Ezt a megszólalását egy hosszabb csend követte, piros arccal fordította el a fejét, én pedig csak tekintetét kerestem, kevés sikerrel. Nem hagyhattam szó nélkül…

- Senki sem kérte, hogy magyarázkodj. Nem kérdeztem az okot, de te elmondtad. Azért mondtad el, hogy tudjak erről. Azért, hogy kezdjek valamit az információval. Szóval, mit vársz most tőlem, Minhyuk? – pislogtam rá nagyokat, de alig bírtam visszafogni a vigyorgásomat. Lehet, hogy ettől most még kínosabban fogja érezni magát, de tényleg nem bírtam ki, hogy ne mutassak rá arra, mennyire egyértelműen viselkedik. Ami valljuk be, kicsit vicces, miután annyira ellenkezik velem.

- Szerintem inkább te vársz valamit tőlem, ha már ezt látod bele a szavaimba – mordult fel egy kicsit, majd felállt az ágyról, belebújt a köntösébe és az ablakhoz sétált. Mintha… Kicsit remegett volna.

- Miért, talán te bánnád a dolgot? – nevettem hangtalanul, miközben én is feltápászkodtam, odalépdeltem mellé, de még csak rá sem néztem. Nem gondoltam ám komolyan… Vagy nem tudom…

Nem szólt semmit. Valójában… Nagyon nyugodalmas, idilli volt, ahogy a meleg szobából néztünk ki a sötét utcára, amit csak a holdfény és egy darab utcai lámpa világított meg. Az útmenti fák leveleit fújta a kicsit felerősödött szél, mindeközben az orromban Minhyuk illatát éreztem.

- Elkérhetném a telefonomat? – sütötte le szemeit, halk hangon beszélve, kezeit letámasztotta az ablak előtti belső párkányra.

- Hmm… Most nem – mosolyodtam el, majd lassan vezettem rá tekintetemet. – Olyan szép esténk van, nem igaz? – tereltem a témát, picit közelebb húzódva hozzá.

- Édes istenem… - sóhajtott fel egy túlzásba vitt gondterhelt sóhajjal – Nagyon korán van még, én a későn alváshoz vagyok hozzászokva. Csak el akartam ütni az időt valamivel. – mondta ezt borzasztóan komoran, valószínűleg duzzogott még az előbbi párbeszédünk miatt.

- Abból úgyis tudom, hogy mi lenne, amint én elaludnék – csóváltam a fejemet, lassan indultam vissza az ágyamhoz.

- Megbízhatsz bennem. Tudod, hogy nem hívnám fel a rendőrséget. – fordult felém hirtelen, nekem viszont muszáj volt kicsit elmosolyodnom.

- Nem arra gondoltam – próbáltam visszafogni halk nevetésemet, majd miután kihajtottam a takarót, lehuppantam, hátamat az ágytámlának támasztottam, onnan néztem őt. Milyen összezavarodott volt a tekintete.

- Hát akkor? – ráncolta szemöldökeit, miközben teljesen felém fordulva ült le az ágyára törökülésben, le sem vette rólam éjsötét szemeit.

Eszem ágában sem volt megválaszolni a kérdését. Ha elmondtam volna a gondolataimat, mármint, hogy pontosan tudom hogyan szokta kielégíteni a vágyait, amikor nincs, aki segítsen neki, akkor esetleg kikövetkeztethetné, hogy mi is az én hivatásom. Egy szemtelen mosollyal az arcomon vettem elő a telefonomat, úgy csináltam, mintha ott sem lenne. Körülbelül egy percen keresztül éreztem még, hogy szuggerál, aztán egy hatalmas sóhajjal dőlt el az oldalára.

- Egyébként… Te a férfiakhoz vonzódsz? Mert ha nem, akkor elég gyanús dolgokat mondtál nekem az imént – szólalt meg hirtelen a hosszú csend után, amivel… Egészen meglepett.

