A bosszús tekintetű, középkorú férfi határozottan indult meg felénk.  Komolyan… Már csak a látványától kezdett felkavarodni a gyomrom. Persze, tudom, hogy Minhyuk is felnőtt már, de erkölcsileg akkor sem helyes, amit ezelőtt műveltek. Még belegondolni is gyűlöltem, hogy az, aki ma nekem adta magát, egy hete még a professzorának az érintéseit élvezte. Ökölbe szoruló kézzel, dühös szemekkel kerestem a szemkontaktust Kim tanár úrral, de ő mereven bámulta alkaromba kapaszkodó kedvesemet.

Ahogy egyenesen belépett az utcaajtón belülre, és már el akarta ragadni tőlem Minhyukot, egyszerűen… Nem tudtam türtőztetni magam. Tudtam jól, hogy ez most egy baromi nehéz helyzet, mármint… Nem elég, hogy itt van az az ember, akit puszta kézzel meg tudnék ölni, még le is hallgat az NIS. Akármi is fog itt most elhangzani, szinte nulla volt a valószínűsége annak, hogy a szövegkörnyezetből nem lehet majd egyértelműen levonni a következtetéseket. Aztán majd meglátjuk, hogy kegyetlen gyilkosságért vagy a törvények megsértéséért kerülök bíróság elé.

Amint egyméteres körzetembe került az agresszívnak látszó férfi, és megláttam, hogy a szerelmem felé nyúl, nem is gondolkodtam rajta, egyik kezemmel hátam mögé húztam a megszeppent Minhyukot, ezzel egyidőben pedig visszakézből, indulatból húztam be a tanár úrnak, aki fájdalmának hangot adva bukdácsolt hátra a kerítéshez, a kis szőkém pedig egy halk sikollyal kapaszkodott bele bicepszembe.

- Mi bajod van ember?! – emelte fel a hangját, a szemüvegét a helyére igazítva. Valószínűleg… Elképzelése sem volt afelől, hogy tudok a felkavaró titkáról, így valóban indokolatlannak tűnhetett a támadásom.

- Egy lépést se merjen közelebb jönni, vagy eltöröm az összes csontját – mordultam fel lenézően rávetve tekintetemet.

- Hoseok, nyugalom – súgta fülem mellett Minhyuk, hátulról ölelt át úgy, hogy én se tudjak közelebb menni ahhoz a mocskos féreghez. Halkan szuszogva fordítottam oldalra a fejemet, oda sem tudtam nézni, ahogy az enyhén vérző száját törölgette.

- Minhyuk, elárulnád, hogy mi folyik itt? Egyébként is nagyon fontos lenne négyszemközt beszélnünk – viselkedett úgy, mintha én ott sem lennék, ismét tett egy lépést felénk. Ez a cselekedete, illetve a szavai egy kicsit sem segítettek a helyzetén, tekintve, hogy egyre csak feszültebbé váltam.

Egy pillanatba telt, amíg realizáltam, hogy az előbb elhangzott Minhyuk neve. Persze, rengeteg férfit hívnak még így, de… Szerintem abszolút egyértelmű volt, hogy mi is történik épp. Hevesen dobogó szívvel pillantottam le a karkötőmre, de… Valami furcsa volt rajta. Nem is éreztem a csuklómon a szorítását, mintha… Megállt volna a működésben. Talán… Az ütésem miatt tönkre ment? Vegyes érzéseim lettek, de még csak egy másodpercem sem volt, hogy elmélkedjek rajta, a szőke szépségem belém rekesztette a szót. Elengedett engem, mellém lépett, majd biccentett a tanár úrnak.

- Rendben. Beszéljünk bent – állta tekintetét teljesen rideg, rezzenéstelen arccal.

- Ez most komoly? – tört ki belőlem számon kérő kérdésem, amit ezúttal most a mellettem állónak címeztem. Annyi mindent mondtam volna még, de annyira meglepett, hogy hiába nyílt szólásra a szám, semmi sem jött ki rajta, csak kétségbeesetten néztem gyönyörű arcát.

Mivel nem szándékozott választ adni, lágyan fogtam meg kezét, hátha tudom marasztalni, de már el is indultak ketten a terasz felé. Kezdtem azt érezni, hogy végképp el fog borulni az agyam, már éppen készültem volna közbeavatkozni, amikor közeledő autó hangját hallottuk az út felől. Mindhárman hátrakaptuk fejünket, a professzor úr drága autója mellé egy újabb személygépkocsi parkolt le, abból viszont ismerős arcok szálltak ki. Megszeppenve, az ajkaimat összeszorítva néztem Minhyukra, az ő arckifejezésén őszinte rémület látszott.

