Szinte feltéptem a férfimosdó ajtaját, senki sem tartózkodott odabent, a keresett ablak tejüvegén keresztül csak egy nagyon kevés fény jutott be a helyiségbe. Odasiettem, majd elfordítottam a kilincset, hogy teljesen kinyithassam a négyzet alakú nyílászárót. Istenem csak férjek át rajta… Csak ez járt az eszemben. Próbáltam sietni, tekintve, hogy magas volt a valószínűsége annak, hogy a srácok utánam jönnek, vagy éppen valaki más tér be ide. Karizmaimra hagyatkozva kapaszkodtam meg az ablakpárkányba, majd miután felhúztam magam, igyekeztem a lehető legkeskenyebbre összehúzni magam, a vállam volt igazából az egyetlen kritikus pont, kicsit be is ütöttem, egy kevésbé profi érkezés után pedig nagyokat szusszanva néztem vissza az ablakra. Hát… Majd becsukja valaki… Megigazítottam magamon felsőmet, kicsit megmozgattam végtagjaimat, majd futólépésben indultam el a parkolóba. Amilyen gyorsan csak tudtam, beültem autómba, már elő is készítettem telefonomat, hogy majd beírhassam a GPS-be a címet, persze pont most borzalmasan lassan töltődött be az érintőképernyős felület. Betápláltam az adatokat, majd egyszerűen elhagytam az NIS területét. Igazából… Egész végig nagyon hevesen dobogott a szívem, leginkább azért, mert tudtam jól, hogy ennek a cselekedetemnek csak rossz következményei lehetnek. Ha tényleg odamegyek, és ez kiderül, elveszítem a munkámat. Ha nem megyek oda, Minhyuk hatalmas bajba kerülhet, az a fickó kiszámíthatatlan. Amíg idegességemben alsó ajkamat harapdálva koncentráltam az útra és a forgalomra, cseperegni kezdett az eső. Észre sem vettem, hogy milyen sötét felhők gyűltek a város fölé… Mintha késő délután lett volna, annyira erőteljesen takarták el a napsugarak útját.

Ahogy a navigációs rendszer szerint már csak két percnyire voltam a célponttól, kicsit elbizonytalanodtam. Mérgemben olyan hévvel, teljesen hirtelen indultam el, hogy lehetőségem sem volt kitalálni, hogy mit fogok neki mondani. Vagy hogy mit fogok tenni, hogy megállítsam. Talán nem is hinné el nekem, ha elmondanám az igazat… Egy gondterhelt sóhajjal túrtam a hajamba, miközben lefordultam a megfelelő utcába. Hát… Megérkeztem. Görcsbe rándult gyomorral zártam le az autómat, miután lehúzódtam az út szélére a kis kertesház előtt. Ha itthon vannak a szülei… Akkor még gázabb lesz az egész…

Minden erőmmel azon voltam, hogy felülkerekedjek az izgulásomon, néhány másodpercig még a kocsimra támaszkodva vártam, az sem zavart, hogy kicsit csepergett az eső. Ez sokkal nehezebb, mint gondoltam… Úgy voltam vele, hogy legalább idáig eljutottam, ha esetleg elindulna kifelé, innen úgysem engedném tovább. Miután összeszedtem magam lélekben, sokkal magabiztosabban sétáltam oda a bejárati ajtóhoz, megnyomtam a csengőt. Az ajkaimat összeszorítva doboltam lábammal, amíg várakoztam, hogy valaki ajtót nyisson. Óráknak tűnt az az egy perc, amíg nem hallottam semmi mozgást bentről, már az is megfordult a fejemben, hogy talán elkéstem, de aztán… Egy hangos kulcscsörgés után kattant egyet a zár, majd lenyomódott a kilincs. A levegővételeimet visszafojtva, egy halvány mosollyal szegeztem tekintetemet az ajtóra, ahogy pedig kinyílt… Azt nem lehet szavakba foglalni, hogy mi játszódott le bennem. Én már annyiszor elképzeltem a találkozásunkat… Annyiszor kívántam őt látni a saját szemeimmel… El sem akartam hinni, hogy ez most tényleg megtörténik. Így élőben… Csak még gyönyörűbbnek láttam. Szóhoz sem jutottam.

- Mégis ki jött ilyen autóval… - mormogott az orra alatt, lehajtott fejjel, miközben még belebújt papucsaiba, ahogy pedig rám emelte tekintetét, szemmel láthatóan leesett az álla. Mondjuk megértem miért… Képtelen voltam visszafogni a reakciómat, így valószínűleg a leghelyesebb mosolyomat villantottam felé, az akaratom ellenére is. Istenem… Beleremegtem a közelségébe.