- Én nem szeretném behatárolni magam ilyen téren – vontam vállat, közben azért félszemmel reakcióját figyeltem. Mi volt az a kis játékos mosoly a szája sarkán…?

- Hm, érdekes. – hümmögött fel, majd a hátára fordulva bámulta a plafont – Nem ismerlek, semmit sem tudok rólad, de szerintem sok meleg férfi vágyna egy ilyen pasira, mint amilyen te vagy – mondta ezt olyan ábrándozással a hangjában, mintha… Kicsit magáról beszélt volna. Kezdett zavarba hozni… De volt egy olyan érzésem, hogy ilyen személyes témák felé akarja terelni a beszélgetést. Rendben van, ha így lesz… Én nem fogok ellenkezni.

- Igazán? Még elég tapasztalatlan vagyok, de azt hiszem… Elég hízelgő, ha ezt gondolod – nevettem halkan, félrerakva telefonomat, hogy most már teljesen csak rá tudjak koncentrálni.

- Ah, komolyan? – nézett is rám hatalmas, kíváncsi szemekkel. Most… Olyan másképp csillogtak… - Azt hittem, hogy nincsenek ellenedre az ilyesmi kalandok. – mosolyodott el szélesen, de aztán… Mintha kicsit elámult volna, vagy benne rekedt volna a levegő. Először értetlenül néztem rá, összeráncolt szemöldökökkel pillantottam le magamon. Áh, szóval a kioldódott köntös és az így valamelyest közszemlére tevődött felsőtestem látványa okozta.

- Igazából csak egy „kalandom” volt még – nyeltem egy nagyot, ahogy visszagondoltam arra az éjjelre, úgy éreztem, hogy arcom égni kezdett.

- Úgy látom nagy hatással volt rád – nevetett úgy, mintha éppen rajtam szórakozna. Mondjuk lehet picit bele is pirultam az emlékekbe…

- Nem panaszkodhatok az első alkalmammal kapcsolatosan – vakartam a tarkómat. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam, tekintve, hogy azzal beszéltem erről, aki miatt történt az egész…

- Nekem még nem volt meg az első… Csak ,,más" tevékenységek – vont vállat, de ő teljesen természetesen mondott el információkat erről a témáról.

- Szóval te kinevettél engem, amiért még most is a hatása alatt vagyok az első homoszexuális élményemnek, amikor te még csak annyira sem vagy tapasztalt, mint én? – fontam össze karjaimat, összeszűkített szemekkel, majd egy mosollyal az arcomon méregettem őt végig. – Changkyunnal? – kérdeztem rá egyszerűen, gondolván, hogy most mennyire zavarba fogom hozni, de aztán leesett, hogy már megint hülyeséget csinálok. Ő még egyszersem említette meg a kis barátját, még azt se, hogy létezne, nemhogy a nevét… Rögtön be is húztam a nyakamat.

- Mi van? – ült fel hirtelen, meglepetten pislogott rám – Na jó, már kezdtem elfelejteni, hogy milyen aggasztó és ijesztő ez az egész helyzet, de kösz, most eszembe juttattad – állt fel az ágyáról, odasietett az ablakhoz. Láthatóan felzaklattam ezzel a meggondolatlan megszólalással…

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék ezúttal… Talán csak azért kérdeztem ezt, mert titkon mindig is féltékeny voltam Changkyunra, aztán… Szerettem volna többet megtudni a kettejük kapcsolatáról. Néhány perce már csak ott ácsorgott, egy hangot sem kiadva, szinte meg sem mozdulva, szóval gondoltam kiengesztelem. Vagy legalábbis megpróbálom.

