Az egész olyan volt, mintha csak egy álom, a képzeletem szüleménye lett volna. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy tényleg csókot váltottunk. Amikor megjelentem a háza előtt, már csak az kegyetlenül szürreálisnak hatott, hogy láthattam őt személyesen, hallhattam, ahogy a nevemen szólít, de… Ami ott történt, abban a távoli városban… Felfoghatatlan. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd én az ajkaimmal bebarangolhatom selymes bőrét, lesimíthatom vonzó testéről ruháit… Végül nem is történt közöttünk semmi, mégis ma már úgy csókoltuk egymást, mint a szerelmesek. Nyilván, csak az én részemről beszélhetek a vágyakozástól erősebb, tisztább érzésről, de ez nem keserít el. Minhyukkal egy nagyon jó párost alkotnánk… A lelkem mélyén jól tudtam, hogy előbb-utóbb az ő véleménye is változna. Az imént kicsit sem azt mutatta, mint amit tegnap mondott nekem odakint, a holdfényes utcán.

Éppen erről ábrándoztam, a kis szőkém lassan távolodó alakját nézve, amikor eszembe jutott valami. Teljesen elfelejtettem kihangsúlyozni, hogy semmiféleképpen se reagáljon a tanár úr üzeneteire, illetve próbálja meg elkerülni, amennyire csak lehet. Bármennyire is ködös volt most az elmém az előbbi szédítő történés után, nem bíztam meg benne annyira. Ennyi idő alatt is kiismertem, kinéztem volna belőle, hogy továbbra is belemegy abba az undorító játékba… Hirtelen rugaszkodtam el az autómtól, hogy sietős léptekkel utolérhessem, de egy métert sem tudtam megtenni, a földbe gyökerezett a lábam. Egy ismerős, fekete autó kanyarodott le Minhyuk otthonának utcájába. Megkérdőjelezhetetlen, hogy járőröző NIS ügynökök voltak.

Idegesen felszisszenve ültem be a kocsimba, amilyen gyorsan csak tudtam, majd nem az eredeti tervek szerint, de ezen a szűk mellékutcán keresztül indultam meg a belváros felé. Ha szerencsém van, nem láttak meg és nem fogják tudni összerakni a képet. Összevont szemöldökökkel néztem az utat, közben a telefonomat a fülemhez emelve vártam, hogy fogadja a hívásomat a vonal túlvégén lévő személy.

- Mikor akartatok szólni, hogy már minden rendben van az NIS-nél? – kezdtem rögtön számonkérésemmel. Talán… Mégsem fogom elkerülni a bírósági ügyet…

- Hyung, nyugalom – szólalt meg kicsit megszeppenve Jooheon – Ma reggel már jöhettünk dolgozni, de őszintén, nem gondoltam, hogy szólnom kéne. Miért vagy ilyen feszült? Lassan hazaérsz, nem? Nem maradsz le semmiről, nem is kerestek téged – vált hangja sokkal ridegebbé. Gondolom bántotta a dolog, hogy Minhyukkal töltöttem kettesben az elmúlt napokat. Most mondhatnám, hogy nincs miért aggódnia, hisz nem olyan jellegű közös időtöltés volt, de… Nem is mondhatnám ezt. Ezt egy hét múlva sem fogom tudni elhinni…

- Jól van, akkor bemegyek. Majd ott beszélünk – sóhajtottam egy nagyot, majd már készültem is letenni, de munkatársam még újra megszólalt.

- Mikor? Vagy már itthon vagy? – kérdezte izgatottan, szinte láttam a szemeim előtt, hogy most biztosan felragyogott a tekintete.

- Tíz perc és ott vagyok – zártam rövidre, majd köszönés nélkül szakítottam meg a hívást.

Most… Úgy éreztem, mintha minden sarkon egy NIS autó várakozna arra, hogy elállhassák az utamat, hogy a börtönbe vigyenek. Már nem is reménykedtem benne, hogy megúszom a kis magánakciómat. A szívem a torkomban dobogott, amikor pedig leparkoltam a munkahelyem monumentális épülete előtt, egyre erősödött bennem az a meglátás, hogy inkább ott kellett volna maradnunk Minhyukkal a biztonságos messzeségben. Egy nagy szusszanással léptem be a főbejáraton, igyekeztem a lehető legjobban beleolvadni a környezetbe, bármiféle feltűnés nélkül haladtam egyenesen Hyunwoo irodája felé. Rövid kopogás után nagy lendülettel nyitottam be, négy szempár szegeződött rám. Istenem… Úgy hiányoztak már. Jól esett látni őket, akkor is, ha jelenleg éreztem egy kis haragot, amiért nem tájékoztattak a fejleményekről. Láthatóan nem tudták, hogy hogyan reagáljanak rám, amit meg is értettem, hisz… Nagyon furcsán viselkedhettem, akkor, mielőtt elindultam volna Minhyukért.

