Olyan hirtelen történt az egész szürreális eseménysorozat. Én és Minhyuk tényleg csak megpróbáltunk kihasználni minden másodpercet, meghitten búcsúzkodtunk, nem is gondoltam rá, hogy valami baj fog történni hamarosan, pedig… A meghibásodott karkötő miatt lehetett sejteni, hogy negatív következménye lesz.

Egy pillanat alatt öt-hat fekete ruhát viselő alak szállt ki a furgonból, mi mozdulatlanul hagytuk, hogy körbevegyenek minket, igyekeztem higgadt maradni, ahogy körbepillantottam a gyanús embereken. Nem voltak még csak ismerősek sem… Fogalmam sem volt, hogy mi folyik itt, de nem akartam még jobban megrémiszteni Minhyukot, pláne nem komoly bajba keverni, így egy bíztató, halvány mosollyal biccentettem neki.

- Szállj be az autóba – utasított engem egy mély hangú férfi, karomnál fogva igyekezett mozgásra bírni.

- Mi ez az egész, uraim? – kérdeztem a lehető legtermészetesebb hangon, pedig… Borzalmasan hevesen dobogott a szívem. Egyértelműen nem NIS ügynökök voltak, nem is rendőrök, így elképzelésem sem volt, hogy mit akarnak tőlem.

- Mozgás – hagyták figyelmen kívül kérdésemet, tovább noszogattak a furgon ajtaja felé, miközben előkerült egy pisztoly is, a tarkómnak nyomódott csöve.

Ebben a pillanatban szőke szépségem a kezem után akart kapni, de a mögötte álló maszkos fickók vékony csuklóit lefogva kényszerítették mozdulatlanságra. Ezen a napon már annyi stressz ért, hogy kezdett megint felülkerekedni rajtam ingerültség, ahogy ennek szemtanúja lehettem.

- Jól van-jól van – adtam meg magam végül, ahogy a szívemnek kedves személy fájdalmas arccal nyüszögött fel az erőszakoskodásra. – De őt engedjék el, kérem – remegett meg hangom egy kicsit, ahogy egy sebezhetőbb oldalam látszott a felszínre törni. Fájt a szívem, amiért valószínűleg sikerült Minhyukot is belekevernem ebbe az ügybe, legyen is ez akármi.

Mintha elgondolkodtak volna kérésemen, perceknek, óráknak tűnő másodperceken keresztül összenéztek, összesúgtak, majd tényleg eleresztették azokat a törékeny kis csuklókat. Nem fogtam vissza valamelyest megkönnyebbült sóhajomat, egy pillanatra le is hunytam a szemeimet, abban reménykedve, hogyha kinyitom, felébredek ebből a rémálomból. De sajnos nem így lett. Amikor felpillantottam, ketten elém léptek, valamilyen szerkezet segítségével elkezdték elfűrészelni, átvágni a már működésképtelen karkötőt. A szemöldökeimet ráncolva hagytam, inkább szemeimmel próbáltam mutatni a velem szemben álló, magára hagyott kedvesemnek, hogy siessen be a házba, de… Nem mozdult el onnan. Egy pillanatra elfordult, azt hittem, végre megjött az esze, viszont továbbra sem szándékozott elmenekülni a veszély elől. Már majdnem indulatosan, felemelt hanggal akartam utasítani, hogy most azonnal menjen, mielőtt ezt megtehettem volna, végeztek a karperec eltávolításával, beültettek engem a leghátsó ülésre. Ahogy a többi ember is elkezdte elfoglalni helyét, kezdtem megnyugodni, aztán… Mégis betuszkolták Minhyukot is a mellettem lévő szabad ülőhelyre. Édesem… Annyira ijedtnek tűnt, nem is ellenkezett egyáltalán.

Hárman ültünk egy sorban, a baloldalamon lévő középkorú férfi egész úton egy pisztolyt szegezett ránk, azzal az instrukcióval, hogyha egy szót is szólunk, meghúzza a ravaszt, így csak síri csendben szorongattam kedvesem kezecskéjét. Olyan szívfájdítóan aranyos volt, hogy ő cirógatta az én kézfejemet, mintha csak azt mondaná „minden rendben lesz”…

Az út borzasztóan hosszú volt, a kivilágított kertváros után sötét utakon haladtunk végig. Soha nem láttam még ezt a környéket ezelőtt, a késői órák halvány holdfénye csak még nehezebbé tette az épületek beazonosítását. Sok-sok zötykölődés után egy kerékcsikorgató fékezéssel álltunk meg egy hatalmas épület tágas belsőudvarán kialakított parkolójában.

