg tudtak figyelni minket a telefonunkon keresztül, így mondhatni én is egy ügynök megfigyelése alatt álltam már ki tudja, hogy mióta. Eunji így könnyedén kiderítette, hogy mi a munkám, célba is vettek, hogy rajtam keresztül törjenek be abba a bizonyos adatbázisba.

- Én… Szavakhoz sem jutok… Nagyon sajnálom, hogy ezen keresztül kellett menned – biggyesztette le alsó ajkát, eltúlzott mozdulatokkal simogatta hajamat, arcomat.

- Ne mondd ezt, kicsim… Inkább én sajnálom, hogy az egész ügy legdurvább fejleményébe te is belekeveredtél miattam. Mondjuk… Ha egyedül lettem volna, amikor eljönnek értem, lehet, az NIS már megszűnt volna létezni ekkorra – elmélkedtem egy nagy sóhajjal.

- Ezt hogy érted? – döntötte oldalra a fejét, kérdőn nézett rám.

- Hát… Miattad sikerült leleplezni az ellenséget. Ha nem írsz Changkyunnak, aki éppen jókor volt jó helyen, akkor… - nevettem boldogan, ahogy belegondoltam, milyen pozitív kimenetele lett az akciónak.

- Jaj, igen, kérdezni akartam, mégis ki volt az a srác? Konkrétan leesett az állad, amikor megláttad – kezdett lépegetni ujjaival végig az arcélemen, ajkaimon keresztül az orrnyergemig.

- Ő az egyik legjobb barátom, és történetesen az NIS ügynök kollégám – mosolyodtam el büszkén – Egyszer láttuk Changkyunt egy étteremben, Hyungwon szemeiben pedig szinte látni lehetett a szívecskéket – kuncogtam az emlékek felidézése végett – Nem tudom, hogy mennyire vetette be az ügynök-praktikáit, de valahogy felvette vele a kapcsolatot. Fogalmam sincs, hogy hogyan rejtegette ilyen jól a kapcsolatukat, de teljes szívemből örülök nekik – bólintottam egy szeretetteljes somolygással, majd folytattam a történetet – Szóval, az, hogy írtál egy üzenetet Changkyunnak, aki éppen a munkatársammal randizott, könnyedén kiderítette a tartózkodási helyünk koordinátáit, illetve rögtön értesítette a vezetőséget. A főigazgató olyan boldog volt, még sosem láttam ilyennek. Végre vége van, most már nem kell tartanunk senkitől – hunytam le a szemeimet egy nagy szusszanással.

- Számomra is hatalmas boldogság, hogy hozzájárulhattam ehhez, azonban… - vált hangja szomorkássá, így rögtön kipattantak szemeim, türelmesen vártam, hogy mit szeretne. – Mi lesz most velünk ezután? – remegett meg kezeim között. Sejtettem, hogy ezt akarja kérdezni…

- Nem tudom, Minhyuk-ah, bár tudnám… - sóhajtottam fel gondterhelten, félrepillantva – Holnap reggel be kell mennem, aztán döntenek velem kapcsolatosan. Valószínűleg bíróság elé kell állnom. Sajnos törvényt szegtem… A lakosság megfigyelése, az NIS ügynökök létezése államtitok. De most még nem akarok ezen gondolkodni – csuktam vissza szemeimet beletörődően.

- Ha… Börtönbe kerülsz… - kezdett volna bele valamibe, de nyomatékosítottam, hogy ilyenről hallani sem akarok ezekben a pillanatokban. – Ne haragudj, igazad van… Bízzunk a lehető legjobb döntésben – mosolyodott el egyértelműen erőltetetten.

- Hé… Ne szomorkodj. A ma éjjel csak a miénk, ezt már senki sem veheti el tőlünk. Köszönöm, hogy itt vagy nekem – simítottam meg haját lassan, beszédes szöszim elhallgattatásaként gyengéden érintettem ajkaimat az övéihez.

Bár az imént elkedvtelenedett, búslakodott, érzéki csókomat olyan hévvel viszonozta, hogy beleborzongva, reflexből húztam magamhoz a lehető legközelebb. Mindketten meglehetősen fáradtak voltunk a mai igazán mozgalmas nap után, de szavak nélkül is egyetértettünk abban, hogy nem akartuk még befejezni az együtt töltött időt, így hosszú perceken keresztül folytattuk szerelmes csókcsatánkat. Olyan tökéletes összhangban voltunk, ha már egyre-egyre lassabban faltuk egymást, mohón, még többet akarva mélyítettem csókunkon. Már minden porcikám bizsergett, amikor egy halk cuppanással elváltunk egymástól, rögtön tincsei közé vezettem ujjaimat, így hátrahúzva fejét, hogy odaférhessek nyakához, ádámcsutkájára pusziltam.

