Szinte visszhangzott a fejemben, hogy igennel válaszoltam arra a bizonyos kérdésre, ahogy a szavaimat közvetlenül egy hatalmas, síri csend követte. Lassan fordítottam fejemet Jooheon felé, ő az ellenkező irányba nézett, fejét lehajtotta, még csak szuszogását sem lehetett hallani. Nagyon hevesen dobogott a szívem, ötletem sem volt, hogy most mit csináljak. Egyértelműen, nem akartam, hogy komoly veszekedés alakuljon ki közöttünk, vagy hogy véglegesen eltávolodjunk egymástól, de egyszerűen nem értettem a reakcióját sem... Mielőtt bármit is mondhattam volna, halkan felsóhajtott.

- Hogy mi lesz akkor? Jobb, ha elfelejtjük azt, ami köztünk történt - mormolta halkan, miközben felhúzott térdein megtámaszkodva hajtotta fejét karjaira, annak érdekében, hogy még jobban elbújhasson előlem. Megszakadt a szívem...

- Hát... Igazad lehet... - emeltem tekintetemet újra a plafon felé, ajkaimat összeszorítva. Az a baj, hogy ez nem ilyen egyszerű... Amikor már az együttlétünk előtt is igen közeli kapcsolatban álltunk, azután, hogy nekem adta magát... Akaratom ellenére is sokszor vágyom arra, hogy gyengéd lehessek vele.

- Remélem hallottad ezt a reccsenést - mondta ezt olyan közönyösen, hogy még a hideg is kirázott tőle.

- Hm? - pillantottam rá kicsit értetlen arckifejezéssel, hirtelen nem igazán tudtam hová tenni szavait.

- Éppen összetörted a szívem - bújt el karjai között még jobban, én pedig reflexből fogtam vállára, hogy gondoskodóan, nyugtatóan megsimogathassam. Imádkoztam magamban, hogy ne kezdjen el sírni. Azt nem tudnám jól kezelni...

- Jooheonie... - bújtam közelebb hozzá, másik kezemmel lábszárát simogattam elnyújtott mozdulatokkal - Már megbeszéltük, hogy nem fog változni közöttünk semmi, boldoggá tennél vele, ha te is ehhez tartanád magad, ne szomorkodj miattam feleslegesen - igyekeztem a lehető legjobban megválogatni szavaimat, mert nem akartam még jobban rontani a helyzetemen.

- Én... Eddig is tisztában voltam vele, hogy nem vagy a komoly kapcsolatok híve, hisz ismerlek... Nem voltak nagy elvárásaim feléd, nehogy azt hidd. Egyszerűen imádtam a tényt, hogy felkeltettem az érdeklődésed, hogy együtt kezdtük el kitapasztalni milyen is a férfiak közötti intimitás, a világ legszerencsésebb emberének hittem magam, de most... Kiderült, a boldogságom forrása egy hazugság volt mindvégig. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy másik személy van a dologban - nyílt meg előttem egy kicsit, aminek borzasztóan örültem. Ezt szerettem volna hallani, hogy kertelés vagy duzzogás nélkül elmondja nekem, hogy mi bántja.

- Teljesen megértem, ha csalódnod kellett, és rosszul is érzem magam miatta. Én... Nem tehetek az érzéseimről... - szusszantam egy aprót, lesütött szemekkel húzódtam el tőle, visszadöntöttem a fejemet a falhoz.

- Hát, ha nem is tehetsz róla, muszáj lesz leküzdened. Csak egy idióta hiszi azt, hogy bármi is lehet közte és a megfigyeltje között. - vált hangja kissé gúnyossá, amire igencsak felszöktek szemöldökeim. Jogos volt, amit mondott, de... Tőle szokatlan volt ilyet hallani. Főleg, hogy nekem célozta ezeket a nem túl kedves szavakat.

- Hé - szóltam rá egy kicsit, bosszús tekintettel, majd hosszan fújtam ki a levegőt orromon. - Álmodozni nem bűn.

- Álmodozni nem, de ha te egy reménytelen szerelemmel akarod mérgezni a lelkedet, tedd azt. Még azelőtt tönkreteszed magad, mielőtt börtönbe kerülnél a szabályok megszegéséért. - vont vállat, újra elővéve közönyös hangnemét.

- Ki beszél itt szerelemről... Csak kedvelem őt. És néha arra gondolok, bárcsak ott lehetnék mellette, úgy beszélhetnék hozzá, hogy ő is hallja az én hangom, nem csak fordítva... - mosolyodtam el anélkül, hogy észrevettem volna, ahogy eljátszadoztam ezzel a gondolattal.