- Sziasztok – köszöntem nekik én először, majd röviden mindenkit át is öleltem.

- Most, hogy épségben megérkeztél, igazán beavathatnál minket, hogy mi is történt az utóbbi három napban, mert komolyan megijesztettél minket – szólalt fel Hyunwoo, amire egy biccentéssel támaszkodtam neki az ajtó melletti irattartószekrénynek, ha már most minden szék foglalt volt. Valamiért… Zavarban voltam.

- Hát… Daejeon-ban jártam. El kellett utaznom egy kis időre, de olyan hirtelen jött az egész, hogy nem tudtam rá kellően felkészülni. Ezért is kellett a pénz, amit szeretnék még egyszer megköszönni, Hyunwoo. – mosolyogtam rá barátomra hálásan, viszont… Olyan bizalmatlan, kérdő tekintettel néztek rám mindannyian. Már komolyan égni kezdett az arcom. Talán… Jobb lenne, ha elmondanám nekik a teljes igazságot? Nem is tudom… Mivel senki sem mondott semmit, feszengve pillantottam félre – Szünetben hazaugrok és készpénzben megadom – néztem rá megint az illetékesre, állát vakarva vette fel velem a szemkontaktust.

- De sikerült megoldani a problémát? Mármint… Azt mondtad a telefonba, hogy valami baromságra készültél – kérdezett rá lágy hangon. Tényleg ezt mondtam volna? Már nem is emlékeztem… - Ha nem, nekünk elmondhatod, hisz mi mindenben melletted állunk, segítünk. – mosolyodott el bíztatóan. Ez… Szívszorító volt…

- Hát… Azt hiszem sikerült. Ne aggódjatok most már, itt vagyok, egy hajam szála sem görbült, minden rendben van – léptem egy lépést közelebb a karjaimat széttárva, ezzel egy csoportosölelésbe invitálva a számomra legfontosabbakat. Nagyon sokat jelentett, amit Hyunwoo mondott. Akkor is, ha ez most tényleg nem tartozik rájuk. Ma vége lesz.

Haragos lelkem másodpercről másodperce megnyugodott, ahogy hosszan öleltük egymást, utána pedig Kihyun átült párja ölébe, hogy helyet tudjak foglalni közöttük. Igyekeztem elterelni a beszédtémát, hogy hétköznapibb, könnyedebb témákról csevegjünk. Azt mondták a srácok, hogy a vezetőség ismételten nem adott ki információt arról, hogy mit derítettek ki a kibertámadásról, illetve arról sem, hogy ezúttal milyen módon sikerült ilyen gyorsan megjavítani a megpiszkált szerverünket. Ez egyre furcsább…

Elég sok időt eltöltöttem a barátaimmal, de nem akartam tovább feltartani őket, így visszatértem saját dolgozószobámba. Miután lassan fellépcsőztem, elnehezülő levegővétellel fordítottam el a kulcsot a zárban. Eddig bele sem gondoltam, de… Hogy fogom kibírni? Hogy fogom elviselni, hogy az, akit már érinthettem, a karjaimba zárhattam, csókolhattam, újra csak egy képernyőn keresztül lehet velem? Egy gondterhelt sóhajjal lépdeltem el az íróasztalomig, lehuppantam a székembe. Egyszerűen nem vitt rá a lélek, hogy bekapcsoljam a számítógépet. Tudtam jól, hogy kegyetlenül fájni fog, de ellenőrizni is szerettem volna. Csak reméltem, hogy nem csinált semmi butaságot…

Egészen hevesen dobott a szívem, ahogy a sötét monitort figyeltem, de… Nem jött létre kapcsolat Minhyuk kamerájával. Az alsó ajkamat beharapva, perceken keresztül bámultam ki a fejemből. Valószínűleg a szüleivel beszél még… Vagy már neki is látott a miattam bepótolandó házi feladatainak? Lehetséges… Nem akartam tétlenül ücsörögni, szóval az adatbázisból előszedegettem pár videórészletet, képeket vágtam ki, majd miután egy adathordozóra átmásoltam azokat, indultam is le a parkolóba.

