Már vagy tíz perce csak csökkentett levegővételszámmal bámultam a monitoromat, és a rajzolgató Minhyukot, amikor telefonom jelzett a zsebemben. Rögtön érte nyúltam, megnéztem, hogy milyen üzenet érkezett, de csak a srácok írtak a csoportchatbe. Elmosolyodva olvastam vissza a bolondos üzenetváltást, majd küldtem egy szelfit, amivel azt terveztem kimutatni barátaim felé, hogy mennyire fáradt voltam itt az esti műszakban. Persze ők meg mind otthon pihenhettek. Egy kicsit irigykedtem, főleg, amikor Jooheon beküldött egy képet az esti nasijáról és az egy üveg söréről. Még terveztem kommunikálni kollégáimmal, de egy Minhyuk felől érkező zaj kizökkentett. Automatikusan elraktam mobilomat, hogy teljesen a szőkeségre tudjak koncentrálni. Ahogy újra a képernyőre szegeztem tekintetemet, annak lehettem a szemtanúja, hogy morcos arccal egyre erőteljesebb vonalakat húzott a papírra, majd nemes egyszerűséggel összegyűrte a papírt, amin már olyan sokat dolgozott, elhajította a szoba egyik sarkába. Kínlódva, halk nyöszörgések közben nyúzta arcát, a hátára fordulva, majd teljesen az ellenkezője történt annak, amire számítottam. Azt hittem, hogy akkor hagyja a fenébe az egészet, de nem. Elővett egy újabb lapot, elölről kezdte. Kíváncsian figyeltem, hogy ezúttal mire jut, úgy tűnt, hogy most teljesen a feladatra koncentrált. Időközben helyezkedett, az egyik bálnaplüssét ölelve folytatta a munkát, majd újra énekelgetni kezdett. Gondoltam… Nem lehet belőle baj, ha néhány percre eltűnök, így sietve indultam le az aulába. Összetalálkoztam pár gyűrött képű, éjszakai műszakos kollégával, valamelyest jót tett a lelkemnek látni, hogy nem vagyok egyedül. Ezelőtt sosem kellett ilyenkor bent lennem, tekintve, hogy Kim asszony ilyenkor már régen aludt. Magamban kicsit morgolódva, egy gőzölgő citromos teával lépcsőztem fel az irodám folyosójára. Miért pont egy egyetemistát kellett kifognom, aki ráadásul a tipikus halogatós fajta? Ha most már minden egyes nap itt kell ülnöm azért, mert neki csak ilyenkor van kedve a tanulmányaival foglalkozni, akkor… Esküszöm, hogy megszegem a szabályokat, felveszem vele a kapcsolatot, és jól… Na jó, nem verném meg, még játékosan sem. Olyan kis törékeny… Mint egy ártatlan kismacska…

A fejemet csóválva léptem át dolgozószobám küszöbét, újra helyet foglaltam a számítógép előtt, Minhyuk pedig úgy nézett ki, mint aki egészen lenyugodott, higgadtan készítgette a beadandóját, szemmel láthatóan élvezte az érzelmes dalt is, ami éppen következett a lejátszási listájában. Lassan kezdtem kortyolgatni a forró italt, közben Minhyuk dúdolgatása mellett egy másik zaj is betöltötte a teret. Eleredt az eső. Csendesen zuhogott, igazán idillivé vált a hangulat. Őszintén szólva… Sosem voltak még ilyen őrült gondolataim, de annyira hívogató volt a kamera túlvégén lévő szőke meleg, vastag takarója, az a sok párna… Csak egy pillanatra, de tényleg megfordult a fejemben, hogy milyen jó lenne bebújni mellé, nézni, hogy mit alkot, közben beszélgetni, persze csak ha nem zavarja. Nagyon-nagyon furcsa volt, hogy még csak egy fél órája „ismertem meg”, de annyira olyannak tűnt már most, mint akivel szívesen töltenék együtt időt. Meg is sajnáltam egy kicsit, ahogy ott ügyetlenkedett…

Teltek a percek, órák. Megfigyelendő alanyom még mindig szorgosan próbálta behozni a lemaradást, láthatóan egyre fogyott motivációja, arca kezdett fáradttá válni. Nem volt ezzel egyedül. Hajnali negyed egy volt, amikor már nem bírtam tovább, muszáj volt felállnom a székemből, annyira beállt még a derekam is. Minhyuk éppen ekkor tápászkodott fel helyéről, halk léptekkel hagyta el szobáját. Hamarosan visszatért, éppen pizsamanadrágját igazítgatta, ebből levontam a következtetést, hogy valószínűleg mosdószünetet tartott. Ezután pár percig ügyködött a rajzfelszereléseivel, pont olyan szögben emelte fel azt a bizonyos papírt, hogy láthattam a rajzát. Azta… Enyhén leesett állal néztem a gyönyörűen kidolgozott bálnákat ábrázoló rajzot. Milyen tehetséges… Egy ellágyult mosollyal támasztottam meg arcomat tenyeremen, ebben a pozícióban követtem végig a folyamatot, ahogy elhelyezkedett alváshoz.

