Érzékeltem, hogy valószínűleg kínosan érezte magát a megszólalása után, így én sem erőltettem, hogy beszélgessünk, leginkább azért, mert szerettem volna rendbe tenni a gondolatokat a fejemben. Tehát… Az NIS elég nagy bajban van jelen pillanatban, de én otthagytam mindent, hogy megszegjem a munkaszerződésemet, illetve a törvényt is, ha ez nem lenne elég, konkrétan elraboltam Minhyukot, de fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. A dolgok… Nem alakulnak valami csodásan, de… Egyszer minden rossz véget ér, ahogy pedig mondani szokták, minden borzalom után történni fog valami jó.
Már körülbelül tíz perce csak csendben ültünk, én igyekeztem az útra, a forgalomra koncentrálni, közben a GPS-en figyeltem, hogy éppen merre járunk most. Talán… Annyira mégsem kéne messzire mennünk, Szöul hatalmas város, amíg ki nem találok valamit, meghúzhatjuk magunkat egy külvárosi hotelben. Ahogy erre gondoltam, rögtön az jutott eszembe, hogy valószínűleg nem díjazná az együtt töltött éjszaka ötletét. Bizonyára még mindig ugyanolyan ijesztő számára az egész helyzet, teljesen érthető okokból nem bízik bennem.

Amikor egy olyan szakaszra értünk, ahol kicsit lassabban tudtunk haladni, kitapogattam zsebemben lévő telefonját, majd nem is hátranézve rá, odanyújtottam neki.

- Hívd fel a szüleidet, nyugtasd meg őket, hogy jól vagy – mondtam kicsit elkomolyodva. Én most megtettem felé az első lépést, próbáltam bízni benne, hogy nem a rendőrséget fogja tárcsázni.

- Ők csak este érnek haza a munkából. Addigra szeretnék már otthon lenni – szusszant fel a szőke tincseit igazítgatva, majd átvette tőlem a mobilját.

- Attól tartok, hogy ez most nem opció. Ne haragudj, de nem hagyhatom, hogy esetleg újra zaklasson téged az a gusztustalan féreg. – vontam össze szemöldökeimet, a visszapillantóban keresve tekintetét. Már éppen elkezdte nyomkodni a telefonját, de szavaimra felemelte fejét. Istenem… Hogy lehet valaki ennyire gyönyörű?

- Akkor miért nem megyünk oda a találkozóra, te elintézed, legyilkolod, feladod a rendőrségen, bánom is én, aztán egyszerűen hazaviszel és el is felejtjük ezt az egészet? – mondta ezt egy kis gúnnyal a hangjában.

- Sajnos azt nem tehetem. Bármennyire is szeretném, nem tudok teljesen megbízni benned. Nem kockáztathatok, hogy amint egyedül hagylak, fel is jelentesz engem a rendőrségen azért, ami történt. Szemmel kell, hogy tartsalak. – szusszantam fel. Volt egy kis logika abban, amit mondott, de… Ez nem ilyen egyszerű. Hiába hiszem azt, hogy ismerem őt, talán ez még sincs így. Ha ő bizalmatlan velem szemben, akkor én is az leszek.

- Jézusom… - forgatta a szemeit, majd teljesen belesüllyedt az ülésbe, telefonját kezdte nyomkodni.

- Kérlek siess, aztán add vissza a mobilodat – beszéltem hozzá lágy hangon, hisz azt azért nem akartam, hogy féljen tőlem vagy ilyesmi…
Nem is reagált semmit szavakkal, csak a füléhez emelte a telefonját. Szigorú tekintettel pillantottam rá a visszapillantótükörben, ahogy pedig gátlástalanul tartotta a szemkontaktust még jobban összeszűkítettem a szemeimet. Nagyon reméltem, hogy úgy fog cselekedni, ahogy kértem, nem pedig úgy, hogy mindketten bajba kerüljünk.

- Anya? – szólt bele a készülékbe néhány másodperc múlva. – Igen, minden rendben. Csak azért hívtalak, hogy szóljak, hirtelen el kellett utaznom egy barátomhoz – kezdte el kicsit bizonytalanul, aztán megköszörülte a torkát – Hogy mikor megyek haza? Szerintem holnap, esetleg holnapután. De majd mindennap telefonálok, jó? Szia, szeretlek titeket! – köszönt el gyorsan, majd engedelmesen visszanyújtotta nekem a mobilját.

- Köszönöm, hogy hajlandó vagy az együttműködésre – néztem rá hátra egy őszinte mosollyal, majd újra teljesen az utat kezdtem figyelni.