- Ne haragudj, nem akartam rád ijeszteni… De gondolhatod, hogy tudok egy-két dolgot, ha a tanár uras terveidre is rájöttem… Csak annyit tudok ígérni neked, hogy nem akarok neked semmi rosszat, épp ellenkezőleg. – közelítettem meg őt lassan, mögé állva gyengéden helyeztem tenyereimet felkarjaira. Ekkor érintésem alatt megreszketett, válaszát pedig megelőzte egy hatalmas szipogás. Jaj ne…

- Haza akarok menni! – emelte fel a hangját egy kicsit, de zokogásban végződtek szavai. Istenem… Millió darabra tört a szívem…

- Ne sírj, Minhyuk-ah! Mondtam, hogy minden rendben lesz, nem? Bízz bennem… - fordítottam szembe magammal, és gondolkodás nélkül megtettem azt, amiről már olyan sokat álmodoztam.

A karjaim közé zártam a sírástól rázkódó törékeny testet. Puha haját simogatva fontam dereka köré másik kezemet, és bár volt pár erőtlen szabadulási kísérlete, hagyta, hogy egy ölelésbe vonjam. Azt hiszem… Örökre belevésődött az agyamba az az arc… És miattam sírt ennyire. Mondjuk még mindig jobb, mintha azért tenné ugyanezt, mert a tanár úr elvette a becsületét…

- Gyere… - suttogtam arcomat halántékához nyomva, majd odalépdeltem az ágyamhoz, vele együtt nyúltam el a matracon, fejecskéjét mellkasomhoz öleltem. Így hallgathatta, hogy milyen hevesen dobogott a szívem… Leginkább a közelsége miatt, másrészt pedig azért, mert még mindig hihetetlen volt, hogy itt van velem.

Már vagy tíz perce feküdtünk így, egyre kevesebbszer hüppögött vagy szipogott fel, halkan szuszogva pihentette kobakját rajtam, kezét is mellkasomra ejtette, én pedig a plafont bámulva cirógattam szőke tincseit. Most… Sok időm volt gondolkodni, és… Próbáltam valami kiutat keresni ebből az egészből. Az NIS-nek hatalmas, kiterjedt hálózata van, az általunk használt technológiáknak köszönhetően valószínűleg már tudják, hogy nem vagyok a városban. Ugye… Amikor megláttam a kapucnis alakot Minhyuk ablakában, jelentettem az esetet a vezetőségnél, ők pedig csendes megfigyelőkké váltak. Sajnos, nagy a valószínűsége, hogy akár több ügynök is megfigyelés alatt tartotta a környéket. Esetleg akkor úszhatom meg a büntetést, a bírósági ügyet, ha… Az újabb kibertámadás miatt Minhyuk eltulajdonításának a felvétele örökre a süllyesztőbe került. Ahogy ezt végiggondoltam, én is megnyugodtam.

- Hoseok… - szólalt meg elhaló hangon most először jó hosszú idő után – Ha már ennyi mindent tudsz rólam, biztosan tisztában vagy vele, hogy milyen szörnyűségek történtek velem az utóbbi hetekben… Azok a hátborzongató üzenetek, még az instagram profilomon is megjelentek kétes kilétű személyek… Nem is tudom, hogy hogyan tudtam olyan nyugodtan élni a mindennapjaimat. Gondolhattam volna, hogy előbb-utóbb bajom esik… - mormolta halkan, miközben a köntösből kilátszódó mellkasomon kis köröket írt le mutatóujjának a hegyével. Kegyetlenül libabőrös lettem…

- Hát… Annyit tudok, hogy mindez Kim tanár úr miatt történt… - szusszantam egy nagyot. Végül is nem hazudtam, csak nem mondtam el az igazságot. Borzasztóan bűntudatos lettem, hisz… Én ijesztettem rá egyedül. Attól nem fél egyáltalán, akitől a legjobban kéne…

- De ugye… Ha hazamegyünk, vége lesz ennek a rémálomnak? – emelte fel rá kisírt gyöngyszemeit, amire akaratom ellenére is arcára csúsztattam felmelegedett tenyeremet, megtöröltem könnyáztatta bőrét.

- Vége lesz. Megígérem. Ha a szabadságom is múlik rajta, akkor is véget vetek ennek – mormoltam halkan, nyugtatóan, közben haját simogattam.