Körülbelül öt perc múlva már egy szinte teljesen üres, meglehetősen poros raktárhelyiség padlóján ücsörögtünk, kettesben Minhyukkal. Amikor összekötözött kezekkel végigvezettek minket a hidegfényű lámpákkal megvilágított kihalt folyosókon, továbbra sem tudtam meghatározni, hogy mi ez a hely, és hogy… Mit akarnak tőlem ezek az emberek. Perceken keresztül hallottuk még az ajtó előtt el-vissza járkáló idegeneket, hangosan beszélgettek, így addig mi egy szót sem szóltunk, megfigyeltem a padlót bámulva merengett el, én pedig le sem vettem róla tekintetemet. Nagyon féltettem, nem akartam, hogy bármi baja essen… Hamarosan elcsöndesedett a folyosó.

Ahogy egyedül maradtunk az egyetlen pislákoló lámpa fénye alatt, egymástól pár méter távolságra, bocsánatkérő szemekkel kerestem Minhyukkal a szemkontaktust. Nem lepett volna meg a dolog, ha most átgondolta volna ezt az egészet, és többé rám sem akarna nézni…

- Tudom, hogy most mit gondolsz, és… Őszintén sajnálom – hajtottam le a fejemet egy fájdalmas sóhajjal. Bárcsak egy egyszerű, hétköznapi munkás lettem volna egész idő alatt…

Szavaimra éreztem magamon égető tekintetét, de a szívem csak egyre jobban összeszorult, ahogy nem mondott erre semmit. Néhány pillanat csend után egy hatalmas sóhajjal bámulta a plafont.

- Annyira bánt, hogy… - nyelt egy nagyot, amíg összeszedte gondolatait - Át sem élhetem az első alkalom utáni mámort, azt az eufóriát, hogy akárhányszor a partneremre gondolva görcsbe rándul a gyomrom, hogy elönt a kellemes forróság… Először Kim tanár úr rontotta el az egészet, aztán a szüleim, komolyan, már csak ez hiányzott… - remegett meg hangja, térdeit felhúzva hajtotta rá fejecskéjét. Kegyetlenül bűntudatos lettem…

- Édesem… - szusszantam fel, elszégyellve magam pirosodott ki arcom – Nem akartam, hogy így alakuljon. Mindent meg fogok tenni, hogy a jövőben ne forduljon elő többször – mondtam ki ezeket a súlyos szavakat, amelyek burkoltan a „kialakulóban lévő” kapcsoltunk végét jelentette volna. Csak akkor tudnám őt megóvni, ha többé nem találkoznánk…

- Én azt gondoltam, hogy… Be fogod tartani a szavad. Hogy nem látjuk egymást újra… És én úgy örültem, hogy mégsem így lett, de most már utólag nem tudom, hogy mit gondoljak – vált hangja egészen keservessé, mintha szemei is könnyfátyolosak lettek volna… Természetesen megértettem minden kételyét. Nagyon elszúrtam.

- Hiba volt csak úgy megjelennem nálad. Egyrészt, tudhattam volna, hogy nem fogom megúszni ezt az egészet, másrészt… Nem volt helyes, hogy… Ilyen hamar ágyba vittelek. Nem így kellett volna. Azt sem tudom, hogy mit érzel irántam valójában – csendesedtem el a végére, ajkaimat összeszorítva figyeltem reakcióját. Csak abban reménykedtem, hogy őszinte lesz velem…

- Nem hinném, hogy ezt most kellene megbeszélnünk – vált hanglejtése kissé ellenségessé, amire összevont szemöldökökkel néztem rá.

- Miért? Nincs itt senki, nem tudunk menni sehová, soha jobb alkalom. Most úgysem tehetünk mást várakozáson kívül. Szóval? Mit érzel irántam, őszintén? – kértem számon, közben pedig a szívem máris a torkomban dobogott. A mai délután elég zűrös volt, az NIS lehallgató-készüléke miatt nem tudtunk eddig beszélni, pedig… Lett volna miről.

