A vonalak jelzik, hogy mettől meddig tart a korhatáros részt, kérem, a kiskorú olvasók ugorják át! ♥

Hogy micsoda? Konkrétan lepergett az életem a szemeim előtt, ahogy felfogtam, hogy mit is mondott az idősebbik öltönyös férfi. Furcsaság? Velem kapcsolatosan? Hát... Ennyi volt. Nekem annyi, most már biztos. Szavak nélkül, egy nagyot nyelve vezettem tekintetemet a képernyőre, jól az eszembe véstem Minhyukom kissé elpirult pofiját, majd engedelmesen álltam fel a székemből.

- Miről van szó, uraim? - köszörültem meg a torkomat, miközben elindultam velük valahová. Próbáltam a lehető legjobban higgadt maradni, csak hogy ne legyek még gyanúsabb. Bár... Igazából már mindegy volt.

- Majd odabent elmondjuk - álltunk meg egy fémajtó előtt, kinyitották előttem.

Az eddig számomra ismeretlen helyiség meglehetősen sötét és tágas volt, de egészen hasonlított egy átlagos NIS dolgozószobához, annyiban különbözött, hogy hat íróasztal és számítógép volt itt. Nem is csak mi, a most érkezők tartózkodtunk ám ebben a szobában. Elesett, gyámoltalan tekintetem összetalálkozott a továbbképzésről ismerős informatikussal, aki éppen az egyik gépnél ülve hosszú, bonyolultnak látszó kódokkal programozott. Áh, szóval ez lenne az egyik fejlesztői szoba.

- Foglaljon helyet - húztak ki nekem egy forgósszéket, amibe kicsit bizonytalanul huppantam bele.

Ezután senki nem szólt egy szót sem, néhány pillanaton belül pedig nyílni kezdett az ajtó. A főnökhelyettes lépett be rajta az informatikai osztály vezetőjével. A szívem a torkomban dobogott, nem is mertem felvenni a szemkontaktust senkivel, hiába lehetett ez még inkább gyanús viselkedés, egyszerűen úgy éreztem, hogy megfojt ez az egész helyzet.

- Szóval. Ne is húzzuk az időt - szólalt meg rögtön a főnökhelyettes, majd miután odahúzott egy széket elém, ő is helyet foglalt - Bizonyára emlékszik, hogy néhány héttel ezelőtt, az első alkalomkor mindenki digitális tevékenységét szigorúan megfigyeltük. Az van, hogy a kibertámadások okát keresve az informatikusaink összesen tíz szokatlan jelzést mértek be. Az egyik a maga telefonjából érkezett. Egyelőre nem tudni, hogy mi volt az pontosan, lehet egy egyszerű vírus, de egy hihetetlenül kártékony, új, számunkra ismeretlen technológiával készült élősködő is akár. Méghozzá egy olyan digitális élősködő, amelyiknek irányítója tönkre akarja tenni azt, amit az NIS eddig felépített. - szűkítette össze a szemeit a mondata végén, én pedig... Nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Elképzelésem sem volt, hogy ennek miféle következményei lesznek, hisz... Nem tőlem függött az, ami miatt most engem vettek elő. Legalábbis... Nem szándékosan tőlem.

- Szóval a tíz ügynök közül ön az első, aki újra megkapja a karperecet. Amennyiben újra sikerült bemérni azt az idegen jelet, a mobiltelefonját lefoglaljuk - vette át a szót az informatikai részleg vezetője, én pedig köpni-nyelni nem tudtam.

Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig tervezik a megfigyelésemet, de... Addig, amíg ez a karkötő le nem kerül rólam, egyáltalán nem kommunikálhatok Minhyukkal... Nagyon rosszul esett belegondolni, hogy akár heteken keresztül nem tudathatom vele apró gesztusokkal se, hogy igazat mondtam, és tényleg akkor is vele vagyok, ha ő nem lát engem... Valahogy... Átvészelem ezt az időszakot, aztán kárpótolom őt. Már szinte láttam magam előtt, hogy könnyfátyolos szemekkel írja a naplójába, hogy mennyire átvertem őt, illetve hogy hű vagyok a „kamugép" elnevezéshez.

- Reméljük, hogy nincs semmi szándékosság maga részéről - közölték még ezt velem, miközben már újra rásimult csuklómra a már ismerős műszer.