- Szép álmokat, Minhyuk – suttogtam, mielőtt lekapcsolta volna a laptopot, majd amint eltűnt a jel a két gép között, írtam egy jelentést a főnökhelyettesnek.

Mivel így nem volt több feladatom, végre elindulhattam haza az első éjszakai műszakom után. Kocogva tettem meg az NIS főbejárata és az autóm közötti távolságot, esernyő híján, majd felsóhajtva ültem be a volán mögé. A hideg eső hatására úgy éreztem, hogy mindjárt megfagyok, így feltekertem a fűtést, a rádió bekapcsolása után pedig útra keltem. Ilyenkor már elég simán lehetett közlekedni, hajnali fél egy múlt hét perccel, amikor picit megázva beestem a lakásom ajtaján. Vettem egy gyors, forró zuhanyt, fogat mostam, majd egy szál törölközőben ballagtam át a hálószobámba. Felvettem egy sötétszürke alsónadrágot, aztán a telefonommal a kezemben bújtam be takaróm alá, teljesen elnyújtózva. Hosszú volt ez a mai nap… De ahogy visszagondoltam rá, végül is… Nagyon jól éreztem magam. Nem tudom hogyan csinálta, de ez a kis szöszi egészen beköltözött a fejembe. Azt hiszem… Szerencsés vagyok, amiért megkaptam őt. Egy nagyszerű, értékes embernek tűnik. Elalvás előtt is ő volt az utolsó gondolatom; az, hogy mennyire várom, hogy minél több dolgot megismerhessek vele kapcsolatosan.

Csupán hat órával később, reggel hétkor szólt az ébresztőm. Borzasztóan utáltam ébresztőórára kelni… Talán ez lenne az egyik indokom, ha valaki megkérdezné tőlem, hogy miért nem szeretek egyedül élni. Nehézkesen indultam neki a mai napnak, nem lett volna rá szükség, de mégis vettem egy reggeli, frissítő zuhanyt, megborotválkoztam, majd reggeli után felhívtam barátomat, Hyunwoot.

- Jó reggelt! – köszöntöttem egy mosollyal az arcomon, bár ő ezt nem láthatta.

- Neked is, Hoseok. Mi újság? – válaszolt, de hallatszott, hogy közben gépelt valamit a számítógépen, tehát gondoltam, hogy ő már bent van az irodában.

- Minden oké, nemsoká megyek. Arra gondoltam, hogy délelőtt elmehetnénk edzeni, ha lesz szünetünk – vetettem fel az ötletemet, miközben el is kezdtem bepakolni az edzőruháimat a táskámba.

- Rendben. Szerintem Kihyun is jön majd – egyezett bele egy-két pillanat csönd után. – Majd nemsoká hazaugrok a cuccaimért. – tette még hozzá utólag.

Még beszéltünk pár szót, de utána sietve trappoltam le a lépcsőn, következő úticélom pedig a központunk volt. Amilyen szenvedve indult a mai reggel, most annál inkább jókedvű voltam. Az esti esőzés után ma már halványan ugyan, de sütött a nap, az idő pedig frissítően, kellemesen hűvös volt. Már csak három nap van hátra a tavasz első napjáig, és a születésnapomig.