Körülbelül délután öt óra volt, amikor végeztem a rendőrségen, az NIS nevében bejelentést tettem Kim tanár úr ellen, benyújtottam a bizonyítékokat is. Nagyon örültem volna, ha már most előzetes letartóztatásba kerülne, amíg felveszik a vallomását, de… Azt mondták, hogy először is az egyetemnek fogják jelezni az esetet, belső vizsgálatot fognak kérni. Hát… Nem voltam teljesen elégedett, de valamelyest megkönnyebbültem. Az őrs után utam hazafelé vezetett, ahogy ígértem, magamhoz vettem annyi készpénzt, amennyit kölcsönkértem, majd miután egy közeli bankautomatánál raktam egy nagyobb összeget a kiürült számlámra, visszaautóztam a munkahelyre. Miután megadtam tartozásomat, az irodámban írtam egy jelentést az üggyel kapcsolatosan, emailben továbbítottam is az ezért felelős NIS osztálynak. Mindeközben abszolút nem itt jártam fejben. Szinte már beleremegett a kezem, annyira oda akartam nyúlni a telefonomért, hogy aztán felhívhassam az én szépségemet, de… Az nem lenne helyes. Ez egy darabig biztosan ilyen lesz még, folyton emlékeztetnem kell magam, hogy amit dolgozok, az állami titok, és már így is megszegtem az elsőszámú szabályt. Talán… Jobb is lesz ez így. Mondjuk nem nekem, de valakinek biztos jobb lesz…

A mai mozgalmas nap és a sok stressz lehetett az oka a hirtelen megjelenő fejfájásomnak, Minhyuk sem használta a laptopját, így úgy döntöttem, hogy korán eljövök a munkából. Rám férne egy nagy alvás… A közveszélyes Kim tanár úr hamarosan bíróság elé állhat, én pedig valószínűleg megúsztam. Gondolom, ha lebuktam volna, abban a pillanatban előszedtek volna, hogy átléptem a főbejárat küszöbén.

Megváltásnak éreztem, amikor saját lakásom kényelmébe érkeztem, egy gyors zuhany után készítettem magamnak vacsorát, tekintve, hogy egész nap csak egy szendvicset ettem még délelőtt. Jóízűen fogyasztottam el a nagy tányér sült húst és a köreteket, mosogatás után még egy mosást is beraktam. Mivel elég produktívan töltöttem a késő délutánt, este nyolckor már az ágyamban pihentem, nyakig betakarózva telefonoztam. Nagyon érdekelt, hogy mi lehet Minhyukkal, de… Nagyon kockázatos lett volna bármilyen módon felvenni vele a kapcsolatot. Pedig szerintem ő sem bánta volna, sőt… A műszakértő kamuprofilommal néztem meg az instagramját, de mivel semmi változást nem láttam, az ébresztőm beállítása után leraktam mobilomat az éjjeliszekrényre.

Az elalvás előtti pillanatokban nem meglepőmódon a csókunkon gondolkodtam. Még fel sem fogtam, de már is bele kellett törődnöm, hogy soha többet nem élhetem át újra. És ez nagyon bántott. Egyszer… Meg fogom oldani, hogy mi együtt lehessünk. Talán a következő életemben… Ez lehetett az utolsó gondolatom, mielőtt elnyomott az álom, többnyire pihentető alvásban volt részem. Ennek ellenére amint elérkezett a reggel, olyan nyúzottnak éreztem magam, mint még egyszersem ezelőtt. Folyton lecsukódó szemekkel botorkáltam el a fürdőszobáig, a reggeli rutinom elvégzése közben jutott eszembe, hogy ma minden bizonnyal újra láthatom a kis szőkét, aki huncutul belefészkelte magát a fejembe, na meg a szívembe. Bár tisztában voltam vele, hogy ő úgysem láthat engem, de ma különösen sok időt fordítottam a megjelenésemre. Világos színű farmeremhez egy fehér rövidujjú inget választottam, a hajamat gondosan befésültem. A legdrágább kölnimmel fújtam be magam indulás előtt.

Már sokkal több motivációm volt a nap átvészeléséhez, a Nap is kellemes meleget árasztott magából ezen a derült reggelen. Egy kedves mosollyal köszöntöttem az NIS portását, ahogy megérkeztem, majd szinte kettesével tettem meg a lépcsőfokokat az ötödik emeletig. Már annyira kívántam látni az én boldogságomat, hogy rendesen vissza kellett fognom az izgatott vigyorgásomat. Sietve kapcsoltam be a komputert, türelmetlenkedve vártam a program betöltődését. Óráknak tűnt az a néhány pillanat, amíg rákapcsolódott a rendszer Minhyuk kamerájára, de amikor ez megtörtént… Úgy összeszorult a szívem, hogy szerintem még a szemeim is megteltek könnyekkel. Istenem… Olyan gyönyörű volt, ahogy halvány szemsminkjével és enyhén pirosas ajkaival varázsolt magának igényes, ápolt külsőt. Az egyetem aulájában ücsörgött, arca leginkább érzelemmentesnek tűnt, de halk, imádnivaló sóhaja inkább szomorkás volt. Őszintén reméltem, hogy azért, mert ő is annyira hiányol engem, mint én őt, nem pedig a professzor úr miatt… Régi szokásomhoz híven most is megsimogattam arcocskáját a képernyőn, majd… Egyszerűen csak elvesztem tekintetében. Most… Szabadon viselkedhettem úgy, mint egy olyan férfi, aki fülig szerelmes, anélkül, hogy bárki is furcsán nézne rám. Egy idő után azért megnéztem, hogy min dolgozgat, de igazából csak az órarendjét böngészgette, a naptárába vette fel pár beadandónak a határidejét.

