Mintha megállt volna az idő, ahogy megnyikkanni sem tudtam. Töretlenül álltam tekintetét, majd a körülbelül húsz másodperces rövidzárlat után kínomban nevetve hajtottam le a fejemet, de Minhyuk hamarabb nyitotta szólásra ajkait, mint én.

- Azt mondtad, nem tudsz semmit az üzenetekről. Ne nézz hülyének, jó? – szusszant fel haragosan, amire újra ráemeltem a tekintetemet.

- Hát… - kezdtem volna bele valamiféle kusza magyarázkodásba, de beszélgetőpartnerem ismét félbeszakított.

- Komolyan… Ki a franc vagy te? És mégis mi dolgod van velem? Pont velem? Én inkább… Azt se fogom mostantól elhinni neked, amit kérdezel – kezdte kicsit fennhangon, de aztán összefont karokkal csóválta a fejét, őszinte lenézéssel. Hm… Erre muszáj volt elmosolyodnom.

- Hogy ki vagyok? Az ügynököd. Mindent hallok, mindent látok, mindig tudom mit csinálsz – mondtam el neki az igazságot, kicsit eltúlozva ugyan, szemrebbenés nélkül, úgy, mintha a legabszurdabb hazugság lenne, de maga a beszédhelyzet miatt akaratom ellenére is elnevettem magam.

- Na persze. Ennél realisztikusabb koholmányt is kitalálhattál volna – forgatta a szemeit, majd egyszerűen hátat fordított nekem. – A ruháknál leszek – jelentette ki komoly hangon, közben már el is indult az egyik soron.

Sztoikus nyugalommal néztem csinos alakja után, majd miután eltűnt látószögemből, illetve teljesen elhalkult csoszogása, egy kosár magamhoz vétele után én is elindultam egy másik irányba. A gondolataimba mélyedve járkáltam a sok-sok polc között, egyszer megálltam, hogy ellenőrizzem, mennyi az egyenleg a bankszámlámon. Mivel már nem terveztem túl sok időt ebben a városban tölteni, vettem egy kis kalóriaszegény nassolnivalót, ásványvizet, utolsó úticélom pedig a ruhás részleg volt. Szükségem volt egy pár alsóneműre és zoknikra is, aztán elkezdtem keresni a hipermarket legszebb darabját. Vagyis Minhyukot. Tekintve, hogy azt mondta, itt lesz, összeszorított ajkakkal jártam körbe a helyet, szemeimmel keresve szőke haját, de nem találtam sehol. Összeráncolt szemöldökökkel indultam meg a bejárat irányába, hátha ott vár, de körülbelül félúton lehettem, amikor meghallottam édes hangját.

- Lee Hoseok! - erősödött fel jellegzetes csoszogásának hangja, amire hátra is néztem rá a vállam fölött. Teli voltak a kezei…

- Minek az neked? – fordultam felé teljesen, kérdő tekintettel néztem rá, ő már sietve el is kezdte bepakolni a kosárba a kisméretű vásznakat, ecseteket, festékeket, az sem érdekelte, hogy már majd’ kitépte a kezeim közül.

- Süt rólad, hogy sok pénzed van, úgyhogy gondolom nem mész csődbe, ha ezeket megveszed nekem – pillantott fel szemeimbe, de… Olyan furcsa érzésem volt. Mintha képtelen lettem volna azt mondani neki, hogy szépen tegyen vissza mindent…

- Hát… Szerintem nem lesz gond – bólintottam kicsit bizonytalanul, stabilabban fogva a kosár fogóját, ahogy elrendezte a benne lévő dolgokat.

- Ez a minimum, miután elraboltál az otthonomból és smsben zaklattál – pislogott rám nagyokat. Istenem ez a srác…

- Kicsit halkabban, ha kérhetem – köszörültem meg a torkomat, karjára fogva, ahogy mondatára kaptunk pár furcsa tekintetet a mellettünk elhaladó középkorú pártól. – Látom alsónadrágot és pár ruhadarabot is hoztál. Add csak – tettem a megvásárolni szándékolt áruk tetejére, majd igyekeztem viszonylag higgadtan odahúzni őt a kasszához.