- Jézusom... Hyung, te hallod, amit mondasz? - nézett rám hosszú idő után először, szemeiben őszinte megvetést láttam.

- Most meg mi a baj? - vettem fel vele a szemkontaktust, újra elkomolyodtam. Valószínűleg nem volt jó ötlet neki áradoznom arról, hogy mennyire Minhyuk közelében akarok lenni...

- Még a vak is látja, hogy teljesen megbolondított az az unott képű szőke - beszélt kicsit indulatosabban, hangja teli volt fájdalommal. - Nekem persze nem sikerült, hiába adtam neked mindenemet... - remegett meg kicsit, újra az ellenkező irányba kapva fejét. Kezdett egyre fullasztóbb lenni ez a helyzet, illetve a szűk helyiségben a levegő is. Csak... Nem akartam itt lenni...

- Figyelj rám - térdeltem le elé, hogy arcát tenyereim közé zárhassam - Nekem az égvilágon semmi bajom nincs veled. Nagyon szeretlek, nem tudnám elképzelni az életemet úgy, hogy te nem vagy a barátom. Imádtam azt, hogy veled lehetett az első ilyen alkalmam, és bár néha azt érezteted velem, hogy bűnt követtünk el, én baromira nem bántam meg. Ha visszatekerhetném az időt, akkor sem csinálnám másképp. Sajnálom, hogy nem tudom megfelelően viszonozni az érzéseidet, de könyörögve kérlek, ne utálj engem ezért... - döntöttem homlokomat az övének, lehunyt szemekkel. Jól esett elmondani ezeket neki...

- Tudod... - szipogott fel, megtörölve orrát - Az vigasztal, hogy ha el is követed életed legnagyobb hibáját... A te Minhyukod akkor is csak második lesz. Én érintettem először ezeket a gyönyörű ajkakat és ezt a testet - cirógatta meg először alsó ajkamat hüvelykujjával, majd teljes tenyereivel mellkasomat, de simogatása közben el is tolt engem magától. - Egy kis időre van szükségem. - biccentett egyenesen szemeimbe nézve, majd feltápászkodott a padlóról, a lift gombjaihoz lépett.

Ezekben a pillanatokban... Én meg sem tudtam mozdulni. Lefagytam. Egyrészt, nem számítottam rá, hogy ilyen ellenségesen, ugyanakkor büszkélkedve fogja kifejezni ezt a gondolatát, másrészt... Gyengéd érintései igen megdobogtatták a szívemet. Egy nagy sóhajjal álltam fel én is, nadrágomat leporolva igyekeztem elég teret biztosítani neki, miközben szemeimmel valami megoldást kerestem, hogy kijuthassunk. Legalább annyi haszna volt ennek a kis balesetnek, hogy nyugodtan meg tudtuk beszélni az új álláspontjainkat is. Talán... Az edzőtermes-zuhanyzós megbeszélés elvesztette minden hatékonyságát azzal a forró csókkal.

- Nincs nálad telefon? - szóltam hozzá óvatosan, de Jooheon továbbra is csak a gombokat vizsgálgatta.

- Nem hoztam magammal - válaszolt kérdésemre halk hangon, miközben többször egymás után benyomta a kopott vészjelzőt.

- Sajnos nem hinném, hogy az működik... - görbítettem le számat, majd beletörődően ültem vissza a földre.

Körülbelül másfél óra telt el így, csendben, a parányi helyiség két végében ücsörögve vártunk. Akkor menekültünk meg, amikor vélhetően feltűnt valakinek, hogy nem működik a lift, kihívtak egy szerelőcsapatot, a problémát viszonylag könnyedén, tíz perc alatt megoldották. Fellélegeztem, ahogy kiléphettem abból a nyomasztó levegőjű dobozból. A srácok ott ácsorogtak, Hyungwon először jól kinevetett minket, amiért ilyen szerencsétlenség ért minket, de aztán amikor meglátta, hogy nincs valami jó kedvünk, ő is elcsendesedett. Hyunwoo és Kihyun aggodalmát fejezte ki, most különösen jól estek a gondoskodó szavaik, persze aztán a kis csapatunk anyáskodó tagja el is kísérte Jooheont, hogy kérjenek a büfében egy zacskó jeget, amit a felduzzadt orrnyergére tehet.

