Az út visszafelé sokkal gyorsabban eltelt, szerencsére semmi baljós dolog nem történt, mint ideúton, Hyungwon sem szundizott el mellettem, így egy teljes órán keresztül tudtunk jó hangosan zenét hallgatni. Így visszagondolva… Nem mondanám, hogy teljesen szörnyű lett volna ez a kis kirándulás, de azért már örültem, hogy ma este a kényelmes ágyamban, a vastag takaróm ölelésében hajthatom álomra a fejem.

Először szépen sorban mindenkit hazavittem, mivel nem akartam, hogy Jooheon kellemetlenül érezze magát, az ő lakása felé folytattam az utat először, aztán a szerelmespárt, végül Hyungwont is hazaszállítottam. Igaz, mára kaptunk egy szabadnapot, azért én mindenképpen szerettem volna bemenni, hisz úgy hiányzott Minhyuk…

Amikor már az otthonom küszöbét léptem át, az volt az első dolgom, hogy a bőröndömből kipakoltam, beraktam egy mosást, majd egy alapos zuhany után ebédet is rendeltem magamnak. Így az elmúlt két nap után borzasztóan zavart a csend és az egyedül étkezés, de hát nem volt mit tenni. A nap további részét otthon töltöttem pihenéssel, bár először megfordult a fejemben, hogy bemegyek ma is dolgozni, ahogy végre egy kényelmes pozícióban tudtam leheveredni az ágyamra… Egyszerűen nem voltam képes kikelni onnan.

Az elkövetkező két hét eseménytelenül telt el. Megadtam Jooheonnak, amit kért, nem kerestem a társaságát, amikor együtt lógtunk a srácokkal, igyekeztem kicsit távolságtartóbban viselkedni, de szerintem már egy parányi haragot sem érzett irántam. A munkaidő szokásosan jól telt ez idő alatt, újabb és újabb dolgokat ismerhettem meg Mihyukról, például, hogy mennyire utálja az uborkát, vagy azt, hogy… Továbbra sem veti meg Changkyun társaságát olyan szempontból. Sajnos a fültanúja lehettem, hogy újabb csókot váltottak, amit igazából egyikőjük sem vett komolyan, csak… Engem azért zavart a szívem mélyén. Nagyon is. Ezt leszámítva, úgy éreztem, hogy sosem voltam még ennyire közel hozzá lelkileg. Azt hiszem… Visszavonhatatlanul a szívemhez nőtt. Szerencsére minden oké volt vele, még csak morcosnak sem láttam, igazán kiegyensúlyozott napokon volt túl, azonban… Bármennyire is nyugodtnak tűnt minden… Nekem mindvégig ott motoszkált a fejem hátuljában az az este. Azóta nem bukkant fel a kapucnis alak…

Ez a két hét utáni első hétfőn kicsit nehézkesebben indult a reggel, de a gyors reggelim után energikusan láttam neki a készülődésnek. Egy fekete hosszúujjút vettem magamra, hozzá egy fekete nadrágot választottam. Kicsit borongós, szeles időjárás uralkodott odakint, így dzsekimbe is belebújtam, a hajamat igényesen beállítottam, majd készen is álltam arra, hogy munkába álljak. A telefonomat és a kulcsomat zsebre vágva siettem le a lépcsőn, be is ültem autómba. Amint átverekedtem magam az ebben az időpontban igencsak zsúfolt városon, leparkoltam, majd a tradícióinkhoz híven, barátaimmal együtt fogyasztottuk el az életben maradáshoz szükséges, energizáló italt. Ezután szinte futólépésben haladtam a dolgozószobámig. Türelmetlenül doboltam lábammal már a székemben ücsörögve, céltalanul bámultam a monitor melletti falat, amikor végre felállt a rendszer. Hamarosan Minhyuk szépséges arcával találtam szemben magam. Úgy tűnt, hogy ma is minden rendben van. Vagyis… Volt egy kis probléma. Túlságosan is ölelni valónak tűnt a barna kötöttpulcsijában, és én nem lehetek ott, hogy addig szorongathassam, amíg össze nem töröm. Milyen gyönyörű volt a vállvonala is… Nem tudom mivel foglalatoskodott, nem is érdekelt annyira, hisz teljesen megbabonázott gyönyörűen kifestett gyöngyszemeivel. Tudtommal ma nem kell bemennie az egyetemre, de akkor… Miért van így kiöltözve meg minden?