- Dehogy. Fogalmam sincs az egészről - bólintottam határozottan, de igazából a megszeppentség miatt ennyit is nehezemre esett kinyögni.

Bár elsőre nagyon ijesztőnek tűnt a helyzet, abban a pillanatban, hogy kiléptem a szoba ajtaján, már sokkal pozitívabban tekintettem vissza rá. Sokkal jobb, ha egy olyanért gyanúsítanak, amiben nem vagyok bűnös, mintha lebuktam volna a magánakciómmal. Legalább... Minhyuk és a közös titkunk továbbra is biztonságban marad. Érzelemmentes arccal haladtam vissza az irodámba, majd egyszerűen vissza is ültem a számítógép elé. Nem voltam sokáig távol, körülbelül öt perc volt az egész, így nem volt meglepő, hogy a szőke szépségem ugyanott ücsörgött kint a szabadlevegőn.
Egy nagy sóhaj után vettem magamhoz a telefonomat, és bár nehezemre esett, nem küldtem el az sms-t neki, csak mélyen elgondolkodva figyeltem arcát. Most... Sokkal pirosabb volt, mint általában szokott, szívszorító nézésére legörbítettem a számat. Mintha... Zavarban lett volna. Talán... Kínosan érezte magát, amiért írt nekem egy kis üzenetet, de nem érkezett rá válasz? Bocsánatkérő szemekkel pislogtam a monitorra, akkor is, ha ő nem láthatott engem. Lassan mozdítottam meg kezemet, hogy megnyissam a képernyőképét, valami egyetemmel kapcsolatos dolog volt megnyitva, a háttérben pedig egy word-dokumentum is látható volt. Mi van, ha az a pár perc alatt írt még nekem valamit, és én lemaradtam róla?

Kezdtem egyre feszültebbé válni, tekintve, hogy a világért sem akartam megbántani Minhyukot, de most nem tudtam tenni ellene. Hamarosan kijelentkezett, ha jól értettem, egész délután Changkyunnál lesz, mert együtt írnak egy házi dolgozatot. A délutánom ezután mondhatni unalmasan telt, többször át is mentem a fiúkhoz, az valamelyest könnyített a lelkemen, hogy velük meg tudtam beszélni az aggodalmaimat a karkötőt illetően - természetesen az általam túlságosan is kedvelt személy említése nélkül -, így mondhatni jókedvűen tértem haza ez a hosszú munkanap után.

Az elkövetkező két napban sok időt tölthettem a drágám társaságában, bár sokszor tűnt szomorúnak, csalódottnak. Engem pedig borzalmasan bosszantott, hogy még egy megszólalásom sem lehet felé, mert még azt is lehallgatná ez a szerkezet a kezemen. Egyszer egyébként fültanúja is voltam annak, hogy már majdnem panaszkodott rólam Changkyunnak, de hirtelen témát váltott. Nem tudtam megmutatni, hogy tényleg „mindig" vele vagyok, úgy tűnt, hogy azért valamennyire még így is hitt nekem, hisz olyan imádnivalóan összecsukta a kis száját, amint eszébe jutott, hogy nem kéne elárulnia engem.

Ugyanezen a napon, délután három óra volt, Minhyuk hazaért az egyetemről, a laptopja az ágyán volt, ő pedig duzzogó arccal pakolgatta a holmijait a szobájában, feltételeztem, hogy összetakarított egy kicsit. Egy halvány mosollyal az arcomon, a székemben hintázgatva figyeltem minden egyes mozdulatát, minden egyes apró szusszanását. Hiányzott... Az a három nap a messzeségben most már csak mint egy csodálatos álom élt a fejemben. Nem sok idő telt el, mégis... Már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés volt a karjaim között tartva aludni, vagy hogy hogyan is hangzott a nevem az ő szájából. A csókunk pedig... Ha csak egy pillanatra is belegondoltam, még a szívem is beledobbant. Olyan hihetetlennek hatott, hogy most már újra csak képernyőkön és internetes szervereken keresztül tudok csak vele lenni.