- Úgysincs más választásom… - motyogta halkan, a fejét oldalra fordítva, de közben úgy fonta össze a karjait, miközben összehúzta magát kicsire, mintha fázott volna. Szavak nélkül tekertem fel az ülésfűtést egy kicsit, majd amíg megálltunk egy piroslámpánál, a térképet böngészgettem a GPS kijelzőjén.
Hát… Még körülbelül egy óráig tudunk haladni, de aztán meg kell állnunk egy benzinkúton. Minhyuk teljesen szótlan lett, így én is csak a vezetésre koncentráltam. Ahogy elhaladtunk a sok-sok ismeretlen épület mellett, ahogy a soha nem látott utakon autóztunk végig, kezdett kicsit rosszérzésem lenni. Nem tudtam, hogy mi lesz velünk ezután, hogy megtarthatom-e az állásomat, hogy gyökerestől meg fog-e változni az életem, de… Ha felpillantottam a tükörre… Kellemes melegség járta át a szívemet. Csak az a gondolat vigasztalt, hogy ő most itt van velem. Akkor is, ha egészen ellenséges velem. Már lassan negyed órája ültünk síri csendben, de különösebben nem zavart, hogy nem beszélgettünk. Lesz rá alkalmunk még bőven…

- Pisilnem kell – törte meg a régóta tartó csendet a hátsóülésen ücsörgő, amire félszemmel hátrapillantottam rá.

- Nagyon sürgős? Nemsoká úgyis megállunk egy benzinkúton – szorítottam össze ajkaimat.

- Igen, nagyon. És éhes is vagyok. De még egy nyamvadt cipő sincs a lábamon – vált hangja egészen feszültté, el is érte azt, hogy olyan érzés legyen, mintha még az is az én hibám lenne, hogy az érkezésem előtt ő nem evett semmit.

- Ah, nyugalom. Mindjárt megoldom – szusszantam fel, miközben szemeimmel valamiféle boltot, éttermet vagy bevásárlóközpontot kerestem.

Igazából nem bántam, hogy meg kellett állnunk egy kicsit, valójában már én is kezdtem megéhezni, így az első lehetőségnél indexelve vártam, hogy behajthassak a viszonylag kicsi területű pláza parkolójába. Volt hely bőven, így hamar leparkoltam, rögtön ki is szálltam az autóból, Minhyuk felől is kinyitottam az ajtót.

- Azt hiszem, ma van a szerencsenapod – vigyorodtam el egy kicsit, ahogy felnyitottam a csomagtartót, benne pedig ott csücsült az edzőscuccom. Sietve halásztam ki belőle a sötétkék papucsomat, amit zuhanyzáshoz használtam az edzőteremben, azzal a kezemben léptem oda hozzá, a zoknis lábait lóbálva nézett kifelé.

- Na, szuper – bújtatta bele lábfejeit, majd szinte kiugrott a kocsiból, becsuktam mögötte az ajtót.

- Keresünk egy mosdót, aztán veszek ennivalót. Utána… Nem tudom, keresnünk kéne valami szállodát – elmélkedtem hangosan a további tervről, miközben egymás mellett sétálva indultunk be a bevásárlóközpontba.

Én… Szavakba se tudnám foglalni, hogy mennyire olvadozni kezdtem, ahogy megláttam magunkat visszatükröződni a hatalmas üvegajtóban… Egyrészt, még mindig hihetetlen volt, hogy ő sétált mellettem, másrészt… Egész jól mutatott mellettem. Egy büszke, többé-kevésbé visszafojtott mosollyal tartottam az ajtót, amíg bement, majd mellé is siettem. Nézelődve kezdtük el bejárni a földszintet a mosdókat keresve.

- Ne csoszogj már… - nevettem halkan, kicsit közelebb húzódva hozzá, amire ugyan szemforgatásával kifejezte nemtetszését, és folytatta ezt a tevékenységet, de elképesztően aranyos volt.

- Nézd, Hoseok, ott vannak – mutatott rá az illemhelyeket jelölő piktogramokra. Nagyon megdobogtatta a szívemet, hogy a nevemen szólított…

- Rendben. Menj nyugodtan, én itt megvárlak – biccentettem fejemmel, amikor odaértünk a folyosó végére.