Amíg várakoztunk, hogy sorra kerüljünk, el sem engedtem vékonyka felkarját, akármikor szólásra nyitotta volna ajkait, szorosabban fogtam. Az kéne még, hogy valaki más hívja rám a rendőrséget… Akkor nem csak az NIS ellen elkövetett bűncselekményeim miatt csuknának a rácsok mögé…

Elég lassan haladt a sor, már vagy öt perce ott ácsorogtunk teljes csendben, amikor Minhyuk fülemhez hajolt, de olyan közel, hogy az egész testem beleborzongott. Kegyetlen dolgokat művel velem, amikor ennyire közel van hozzám…

- Kamugép – suttogta egy kis hatásszünet után. Én... Nem bírtam visszafogni. Ebben a helyzetben annyira elképesztően komikus hatást keltett ez a megszólalás, főleg úgy, hogy fogalmam sem volt mire mondhatta így hirtelen, csak halkan felkuncogtam.

- Mert? – csúsztattam végig kezemet hátacskáján, hogy átkarolhassam vállát, így még közelebb húzva magamhoz.

- Azt mondtad, nem vagy bűnöző. Most pedig mégis annyira rettegsz, hogy lebuktatlak, hogy megszólalnom sem szabad. Te pedig szinte remegsz. Kezdelek megsajnálni – mormolta halkan, de már hangjában nem csak a gúnyosságot, szánakozást, hanem játékosságot is véltem felfedezni. Miért is vonzott ennyire, hogy így beszélt velem…?

- Jól van már, elég lesz – mordultam fel halkan, majd egy halvány mosollyal csúsztattam lejjebb kezemet. Derekán lassan végigsimítva kötöttem ki farzsebénél, innen pedig egy egyszerű mozdulattal vettem ki mobilját, hogy biztonsági okokból újra én vigyázzak rá.

Már nem is akadt ki a dolgon, elbambulva nézett maga elé, az arca pedig egészen rózsaszínes árnyalatot vett fel. Talán… Túlzásba estem volna az előbb az érintéseimmel? Bocsánatkérő szemekkel néztem rá, de nem is lett volna ideje reagálni rá, hisz végre sorra kerültünk.

Fizetés után együtt sétáltunk vissza a parkolóba, a szatyrokat bedobtam a hátsóülésre, majd miután helyet foglaltam a volán mögött, elővettem telefonomat. Hát igen. Már körülbelül csak 20 ezer won maradt a számlámon… Pont a "kiruccanás" előtt fizettem ki a lakbért... Halkan sóhajtva indítottam be a motort, a GPS beállítása után pedig el is indultunk vissza a szállodába.

- Így ma biztosan nem lesz velem gondod – kezdte ezzel a kis szőkeség, amint beléptünk a szobánk ajtaján, majd kapkodva kezdte felbontani az ecseteket és a festékeket.

- Rendben van – nevettem halkan, de most úgy éreztem kárpótolnom kell őt a hülyeségeim miatt, így egy szavára már ugrottam is, kértem egy poharat a hotel recepcióján, majd fel is vittem neki, megtöltöttem vízzel.

És hogy ezután mi történt? Én az ágyamon ültem, Minhyuk ezúttal most a sajátján, elrendezgette a felszereléseit, majd mivel olyan készletet vett, amihez járt ceruza is, elkezdett vázlatrajzot készíteni. Milyen elképesztően aranyos és egyben lélegzetelállító volt, ahogy végre láthattam őt testközelből alkotni… Egy ideig csak végigkövettem tekintetemmel minden egyes mozdulatát, de aztán hátamat a háttámlának támasztva vettem elő a kicsi művészem telefonját. Most úgyis mással volt elfoglalva.

Gond nélkül fel tudtam oldani a képernyőjét, rögtön rányomtam az üzeneteire. Én… Sokszor éreztem már bűntudatot a hivatásom miatt, most ezellenére is úgy vártam, hogy kézbesítésre kerüljenek a legutóbb neki címzett üzenetek, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna. Pedig… Ha látná, hogy most éppen mire készülök, valószínűleg az ecsetjeivel szúrna le engem. Haha.

Igyekeztem a lehető legtermészetesebben viselkedni, akkor sem mutattam bármiféle feszültséget, amikor felugrott az üzenetlista tetejére Kim tanár úr. Kissé elképedve néztem, hogy milyen sok olvasatlan írást jelzett az alkalmazás, hezitálás nélkül nyomtam rá. A kedves professzor több üzeneten keresztül kérdezgette, hogy hol van már, miért nem megy el a találkozóra, hívta is, legalább háromszor. Már komolyan kezdett felfordulni a gyomrom, ahogy elkezdtem a korábbi üzeneteikhez görgetni. Egyszerűen… Képtelen voltam elfogadni, hogy az a Minhyuk, aki kicsit sem gátlásosan flörtölt a tanárával, az ugyanaz, aki most angyalian festeget mellettem. Nem is akartam többet látni, éppen már készültem kikapcsolni a mobilt, amikor „éppen most” jelzővel ellátott üzenetértesítők jelentek meg. Changkyun volt az…

„Végre elérhető vagy! Nagyon aggódok, minden oké?”