- Nem tudom! – válaszolt kicsit indulatosan, most először a szemeimbe nézve, aztán visszabújt a térdéhez – Amikor megjelentél az ajtónkban, és a legféltettebb titkaimról beszéltél, halálosan megrémisztettél. Úgy éreztem, hogy minden porcikámmal gyűlöllek, amikor hezitálás nélkül magaddal vittél a messzeségbe. Nem bíztam benned egy kicsit sem, de közben már nem tudtam tagadni a tényt, hogy… Vonzódtam hozzád. Hisz… Csak rád kell nézni… Akkor talán már kötődtem hozzád egy icipicit, de inkább csak azért, mert tudtam, hogy az életem függ tőled. Csak akkor jöttem rá, hogy talán tényleg megkedveltelek, amikor nyomatékosítottad, hogy soha többet nem találkozhatunk, és amikor már nem voltál mellettem. Csupán két nap telt el, ha jól számolom, és már ezerszer kiábrándultam belőled és ugyanennyiszer újra magadhoz is vonzottál. Nagyon fájt, amikor nem jeleztél, pedig megígérted… Őszintén, nem voltak elvárásaim feléd, csak annyira megtisztelő lett volna egy ilyen férfival tiltott, titkos kapcsolatban maradni, mint Lee Hoseok, úgy éreztem magam, mint egy film főszereplője. Aztán ma megjelentél, én pedig nem tudtam visszafogni magam. És tudod miért? Mert egyszerűen képtelen vagyok felfogni a maradék eszemmel, hogy egy ilyen pasi akar engem, csókol, a karjaiba zár. – kezdte el hitetlenkedve csóválni fejét hosszú monológja után, amit én teljes csendben hallgattam végig, minden egyes szavára odafigyelve.

Hát… Vegyes érzéseim voltak. Egyértelmű volt számomra, hogy tényleg a teljes igazságot mondta, ugyanakkor… Elgondolkodtatott. Azon az estén, azt mondta nekem, hogy csak testi vágyat érez felém, semmi többet, a szavai most is ezt tükrözték. Nem lepett meg a dolog, hisz nem volt lehetősége jobban megismerni engem. Egyszerűen csak nem tudtam jól felmérni a megnyilvánulásának miértjeit, mivel én megtévesztően sokat tudok róla. Ez a „közeli ismeret” pedig egész végig egyoldalú volt. Neki nem voltak elvárásai felém, nekem viszont annál inkább…

- Szóval… Van még mit dolgoznom azért, hogy a szíved is az enyém legyen, nem csak a tested – nevettem el magam kínomban, igyekeztem elviccelni, és nem kimutatni, hogy esetleg kicsit a lelkemre vettem, hogy továbbra is csak a vonzó külsőm miatt emeltük „kapcsolatunkat” egy magasabb szintre.

- Édes istenem. Nem veszed észre, hogy teljesen beléd vagyok bolondulva?! – fakadt ki egy kicsit, hirtelen vallomására pedig megszeppenten, egy szórakozott mosollyal meredtem rá. Bizonyára… Félreértettem valamit az imént…

- Komolyan? – kérdeztem vissza kissé akadozva, de közben azt éreztem, hogy ha ez tényleg így van, akkor semmi sem állíthat meg. Olyan erőt adott ez nekem, hogy azt nem lehetne szavakba foglalni…

- Hát – kezdte el még mindig fennhangon, aztán elcsendesedve, egy gyengéd mosolyt visszafojtva pillantott félre – Mondjuk úgy, hogy el tudnálak viselni – harapott mélyen alsó ajkába, de már nagyon egyértelműen egy kis kuncogás akart kitörni belőle. Milyen pirosas volt az arca még ebben a sápadt fényben is.

- Tudod… Most úgy megszorongatnálak, de… - nevettem halkan, ahogy nem túl komolyan próbálgattam kiszabadítani kezeimet a kötél szorításából.

Minhyuk erre nem is mondott semmit, csak nadrágját nem kímélve húzta végig fenekét a durva tapintású betonon, hogy közelebb kúszhasson hozzám, amint ez sikerült, egy nagy, cuppanós puszit nyomott az arcomra. Jelenleg… A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és már komolyan kezdtem elfelejteni, hogy milyen helyzetben is voltunk épp. Ha már csupán pár centire volt tőlem, arcommal bújtam fejéhez, kimutatva felé ragaszkodásomat, közben igyekeztem kiagyalni valamit. Szótlanul ücsörögtünk így már egy ideje, amikor hirtelen kicsapódott a vasajtó, két szintén feketeruhás férfi volt az.