- Köszönöm – csuklott el a hangja, majd visszaejtette fejét, de ezúttal most a vállamra.

Nem volt mit mondanom neki, így csak csendesen zongoráztam végig ujjaimmal gerince vonalán, újra és újra, egészen addig, amíg egyenletes szuszogást nem hallottam meg Minhyuk felől. Ez most komoly? Egy halvány vigyorral az arcomon igyekeztem elérni az éjjeliszekrényen lévő lámpa kapcsolóját, amint pedig teljes sötétség lett a szobában, a takarót egykézzel szenvedtem magunkra.

Hogy beájult… Szegénykémnek biztosan mentálisan és fizikailag is megterhelő volt a mai nap, aztán még szerintem a feje is megfájdult a sok sírástól. De… Valami elképesztő büszkeséget éreztem, amiért el tudtam érni, hogy eléggé biztonságban érezze magát a karjaimban ahhoz, hogy elaludjon. Édesem… Ragaszkodóan öleltem magamhoz egész éjjel, bár én kicsit felületesebben szunyókáltam, hogy vigyázhassam Minhyuk álmát.

Reggel, amikor kinyitottam szemeimet, látásom kitisztult, a halvány napsütésből arra következtettem, hogy még elég korán lehet. Az a kellemes nyomás a mellkasomon, az a testhő, ami pluszban melegített, arra késztetett, hogy egy széles mosollyal indítsam a napot. Ma… Még itt leszünk, holnap pedig… Hazaindulunk. Otthon meg… Lesz, ami lesz. Igyekeztem óvatosan lerakni őt magam mellé, hogy kimászhassak az ágyból, jól betakargattam a mélyen alvó angyalkát, majd szinte futólépésben siettem a fürdőszobába. A most szuper gyors reggeli rutinom után a tegnapi ruháimat magamra véve settenkedtem ki a szobából, utam az étkező felé vezetett. Kikértem két tálca reggelit, azzal egyensúlyoztam fel az első emeletre. Amikor beléptem, Minhyuk még mindig az álmok földjén kalandozott, így óvatosan cirógattam meg arcát.

- Minhyuk-ah… Jó reggelt – szólaltam meg lágy hangon, teljes tenyérrel simogatva hátacskáját. Hogy elnyomta az arcát a párna… Hangtalanul nevetve ültem le az ágy szélére, bele is haraptam a reggeliként felszolgált vajas kiflibe.

- Neked is… - motyogta ezt úgy, hogy a fejére húzta a takarót, de aztán előbújt.

Annyiszor láttam már őt így kamerán keresztül, de… Ez a rendezetlen frizura, az álmos szemei… Élőben még lélegzetelállítóbb volt. Kicsit nehezen indult most neki reggel, mint kiderült, nem is emlékezett rá, hogy hogyan aludt el az este. Milyen elképesztően aranyos volt…

Miután együtt megreggeliztünk, ő is elfoglalta a fürdőt, amíg egyedül voltam, a telefonomat magamhoz véve kezdtem keresni valami bevásárlóközpontot a közelben. Talán… Szükségünk lenne pár holmira még a mai napra… Biztosan élvezné Minhyuk is, ha kicsit elmennénk vásárolni. Miután kinéztem a kiruccanás célpontját, írtam egy üzenetet barátaimnak.

„Jó reggelt! Mi a helyzet? Ma már mentek dolgozni?” – küldtem is el. Tudom-tudom, ez gonosz dolog, de imádkoztam magamban, hogy még ne hárítsák el a kibertámadás okozta problémákat. Bár… Múltkor sokkal enyhébb volt, akkor is hetekig tartott…

Még elég korán volt, így nem is nézték meg a chatet, le is vontam a következtetést, hogy valószínűleg ma nincs munka, tehát addig alszanak, amíg csak szeretnének. Egy megkönnyebbült, de egyébként kissé indokolatlan mosollyal az arcomon bambultam el, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja. Szeretem, amikor ilyen kis természetes, ma nem tudta kisminkelni magát. Hehe.