Néhány másodpercig hezitáltam, hogy inkább hagyjam, hogy beszéljenek pár szót, de… Nem akartam kockáztatni, így egyszerűen lezártam a képernyőt, a készüléket visszacsúsztattam zsebembe. Ezután inkább a saját magánéletemmel kezdtem foglalkozni, tekintve, hogy nekem is volt egy csomó olvasatlan üzenetem. Anya is írt, hogy reggel be akart ugrani, de már biztosan dolgozni voltam, illetve a fiúk is beszélgettek a csoportchatben. És persze… Jooheon privátban is hagyott pár sort. Automatikusan az ő nevére nyomtam rá, ahogy pedig betöltődött, amit írt, egy kis mosollyal olvastam el szavait.

„Hyung… Nem tudom, hogy mibe keveredtél, de azt hiszem sejtem, hogy mi állhat a háttérben. Csak szeretném, ha tudnád, hogy én nem foglak beköpni a vezetőségnél, és… Csupán tudni szeretném, hogy jól vagy-e. Vigyázz magadra Hojjang, remélem hamarosan találkozhatunk” – írta, amire rögtön el is kezdtem választ fogalmazni.

„Mindent köszönök. Hamarosan újra együtt lesz a csapat. Megígérem!” – küldtem is el, majd egy alig hallható szusszanással néztem fel a plafonra.

Egyre több „minden rendben lesz” ígéretet teszek… Amikor félek, ez nem lesz így. Amit tettem, az nem helyes, talán meg is érdemelném, hogy megbüntessenek érte… Mivel nem volt jobb dolgom, az oldalamra fordulva néztem a csendben dolgozgató Minhyukot. Már egészen betöltötte a szobát a festékek illata, így lassan tápászkodtam fel a matracról, hogy kinyissam pár percre az ablakot.

- Olyan szép idő van, remélem nem gond, ha kicsit szellőztetek – mosolyogtam rá, már a nyílászárók kilincseit fogva, amire felkapta a fejét. Már megint úgy nézett, mint aki elámult valamin…

- Van egy ötletem. – szólalt meg hirtelen, majd mintha szégyenlőssé vált volna, lesütött szemekkel cserélte ki a vásznat a másik teljesen üresre. – Készíthetek rólad egy festményt? Megihlettél – vigyorgott rám olyan gyermeki izgatottsággal. Első reakcióként meglepődtem ugyan, de mivel egyébként is unatkoztam, úgy tűnt, hogy ez kellemes időtöltés lesz.

- Mintha egy teljesen másik személy lennél, ha ecset kerül a kezedbe… - kuncogtam halkan, miközben beleegyezésem jeléül leültem az ágy végébe, az alkotóval szemben.

- Oké, de… - mondta elnyújtottan, a vászonnal és a ceruzával a kezében – Felsőt le – mutatott rajtam végig a vázlatrajzoló eszköz végével, amire már csak hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Szóval erre ment ki a játék… Szavak nélkül bújtam ki fekete hosszúujjúmból, majd csak tanácstalanul néztem rá. Ötletem sem volt, hogy most mit kéne tennem, sosem álltam még modellt egy alkotáshoz sem… - Hmm… Cseréljünk helyet. És akkor neki tudsz dőlni a támlának – kezdte is sietve átpakolni a cuccait, majd miután én felálltam, ő leült az ágy végébe, én pedig úgy tettem, ahogy kérte.

- És most? – nevettem halkan, zavaromban, de közben felhúztam egyik lábamat, hogy letámaszthassam talpamat, kezeimet pedig csak magam mellett pihentettem a párnán.

- Így jó! – szólt rám rögtön, amint meglátta a megfelelő pozíciót, majd pironkodva kezdett rajzolni.

Én… Levegőt sem mertem venni, annyira nem akartam őt megzavarni, csak nagy időközönként pislogva néztem konctárlós arcát. Ami… Nem mellesleg igazán piros árnyalatot vett fel. Ezekben a pillanatokban… Az jutott eszembe, amikor még explicitebb képeket készített, mondjuk azokat referencia nélkül… Kinéztem belőle, hogy hamarosan arra is megkér, hogy csípőtől  lefelé is vetkőzzek. Hehe.