- Na, ez megvan, most már csak egy lépésre vagyunk a céltól – mondta ezt az egyik a maszkja mögül, miután egy könnyed mozdulattal kiragadta zsebemből telefonomat.

- Mit akarnak? Mi kell maguknak? – morrantam fel, de másképp nem tudtam most ellenkezni.

- Majd a csajod elmondja – nevettek kárörvendően, miközben már el is indultak kifelé, hangos nyikorgás után becsapódott mögöttük a nyílászáró.

Ahogy felfogtam, hogy miről van szó, elöntötte az arcomat a vér. Rögtön tudtam kiről van szó. Sejthettem volna… Eunji viselkedése nem volt szokatlan, ugyanakkor mindig is azt gondoltam róla, hogy túl naiv. Bármiféle akadály nélkül kinéztem volna belőle, hogy belekeverték az akarata ellenére valami piszkos ügybe.

- A… Csajod? – zökkentett ki gondolatmenetemből Minhyuk elhaló hangja, odakaptam a fejem, tekintve, hogy elhúzódott tőlem.

- Ez egy hosszú történet, ha kijutunk innen, és… Lesz rá alkalmam, elmagyarázok mindent – szuszogtam feszülten, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy meglazítsam a csuklóimat dörzsölő kötelet.

- Most mi lesz? Nálam itt van a telefonom, tőlem nem vették el – szólalt fel hirtelen megint, amire határozottan bólintottam. Elkezdtem úgy helyezkedni, hogy ujjaimmal elérhessem farzsebét, hátha ki tudjuk venni valahogy – Bár én még a ház előtt írtam egy üzenetet Changkyunnak. Amikor nem figyeltek. – tette hozzá úgy, mintha ez egy lényegtelen információ volna.

- Azta. Milyen bátor az én édesem – vesztem el tekintetében egy büszke mosollyal, amire sürgetni kezdett.

- De nem tudom, hogy tud-e tenni valamit. Csak annyit tudtam elküldeni, hogy bajban vagyunk, elvisznek minket egy fekete furgonnal – görbítette le a száját, mint aki semmi reményt nem fűz kis barátjához.

- Mindenesetre megpróbálhatnánk küldeni neki egy helymeghatározást. Akkor akár idehívhatja a rendőrséget is – elmélkedtem. Hát… Az már elkerülhetetlen, hogy ne találjanak meg a megfigyeltemmel egy helyiségben, de legalább… Minhyuk épségben maradna.

Már egy ideje lehetetlen pozíciókban próbáltunk a lehető legjobban hozzáférni a készülékhez, de egyszerűen sosem tudtam úgy megfogni, hogy teljesen ki tudjam húzni a zseb stabil szorításából, amikor nagyon halk léptek, árnyak közeledtek a folyosón. Mozdulatlanul maradva figyeltük a kilincset, ami egyik pillanatról a másikra kilazult a helyéről, az ajtó lassan nyílt ki. Hogy mi?

Changkyun lépett be rajta, hosszú, fekete haját igazítva nézett ránk, majd szinte szaladva tette meg azt a pár lépés távolságot, legjobb barátját kezdte eloldozni. Én jelenleg még nem találtam szavakat…

- Changkyun! Mégis hogy találtál meg minket? És hogy jutottál be? – tette fel megszeppenve kérdéseit Minhyukom, amire a mélyhangú srác halkan elnevette magát.

- Akadt egy kis segítségem – kuncogott a nyakát behúzva, ebben a pillanatban pedig komoly arcú kollégám slisszant be a résnyire nyitva hagyott bejáraton. Tátott szájjal, lefagyva néztem rá.

- Hyungwon? – nevettem el magam a szürreális, egyben komikus fejlemény láttán. – Így nekem már nincs több kérdésem – csóváltam a fejem hitetlenkedve, miközben barátom engem kezdett megszabadítani a „bilincstől”.

- Inkább fogd be, hatalmas bajban vagy, örülj, hogy ilyen gyorsan tudtam cselekedni – ütögette meg hátamat, amire még mindig nem tértem magamhoz.

Ahogy mind készenálltunk, a falhoz simulva lestem ki a szobából, mivel tiszta volt a terep, szinte futólépésben hagytuk el a kis helyiséget, azonban a többiek a kijárat felé indultak, én azért szerettem volna visszakapni a telefonomat.