- A szüleim – kapott a szájához egy pillanatra, majd sietve csoszogott el a kapuig. Ez idő alatt Kim tanár úr sietve kapta össze magát, én is igyekeztem úgy viselkedni, mintha nem éppen azon lettem volna, hogy eltegyem őt lábalól. Mivel mindketten elég kellemetlen szituációba csöppentünk, csak ott ácsorogva vártuk, hogy Minhyuk tegyen valamit.

- Mi ez a tömeg itt az udvarunkon? – nevetett halkan a ház ura, miközben kinyitotta a kaput, hogy majd autójával beállhasson a garázsba.

- Kim professzor úr? Jó estét kívánok – köszöntötte illedelmesen, ugyanakkor kicsit meglepetten a tanár urat Minhyuk anyukája, ahogy ő már közelebb ért, kezet is fogott vele.

- Elnézést a váratlan látogatásért, igazából egy egyetemi projektmunka miatt ugrottam csak be, de már épp menni készültem – hajlongott bocsánatért, miközben elég egyértelmű volt a műmosoly az arcán. Nem is tudtam kontrollálni magamat, egyetértően bólogattam, amikor a távozását próbálta sürgetni.

- Nem-nem, kérem, ha már eljött idáig, vacsorázzon velünk – mosolygott rá a mellettem álló férfira.

- Anya! – szólalt meg a feltűnően elvörösödött szőke a háttérből, éppen a garázsból jött ki, esetlenül sietett oda hozzánk, de mielőtt bármi magyarázatot is adhatott volna, az egyébként kedves arcú hölgy gyanakvó tekintettel nézett rám.

- És a fiatalember kicsoda? – méregetett hol engem, hol pedig fiát. Hát… Jelenleg úgy éreztem, hogy a fejemben nincs is olyan nevű dolog, hogy „agy”, mivel semmi logikusnak tűnő magyarázat nem jutott eszembe. Csak ott álltam, mint egy rakás szerencsétlenség, igyekeztem gondolkodási haladékot adni magamnak egy lassú meghajlással, tiszteletem jeléül.

- Minhyuk mellé osztottam be őt a projekthez, tartottunk egy közös megbeszélést – szakította meg az egyre kínosabb csendet Kim tanár úr, amire egyszerűen nem tudtam másképp reagálni, cinikus nevetéssel csóváltam meg a fejem. Ez valami rossz vicc? Pont ez az alak ment ki engem? Kész komédia… Sajnos, nem volt más választásom, muszáj volt belemennem a játékba.

- Igen, Hoseok vagyok, örvendek – hajoltam meg megint, ártatlan mosollyal nézve az anyukára.

Persze, rögtön kaptam én is vacsorameghívást, így miután apukával is kezet fogtunk, elindultunk befelé. A szülők mentek elől, mögöttük Minhyuk, aki azóta meg sem szólalt, csak a fejét fogta, mi ketten, az eredetileg hívatlan vendégek zártuk a sort.

- Még nem végeztünk – mormoltam oda a tanár úrnak szigorú tekintettel, miközben a háta mögött fenyegetően fogtam rá karjára, így egy mozdulat lett volna, hogy kicsavarjam azt.

Már nem is válaszolt rá semmit, csak szabad kezével feltolta szemüvegét egy torokköszörülés közben. Amint beléptünk az előszobába, elengedtem, mind kibújtunk cipőinkből. Mivel a házigazdák előrementek megteríteni, utasították Minhyukot, hogy addig foglalkozzon a vendégekkel, a falnak dőlve, szótlanul bámulta a professzorát, ahogy elegáns cipőjének véletlenül görcsre kötött fűzőivel szerencsétlenkedett. Mivel a konyhából nem láttak ránk itt, határozottan léptem az elsápadt Minhyukom elé, intimitásomat kifejezve felé, lágyan csókoltam arcára, miközben derekát simogattam.