Őszintén, az elmúlt egy héten az én szőkém mindenkit és mindent kiszorított a gondolataimból, így nem is volt lehetőségem ezen elmélkedni, de most, ezekben a pillanatokban... Megértettem Jooheon szavait. Amikor az edzőteremben egy forró zuhany közben beszéltünk, keservesen kért számon, hogy miért hagytam, hogy megtapasztalja a csókjainkat, ha soha többé nem élheti át újra. Most... Pont így voltam én is, csak éppen egy másik személlyel...

Elég mélyen elgondolkodtam, az zökkentett ki, hogy a krémszínű garbót és farmert viselő Minhyuk hirtelen lehuppant a laptopja elé. Milyen gyönyörű volt... Teljesen elámulva szuggeráltam arcocskáját, nem is igazán értettem, hogy miért dobbant be ennyire a szívem, amikor ma már láttam őt, és ugyanígy volt felöltözve. De most valamiért mégis más volt a kisugárzása. Közelebb hajolva méregettem őt, akkor vettem csak észre, hogy... Tartott valamit a kezeiben. A rólam készült festményét nézte. Nem tudnám szavakba foglalni, hogy ez mekkora hatással volt rám... Boldoggá tett vele, hogy ezek szerint kedves számára az az alkotás, de aztán ahogy megláttam, hogy szemei fokozatosan lettek egyre fényesebbek, ijedten, reflexből nyitottam meg a képernyőképét. A naplója volt megnyitva, egy halk szipogás után félretette a vásznat, elkezdett gépelni. A mai dátum felírása után a következő sorokat olvashattam:

„Most teljesen egyedül vagyok, szóval senki sem látná, ha sírnék, de... Nem fogok. Tudtam, hogy nem bízhatok benne, hisz azóta sehogy sem próbált meg velem kapcsolatba kerülni. Vagy talán tényleg bajba került és már letartóztatták? Remélem nem... Mindegy, hiába esik most rosszul, idővel tényleg el fogom felejteni a nevét is. Ahogy annak lennie kell. Legalább Kim tanár úr nincs rám szállva... Azóta nem is láttam szerencsére"

Oké, az utolsó mondata megnyugvás volt a lelkemnek, de... Az előtte lévők hagytak kivetnivalót maguk után. Nyilván, evidens volt, hogy nem várhatom el tőle, hogy reménytelenül várjon rám, csak... Kicsit övönalulinak éreztem ezt most. Sírna értem, de már belenyugodott, hogy nem keresem, és hogy el fog felejteni. Azt... Nem hagyhatom. Idegesen szusszantam egy nagyot, ahogy elkezdett összetört szívecskét rajzolgatni a mai bejegyzése mellé, a székemben hátradőlve, a plafont bámulva gondoltam át a hirtelen ötletemet. Hát... Meg kell tennem. Muszáj.

Sietve vágtam zsebre a telefonomat, a kulcsaimat, majd éppen ki akartam kapcsolni a gépet, amikor a kapcsolat Minhyuk felől szakadt meg előbb. Hmm... Talán menni készül valahová? Ezesetben még sietősebben zártam be az irodámat, majd teljesen természetesen sétáltam ki a parkolóba. Már fejből is tudtam az utat, így azonnal el is indultam Minhyuk és szülei házához. Azt írta, hogy egyedül van... Csak remélni tudtam, hogy ez tényleg így van. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer biztonságosabb lesz személyesen találkozni vele, mint az interneten keresztül... Szinte már csak a ténytől, hogy most újra elmegyek hozzá, görcsbe rándult a gyomrom. Talán kicsit átléptem a sebességhatárt, de úgy éreztem, hogy minden másodperc számít, amint odaértem, lehúzódtam a múltkori mellékutcába, tekintve, hogy nem akartam feltűnést kelteni, majd vettem egy mély levegőt. Szóval... A csuklómon lévő karkötő mindent hall, ami körülöttem történik, az én telefonom az egyetlen, amit le tud nyomozni, videófelvételt nem készít semmiről. Ha meg a tartózkodási helyet látja is az NIS... Gondolom nem olyan érdekes információ, hogy jobban utánanézzenek. Mielőtt megindultam volna, utoljára leellenőriztem a külsőmet a visszapillantóban, de mondhatni nem találtam rajta kivetnivalót, a sötétkék hosszúujjú és a fekete szűk nadrágom is tökéletesen megfelelt az alkalomhoz. Egy nagyot nyelve, izgulva szálltam ki hófehér autómból, majd gyalog tettem meg azt a kétperces távot. Már a szomszéd ház előtt járva megláttam, hogy a terasz mellett lévő kertecskénél ácsorgott, az ott lévő növényeket gondozta, öntözte. Rögtön egy kis mosoly jelent meg az arcomon, aztán igyekeztem a lehető leghalkabban kinyitni az utcaajtót, és mivel így pont háttal volt nekem, hangtalanul mögé lépve, hirtelen fogtam rá felkarjára, a ház falához szorítottam hátát. Ijedt tekintetét látva egy sármos mosollyal engedtem szorításomon, mutatóujjamat a szám elé raktam, így szavak nélkül is arra kérve őt, hogy ne mondjon semmit.