Hosszú percek teltek el, nem mondhatnám, hogy kényelmetlen volt így, de figyelembe véve, hogy sosem csináltam még ilyet ezelőtt, attól tartottam, hogy a legapróbb mozdulattal is kizökkentem a művészt, így kezdtem kicsit elgémberedni.

- Nyugodtan ellazíthatod a vállaidat – somolygott fel sem pillantva rám, közben pedig a nyitott ablakon beszökött egy kellemes tavaszi szellő, meglengette Minhyuk puha tincseit. Nagyon… Varázslatos volt.

- Hogy haladsz? – kérdeztem rá egy kis vigyorral, leeresztve vállaimat, erre rögtön felém mutatta a vásznat. Azta… Nagyon pontosan meg tudta rajzolni a vonalaimat, az arcvonásaimat is, habár a kifeszített vászon csak írólap nagyságú volt.

- Nagyon tehetséges vagy. Komolyan, az én agyammal nagyon nehéz ezt felfogni, hogy hogyan vagy rá képes – beszéltem őszinte csodálattal a hangomban.

- Néha nagyon kiakaszt, amiket mondasz, de most nagyon boldoggá tettél ezzel a bókkal – bújt el szinte a vászon mögé, de… Ez az információ pedig engem tett ugyanolyanná.

- Igaz, hogy szerinted kamugép vagyok, de azért remélem tényleg elhitted, amit most mondtam, mert halálosan komolyan gondoltam – vált tekintetem szigorúvá, amire végre most már nem takargatta örömteli vigyorgását.

Az elkövetkezendő egy órában tök jót beszélgettünk, mivel mást úgysem csinálhattam volna, csak hagytam, hogy megállás nélkül dumáljon a festészetről, az alkotás folyamatáról, a festékek minőségéről, sőt, néha még kérdeztem is, érdeklődéssel figyeltem.

- A ruhaanyagok ábrázolásában nem vagyok valami jó – kuncogott halkan. Gondoltam, ezt most csak úgy bármiféle mögöttes tartalom nélkül akarta kijelenteni, de nekem rögtön leesett miért mondja…

- Levegyem? – akasztottam be hüvelykujjamat a nadrágom övtartójába egy játékos mosollyal.

- Nem azért mondtam – lökte meg lábfejemet, ami a legközelebb volt hozzá, jóízűen nevetgélve mártotta bele ecsetét a fekete festékbe. Már megint nagyon elpirult… Kamerán keresztül sosem tűnt ilyen kis szégyenlősnek…

Nem is mondtam erre semmit, csak visszaejtettem kezeimet a párnára, elgondolkodva néztem magam elé. Minden bizonnyal kezdett elmenni az eszem, mert… Csak olyan gondolatok jelentek meg a fejemben, hogy milyen őrjítő lenne, ha most inkább ideülne az ölembe, és… Közelebb kerülnénk egymáshoz. Amióta „ismerem” őt, természetesen nem ez volt az első alkalom, hogy így fantáziáltam róla, de ez most más volt így, hogy itt ült tőlem másfél méterre…

- Mikor lesz kész? – szólaltam meg hirtelen, kissé rekedtes hangon. Nagyon féltem, hogy pusztán a tudat, hogy itt van velem és feltételezhetően a meztelen testemről ábrándozik, kezdett túlságosan is felforrósítani…

- Két perc és már csak a háttér lesz, de ahhoz már nem kell így maradnod – pillantott fel rám, de szerintem rögtön leesett neki, hogy kényelmetlenül érzem magam, mert mintha lefagyott volna arcáról a mosoly. – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig tartott – köszörülte meg a torkát lesütött szemekkel.

- Jaj, ne aggódj, nincs semmi probléma. Dolgozgass csak nyugodtan – lágyult el tekintetem, majd újabb hosszú csend következett. Láttam ám, hogy mennyivel gyorsabban húzta azokat az ecsetvonásokat…

Valami felfoghatatlanul aranyosnak hatott, hogy mennyire bántotta a dolog, hogy esetleg én már meguntam, pedig elvileg a háta közepére sem kíván… Talán ez a délelőtt jó volt arra, hogy kicsit mégis megkedveljen, hisz… Ha nem is testileg, de lelkileg igazán közelkerültünk egymáshoz. Szerintem jól esett neki, hogy volt valaki, aki meghallgatta őt, sőt, értékes beszélgetést folytattunk arról, ami őt érdekli.