Erre a kérdésre sokáig nem kaptam választ, hisz egész délelőtt csak tanulgatott, olvasott egy jó hosszú szakirodalmat. Ebédidőben eltűnt egy kicsit hosszabb időre, legközelebb délután egykor jött létre a kapcsolat a két gép között.

Kicsit el is voltam merengve ebben a pillanatban, ahogy mosolyogva néztem őt, arra zökkentem ki, hogy arca vörösesebb árnyalatot vett fel, alsó ajkát is beharapta.

- Ne… - nyeltem egy nagyot, mert eszembe jutott, hogy mikor nézett így legutóbb, aztán… Féltem, hogy mégsem fogom tudni kontrollálni magam, és végig fogom nézni.

Olyan gyorsan nyitottam meg a képernyőmegosztását, mint még soha. Hmm… Valami online meetingre készülődne? Megkönnyebbülten fújtam ki a már egy ideje benntartott levegőt, mivel úgy tűnt, félreértettem, nem izgatott állapotban van, hanem egyszerűen csak izgul. Azt láttam, hogy az egyetem platformja volt megnyitva, így egyértelmű volt, hogy a tanulmányaival lesz kapcsolatos a virtuális találkozó. Csak bármiféle ok nélkül, halványan mosolyogva figyeltem arcocskáját, az egyenlőtlen pislogását, egészen addig, amíg be nem jelentkezett a hívásba. Milyen elképesztően aranyos volt, ahogy most nem az ágyában, hanem egy íróasztalnál ült, egyenes háttal, komoly arccal várakozott, majd tisztelettudóan köszöntötte a „vonal” túlvégén lévő tanár urat. Hmm… Ő lenne az a bizonyos Kim tanár úr, aki leszólta Minhyuk munkáját, amivel olyan sokat dolgozott? Hát… Nem ilyennek képzeltem el… A feltehetően harmincas évei végén járó férfi haja elegánsan volt hátrafésülve, fehér inget, sötét nyakkendőt és szemüveget viselt. A fejemben eddig egy tipikus művészlélek öregúr képében élt, nem pedig úgy, mint egy nagyképű, vonzó külsejű fiatalember. Már csak az a komoly arckifejezéstől is kirázott a hideg… Borzalmasan unszimpatikus volt, rögtön megértettem, hogy az én tehetséges művészem miért utálja őt annyira.

Néhány perc elteltével még három csoporttárs lépett be a meetingbe, összeráncolt szemöldökökkel figyeltem, hogy most mi fog történni. Elég lekezelő stílusban kezdte el megbeszélni valamilyen projektmunka részleteit, illetve az elmúlt egy-két hét beadandói is szóba kerültek. Minhyuk szinte meg sem szólalt, csak pirosas pofikkal bámult lefelé, néha kicsit megremegve sóhajtott. Szavakba sem lehetne foglalni, hogy mennyire haragudtam arra az oktatóra, amiért szinte mindenbe is belekötött, hogy hirtelen felindulásból nyúltam telefonomért, a kamu profilomat megnyitva kezdtem őt elhalmozni újabb kedveskedő kommentekkel. Igaz, most nem írtam olyan hosszúakat, de ismét beletettem szívem-lelkem abba a pár mondatba. Csak hogy ne legyen rossz kedve a konzultáció után… Egy elégedett félmosollyal helyeztem vissza mobilomat az íróasztalra, aztán vártam.

Negyed óra múlva köszöntek el egymástól, Minhyuk rögtön elővette telefonját. Ebben a pillanatban azt kívántam, bárcsak már rendelkezésünkre állna az a technológia, amivel láthatnám, hogy mit ügyködik a mobilján… Biztosra akartam menni, hogy az én Minhyuk-csodáló akcióm okozta azt a kis szégyenlős mosolyt, amivel a képernyőjére bámult. Minden bizonnyal tényleg ez volt a kiváltó ok, így szélesen elvigyorodtam. A következő pillanatban felvette laptopját, aztán ágyára lehuppanva vette ölébe megint a gépet. Közelebb hajolva, kezemen megtámaszkodva kezdtem követni szemeimmel a kurzort, ahogy belekattintott az üres dokumentum szövegdobozába. Vajon… Miért írja most meg ilyen korán a naplóbejegyzését?

„Nagyon küzdök magammal… Nem mondhatom el senkinek, hogy mi történt, de úgy érzem, hogy muszáj kiírnom magamból” – kezdte el írni, majd egyik plüssét a mellkasára rakva szinte elbújt mögé, ahogy valószínűleg a fejében fogalmazgatta mondanivalóját. Az egyik szemöldökömet felemelve vártam, hogy folytassa.