- Ühm, szia – szólaltam meg végül, két másodperc csendes szemezés után, kicsit meglepődött, hogy rögtön letegeztem, de őszintén szólva… Eszembe se jutott, hogy ő nem is ismer engem egyáltalán, én hiába tudom az ő legféltettebb titkait is.

- Segíthetek? – dőlt az ajtófélfának összefont karokkal, arca egészen elkomolyodott. – Kit keres? – szólalt meg kicsit felemelt állal, de… Egyszerűen leblokkolt az agyam. Mintha egy meghibásodott gépezet lettem volna az ő közelében. Az a gyönyörű, pirosas száj és a csillogó fekete szemei… Kicsit úgy tűnt, hogy idegesítem őt, hiába pirosodott ki az arca is, ahogy meglátott engem, de… Valószínűleg már lassan indulni készült a találkozójára.

-  Hát… - próbáltam kinyögni valamit, de semmi értelmes nem jutott most az eszembe. Akkor… Most vagy soha. – A szüleid itt vannak? – kérdeztem rá, lassan körbepillantva.

- Dolgoznak – ráncolta a szemöldökeit, ami egyébként borzasztóan aranyos volt.

A számomra kedvező információ hallatán hirtelen ragadtam meg csuklóit, majd az ajtó túloldalán, egy határozott mozdulattal az előszoba falának szorítottam őt, figyelve arra, hogy azért ne üsse be az arcát, törékeny karjait háta mögött fogtam össze, egészen közel hajoltam füléhez, mellkasom hátához simult. Nem akartam ilyen erőszakosnak tűnni, de… Attól tartottam, hogy mindjárt rám csukja az ajtót, ha nem teszek radikális lépéseket. Elvékonyodott hangú nyüszítésére kicsit engedtem csuklói szorításán, de még nem szándékoztam elengedni.

- Figyelj Minhyuk. Én nem akarok rosszat. Nem foglak bántani, de mindenképpen szeretném, ha végighallgatnál. Ha megígéred, hogy nem hívod a rendőrséget, vagy ütsz le engem az első adandó alkalommal, esküszöm, hogy elengedlek. – mormoltam halkan, de közben alig bírtam visszafogni a játékos mosolyomat. Még mindig nagyon hihetetlen volt, hogy… Az én Minhyukom van most a karjaim között.

- Megígérem – pihegett fel egy kicsit, érezhetően halálra ijesztettem. Megszakadt érte a szívem… Az utóbbi időkben többször is a frászt hoztam rá, itt az ideje elmondani neki, hogy mi is történt igazából.

- Rendben – bólintottam határozottan, el is engedtem őt, egyet hátralépve csuktam be a bejárati ajtót. Gyorsan végigmértem őt szemeimmel, éppen könnyes szemekkel dörzsölgette csuklóit. Ez egy kegyetlen próbatétel volt számomra… Nagyon nehéz volt nem gyengéden viselkednem vele… - Ne haragudj, ha fájdalmat okoztam. Esetleg… Leülhetnénk valahová? – szusszantam fel, amire szavak nélkül elindult az egyik szoba felé.

Még csak most tudtam megfigyelni igazán, hogy… Ugyan csak körülbelül egy centivel, de biztosan magasabb volt nálam. Egy indokolatlan torokköszörülés közben álltam meg mögötte, amíg ő lerúgta magáról a papucsait, majd beléphettem a kamerán keresztül már jól megismert helyiségbe. Hányszor álmodoztam már arról, hogy ezen az ágyon lustálkodok, amíg ő alkot mellettem, miközben angyalhangú éneklésbe kezd… Gondoltam, nem leszek illetlen, így sietve léptem ki cipőimből.

- Foglaljon helyet – ült le a szokásos sötétkék takaróval letakart ágyára, gyengéden megpaskolta a matracot maga mellett, de tekintetét nem emelte fel a padlóról. Talán reszketett is egy kicsit. Azt hiszem… Valami más megoldást kellett volna alkalmaznom rajta. Hisz tudtam jól, hogy milyen kis törékeny.

- Nyugodtan tegezhetsz engem, Minhyuk – biccentettem egy kedveskedő mosollyal, miközben egyik lábamat magam alá húzva, a kis szőke felé fordulva ültem le. – Szóval… - kezdtem volna bele valahogy mondandómba, kivételesen nem is bántam annyira, hogy belevágott a szavamba.