- Gyerünk, hyung. Mennünk kell – szólt rám halkan munkatársam, amire közelebb hajoltam füléhez.

- Azt gyanítom, hogy ez az NIS elleni koalíció. Azért kell nekik a telefonom, hogy azon keresztül bejussanak a rendszerbe. Nem kéne hagynunk, hogy ez megtörténjen – súgtam meg neki, de ő csak megragadta Changkyun kezét, biccentett a hátsókijárat felé, egyre szigorúbb tekintettel.

Nem értettem, hogy miért akar ennyire menekülni, egészen addig, amíg végül be nem adtam a derekamat, és ki nem értünk a hatalmas belsőudvarra. Sok-sok NIS autó parkolt le, belőlük ügynökök szálltak ki. Szóval… Már szólt volna a vezetőségnek? Egy nagyot nyelve, kissé talán megszédülve eresztettem el Minhyukom hideg kezecskéjét, egyszerűen képtelen voltam ránézni. Most… Már nem volt visszaút.

Nem is igazán voltam képes érzékelni a környezetemet, a következő percekről csak halvány emlékképeim maradtak. Ahogy a szerelmemet elkísérték egy másik autóhoz, barátom és az, akivel egész idő alatt titokban találkozgatott, beszálltunk az ő saját kocsijába, és csak vártunk. A hatóságokra bíztuk az ügyet, késő este volt már, amikor a hosszú kocsisor elindult a belváros felé. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett az én kis szőkémmel, észre sem vettem, hogy egész úton újra és újra bekönnyező szemeimet töröltem. Kegyetlenül sajgott a szívem, tehetetlennek és gyengének éreztem magam. A vezetőség a saját szemével láthatta, hogy megszegtem a törvényt…

Amikor végre megérkeztünk, egyesével hívtak be mind a négyünket, hosszasan kérdeztek ki minket, azt nem tudom, hogy csupán a véletlen műve volt-e vagy sem, de egy másodpercre sem láthattam Minhyukot. Pedig szinte éreztem az ő fájdalmát is… Most már legalább megtudhatta rólam az igazságot. Sok-sok magyarázattal tartozok még neki…

Már éjfél körül járt az idő, amikor teljesen eltompulva bámultam ki a fejemből a folyosón várakozva, amikor a főigazgató nem túl ismerős, de jellegzetes hangját hallottam meg a hátam mögül.

- Lee ügynök! – lépkedett hozzám lassan, a barátságtalan kisugárzású idős férfi tenyerét vállamra tapasztotta – Menj haza fiam. Majd holnap megbeszéljük. Az autódat idehozattuk, valaki vár téged odalent – nyomkodta meg befeszült izmomat, rám mosolygott, átnyújtotta a mobilomat, majd lakkcipőjének hangos kopogásával egyszerűen tovább ment.

Én… Nem tudtam ezt hová tenni. Hatalmasakat dobbanó szívvel pattantam fel a falmenti székről, konkrétan kettesével-hármasával szeltem a lépcsőfokokat, a földszintre érve pedig a rohanástól heves levegővételek közben torpantam meg. Minhyuk… Ott ácsorgott a porta előtt, egy szégyenlős mosollyal váltak szemei könnyessé, ahogy megláttuk egymást. Én most… Biztosan nem csak álmodok? Amint odaértem hozzá, hirtelen zártam a karjaim közé, úgy öleltem, mintha sosem akarnám elengedni. Valójában… Tényleg nem akartam. És elhinni sem, hogy az NIS tényleg hagyja, hogy ezt tegyem.

- El sem hiszem, hogy itt vagy – remegett meg hangom, miközben kedvesem könnyeit törölgettem.

- Olyan ijesztő volt ez az egész, de… Ha már megadták ezt a lehetőséget a főnökeid… Ma nálad tölthetem az éjjelt? – kérdezte meg kicsit félénken, szemei pedig mintha a meghatottságtól és az izgalomtól csillogtak volna.

Természetesen nem is volt kérdés, hogy erre mit feleltem, belém karolva sétált mellettem, ahogy odamentünk az autómhoz, rögtön el is indultunk haza. Az én otthonomba, hogy együtt tölthessük az utolsó estét, mielőtt meghoznák a döntést az én törvényszegő személyemmel kapcsolatosan…