- Nem lesz semmi baj, ne idegeskedj. Nagyon rosszul jött ki, de túlleszünk rajta, szerelmem – mormoltam halkan, erőtlen kis testét cirógatva, direkt jól érthetően kiejtve számon az utolsó szót. Sosem hívtam még így, egy darabig nem is szándékoztam, hisz korai lett volna még, de… A potenciális szerető társaságában túlságosan úrrá lett rajtam a versenyszellem. Nem bírtam ki, hogy ne tudassam felé, ez a Minhyuk már nem az, akiről azt gondolta, hogy simán ágyba viheti. Legalábbis ezt próbáltam elhitetni magammal, bevallom, elbizonytalanított az imént… De ezt most teljes mértékben félre akartam tenni. Majd máskor megbeszéljük.

- Legalább Minhyuk érdekében fogd már be a szádat – morgott rám halkan Kim uraság, ahogy elhaladt mellettem. Egy diadalittas mosollyal léptem el az én édesemtől, aki köpni-nyelni nem tudott a meglepettségtől, a hirtelen közeledésemtől, majd mind együtt ültünk le a nappaliban a vacsora kezdetéig.

A viszonylag tágas nappaliban egy kanapé és két fotel volt, ismét helyeslően bólogattam, ahogy Kim úr el is foglalta az egyiket. Azért az plusz pont volt, hogy meg sem próbált a kis diákja mellé ülni a háromszemélyes bútoron. Én viszont természetesen lehuppantam mellé, bár a gyomrom görcsbe volt rándulva és igazából már a fejem is kezdett belefájdulni ebbe a stresszhelyzetbe, most mégis inkább azzal voltam elfoglalva, hogy megnyugtassam a kedvesemet. Úgy tűnt, hogy ő még csak megpróbálni sem szeretné, hogy ne legyen olyan kellemetlen mindenkinek. Őszintén, az, hogy ilyen világvége hangulattal bámulta a padlót maga előtt, borzalmasan azt sugallta, hogy a fedősztorink egy nagy hazugság.

- Ha kicsit megjátszod magad, édesem, akkor senki nem fog kérdezni semmit – öleltem át oldalról, ajkaimat halántékához nyomva, de aztán a közeledő léptekre muszáj volt tisztes távolságba húzódnom.

- Üljünk asztalhoz, uraim – mosolygott valódi vendégszeretettel az arcán Minhyuk anyukája, amire… Én álltam fel a leggyorsabban. Kicsit illetlennek éreztem a viselkedésem, de… Kit akarok becsapni? Nagyon éhes voltam már.

Miután végre mindenki hajlandó volt felkelni, bevonultunk az étkezőbe, úgy tűnt, hogy kedvesemnek volt egy megszokott helye, automatikusan követtem őt. Az asztalfő egyértelműen a ház uráé lett, vele szemben a „tisztelendő” Kim tanár úr terítéke helyezkedett el, én így a kis drága megfigyeltem mellett foglalhattam helyet, vele szemben étkezett édesanyja. Ha eltekintettem a körülményektől, és ha a tanár úr nem volt benne a látószögemben, igazán családiasnak hatott a kép.

- Jó étvágyat mindenkinek! – szólaltak fel egyszerre a szülők, amire én és a professzor illemtudóan viszonoztuk.

- Szóval Hoseok úr, tényleg egyetemista? Bevallom, kicsit idősebbnek gondoltam első pillantásra – kezdődött ezzel a kérdéssel a vacsora, amire egyáltalán nem számítottam. Igyekeztem a lehető leggyorsabban lenyelni az éppen a számban lévő falatot.

- Pedig… Mondhatni egyidősek vagyunk Minhyukkal – erőltettem magamra egy mosolyt, de most baromi nehezemre esett hazudni, így valószínűleg még a füleim hegye is vöröses árnyalatot vett fel.

- És közeli a kapcsolatja Minhyukkal? Vagy eddig a projektmunkáig nem is ismerték egymást? – bombázott újabb kérdésekkel a „leendő apósom”, de… Nem is tudom. Furcsa érzésem volt. Olyan komolyan szuggerált engem…

- Hát… Csak néha beszéltünk, de… Örülök, hogy megismerhettem, és a kedves szüleit is – szedtem össze valami magabiztosnak tűnő választ, egy széles mosollyal igyekeztem kevésbé kínossá tenni a légkört. Nem is értettem, hogy miért én vagyok a téma, amikor a gyerekük oktatója is a körünkben van…

Valamiért úgy éreztem, hogy mindenki bíráló tekinteteket vet rám, de valószínűleg csak kezdtem paranoiás lenni. Ezután senki nem szólt semmit, fel sem pillantottam a tányérról, úgy fogyasztottam el az ízletes vacsorát. Néha azért félszemmel Minhyukot is meglestem, mivel… Kezdett aggasztani, hogy egy falatot se evett szinte, csak evőeszközeivel piszkálta a finom sült húst és a köretet. Mivel már vagy öt perce ebben a fojtogató csendben ültünk, gondoltam… Egy-két dicsérő szóval nem lőhetek mellé, már pont meg akartam szólalni, hogy kifejezzem a pozitív véleményem az étellel kapcsolatosan, amikor ismételten a rangidős férfi szólalt meg.