- Honnan tudod a nevem? – kérdezte szinte már fenyegető hangsúllyal, hirtelen nézett bele szemeimbe.

- Tudom, hogy hihetetlennek fog tűnni, amit most mondani fogok, de… - nyújtottam el az utolsó szót, hogy adjak magamnak egy kis gondolkodási időt. Úgy döntöttem, hogy inkább nem mondom el neki a teljes igazságot – Tudom, hogy éppen arra készülsz, hogy odaadd magad az egyetemi professzorodnak. És azért jöttem, hogy ezt megakadályozzam. – támaszkodtam meg tenyereimen magam mögött, le sem véve róla szemeimet. Földöntúli szépség volt a kissé elfolyt szemsminkjével.

- Hogy mi van? – vörösödött el teljesen, szemei is kicsit kikerekedtek. Ez most biztosan nagyon kellemetlen volt neki, de hát… Jobb, ha tiszta lapokkal játszunk. Viszonylag tisztákkal. – Fogalmam sincs, hogy ki vagy te, de az biztos, hogy nagyon élénk a fantáziád. – kezdte vakargatni tarkóját, de most már nem mert rám nézni.

- Halálbiztos forrásból tudom. Meg azt is, hogy a jóképű tanárbácsid kedvenc elfoglaltsága esténként a meztelen combjaidat bámulni az ablakodból – húztam ajkaimat egy kárörvendő mosolyra. Hogy miért mosolyogtam? Szinte látszott rajta, hogy lepergett az élete a szeme előtt, ami azt jelentette, hogy jó úton haladok a célom felé. A fejemet oldalra billentve vártam, hogy mondjon valamit.

- Micsoda aljas rágalmak! Azt ajánlom uram, hogy most azonnal tűnjön el a házunkból és soha többet ne is jelenjen meg, különben tényleg felhívom a rendőrséget – váltott át formális beszédre, ahogy haragos tekintettel kezdett engem kifelé tolni a helyiségből, bár vékony kezecskéivel kissé nehezen tudott megmozdítani.

Hagytam magam, hogy az előszobáig kitessékeljen, utána szinte futólépésben ment vissza a cipőimért, a kezeimbe nyomta. Ne haragudj Minhyuk, de nem hagytál más választást. Két pillanat alatt bújtam bele cipőimbe, ez idő alatt ő visszasietett a szobájába, a telefonjával a kezében lépkedett vissza elém.

- Látja? Egy gombnyomás, ha nem megy el innen most azonnal – mutatta felém mobiljának képernyőjét, ahogy már begépelte a rendőrség hívószámát. Bár… Félrenyomott egy számot. Tipikus Minhyuk… Nem akartam már elnevetni magam, így csak az ajkaimat összeszorítva emeltem fel kezeimet, lassan hátráltam.

- Nyugalom, mondtam, hogy nem akarlak bántani – beszéltem hozzá lágy hangon, de ebben a pillanatban úgy tűnt, hogy meg tudom valósítani a tervemet.

Ahogy átléptem a küszöböt, hirtelen kaptam ki kezéből a telefont, majd Minhyukot is felkaptam. Kétkézzel derekára fogva ragadtam magamhoz, tiltakozása, rugdalózása ellenére sikeresen bepakoltam őt a hátsóülésre, sietve zártam le a kocsimat, még visszaszaladtam, hogy bezárjam a lakása ajtaját, a kulcsot a lábtörlő alá rejtettem, aztán komoly arccal, telefonját a zsebembe csúsztatva, ráérősen sétáltam oda az autómhoz. Feloldottam a zárat csak az én ajtóm felől, beültem, és már be is indítottam.

- Hogy képzeli?! Maga teljesen megőrült – kezdett el kiabálni velem, a hátsóajtó kilincsét rángatva, én csak felszusszantam.

- Ne haragudj, de nem hagytál már választást. Nem engedhetem meg, hogy az a beteg elméjű ember kárt tegyen benned. Most tudom, hogy ijesztő ez az egész helyzet, de… Hidd el, hogy sokkal jobb lesz így – beszéltem hozzá nyugodt hangon, Minhyuk felszipogva kuporodott össze az anyósülés mögötti oldalon. – És már mondtam, hogy tegezz nyugodtan. Mondhatni egyidősek vagyunk – mosolyogtam rá bíztatóan.

- És most hová megyünk? Mit akarsz velem tenni? – remegett meg hangja, ami egészen szívszorító volt, de én már csak annak is örültem, hogy normál hangerőn szólt hozzám.