- Legalább az ajakbalzsamomat hagyhattad volna, hogy elrakjam – görbítette le a száját, miközben szép kezeivel gondosan összehajtotta a köntösét és a pólómat.

- Még cipőd sincs, nehogy már ilyen elvárásaid legyenek – nevettem fel, majd belebújtam a dzsekimbe, a telefonjainkat a zsebekbe csúsztattam.

- Hová készülsz? – emelte fel rám tekintetét az ágyam igazítgatása közben. Vagyis… Mondhatom úgy, hogy az ágyunk?

- Vásárolni. Pár alapvető holmira még szükségünk van. Bár terveim szerint holnap vagy legkésőbb holnapután hazatérünk. – mosolyogtam rá, majd biccentettem neki, hogy kövessen.

Sietve, kicsit ügyetlenkedve csúsztatta lábfejeit a papucsaimba, majd mellém lépdelt. A parkolóba vezetett utunk, Minhyuk most már az anyósülésen foglalt helyet, ahogy autóval mentünk el a bevásárlóközpont közelébe. Kicsit távolabb parkoltam, hisz olyan frissítő, tavaszi reggel volt, azt gondoltam, jól fog esni nekünk egy kis séta. Most… Olyan gondtalannak tűnt minden, ahogy a halvány napfényben, távol a szöuli szmogos, fullasztó levegőtől, ráérősen ballagtunk az úticélunk felé. Nem is tudom, hogy hogyan történt, de ebben a felhőtlen nyugodtságban… Gyengéden megragadtam Minhyuk kezét, lágyan összefontam ujjainkat, karjainkat játékosan lóbálva folytattuk utunkat. Ő sem bánta, esetleg kicsit furcsállta, de aztán ő is önfeledten kacagott velem. Azt hiszem… Jó hatással volt rá az együttalvás…

Amikor megérkeztünk a bevásárlóközpontba, egy hipermarket felé vettük az irányt, közvetlenül a bejárat mellett karjánál fogva húztam vissza magamhoz, mielőtt elindult volna szétnézni.

- Figyelj, most odaadom a telefonodat, de csakis azért, hogyha nem találjuk egymást, akkor tudjunk kommunikálni. Te tudod, hogy mire van szükséged, így nyugodtan kettéválhatunk. Csak… Ne akarj megszökni tőlem – vettem fel vele a szemkontaktust, lebiggyesztett alsó ajakkal.

- Nem fogok bepróbálkozni semmivel – bólintott, szóval bizalmam zálogaként oda is csúsztattam kezébe a mobilját. – Lediktálom a számomat – mosolyogott rám.

- Rendben – vettem elő a saját telefonomat, alaposan leellenőriztük többször is, hogy jól írtam-e be a számsort, majd meg is csörgettem, de… A kijelzőjén semmi sem jelent meg.

Kérdő tekinteteink találkoztak, néhány másodperc múlva pedig felvillant a képernyőn, hogy általa letiltott szám hívja őt éppen. Ebben a pillanatban elhűltem, de szerintem Minhyuk is lefagyott egy kicsit, hisz… Tudta jól, hogy ez mit jelent. Na, szépen lebuktattam magam, hogy én írtam a számára „hátborzongató” üzeneteket… Láttam, hogy megint megváltozott a szemeinek a csillogása, most olyan… Dühösnek tűnt. Felváltva bámultuk a tárcsázási képernyőt és egymást.

- Hát ez… Furcsa… - szólaltam meg kicsit magasabb hangon, próbáltam menteni a menthetőt, de… Nem hinném, hogy sikerrel jártam.

- Lee Hoseok, te megrögzött hazudozó – szűkítette össze a szemeit.

Pedig már bíztam benne, hogy megkedvelt, de… Most mindent elrontottam.