Mivel konkrétan lemaradtunk a csapatépítőtréning további részéről, fekhelyeinkhez tértünk vissza. Hamarosan megérkezett a vezetőség, így megkezdődhetett a már megszokott közös étkezés. Ma igazán finom és bőséges ebédet kaptunk, így valamivel javult közérzetem is. Hiába... Nem tudtam nem arra gondolni, hogy Jooheon szüneteltetni akarja a barátságunkat. Legalábbis nagyon úgy tűnt, amikor csak nekem hátat fordítva eszegetett, a többiekkel pedig úgy beszélgetett, mintha minden rendben lenne.

Azért igyekeztem nem túlságosan rástresszelni, az a tény különösen nyugtatóan hatott, hogy már csak körülbelül egy-két óra választott el attól, hogy újra láthassam Minhyukot. Ő legalább nem haragszik rám semmiért... Hisz nem is tudja, hogy a világon vagyok...

Amikor végre elérkezett az idő, izgatottan vettem ölembe az NIS-től kapott laptopot, be is töltöttem az új alkalmazást. A tegnapról megismert, szimpatikus szoftverfejlesztő megkérdezte, hogy valaki esetleg kipróbálta-e már, én pedig jelentkeztem, vállaltam, hogy pár mondatban elmondom a tapasztalataimat. Pár kolléga is így tett, pont, mint előző nap, most is rögtön itt a helyszínen javítgatta a típushibákat, ha felmerült valami probléma, majd elkezdődött az újabb tesztelés. Pislogás nélkül bámultam a képernyőre, vártam, hogy létrejöjjön a kapcsolat az én és Minhyuk laptopja között, amikor pedig ez megtörtént, akaratom ellenére is egy halvány mosoly fagyott az arcomra. Ő már otthon volt, kényelmes ruhában heverészett a puha takarója, párnái, bálnaplüssei között. Szőke haja ma hullámosabb volt a szokásosnál, arcán is mintha láthatóak lettek volna még halvány sminknyomok. Bizonyára nemrég érhetett haza az egynapos táborból. Vajon neki milyen éjszakája volt? Ő is a földön aludt, másoktól kölcsönkért holmikkal kihozva a lehető legtöbbet abból az alvásból? Kicsit nyúzottnak tűnt, minden bizonnyal álmos volt.

Őszintén, már nagyon hiányzott az, hogy a saját irodámban, egymagam nézhetem őt, hallhatom hangját... Így, hogy egyszerre több mint ötvenen használtuk ugyanazt az internetforrást, ami közel sem volt annyira szélessávú, mint a szöuli központban, gyakran szakadozott a kép és a hang, vagy néhány másodperce teljesen meg is szakadt a kapcsolat. A nehézségek ellenére is úgy éreztem, hogy most csak még jobban a szívemhez nőtt, jót szórakoztam azon, amikor lassú képkockasebességgel nézhettem végig egy óriási ásítás folyamatát, vagy amikor perceken keresztül csak bámultam a sötét szemeibe. Igaza lehet Jooheonnak... Elképzelhető, hogy az, ami kialakult bennem így az elmúlt hetek alatt, több, mint szimpla szimpátia... De szerelem sosem lehet belőle, hisz nekem tiltja a munkám, hogy valaha is kapcsolatba kerüljek vele.

Csak úgy elrepült az a pár óra! Észre sem vettem, s már el is köszönt tőlünk az informatikus munkatárs, mivel mára befejeztük a foglalkozást. Éhesen tápászkodtam fel a matracomról, a srácokkal elmentünk kicsit sétálni, illetve ha már útba esett, a vacsorát egy közeli étteremben fogyasztottuk el. Bizonyára feltűnt Hyunwoonak, Kihyunnak és Hyungwonnak is, hogy elég látványosan kerüljük egymást, illetve elég szótlanok is voltunk. Én tényleg tiszteletben akartam tartani azt, hogy Jooheon kért egy kis időt, de ez nem olyan egyszerű akkor, ha még holnap is körülbelül délig össze leszünk zárva. Otthon sokkal könnyebb lenne mindkettőnknek átvészelni...

Volt pár kínos pillanat a vacsora közben, akaratomon kívül fájdalmat okoztam Hyunwoonak azzal, hogy annyira máshol járt a fejem, hogy rácsuktam az ujjaira az étterem bejárati ajtaját, amikor fizetés után már kifelé tartottunk. Igaz, azt mondta, hogy nem is érezte, kellemetlenül éreztem magam, hiába nevetett rajta mindenki, természetesen a morcos kivételével, én csak egy csomószor bocsánatot kértem.

Már alig vártam, hogy visszaérjünk a bázisra, utam rögtön az első emeleti mosdóba vezetett. Kicsit megmostam égő arcomat, nagyon jól esett a hűs víz, majd egy kis egyedüllét után visszamentem barátaimhoz.