Amíg egyedül ácsorogtam az ajtó mellett, elmerengve, kezeimet a hátam mögé rakva várakoztam. Már kissé kezdtem úgy érezni, hogy túl sokáig van odabent, így ráfogtam a kilincsre, lassan nyitottam be, de Minhyuk csupán pár centire volt az ajtótól, éppen a haját kötötte kifelé jövet. Akaratom ellenére is egy mosoly fagyott arcomra, arrébb is léptem, hogy ne álljam el az útját, tovább is indultunk. Milyen szép volt így… És még mindig abban a barna kötöttpulcsiban volt, amiben úgy meg akartam őt ölelgetni. Legendás az önuralmam…

Mivel nem akartam megijeszteni őt egy hirtelen bókkal, inkább nem mondtam semmit, csak csendesen indultunk meg egy büféhez, ahol árultak különböző koreai street foodokat, így Minhyuk megkérdezése nélkül be is álltam a rövidke sor végére. Hamarosan sorra is kerültünk, egy kedves mosollyal köszöntöttem az eladót, majd kértem, hogy csomagoljon be három-három hotteok-ot.

- Fahéjas vagy kimchis? Édes vagy sós? – kérdezgettem a mellettem ácsorgó szőkétől érdeklődő tekintettel.

- Hmm… Legyen fahéjas – támaszkodott meg a pulton hatalmas, csillogó szemekkel.

- Nagyon szépen köszönjük! – hajoltam meg fizetés után, majd egyik kezemben összefogtam a zacskókat, a másikkal megragadtam Minhyuk karját, hogy tuti ne kalandozzon el az üzletek között, a kijárat felé ösztönöztem lépteit.

- Jól van, tudok menni magamtól is – tépte ki vékonyka karját nem túl erős szorításomból, majd kicsit előrébb is sietve sétált felemelt állal.

Csak hangtalanul nevetve csóváltam meg a fejem, majd direkt lelassítottam, meg is álltam az út közepén, onnan néztem, ahogy megpróbálja kinyitni a kocsiajtót, ami történetesen zárva volt. Egy szemtelen, kicsit kárörvendő mosollyal hagytam még kínlódni pár másodpercig, de aztán megnyomtam a gombot a kulcson. Vörös arccal kapta oda a fejét, halkan kuncogva kocogtam oda most már én is, be is ültem a volán mögé.

- Jó étvágyat – nyújtottam neki hátra a szatyrot, amiben az ő töltött palacsintái voltak, aztán én is nekiláttam a finom falatok kiszabadításának.

- Neked is – válaszolt olyan hangsúllyal, mintha csak azért szólalt volna meg, mert pisztolyt tartanak a fejéhez. Hehe… Lehet kicsit megsértődött, hogy hagytam szenvedni, és ezt mosolyogva néztem végig…

A kocsi belső terét perceken keresztül csak a csámcsogásunk töltötte be, én elég hamar elfogyasztottam mindet, így én egy kéztörlés után már be is indítottam a motort. Itt volt az ideje tovább indulni. Mondjuk még mindig fogalmam sem volt, hogy hová.

- Minden oké? Ha fázol, feltekerem a fűtést. Illetve itt a dzsekim – mutattam fel az anyósülésre hanyagul ledobott ruhadarabot, de csak megrázta a fejét.

- Nincs ilyesmikre szükségem. Csak arra, hogy elmondd, mégis ki vagy te, honnan tudsz rólam olyan dolgokat, amiket még leírni sem merek, nemhogy elmondani valakinek – mondta ezt teljesen komoly hangon, de közben még igazán kereknek tűnt a pofija, tekintve, hogy még az utolsó falat hotteokon nyammogott.

- Titok – válaszoltam csak ennyit, aztán egy félmosollyal tapostam rá a gázpedálra, hogy nagyobb erővel induljunk el, miután kihajtottam a parkolóból.

- Egy rendőr vagy?  Vagy valami titkosügynök? – szűkítette össze a szemeit, de végül is… A másodikkal nem járt olyan messze az igazságtól.

- Hiába nyaggatsz, nem fogok válaszolni – vontam vállat, de… Valamiért borzasztóan imádtam, hogy szemtelenkedhettem vele. Olyan aranyosak voltak a reakciói…

- De nem hinném, hogy rendőr vagy, hisz a hatóságok elől menekülsz… - gondolkodott el, miközben megtörölte száját és kezeit. – Lehet, hogy Kim tanár úrhoz van valami közöd és ő vissza akarta mondani a találkozót, de nem akarta elmondani, így elküldött téged. Hogy valahogy megszabadulhasson tőlem – állt elő ezzel az abszurd ötlettel, de már csak arra erősebben szorítottam meg a kormányt, hogy meghallottam, milyen fájdalommal a hangjában beszélt arról, hogy márpedig a tanár úr már nem akarta őt.