- Bárcsak megállna az idő… - mormoltam halkan, felforrósodott ajkaimat újra és újra selymes bőréhez nyomva.

- Nem akarom, hogy reggel legyen – nyüszített fel, heves tiltakozása jeléül pedig megrázta a fejét. Tarkómra fogva invitált meg egy újabb finom csókba, úgy cuppogott alsó ajkamon, mintha azt akarta volna kifejezni vele, hogy én csak az övé vagyok.

Habár kezdett minden egyes érintésünk, érintkezésünk túlfűtötté válni, annyira kimerültek voltunk, hogy a hirtelen fellángolásunk után csak pihegve gyönyörködtünk egymásban. Erőszakosan próbáltuk a lehető legtovább nyitva tartani álmos szemeinket, nem is emlékeztem rá, hogy mikor győzedelmeskedett felettem az alvás.

Másnap már korán megszólalt az ébresztőm. Az alváshiány miatt különösen kellemetlenül érintett az éles hang, de amint eljutott a tudatomig, hogy az én nagyon gyönyörű szép Minhyukom lesz az első, amit megláthatok ezen a reggelen, görcsbe rándult gyomorral nyitottam ki szemeimet. Milyen erősen ölelte magához a karomat… Egy nagy mosollyal az arcomon nyúltam hátra az éjjeliszekrényen heverő telefonomért, megszűntettem a monoton csipogást, majd lágy cirógatással kezdtem ébresztgetni a nyugodtan szuszogó angyalkát.

- Jó reggelt, szerelmem – suttogtam arcélére csókolva, ahogy pedig elkezdett ébredezni, mocorogni, egy könnyed mozdulattal húztam magamra teljesen, mellkasomhoz öleltem fejecskéjét. – Tudom, kicsit keveset tudtunk aludni, de remélem kipihented magad valamennyire – mormoltam mély, álmos hangon, teljes tenyérrel hátát, derekát és fenekét simogatva.

- Én biztosan nem kelek fel – fonta karjait szorosan a testem köré, nyűgösen szorította össze ajkait, makacsul tartotta csukva szép gyöngyszemeit.

- Muszáj készülődnöm, ma fontos megbeszélésem lesz, tudod – szusszantam fel kicsit feszülten, rendezetlen tincseim közé vezetve ujjaimat. Féltem a végítélettől, és az egyre közeledő időponttól.

- És ha nem engedlek el? Akkor nem tudnak csinálni veled semmit – nyíltak ki szemecskéi rögtön, csípőmön felülve fogta le vállaimat, hogy ne tudjak felkelni. Milyen aranyos volt…

- Jól hangzik… - vigyorodtam el automatikusan, a kora reggeli halvány napsütés által megvilágított vaskos combjai egyszerűen odavonzották kezeimet, erőteljesen markoltam meg azokat – De sajnos ez nem így működik – sóhajtottam fel, majd egy hosszú szemdörzsölés után csücsörítve szemeztem Minhyukommal.

Természetesen rögtön kaptam is finom puszikat, mielőtt ténylegesen nekikezdtem volna a reggeli rutinomnak. Körülbelül fél óra múlva már az öltönynadrágomat viselve léptem ki a nappaliba, ahol kedvesem várt az általa kiválasztott pasztellkék inggel a kezében.

- Igyekszem nem kimutatni, de belül rettegek – szólalt meg halk hangon, miközben egymás után bújtatta a helyükre a gombokat.

- Én is… - hunytam le a szemeimet egy pillanatra, erre egy gyengéd, érzéki csók landolt ajkaimon. Olyan szomorúan nézett utána, mintha csak búcsúcsóknak szánta volna...

Kis vendégem gondosan kiigazított minden egyes kis gyűrődést, hogy kellően elegáns legyek, hogy ezzel is jó benyomást kelthessek a vezetőségnél, ez után a kanapén ülve vártam, hogy Minhyuk is elkészülődjön. Indulás után hazavittem az én édesemet, bár már most sajgott a szívem. Komolyan, már a sírás ingerét kellett visszafognom, ahogy olyan bánatos arccal integetett nekem a kapuból. Nem akartam bíróság elé kerülni, nem akartam elveszíteni a munkámat, nem akartam évekre börtönbe kerülni.

Úgy éreztem, hogy minden mozdulat megterhelés ezekben a percekben, nehezen tudtam újra útra kelni, csak ezúttal most az NIS központ volt az úticélom. Miután megérkeztem, egy nagy levegővétel után léptem be a főbejáraton. Hát akkor essünk túl rajta…