- Kész! – mutatta is felém rögtön, de így… Hogy már festékkel voltak gondosan, részletesen árnyékolva izmaim, még lenyűgözőbb volt az egész. – Remélem tetszik, bár őszintén, nehéz tökéletes másolatot készíteni egy ilyen ugyancsak tökéletes testről… - halkult el egy kicsit a végére. Nem is akartam hinni a füleimnek… Nagyon megdobogtatta a szívemet.

- Oké, ebédután én próbálom meg lefesteni a te tökéletes testedet – viccelődtem vele, miután leesett állal néztem a vásznat. Csak egy másodperccel később esett le, hogy milyen meggondolatlanságot mondtam, már megint…

- Édes istenem… - forgatta a szemét már megint, úgy, ahogy szokta, majd elkezdett összepakolni. Ő is olyan frusztráltnak tűnt…

A délelőtt további részében ebédeltünk a hotel étkezdéjében, bár már tényleg vészesen fogyott a pénzem. Sokat tervezgettem a fejemben, délutánra már világossá vált számomra, hogy holnap muszáj lesz hazaindulnunk. Bár, hogy őszinte legyek, jól éreztem magam itt. Távol a főváros zajától, kettesben Minhyukkal… A közös programunk után igazán úgy tűnt, hogy másképp tekint már rám. Délután a szőkém folytatta a másik megkezdett festményét, én pedig a telefonomban jegyzeteltem. Szerettem volna előre jelentést írni arról, hogy megtudtam, ki volt az a perverz, közveszélyes alak, illetve kicsit kutakodtam is, további bizonyítékok után. Ugyebár mindketten el voltunk foglalva a saját dolgunkkal, de többször is lebuktunk mindketten, hogy egymást néztük, amikor összetalálkozott tekintetünk. Huh… Kicsit mintha izzott volna köztünk a levegő.

Vacsora után odakint még mindig kellemes idő volt, így kitaláltam, hogy menjünk el sétálni. Ez a kis szálloda ugyan a város szélében volt, így viszonylag kevés utcai lámpa világította meg a környéket, de egymás mellett sétálva el is indultunk valamerre. A holdfény és a csillagok alatt, a lágy szélben… Kettesben. Még csak egy perce sem indultunk el, hatalmas, gondterhelt sóhajára odakaptam a fejem.

- Minden rendben? – ráncoltam a szemöldökeimet, de egyelőre nem értem hozzá. Egész nap kicsit távolságtartó volt fizikailag, így nem akartam még morcosabbá tenni.

- Csak… Azon gondolkodtam, hogy… Az mekkora csoda, emberi ésszel felfoghatatlan, hogy egyáltalán mi létezhetünk, hogy létrejött az emberiség, meg minden, amit az évezredek alatt létrehoztunk… Miért is lenne olyan lehetetlen, hogy igaz, amit mondtál… Hogy van a világon ilyen technológia, amivel megfigyelnek minket, egyszerű állampolgárokat. – kezdett el elmélkedni, amit én borzalmasan aranyosnak találtam. – A legnagyobb abszurdum az, hogy az egész világ kialakult valamiből, miért is lenne kitaláció… - fordította fejét az ellenkező irányba.

- Hát… Van benne valami. – mosolyodtam el, megállva egy pillanatra, hogy gyönyörködhessek az esti tájban, illetve a Hold által halványan megvilágított Minhyukban. – Ha akarod, nem hiszed el a szavaimat, ha pedig mégis úgy döntesz, hogy igen, akkor tudd… Én soha nem akarnék neked rosszat – fordultunk egymás felé, és bármit is akartam volna mondani, annyira elvesztem a szemeiben, hogy úgy éreztem, minden megszűnt létezni.

- Hát… Jelenleg azt kívánom, hogy bárcsak sosem találkoztunk volna – mondta ki ezt egyszerűen, ugyanakkor beleremegett még az alsó ajka is. Ez… Kicsit rosszul esett. – És tudod miért? – helyezte tenyereit lágyan a mellkasomra, miközben nem szakította meg a szemkontaktust sem.

- Minhyuk… - szusszantam fel halkan, a szívem pedig majd’ kiugrott a helyéről.

- Azért, mert akkor most nem kéne háborúznom magammal, hogy ne érezzem ezt a kegyetlen vonzalmat ez a kegyetlen férfi iránt – ütött mellkasomra erőtlenül, hangjában zaklatottság hallatszott. Kicsit értetlenül néztem rá, nem volt világos számomra, hogy miről beszél, de mielőtt megkérdezhettem volna, dühtől csillogó szemekkel remegtek meg karjai – Rólad beszélek, Lee Hoseok.