Szinte remegve nézett a szemeimbe, majd egy olyan boldog, szívből jövő vigyorgással döntötte oldalra a fejét, hogy ha egyébként nem lettem volna csendben, biztosan elállt volna a szavam. Édesem... Földöntúli érzés volt látni ezt a gyönyörű vigyorgást. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, ahogy mindkét kezemmel dominánsan fogtam derekára, homlokához bújtam. Szerettem volna non-verbális jelekkel tudatni vele, hogy odabent majd mindent elmagyarázok, de szerintem nem csak én gondoltam úgy, hogy már eleget kínoztuk egymást. Lágyan vontam egy ölelésbe, arcomat az övéhez nyomva, és bár én hosszú ölelkezésnek terveztem, Minhyuk indulatosan vezette ujjait tincseim közé a tarkómnál, úgy rántott oda egy érzéki csókra.

- Mmh... - hümmögtem fel akaratom ellenére is, ahogy hangosan cuppantak össze ajkaink, amint magamhoz tértem a szédítő érzés után, átvettem az irányítást.

Az tette volna ennyire szenvedélyessé, hogy már ennyire hiányoltuk egymást? Csak egy tipp volt részemről, hogy ez lehetett a kiváltó ok, de őszintén? Kezdett megőrjíteni, ahogy hosszan faltuk egymás, tökéletes összhangban mozgó ajkait, amikor pedig egy másodpercre nyelve az enyémhez simult, felforrósodva hajoltam el.

- Én... - kezdett volna mondani valamit megremegő hangon, de ezúttal most az ő szájához nyomtam mutatóujjamat.

- Egy szót se - suttogtam, kicsit zihálva, majd miután a legszerelmesebb mosolyommal szemeztem vele, biccentettem a bejárati ajtó felé.

Egy izgatott vigyorral az arcán hagyta, hogy kézen fogjam őt, fellépcsőztünk a teraszra, majd előre engedtem. Komoly arccal pillantottam körbe a látszólag üres lakásban a Minhyuk szobájába vezető út során. Hát... Úgy tűnt, hogy tiszta a terep. Ahogy beléptünk a már jól ismert hálószobába, kedvesem kipirosodva mosolygott rám, törökülésben foglalt helyet az ágyán, valószínűleg azt várta, hogy mondjak valamit. Sietve kerestem szemeimmel bármit, amivel kommunikálhatok, meg is láttam az íróasztalán egy köteg üres lapot, illetve egy komplett rajzfelszerelés is ott hevert mellette, így magamhoz vettem egy grafitceruzát.

„Lehallgatnak engem. De beleőrülök a hiányodba, úgyhogy itt vagyok" - írtam le a lehető leggyorsabban, majd egy széles mosollyal nyújtottam át neki.

Értetlen tekintetéhez összevont szemöldökök társultak, majd miután elolvasta rövidke magyarázatomat, szinte kikapta a kezemből az íróeszközt.

„Már megint az életedet kockáztatod értem?" - írta az én üzenetem alá, kérdő tekintettel mutatta felém a papírt. Heves bólogatásba kezdtem, eltúlzott arcmimikával igyekeztem kifejezni a határozottságomat a téma felől, ő pedig egy hangtalan nevetéssel kezdett újra betűket kanyarítani az „üzenőfalunkra" - „Örülök, hogy itt vagy" - fordította át a lapot, ellágyult tekintettel mosolyogtunk össze, én pedig meg is tettem azt a két-három lépés távolságot.