- Hé, szívem… Baromi ölelnivalónak tűnsz – mosolyogtam magamban kissé szórakozottan, államat tenyeremen megtámasztva.

Nem zártam sokszor a karjaim közé, talán háromszor, mégis a rabjává tett. Az egyetlen csókunkról nem is beszélve. Talán tényleg nem is történt meg? Minhyukom úgy tűnt, hogy egész hamar visszarázódott a mindennapi életébe. Vagy csak rám volt ekkora hatással a közös kalandunk? Erősen kétlem.
Érte sóvárogva ültem vele végig a délelőttöt, egyszer eltűnt másfél órára, valószínűleg órája volt, aztán viszont lassan közeledett az ebédidő. Éppen csak a telefonomat nyomkodtam, amikor újra létrejött a kapcsolat a két számítógép között, az egyetemistám ismét az aulában ült, de már Changkyun is mellette volt. Akaratom ellenére is kicsit feszültebben szusszantam. Ne merjen hozzáérni, mert… Ah, végül is csókolózni ők is csókolóztak már, így ezen az alapon nem sajátíthatom ki… Nem én voltam az első csókja...

- Mindjárt kilyukad a gyomrom, olyan éhes vagyok… De nem hoztam pénzt, aztán úgyis mindjárt menni kell előadásra – biggyesztette le alsó ajkát a kiszemeltem. Milyen jó volt hallani a hangját…

Viszont amit mondott, az már kevésbé tetszett. Hezitálás nélkül pötyögtem be egy telefonszámot, tárcsázni is kezdtem.

- Jó napot kívánok! Egy ananászos pizzát szeretnék rendelni. A művészeti egyetemre. Igen, Lee Minhyuk nevére. Köszönöm szépen! – intéztem is el gyorsan. Úgy tudom, hogy azt nagyon szereti…

Villámgyorsan elvégeztem az online tranzakciót is, így neki semmi dolga nem lesz, csak hogy jóllakjon. Én csak akkor tudok nyugodtan ebédelni, ha tudom, hogy ő is finomat és megfelelő mennyiséget eszik. Elégedetten dőltem hátra a székemben, bár Minhyuk nemsokkal később kijelentkezett, mivel elkezdődött az előadás. Úgyis azt mondták a telefonban, hogy körülbelül egy óra, mire kiszállítják. Ezzel nekem elkezdődött a szünetem, a srácok írtak is már a csoportchatbe, szóval együtt mentünk el kajálni. Én… Nagyon jól éreztem magam. Olyan jól elvoltunk, hogy már majdnem délután fél kettő volt, mire visszaindultunk a bázisra. Teli pocakkal ültem vissza a székembe, rá is kattintottam a kis ikonra, melynek segítségével rákapcsolódhattam a megfigyeltem kamerájára. Egy ismeretlen helyen ült, a szabadban, egészen közel volt hajolva a képernyőhöz, szőke haját lágyan fújta a szél, szemei pedig csak úgy csillogtak… Mintha egy kis halvány mosoly játszott volna a szája sarkán. Kíváncsian nyitottam meg a képernyőképét, egy üres word-dokumentum volt megnyitva, gyorsan kezdett gépelni.

„Hoseok… Hihetetlen vagy. Ha ezt most látod… Köszönöm <3”

Akkorát dobbant a szívem, mint még soha, hirtelen nem is jutott eszembe, hogy ezt most miért mondhatja, de aztán boldogan felkuncogva néztem, hogy egy hatalmasat beleharap az ízletesnek tűnő pizzaszeletbe. Édesem… Azok a hálás szemek… Megremegve nyúltam a telefonomért, az ajkaimat összeszorítva hezitáltam. Mindenféleképpen írni szerettem volna neki, de… Nem tudtam, hogy mit. Végül egy kacsintó emoticon és egy szív mellett döntöttem, de mielőtt rányomhattam volna a küldés gombra, kopogtak az ajtómon. Sietve zártam le a mobilomat, hátrakaptam a fejem. Ekkorra már két szigorú tekintetű, öltönyös férfi állt az ajtómban, akiket ezelőtt még sosem láttam.

- Uram, velünk kell jönnie. Találtunk valami furcsaságot önnel kapcsolatosan.