„Szóval… Olyan hosszú idő után tegnap este végre megtörtént. Annyi bizonytalanság után most már egyértelműen tudom, hogy mik a szándékai. Amikor a derekamra fogott… Ahogy olyan játékosan a tudtomra adta, hogy egyébként kedvel engem… Még most is érzem bőrömön érintését, amivel olyan könnyedén elérte, hogy izgalommal gondoljak rá… Azt mondta, ma délután neki adhatom magam. Kicsit félek, de azt hiszem nem lesz gond, teljes mértékben megbízok benne… Minden rendben lesz, Minhyuk!” – zárta az egész monológot egy önbuzdítással, majd miután pár másodpercig piros arccal bámult az általa begépelt sorokra, hirtelen törölte ki az egészet.

Én… Nem tudtam ezt az egészet hová tenni. Mégis… Kiről van szó? Égő arccal, megfeszülő izmokkal néztem Minhyuk ártatlannak tűnő szemeibe. Nagyon-nagyon sok kérdés volt a fejemben, de leginkább azt akartam tudni, hogy ki az a férfi, aki ma… Még csak belegondolni is nehéz… Aki ma a magáévá fogja tenni őt. Őszinte dühöt éreztem, miközben le sem vettem szemeimet képernyőjéről, pedig legszívesebben smst írtam volna neki arról, hogy ne csináljon butaságot. Pedig… A szavai alapján már régóta kerülgetik egymást a Rómeójával, szóval… Nem ítélhetem őt el ezért. Lehet, hogy Changkyunról van szó?

Amíg ezen gondolkodtam, megfigyelendő alanyom megnyitotta a platformot, ahol a hallgatótársaival szokott üzenetet váltani, éppen ekkor ugrott fel egy újabb üzenetablak. Kim tanár úr? Ahogy viszont megláttam és feldolgoztam, hogy mit is írt az az undorító féreg, komolyan émelyegni kezdtem.

„A konzultáció alatt le sem vettem rólad a szemeimet… Jól esett simogatni magam közben…” – olvastam el újra és újra.

El sem akartam hinni. Szóval… a tanár úr az, akiről írta azt a bejegyzést. Úgy éreztem, hogy teljesen kivert a víz, kézfejem ökölbe szorult. Főleg, miután megláttam, hogy Minhyuk milyen arckifejezéssel reagált ugyanerre az üzenetre. Pironkodva harapta be alsó ajkát, majd bezárta a böngészőjét a laptopján, a választ gyorsan gépelte be telefonján. Talán jobb is így, ha nem látom… Nem fért a fejembe, hogy ez egyáltalán hogyan lehetséges. Úgy tűnik teljesen félreértelmeztem azt, ahogyan egymással viselkedtek, az ellenkezésük is inkább csak játékos volt? Így már értettem mindent… Hogy miért szépítkezett annyira, hogy miért volt annyira szégyenlős a videohívás közben… Nem akartam ezt érezni, de hatalmasat csalódtam Minhyukban. Valószínűleg… Akkor, azon a forró estén is a tanár úr játszott vele épp csak annyira, hogy kívánja a dolgot. Elfintorodva dőltem hátra a székemben, majd egy nagy sóhajjal hunytam le szemeimet.

Igyekeztem viszonylag higgadtan átgondolni a dolgot, de végül ott kötöttem ki, hogy minden rendelkezésre álló adatbázis segítségével elkezdtem kutakodni Kim tanár úr után. Valami nem stimmel… Eddig is furcsa érzésem volt vele kapcsolatosan, szerettem volna pontot tenni az ügy végére. Sok-sok kép, hivatalos információk, cikkek tárultak a szemeim elé. Teljesen elkomolyodva nyitottam meg azt az smst, amit azon a hátborzongató éjszakán küldtem neki, a dátum alapján pedig mélyebb vizsgálódásba kezdtem. Volt egy sejtésem… A világító szempár… Minhyuk szobájának fénye volt Kim tanár úr szemüvegében visszatükröződve. Teljesen megborzongva bámultam a kamerafelvételből kimerevített képre és Kim hivatalos oktatói fényképre. Túl sok volt a hasonlóság… A vállak sziluettje, a szemüveg formája a fény formájával egyezett meg. Minhyuk minden bizonnyal nincs tisztában azzal, hogy milyen férfi is az, akivel ő mocskos dolgokat készül tenni. Ha csak egy századmásodpercre is belegondoltam, hogy ez a perverz és veszélyes alak megérintette őt, nyomást éreztem a halántékaimon. Ezt nem hagyhatom.