Miután megérkeztem, összefutottam a srácokkal, mind együtt kávéztunk az aulában, majd a saját kis helyiségemben, a magány nyugalmában vártam, hogy Minhyuk laptopja jelet adjon a szoftverünknek. Vajon hánykor fog kezdődni az órája? Már majdnem tízórai idő volt, amikor egyszer csak váratlanul bevillant a kameraképe. Akaratom ellenére is egy széles mosolyra húztam a számat, ahogy megláttam, hogy éppen az órai munkához használja a laptopját. Ma már sokkal másabb volt a kisugárzása. Mintha egy kicsit ki lett volna festve a szeme, ajkai is feltűnően élénkebb színűek voltak, mint az este folyamán. Puhának tűnő szőke tincsei gondosan ki voltak fésülve, egy fehér, laza inget viselt, alatta egy sötétkék garbóval. Már-már kuncogásra késztetett a koncentrálós nézésével, miközben hol a professzort, hol a monitorját nézte. Lehetőségem volt arca minden egyes szegletét jól megvizsgálni, és arra jutottam, hogy… Tökéletes. Akármit is tanulnak azon a szakon, amin ő van, nagyon remélem, Minhyuk képe lesz az illusztrációja a „tökéletes műalkotás” címszónak.

Nem igazán értettem, de büszkeséget éreztem a szívemben, amikor az oktató felszólította őt, ő pedig szinte rögtön, többnyire magabiztosan, de jó választ mondott. Rendesen izgultam érte. Amikor véget ért a gyakorlati órája, akkor kezdődött az én szünetem is.
Megbeszéltük Hyunwooval, hogy a parkolóban találkozunk, szóval miután bezártam az irodám ajtaját, siettem is le a földszintre. Mire kiértem, Hyunwoo, Kihyun és Jooheon a kocsim mellett vártak rám.

- Szóval akkor négyen megyünk? – vigyorodtam el, miközben felnyitottam a csomagtartót, hogy berakhassák a táskáikat az enyém mellé.

- Mindegy hányan megyünk, veled nem lehet tartani a tempót – nevetett Jooheon, amire egy játékos, önelégült mosollyal foglaltam helyet a kormány mögött.

Az edzőterem, ahová járni szoktunk, nincs messze az NIS-től, így hamar odaértünk, a bérletünk felmutatása után mentünk is átöltözni. Megvártuk egymást, amint mindenki elkészült, én a szokásos edzéstervemnek láttam neki, Hyunwoo és Jooheon velem tartottak, Kihyun pedig elfoglalta az egyik futópadot. Ilyenkor, ebédidő előtt elég üres volt a terem, de azért láttunk pár megszokott és pár új arcot is. A kemény erőnléti edzés igazán jót tett a kedvemnek, bár volt egy olyan érzésem, hogy megint izomláz lesz a vége… Barátaimmal beszélgettünk közben, amikor tartottunk pár perc szünetet, meséltem nekik az éjszakai műszakról, illetve nagyon röviden megemlítettem Minhyukot is. Csak annyit mondtam, hogy kaptam egy új személyt, aki miatt valószínűleg sokkal gyakoribbak lesznek az éjszakázások.

Mivel legkésőbb délután fél egyre vissza kellett érnünk, ezért már csak a nyújtógyakorlatokra volt időnk, pedig szívesen tartottunk volna egy rögtönzött fekvőtámasz versenyt is. Kihyun szinte megállás nélkül, sok-sok kilométert lefutott ez idő alatt, teljesen kipirosodva, hangosan szuszogva sétált oda hozzánk, amikor már csak pihengettünk egy padnál. Úgy éreztem, hogy egy picit meghúztam a vállamat, vállkörzéseket csinálva sétáltam vissza az öltözőbe. Egy zuhanyt is vettünk mind, mivel elég eredményes és kiadós volt most az edzés, elegendő időt is hagytunk magunknak, így már ráérősebben öltöztünk vissza. Már csak Kihyunt vártuk, hogy visszajöjjön a zuhanyzóból, amikor pedig mind összepakoltunk, újra útnak indultunk. Az autóút alatt az tűnt fel, hogy az apró termetű barátunk elég szótlan volt, még mindig ki volt vörösödve. Valószínűleg csak a testmozgás miatt volt még mindig, de valamilyen szinten aggódni kezdtem, hogy esetleg nem lett-e rosszul, miután annyi időt eltöltött a futópadon. Hyunwoo adott is neki egy kis vizet.