Leültem mellé, már sokkal gyengédebben ragadtam meg kezét, hogy rácsókolhassak, aztán lassan pusziltam végig vállát. Valójában... Daejeonban már elkezdett kibontakozni közöttünk valami, az első csókunkkal egyértelművé is vált a kölcsönös vonzalmunk, de most, hogy kimondott szavak nélkül mutattuk ki egymásnak azt, amit érzünk... Ez felülmúlt mindent. Vékony vállacskája után a vékony garbója anyagán keresztül pusziltam meg nyakát. Minhyukom lehunyt szemekkel szusszant fel, megremegő teste miatt pedig kezdtem újra felforrósodni.

---------------------------------

És hogy ezután mi történt? Én a hátamon feküdtem, kényelmesen ellazulva a kis szőkém kényelmes ágyán, ő pedig félig-meddig rajtam fekve simogatta hasizmomat a felsőmön keresztül, eközben pedig perceken keresztül lassan, szerelmesen csókolóztunk. Bevallom, cirógatása miatt kezdtem bizseregni, és fejben már eljátszadoztam a gondolattal, hogy szeretkezhetnénk, de egyelőre nem voltam biztos benne, hogy Minhyuk is szeretné-e. Éppen ezen gondolkoztam, derekát, csípőjét, néha már fenekét is simogatva, amikor fokozatosan kezdte egyre forróbbá tenni csókunkat. Halk nyüszögésére megborzongva szorítottam magamhoz testét, hagytam, hogy kínzó lassúsággal játsszon nyelvemmel, pont javasolni akartam volna, hogy váltsunk kicsit pozíciót, amikor tenyere nemes egyszerűséggel csúszott le hasamtól ágyékomig. Elkerekedett szemekkel sóhajtottam fel, majd jólesően szuszogva döntöttem hátra fejemet. Nyakamat, ádámcsutkámat borította be forró puszijaival, miközben gátlástalanul simogatta érintése alatt egyre-egyre merevedő férfiasságomat.

Most, ha szólhattunk is volna egymáshoz, akkor sem lett volna szükség szavakra, teljesen feltüzelt engem, így indulatosan fordítottam helyzetünkön, teljes testemmel ránehezedve, lassú csípőmozgással igyekeztem őt is ingerelni, közben újra és újra ráharaptam pirosló alsó ajkára. Halk, de annál vágyakozóbb sóhajaink szinte már összeolvadtak, ahogy megéreztem, hogy már Minhyuk is kemény lett, kínzó lassúsággal szabadítottam meg nadrágjától. Az alsó ajkamat beharapva méregettem végig hosszú lábait, odahajolva játékosan meg is haraptam puha combját, aztán egészen egyszerűen húztam le alsónadrágját is. Már csak a látványra is lüktetni kezdtem, így... Azt gondoltam, hogy nem kell tovább húzni az időt. Röviden csókoltam szájára, majd farmerem farzsebéből kivettem telefonomat, illetve a pénztárcámat. Az emlékek miatt rögtön összemosolyogtunk, de most már abszolút nem láttam a szemeiben félelmet, vagy bizonytalanságot, így elő is vettem az óvszert. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy mennyire készítsem elő az első behatolásra, de... Rögtön megrázta a fejét. Meg is értettem, hogy miért nincs rá szüksége, így nem késlekedtem tovább, a kis cipzár lehúzásával kiszabadítottam merevedésemet nadrágom, majd bokszerem szorításából. Én... Már tényleg majd' elveszítettem a fejemet, ahogy Minhyukom ködös szemekkel nyúlt addig magához, amíg én felhúztam az óvszert. Biztonságérzetet keltően zártam a karjaim közé, széttárt lábai közé helyezkedtem, füle mellett szapora sóhajok közben pozícionáltam be makkomat. Kicsit megemelkedve vettem fel vele a szemkontaktust, mintha csak szavak nélkül kértem volna engedélyt, apró bólintására lehunytam szemeimet, a következő pillanatban pedig... Felmorranva merültem el benne. Egyszerűen csak... Imádtam ezt az érzést. Egyszerre szédültem, a szívem nagyon gyorsan vert és a gyomrom is görcsbe rándult.

- Istenem... - remegett meg hangom, ahogy kedvesem csípőjére fogva, egy elnyújtott mozdulattal tövig belé hatoltam.