Máskor… Nem jutott volna ilyen az eszembe, de a tény, hogy az a féreg képes volt az éjszaka közepén odamenni a házához, megnyomta bennem a vészjelzőt. Bele sem merek gondolni, hogy milyen beteges dolgokra készülhet. Vörös arccal kerestem ki Minhyuk jelenlegi helyzetének koordinátáit, így másodperceken belül már a lakcímével együtt zártam be irodám ajtaját, miután távoztam.

Lehet, hogy most fogom elkövetni életem legnagyobb hibáját, de nem hagyhattam, hogy megtörténjen a találkozójuk. Én… Ezekben a pillanatokban még nem ismertem be magamnak, de attól azt éreztem, hogy ez a kis naiv szőkeség valamilyen szinten hozzám tartozik… Nem csak a saját biztonsága érdekében akartam megállítani őt, hanem azért is, mert elmondhatatlanul zavart, hogy más férfiak után vágyakozik. Elszántan, gyors léptekkel siettem le a hosszú lépcsőkön, majd az is végtelenségnek tűnt, amíg keresztül mentem az aulán. Éppen ráfogtam a főbejárat kilincsére, amikor odabent az összes lámpa kialudt, az elektronikai berendezések leálltak.

Torkomban dobogó szívvel néztem felfelé a hatalmas belmagasságú épületben, egyre többen szaladtak ki a folyosókra. Ez nem lehet… Egy újabb kibertámadás? Vagy csak egy egyszerű áramszünet? Az ijedt arcok alapján inkább az elsőre tippeltem volna. Úgy tűnt, hogy itt is szükség lehet rám, hezitálni kezdtem, de… A szívem győzött. Minhyuk épsége a legfontosabb. Szinte már indulatosan akartam feltépni az ajtót, hogy végre kiszabadulhassak az NIS épületéből, az ajtó viszont nem nyílt. Hiába rángattam teljes erőmből, meg sem mozdult, idegesen felszusszanva fordítottam hátat. Ekkorra már a vezetőség is az aulába érkezett, rengeteg ügynök gyűlt köréjük.

- Figyelem! Úgy tűnik újabb támadás ért minket. Ezúttal tönkre tették az áramköreink egy igen jelentős részét, két emeletnyi berendezés túlfeszültség miatt működésképtelenné vált. A védelmi rendszerünk miatt bizonytalan időre a kijáratok is mind lezártak. Amíg megoldást találunk a problémára, kérem, őrizzék meg nyugalmukat. – szólt hozzánk ezúttal a legfelsőbb vezető, akinek eddig még a hangját sem hallottam soha. Ha most ő személyesen jött el hozzánk, tényleg nagy lehet a baj.

- Ezt nem hiszem el – mordultam fel halkan, ökölbe szorult kezekkel. A lehető legjobb volt az időzítés, bárki is tette ezt az egészet… Mindig is tudtam, hogy lesz még gondunk ezzel, hisz múltkor sem mondtak el nekünk semmit az elkövetőkkel kapcsolatosan.

Nagyot sóhajtva kerestem meg szemeimmel a srácokat, ők már az egyik fehér asztalnál ültek, így odasiettem hozzájuk.

- Baromi nagy szerencsénk van, hogy nem gyulladt ki semmi – csóválta a fejét Hyunwoo, miközben a félhomály miatt bármiféle gátlás nélkül zárhatta karjaiba kedvesét.

- Hoseok, veled is minden oké? – kérdezte Kihyun aggódva, amire bólintottam ugyan, de egyszerűen képtelen voltam leülni hozzájuk.

- Gyere, úgysem tudunk most mást tenni, csak várni – paskolta meg Hyungwon maga mellett a padot, ahol volt még egy üres hely.

- N-nem… - remegett meg hangom, zavartan körbepillantva, majd egész egyszerűen futólépésben indultam el a földszinti mosdók felé.

Ott van egy ablak, amin talán ki tudok mászni. Mindent meg kell tennem, hogy kijuthassak, akkor is, ha nem lesz túl kellemes átpréselni magam ott. A fiúk most biztosan azt gondolják, hogy megőrültem, de nincs más választásom. Reméltem, hogy… Még nem lesz túl késő, mire odaérek…