Amikor visszaértünk a monumentális épülethez, leparkoltam, majd miután röviden elköszöntünk egymástól, újra az irodám felé vettem az irányt. Már kezdtem megéhezni, de úgy döntöttem, hogy először is megnézem, Minhyuk számítógép közelben van-e. Már esküszöm, hogy hiányzott látni…
Jókedvűen, kellemesen fáradt végtagokkal hintáztam a székemben, miközben vártam, hogy történjen valami. Nem hiába vártam én. Hamarosan be is jelentkezett a kis egyetemista, feltételeztem, hogy az intézmény menzájáról tette ezt, ugyanis sok-sok más hallgató látszott a háttérben, a háttérzaj pedig tányérok és evőeszközök csörgéséből, egyszerre történő beszélgetésekből állt. Minhyuk sem volt ám egyedül. Egy kicsit hosszabb, fekete hajú, fiatal srác ült mellette. Az első dolog, ami feltűnt, az a nagyméretű orra volt. Milyen különleges volt az arca… Gyorsan levontam a következtetést, hogy bizony ő volt az, akivel tegnap este telefonon beszélt. Elég közeli barátoknak tűntek, felszabadultan beszélgettek, pont úgy, mintha senki sem hallaná. Mondjuk, azt is hitték, hogy nem hallja senki. A professzorra panaszkodtak, közben az interneten cikkeket olvasgattak.
Milyen aranyos volt a hangszíneik közötti különbség, amikor egymás szavába vágva komolytalanul összevitatkoztak egy vizsgafeladat megoldásán… Hát igen, ezt már pár percnyi ismeretség után is leszűrtem, hogy Minhyuk sokszor nincs a helyzet magaslatán. Hangtalanul elnevetve magam dőltem hátra kényelmesen, tovább nézve a „műsort”. Igazából… Már hangosan megkordult a hasam, annyira éhes voltam, de egyszerűen azt éreztem, hogy nem akarok lemaradni semmiről. Nem igazán tudnám szavakba foglalni, hogy mennyire, de mennyire lenyűgözött a nevetésével, a vigyorgásával. Az első közös pillanatainkkor csak a morcos énjét mutatta meg nekem. Pedig ilyen jól senkinek sem áll a mosolygás, mint neki.

- Hojjang! – hallottam meg egy ismerős hangot az irodám ajtaján kívülről, majd be is nyitott Jooheon, pont úgy, mint tegnap. Annyi különbséggel, hogy most volt a kezében kettő doboz tészta.

- Úristen, a lehető legjobbkor jöttél – szusszantam fel, miközben kicsit helyezkedtem a székemben, hogy a nyikorgása elfedje a gyomrom ürességének jelzését, ami jelenleg kezdett túlzásokba esően hangos lenni az ebéd csomagolása láttán.

Sietve tettem le a tálcára az alkalmazást, illetve a hangot is levettem a felvételről. Egyszerűen csak késztetést éreztem rá, hogy megtartsam csak magamnak. Mármint… Minhyukot.

- Megéreztem, hogy a hyungom éhes – nevetett halkan Jooheon, majd az íróasztalomnak támaszkodva együtt elkezdtünk enni. Még jó meleg volt, így különösen jól esett.

Ebéd után már viszonylag gyorsabban telt az idő, legalábbis én úgy éreztem. Délután is ittam egy kávét, sajnos úgy tűnt, hogy a szöszi ma már nem fog bejelentkezni, így csak múlattam az időt, egyedül. Játszottam a telefonomon, aztán eszembe jutott, hogy egyúttal megírhatom a mai jelentést is, sétálgattam az épületben, zenét hallgattam, még egy sorozatot is elkezdtem nézni, este hat órakor pedig már az otthonom ajtaját zárhattam be magam után, annak reményében, hogy ma már nem megyek sehová. Elvégeztem a házimunkát, takarítgattam, lecseréltem az ágyneműhuzatomat, majd miután átöltöztem kényelmes, itthoni öltözetbe, úgy döntöttem, hogy megjutalmazom magam, megiszom végre azt az alkoholmentes sört, amit tegnap szerettem volna.

A puha plédemmel betakarva magam dőltem le a kanapémra, bekapcsoltam a tévét, de csak háttérzajnak, a kapucnispulcsimba belesüllyedve kezdtem el kortyolgatni a behűtött italt, közben a telefonomat nyomkodtam. Úgy tűnt, hogy ez az este egészen békésre fog sikerülni, egészen addig így is gondoltam, amíg nem érkezett egy bejövő hívás Hyunwootól. Nem szokott csak úgy felhívni… Valami baj van talán?

- Hoseok – szólított meg megremegő hangon. Idegesnek hallatszott.

- Mi történt? – ültem fel rögtön, teljesen elkomolyodva, hevesebben dobogó szívvel vártam, hogy mondjon valamit.

- Kihyun most mondta el, hogy… - kezdett bele halk hangon, majd feszülten szusszant egyet – Az edzőteremben néhány idióta mit művelt vele az öltözőben. Én… Kicsinálom mindet.