- Már csak a feltételezés is sértő – pillantottam szemeibe egy pillanatra a tükrön keresztül, teljesen zord tekintettel, de most ő vonogatta a vállát. – Ha már illetlen kérdéseket teszünk fel, mégis mi tetszik annyira abban az emberben? – szólaltam meg kicsit talán túlságosan is indulatosan.

- Illetlen kérdés, hogy tudni akarom, ki az a férfi, aki történetesen elrabolt engem? – emelte fel a szemöldökeit, persze sejtettem, hogy úgysem fog reagálni az én kérdésemre.

- Ne ragozzuk tovább, ez van, már az is túl sok információ, hogy a nevemet tudod – sóhajtottam fel. – És én sem így akartam, de nem hagytál nekem más választást.

Mivel nem mondott ezután semmit, felpillantottam a tükörre, de megint az ablakon bámult kifelé, a lehető legtávolabb húzódva tőlem. Nem akar átülni esetleg a csomagtartóba ennyi erővel? Igyekeztem higgadt maradni, amint volt rá lehetőségem, rákerestem a legközelebbi benzinkútra, ahogy pedig odaértünk, ki is szálltam. Meglepett, de Minhyuk is kiszállt, együtt mentünk be, én fizettem, aztán már úgy jöttünk ki, hogy a szőkeség egy dobozos almaüdítőt szürcsölgetett. Megesett rajta a szívem… Azért vettem egy kétliteres ásványvizet is, ha később megszomjazunk.

Folytattuk utunkat, de már vészesen közeledtünk a vacsoraidő felé, így amikor csak volt rá lehetőségem, próbáltam keresni egy szállót, ami nem túl drága. Volt nálam pénz, de… Nem úgy hagytam el az otthonomat, hogy én most napokra el fogok tűnni egy másik városba, ráadásul nem is egyedül. Minhyuktól nem is várhatom el, hogy legyen nála egy bankkártya vagy egy kevéske készpénz, hisz… Konkrétan csak felkaptam őt és beraktam a kocsimba. Ekkor már Daejeon külterületén jártunk, a térkép pedig kijelzett egy számunkra pont megfelelő szállodát a közeli kisvárosban. Az útitársam már nagyon fáradtnak tűnt, a legutóbbi egy órában szinte meg se szólalt, leginkább azért, mert lehunyta a szemeit. Édesem… Úgy megszakadt a szívem…

- Minhyuk-ah… Megérkeztünk – suttogtam vádliját megpaskolva, ahogy leparkoltam a potenciális szálláshelyünk előtt, nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.

- Oké… Végre - szusszant fel nyújtózkodva egy kicsit, majd egyszerre szálltunk ki.

Mivel nem volt nálunk semmi cucc, csak az edzőstáskám, azzal a kezemben el is indultunk befelé, az inkább régies stílusú, de mégis igényes épület előtere is nagyon hangulatosan volt berendezve. Hát… Nem egy ötcsillagos szálloda, de talán meg tudjuk húzni magunkat itt pár napra, meg tudjuk tölteni valamivel az ürességtől korgó gyomrunkat. A fapadlón lassan sétáltam végig, egészen a recepcióig, összeszorított ajkakkal néztem körbe. Néhány másodperc múlva egy idős néni botorkált oda, illedelmesen köszöntöttem. Azt mondta, hogy többféle szabad szoba is van, de… Semmiféleképpen sem akartam, hogy két külön szobában legyünk, hisz… Nem hagyhatom őt magára. Igaz, hogy így kicsit drágábbra jöttünk ki, de úgy voltam vele, hogy ha el is fogyna a pénzem, egy szavamba kerül, és a barátaim kisegítenek, ha úgy alakul…

Egy kicsit beszélgettünk még, azt is elmondtam, hogy igazándiból még pizsamát sem hoztunk magunkkal, így az egyik alkalmazottal hozatott nekünk hófehér, pihe-puha köntösöket. Megköszöntem mindent, majd biccentettem Minhyuknak, hogy kövessen. Olyan megszeppentnek tűnt… Úgy szedte a kis lábait a lépcsőn is, hogy egy méterre se maradjon le tőlem. Az első emeleten terült el a „lakosztályunk”, ami egy kétágyas szobából, egy gardróbból és egy innen nyíló fürdőszobából állt. Nem volt fényűző, természetesen, de nem is tűnt annyira olcsónak, mármint egész tágas volt a helyiség ahhoz képest. Elfoglaltam az ajtóhoz közelebbi ágyat, ami igényesen meg volt ágyazva, a tiszta ágyneműhuzat még most is árasztotta magából a virágillatot. Minhyuk lehuppant a saját ágyára, de csak kibiggyesztett alsó ajakkal nézett rám.