Ez az egész olyan hihetetlen volt... Az én gyönyörűségem kéjtől elvékonyodott hangja csak újra és újra feltüzelt, ezzel késztett gyorsításra, ugyanakkor muszáj volt elhallgattatnom őt, hevesen tapadtam ajkaira. Annyira elvarázsolt engem közben, hogy már azt sem tudtam, hogy hogyan mutassam ki felé csodálatomat, újra és újra csókoltam az ajkait, nyirkos bőrét homlokán, arcán, vagy éppen saját hangomat fojtottam vissza azzal, hogy fogaimat nyakába mélyesztettem. Minhyuk visszafogott, megremegő sóhajaitól kezdtem végképp elveszíteni a fejem, hátamba kapaszkodva fonta lábait is csípőm köré, így teljesen magához láncolva. Hamarosan elkezdtek erősödni a közelgő orgazmus hullámai, így egyre több halk nyögés hagyta el ajkaimat, pedig nem kellett volna, alig bírtam ki, hogy ne szerelmem nevét hangoztatva érjek a csúcsra, így nyakánál garbójának anyagára harapva, combjait markolva, újra és újra felmorranva hajszoltam magunkat a kielégülés felé.

- Ah... - nyögött fel partnerem fojtott hangon, ahogy összerándulva élvezett el, reszkető kezeit végighúzva hátamon, ahogy pedig odalent férfiasságom körül is összeszűkültek izmai, a hirtelen hatalmas intenzitású ingerre én is elmentem.

Megremegve, az alsó ajkamat beharapva, görcsösen mozdítottam meg csípőmet még egyszer utoljára, majd hangosan zihálva nehezedtem rá. Hát ez... Elképesztő volt. Miután kihúzódtam belőle, még percekkel később is forgott velem a szoba, ahogy Minhyuk mellkasára hajtottam fejemet, ő pedig hajamba túrva simogatta fejbőrömet. Nagyokat szusszanva tápászkodtam fel róla egy rövid csók után, kivörösödve vettem el két zsebkendőt az éjjeliszekrényről. Elgyengült kedvesemet és saját magamat is megtisztítottam, majd egy kis időre a fürdőszobát is elfoglaltam.

---------------------------

Egy borzalmasan elégedett mosollyal az arcomon tértem vissza, teljesen rendezetten, esetleg a piros arcom és a ködös szemeim árulkodhattak arról, hogy milyen jót szerelmeskedtem az imént. Mivel továbbra sem tudtunk kommunikálni szavakkal, annyi csókkal halmoztam el, amennyivel csak lehetséges, a legjobb az egészben pedig az volt, hogy ugyanezt megkaptam én is.
A mennyországban éreztem magam, ahogy ugyanabban a pozícióban lustálkodtunk, mint az aktus előtt. Komolyan... Olyanok voltunk, mint egy pár. Bárcsak lenne rá mód... Bár a tény, hogy nekem adta magát, nagyon megerősítette a közöttünk lévő kapcsot. Igyekeztem jól artikulálva, hangtalanul elmondani neki, hogy milyen gyönyörűnek láttam most, de csak értetlen szemekkel találtam szembe magam, így nem is próbálkoztam tovább, vigyorogva zártam még szorosabban a karjaim közé. Sajnos nem maradhattam sokáig, mivel a szülők hazaérkezése körülbelül egy óra múlva már várható lett volna, így miután főzött nekünk teát, és azt összebújva fogyasztottuk el, ideje volt visszatérnem a munkahelyre. Hosszan csókolóztunk a bejárati ajtó előtt, egyszerűen képtelen voltam elvenni kezeimet csinos csípőjéről, annyira odaillettek a tenyereim...

- Köszönöm, hogy a tiéd lehetek - suttogta olyan halkan, hogy szinte én is alig hallottam, pedig csak két milliméter távolság volt köztünk.

- Csak az enyém - leheltem ajkaira, majd állára fogva csókoltam rájuk, utána lenyomtam az ajtó kilincsét.
Minhyuk sietve bújt bele papucsaiba - vagyis az enyémbe -, az alkaromba kapaszkodva kísért el az utcaajtóig. Úgy mosolyogtunk egymásra, mint akik fülig szerelmesek, majd mielőtt kiléphettem volna a járdára, egy fekete, drágának tűnő autó lassított le a ház előtt.

Összeráncolt szemöldökökkel néztem az érkezőre, aki nem volt más, mint Kim tanár úr...