- Mi a helyzet, srácok? Látjuk, hogy valami gond van - szusszant fel Kihyun, ahogy odaértem, hol engem, hol Jooheont nézte.

- Csak összevitatkoztunk egy kicsit, nincs semmi baj - mosolyodtam el kis hazugságom közben, le sem véve szemeimet a lehajtott fejű barátomról, miközben leültem a helyemre.

- Biztosan ingerültebbek voltatok mindketten a baleset, meg a liftes ügy miatt - ült közelebb Kihyun a duzzogó, szótlan kollégánkhoz, gügyögve ölelte magához fejét, lágyan cirógatta fájó orrnyergét. Tehát, konkrétan babusgatni kezdte.

A szívszorító jelenetre mosolyom őszintébbé vált, bátorkodtam megpaskolni lábszárát, bár valószínűleg az én érintésemet abszolút nem díjazta most, így aztán hátat fordítottam, a lehető leggyorsabban átöltöztem az alvós ruháimba. Jó volt már vízszintesben lenni, nyakig betakaróztam a rózsaszín pléddel, majd a telefonomat elővéve néztem meg értesítéseimet. Amikor nem érkezett semmi, egy üzenet sem, akkor jutott eszembe, hogy itt térerő sem nagyon van. Egy nagy sóhajjal fordultam inkább az oldalamra, és bármennyire is azt terveztem, hogy a háttérbe szorulok most, annyira jó volt hallgatni, hogy a többiek jóízűen nevetgélnek... Nem akartam ebből kimaradni Jooheon féltékenysége miatt, így egy kis hezitálás után, de átfordultam a másik oldalamra, hogy én is bekapcsolódhassak a társalgásba. Egy idő után egyre többen becsatlakoztak, végül már a legextrovertáltabb munkatársaink meséltek horrorsztorikat, vagy velük történt paranormális jelenségeket.

Szinte... Órákon keresztül, addig, amíg majdnem mindenki nyugovóra nem tért, csak beszélgettünk és beszélgettünk. Annyira jól éreztem magam... Mintha ez az este az egész szörnyű napot sokkal jobbá tette volna. Amikor már mi is jó éjszakát kívántunk egymásnak, hamarosan pedig halk horkolásokat és egyenletes szuszogásokat hallottam meg felőlük, nem bírtam ki. Tudtam, hogy Jooheon még nem alszik, így halkan átmásztam az ő matracára, gyengéden öleltem át hátulról.

- Ugye, hogy sokkal jobb így? Nem kell haragban lennünk... - suttogtam a füle mellett. Érezhetően megborzongott karjaim között, aztán csak bólintott párat, ölelésemet nem viszonozta.

- De attól ugyanúgy időre van szükségem - súgta oda nekem, oldalra fordítva a fejét. - Megígérem, hogy pár nap, és minden olyan lesz, mint ezelőtt - mormolta már lehunyt szemekkel, valószínűleg már csak egy hajszálnyira volt attól, hogy mélyen elszundítson.

- Rendben. Jó éjszakát - simogattam meg derekát röviden, majd vissza is gördültem saját helyemre.

Őszintén? Nem bántam volna, ha nem küld el, jól esett volna, ha ő is melegített volna ölelésével az éjszaka folyamán. Egy kis forgolódás és sok-sok agyalás után valamikor elnyomott az álom, reggel pedig barátaim ébresztgetésére egy hosszú nyújtózás közben nyitottam ki szemeimet. Úgy megörültem, ahogy belegondoltam, ma délelőtt tizenegykor végre hazamehetünk. Most egy sötétkék kapucnis pulcsit és egy farmert vettem magamra, reggeli után készen is álltunk arra, hogy belevezessenek minket a telefonos alkalmazás használatába.

Mivel maga az alkalmazás a kezdeti stádiumában volt, a felülete sem volt annyira felhasználóbarát, de úgy éreztem, hogy nagyon sokat tanulhattam az NIS által használt rendszerek működéséről. Sajnos, azt mondta a fejlesztőcsapat, hogy a telefonos verzióra még legalább egy évet várnunk kell, de elmondásuk szerint ezzel az egy, csupán pár órás alkalommal jelentősen hozzájárultunk a fejlesztési folyamathoz.

Ahogy azt elterveztük, fél órát kaptunk, hogy összepakoljuk a holmijainkat, miután ez megtörtént, ki is pakoltunk a kocsimhoz. Pontban tizenegy órakor egy boldog mosollyal ültem be a kormány mögé, hisz izgatottan vártam, hogy végre egymagamban figyelhessem Minhyukot, és hogy egy újabb kalandra vigyen el engem.