- Na most mi az? Nem tetszik? – döntöttem oldalra a fejemet, miközben elindultam, hogy beakaszthassam a dzsekimet a szekrénybe.

- De, jó lesz… Csak olyan rossz ilyen messze lenni az otthonomtól… Veled… - sütötte le a szemeit. Természetesen megértettem, hogy ezt érzi, csak… nem tudtam, hogy mit mondhatnék.

- Gyere, menjünk vacsorázni – nyújtottam felé a kezemet egy gyengéd mosollyal, amire kínlódó hangokat kiadva tápászkodott fel a matracról.

Meglehetősen kellemes étkezésben volt részünk, finomabbnál finomabb gőzgombócokat szolgáltak fel nekünk, a főételek után pedig még desszertet is kaptunk. Teli hassal lépcsőztünk vissza a szobánkba, én pedig el is kezdtem felkutatni táskám tartalmát. Még szerencse, hogy minden frissen mosott volt benne.

- Ez jó lesz a köntös alá? – dobtam oda neki egy fehér pólót, komoly arccal méregette, majd bólogatott.

- Egy pár zokni, az edzősnadrágom és egy trikó van még itt. Azt hiszem… Holnap el kell mennünk vásárolni – hajtogattam vissza mindent, majd félre is tettem a táskát.

- Azért remélem azzal tisztában vagy, hogy én három napnál többet biztos, hogy nem maradok – morgott a szemöldökeit összeráncolva, de közben már a fürdőszoba felé vette az irányt.

Amíg Minhyuk odabent volt, az ágyamon ülve vettem elő mobilomat. Gondoltam… Írok a fiúknak, hogy mi újság. Remélem megoldódott a probléma az NIS-nél és legalább ki tudtak jutni… Hamar érkezett a válasz, de egy „minden oké”-val elrendezve kérdésemet már inkább engem faggattak. Sajnos nem mondhattam nekik semmit, csak azt, hogy egy számomra kedves személlyel utazgatok. Jooheon… Érteni fogja szerintem. Csak ne mondja el senkinek… Még chateltünk egy kicsit, a fürdőszobaajtó nyikorgására emeltem fel a fejemet. Woah… Még gőz szállt ki mögötte a forró levegőjű fürdőből, arcát is pír borította, szőke tincsei kicsit benedvesedtek és… Így, hogy csak a pólómban és alsónadrágban volt, elállt tőle a lélegzetem. Láthatóan zavarba jött, hogy kevés öltözetben állt előttem, ezért sietve kaptam fel a köntöst és már szedtem is a lábaimat az apró helyiség felé, hogy felváltsam a szobatársamat itt.

Gyorsan zuhanyoztam le, majd az alsómat visszavéve bújtam bele a köntösbe, össze is kötöttem. Tudtam jól, hogy az emberek hogyan szoktak reagálni, amikor meglátják a felsőtestem, így nem akartam még jobban feszélyezni Minhyukot. Mivel a telefonja a nadrágom zsebében maradt, a kezemben tartva léptem ki, egyenesen az ágyamhoz vettem az irányt.

- Olyan szürreális ez az egész. Nem is értem mit keresek én itt egy idegennel… - szólalt meg őszinte keserűséggel a hangjában, még csak félszemmel sem nézett rám.

- Ha elég lett volna elmondanom, hogy mi a probléma Kim tanár úrral, akkor nem kellett volna ehhez folyamodnom. Tudom jól, hogy ha annyiban hagytam volna, miután megpróbáltál elzavarni… Elmentél volna hozzá – mondtam az utolsó mondatot egy kis szemrehányással, miközben belebújtam zoknijaimba.

Úgy tűnt, hogy nem talált megfelelő visszaszólást szavaimra, elcsendesedve, alsó ajkát rágcsálva bámulta a padlót. Én már nem akartam ellenkezni vele, mindketten elfáradtunk a hosszú úton, a két ágy közötti éjjelilámpa meleg fénye pedig olyan idilli hangulatot varázsolt… Egy nyugodt éjszakára vágytam, hogy kigondolhassam a következő lépést. Hogy ezután mit tegyünk. Már azt hittem, hogy ez megvalósulni látszik, egészen addig, amíg kipirosodott arcát fel nem emelte. Ahogy találkozott tekintetünk, láttam a szemeiben, hogy mennyire haragudott rám.

- Tudod, hogy miért mentem volna el mégis? Mert annyira kanos vagyok, hogy te azt elképzelni sem tudod – szólalt meg elég indulatosan.

Én… Nem tudtam, hogy mit kezdjek most ezzel az információval…