- És… Mik a tervei az egyetem után? Hol fog elhelyezkedni? – kérdezte megint ugyanolyan hangsúllyal. Kezdtem azt érezni, hogy apuka nem lát engem szívesen… Viszont… Belekérdezett Lee úr. Mert fogalmam sem volt, hogy ezúttal milyen hazugságot találjak ki.

- Már… - kezdtem bele megint magabiztosságot színlelve, de Minhyuk hirtelen állt fel az asztaltól, egyenesen az előszoba felé indult, valósággal kiviharzott a házból. Megszeppenten néztem utána, majd miután gyorsan megtöröltem ajkaimat és kezeimet, meghajolva álltam fel én is.

- Elnézést kérek – görbítettem le számat, bocsánatkérő szemekkel nézve a szülőkre, aztán szinte futólépésben mentem el én is az előszobáig, ott sietve vettem fel cipőimet, Minhyuk papucsait is a kezembe vettem.

Hevesen dobogó szívvel nyitottam ki az ajtót, kedvesem a terasz lépcsőjén ült, gyönyörűszép arcát tenyerei közé temette, zoknis lábacskái a hideg kövön pihentek. Így este fél hétre már egészen lehűlt az idő, a Nap pedig lemenőben volt éppen.

- Minhyuk-ah… - szólítottam meg lágy hangon, miközben megtettem azt a pár lépcsőfokot, elé leguggolva csúsztattam bele talpacskáit a lábbelikbe – Nem olyan nagy ügy… Ki tudom vágni magam a kérdések alól, emiatt ne stresszelj… Na… - biggyesztettem le alsó ajkamat, mindkét kezemmel lábszárait simogatva, azt várva, hogy előbújjon.

- Istenem, miért vagyok ilyen szerencsétlen?! – mormolta el alig érthetően, tekintve, hogy csak még jobban elrejtőzött előlem, de… Szavai zokogásban végződtek. Én… Nem értettem, hogy mi történik…

- Kicsim… - szusszantam fel egy pillanatra elfordítva fejem erről a szívszorító látványról, majd leültem mellé, gyengéden döntöttem fejemet az övének. – Elmondod, hogy mi bánt ennyire? Attól tartok, hogy valami más is van a dologban… - pusziltam hajába hosszan, nyugtatóan simogattam hátát. Ha Minhyuk sír, az én szívem millió darabra törik…

- Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni – pihegett bele mondatába – A tanár úr hazugságával meg csak még rosszabb lett – kezdett még keservesebben pityeregni, miközben mindkét kezével folyamatosan könnyeit törölte.

- Most már végképp nem értek semmit – álltam meg egy pillanatra hátának simogatásában, kérdő tekintettel néztem rá, aztán inkább teljesen a karjaim közé zártam reszkető testét.

- Én… Azt mondtam apának a garázsban, hogy már kialakulóban van köztünk valami… Azért beszél így veled, mert tudja, hogy simán a szemébe hazudsz… De nem tudtam szólni, ne haragudj rám… És ráadásul ezt az egész cirkuszt le is hallgatták, így még nagyobb bajba kerültél miattam - mondta el felhevülten a történteket, szinte levegőt is alig vett, a végére pedig újra felzokogott. Hogy micsoda? Nem is tudtam felfogni hirtelen…

- N-nem haragszom egyáltalán, de… Miért mondtad el neki az igazat, édesem? Ráért volna még, nem? – néztem rá megilletődve, de közben gondoskodóan töröltem könnyeit. Azért… Rendesen beledobbant a szívem, amikor kimondta, hogy ő már beharangozta a szüleinél a kettőnk között lévő szikrát…

- Azt sem tudtam, hogy mit beszélek, annyira bepánikoltam… Jó ötletnek tűnt igazat mondani… De most már nagyon rossz véleménnyel lesz rólad, és én ezt nagyon nem így akartam. Főleg, hogy eddig… Nem mondtam el nekik semmit a beállítottságommal kapcsolatosan – bújt oda a mellkasomhoz, szipogva szorított magához úgy, mintha képes lenne összetörni engem. Istenem… Biztosan nem így akarta elmondani a saját családjának, hogy inkább a férfiak társaságát preferálja… - És most gondold el, hogy milyen lehetett apunak, muszáj volt elfogadnia a tényt, aztán meg a fültanúja volt a hazugságotoknak. Minek kellett kitalálni ilyen hülyeséget! – emelte fel a hangját, mintha rám lenne mérges a projektmunkás fedősztori miatt.