- Nem tudom. Spontán ötlet volt. De talán jó messzire… Az az igazság, hogy én most hatalmas bajban vagyok. – túrtam a hajamba, miközben le sem vettem a szemeimet az útról, Minhyuk viszont hirtelen egyenesedett fel ezen információ hallatán.

- Édes istenem, mit követtem el, hogy belekeveredtem ebbe… - vált hangja újra keservesebbé. Azt hiszem, hogy kicsit több dolgot el kell mondanom neki, mint eredetileg szerettem volna…

- Mondjuk azt, hogy a nős tanároddal mocskos dolgokat készültél művelni – válaszoltam meg költői kérdését egy kis szemrehányással, majd nagyot szusszantam - Ne aggódj, nem követtem el sem erőszakot, se gyilkosságot. Arra kérlek, hogy bízz bennem. Tudom, hogy ez lehetetlen kérés, de… Megígérem, hogy később mindent megmagyarázok. – vettem fel vele a szemkontaktust a visszapillantótükörben, el is mosolyodtam egy kicsit, de ő csak egy szemforgatással nézett ki inkább az ablakon.

- Legalább megvárhattad volna, amíg veszek fel valami cipőt – sóhajtott fel, de erre a mondatára már sokkal őszintébbé vált mosolyom.

Amikor néhány napja egy Minhyukos kalandról ábrándoztam… Nem pont ilyenre gondoltam, de végül is… Kalandnak kaland lesz, efelől nincs kétségem. Már körülbelül tíz perce utaztunk céltalanul, amerre csak vittek az utak, amikor megszólalt a csengőhangom. Mivel pont egy piroslámpához értünk, gond nélkül elő tudtam venni a készüléket, Hyunwoo hívott. Az… Hatalmas tiszteletlenség lenne, ha nem venném fel, ugyanakkor fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Valószínűleg nagyon aggódnak, miután úgy elrohantam, és nem tértem vissza…

- Nem veszed már fel? Kezd idegesíteni – nyavalygott Minhyuk, amire szavak nélkül emeletem a fülemhez a készüléket.

- Hoseok! Merre vagy? Olyan hirtelen elsiettél, most pedig nem találunk sehol – hallottam meg legjobb barátom aggódó hangját, amibe rendesen belesajdult a szívem. Sosem hallgattam el előlük semmit ezelőtt, most sem akartam, de… Azt sem szerettem volna, ha beleavatkoznak. Ez az ügy csak rám és Minhyukra tartozik. Na meg az NIS-re, ha lebukok…

- Srácok… Most egy ideig távol leszek, de ne aggódjatok. Ha baromság is, amit csinálok, meg fogom oldani, abban pedig biztosak lehettek, hogy épségben vissza fogok térni. Szeretlek titeket, vigyázzatok magatokra – mosolyodtam el egyszerre szeretettel és szomorúsággal a végén, majd mielőtt bármit is reagálhatott volna, megszakítottam a hívást. Nem terveztem, hogy ilyen búcsú hangvételű legyen, de attól tartok... Szöulba már bilincsben fogok visszatérni.

Furcsálltam, hogy Minhyuk nem kommentálta azt, amit barátaimnak mondtam, de a szemem sarkából láttam, hogy próbált engem a lehető legdiszkrétebben méregetni. Mintha szánakozást láttam volna szemeiben.

- Ümm… Elmondod, hogy mi a neved? – törte meg a csendet néhány másodperc után.

- Ah, nem volt eddig lehetőségem bemutatkozni. Lee Hoseok vagyok – mosolyodtam el megint, amire kicsit furcsa arckifejezést vágott.

- Juj, ha a múlt században lennénk, lehet, hogy illegális lenne összeházasodnunk – mondta ezt olyan kis gyermekien, amire muszáj volt elnevetnem magam. Persze értettem én, hogy az azonos vezetéknevünk miatt juthatott ez eszébe, de… Eléggé meglepett. Amikor leesett neki, hogy milyen bolondságokat beszél, a szájára csapva bámult maga elé – Jézusom, ezt meg miért mondtam? – pislogott hatalmasakat, de én csak tovább kuncogtam.

- Ez… Igazán hízelgő – emeltem fel az egyik szemöldökömet egy félmosoly közben.

Minhyuk… Egyáltalán nem okozott nekem csalódást. Pont olyan kis kelekótya, mint amilyennek a kamerán keresztül megismertem őt. Biztos, hogy nem álmodok éppen? Még most sem fogtam fel igazán, hogy tényleg egy légtérben vagyunk…