- Na, még egy okkal több, hogy miért fogom kinyírni a tanár uradat – szusszantam fel, közben a puha, szőke tincseket simogattam. – Ne aggódj, tisztázni fogom magam – csókolgattam meg homlokát.

- Ne! Inkább csak… Ne mondj semmit, jó? Mindjárt összeszedem magam, és visszamehetünk – vett mély levegőket, hogy megnyugodhasson. – Bemegyek a fürdőszobába, te várj meg itt kint, rendben? – tápászkodott is fel, bágyadt, szomorkás mosollyal nézett a szemeimbe, majd bement.

Egy nagyot sóhajtva néztem ki a fejemből, aztán gondoltam telefonálok egyet. Nem állt valami jól a szénám, úgy éreztem, hogy muszáj elmondanom valakinek. A karkötő úgyis meghibásodott, nem fogja hallani senki… Lesétáltam a kis kerthez, ahol korábban csókolóztunk Minhyukkal, a falnak dőlve vártam, hogy Hyunwoo fogadja hívásomat. Amikor ez megtörtént, egy gondterhelt sóhajjal kezdtem, de mielőtt bármit is mondhattam volna, barátom szólalt meg előbb.

- Hoseok! Merre vagy? Az informatikusok téged keresnek, mert állítólag meghibásodott a karpereced. Minden oké? – kezdte ezzel, és fogalmazzunk úgy, hogy ettől kicsit sem lett jobb a hangulatom.

- Megyek nemsoká szerintem, csak… Éppen nagy bajban vagyok – szusszantam fel, amire rögtön felhangosodó zúgolódást hallottam a háttérből. A srácok most biztosan mind a telefon köré gyűltek… Aranyosak voltak, hogy ennyire aggódtak, de ez most nem olyan jellegű… - Én… Minhyuknál vagyok. Eljöttem hozzá, de nem jöttek ki a számításaink, hazaértek a szülei, aztán most elsőszámú közellenség vagyok az apósjelölt szemében – nevettem kínomban, a vonal túlvégéről hüledezés hallatszott. – Úgyhogy… Ja, ha esetleg nem élem túl apuka haragját… - kezdtem viccelődni a nyomoromon, de ekkor egy torokköszörülést hallottam meg, oldalra pillantva csípőre tett kézzel ácsorgó szőke szépségem nézett rám vissza.

Gyorsan lezártam a hívást, majd miután Minhyukom minden szívfájdalmát egy érzéki, hosszú csókkal igyekeztem enyhíteni, együtt tértünk vissza a vacsoraasztalhoz. Mindketten újra elnézést kértünk, majd csendesen folytattuk az étkezést, az asztal alatt szorosan fogva egymás kezét. Mivel a távollétünk alatt szóba elegyedtek Kim úrral, ezt visszaérkezésünk után is folytatták, szóval szerencsére Lee úr békén hagyott engem. Már este hét óra is elmúlt, amikor diszkréten jelezték a házigazdák a vendégek felé, hogy ideje hazatérni, Kim tanár úr olyan gyorsan távozott, amilyen gyorsan csak lehetett, én viszont már csak azért is illedelmesen megköszöntem a vendéglátást, Minhyuk apjával pedig kezet is fogtam, mint férfi a férfival. Már egészen sötétedett odakint, amikor egyetlenem kikísért engem. Az utcaajtón kívül, a járdán búcsúzkodtunk, szerencsére már sokkal jobb kedve volt, búcsúpuszijaink után meg is villantotta leggyönyörűbb vigyorát. Éppen elvesztünk egymás tekintetében, nem is figyeltünk oda a mellettünk elhaladó furgonra, csak amikor lelassított mellettünk. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, mert azt gondoltam, hogy NIS ügynökök szálltak ki belőle, de… A következő történések még attól az eshetőségtől is rosszabbak voltak, mint hogyha a munkatársaim rajtakaptak volna engem a szabályok megszegésén…