Az ajkaimat reflexszerűen szorítottam össze, arcom pedig minden bizonnyal egy pirosabb árnyalatot vett fel. Mozdulatlanná váltam, félszemmel pillantottam körbe, hátha nem hallotta senki, hátha nem is figyeltek rám, de… Sajnos ez nem így volt. Egészen pontosan négy szempár égető tekintetét éreztem magamon, Kihyun volt az első, akiből szinte kitört a nevetés, miután már pár pillanat óta visszatartotta. Annyira kínosan éreztem magam, hogy legszívesebben megszűntem volna létezni, nem is igazán tudtam, hogy mit mondhatnék, de azért kivettem füleimből a fülhallgatókat.

- Ki az Hojjang, akinek még beszélsz is, pedig nem is hallhat? – éreztem meg Jooheon karjait vállaim köré fonódni, a fejem mellett nézett a kis laptopom képernyőjére, hangjában mintha valamiféle számonkérést is hallottam volna. Hát igen… Még sosem meséltem a srácoknak Minhyukról, illetve arról meg főleg nem, hogy milyen különleges kapocs alakult ki közöttünk. Vagyis… Csak bennem.

- Mmm… Ő itt Minhyuk. Az új alanyom, azt hiszem említettem már – szólaltam meg kicsit feszengve, még nem nagyon volt rá példa, hogy a barátaim ilyen furcsán néztek volna rám, így még az is nehezemre esett, hogy szólásra nyissam ajkaimat.

- Tetszik? – kérdezett rá kicsit halkabban a fülem mellett, hangja elképesztően közönyös volt, én pedig égő arccal rezdültem össze közelségére. Persze, rögtön leesett miért kérdezi…

- Hadd nézzem meg én is! – mászott közelebb Kihyun, mosolyogva méregette az unott képpel gépező szőkét.

Fellélegeztem, ahogy elterelődött a téma, így nem kellett megválaszolnom Jooheon kérdését, bár ő bizonyára várt még rám, de egy hangot se ejtettem ki, ekkor lassan engedett el, kicsit elkomolyodva tápászkodott fel a matracomról, a büfé felé vette az irányt. Nagy szemekkel néztem férfias alakja után, egy térdnadrágot és egy pólót viselt. Első gondolatom az volt, hogy nem szerettem volna, ha megfázna, de nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet most a véleménye rólam, így inkább most békén hagytam őt az aggodalmaimmal. Mivel én meglehetősen hidegnek éreztem végtagjaimat, automatikusan keresni kezdtem kezemmel a takaróm után, ugyan kellett pár másodperc, de eszembe is jutott, hogy az nincs. Ma már nem akartam a figyelem központjába kerülni, így szavak nélkül újra beraktam a fülhallgatókat, ezzel pedig beléptem a mi kettőnk saját kis világába.

Azt gondoltam, nehezebben fog menni, de teljesen kizártam minden körülöttem lévő dolgot, csak figyeltem Minhyukot, ahogy beszélgetett egy csoporttársával, majd a hangjából ítélve, az egyik professzorral. Egyszerűen csak… Jót tett a lelkemnek hallani az édes kis hangját, különösen imádnivalónak tűnt a hivatalos hangneme, amikor tanárával váltott néhány szót.

- Hát igen tanár úr, az én műveimet értékesnek tartja egy művészetekben igen jártas személy. Valósággal rajong a festményeimért – kezdte Minhyuk egy kis csipkelődő hangsúllyal, majd büszkén mosolygott.

Ez a mondata előtt kissé elbambultan bámultam csak arcát, így amikor felfogtam, hogy mit mondott, bedobbant a szívem. Ilyen boldog mámort nem nagyon éreztem még, mint most, ahogy szinte már kárörvendve újságolta el oktatójának, hogy márpedig egy műszakértő rajong az alkotásaiért. Megérte. Teljesen megérte majdnem egy órát azzal tölteni, hogy hiteles profilt hozzak létre, hogy tizenötsoros hozzászólást írjak neki. Ezért a büszkélkedő, őszinte mosolyért újra és újra megcsinálnám. Annyira elfeledkeztem magamról, csak magamban mosolyogva néztem ki a fejemből, legközelebb akkor tértem vissza a „valóságba”, amikor megszakadt a kapcsolat. Mondjuk… Már elég későre járt. Este fél tizenegy volt, időközben lekapcsolásra került a villany, az egyetlen fényforrást a büfénél és az ajtó fölött lévő lilás-rózsaszínes fényű led fénycsövek adták, így igazán hangulatos félhomály keletkezett. Néhányan még halkan beszélgettek, leginkább a lányok a helyiség túloldalán, páran dolgoztak még. Miután körbepillantottam, elzsibbadt lábaimat kinyújtva, a hosszú görnyedéstől megfájdult hátamat átmozgatva néztem most már barátaimra. Már mind úgy aludtak, mint a bunda. Nem is tudom, hogy kit irigyeltem jobban… Hyunwoo feje alatt volt a Kihyun által hozott kispárna, szerelme a mellkasán pihent, a vastag plédjük jól melegíthette őket, Hyungwon teljes kényelembe helyezte magát, úgy, mint senki más, Jooheon pedig szintén teljesen a plédjébe burkolózott. Azt már inkább nem is vettem figyelembe, hogy mennyire látványosan fordított nekem hátat…

Mivel tanácstalan voltam, fáztam is, ropogó ízületekkel tápászkodtam fel a matracomról, legörbített szájjal szuggeráltam az üres fekhelyemet, majd elkezdtem feltúrni bőröndöm tartalmát, egy kapucnis pulcsi után kutatva. Csak néhány pillanat telt el, nagyon halk, egyre közeledő léptekre emeltem fel fejemet.

- Hoseok-ssi, fogadja el ezt tőlünk. – nyújtott oda nekem egy pasztellrózsaszín plüssanyagú plédet egyik női kollégánk, akit csak látásból ismerek. Csíkos pizsamát viselt, frufrujában hajcsavaró volt, egy barátnője is elkísérte, igazából… Elég izgatottnak tűntek.

- Ah, igazán nem kellett volna – nevettem halkan, kicsit megszeppenve, tekintve, hogy a nevemen szólítottak, de egy kis meghajlás közben bátorkodtam elfogadni a segítséget. – Nagyon szépen köszönöm. Nem is tudom, mivel hálálhatnám meg. – mosolyogtam rá a lányra, aki mintha zavarba jött volna a szemkontaktusunktól.

- Ugyan, semmiség. – bólintott párat, majd mielőtt bármit is mondhattam volna, visszasiettek fekvőhelyeikhez, folyamatosan összesúgva.

Talán… Hírem ment volna az NIS-nél? Nem tudom, de igazán kedves gesztus volt tőlük. Egy picit még mindig zavarban voltam, ahogy leheveredtem a matracomra, és betakaróztam a virágillatú pléddel. Szinte éreztem, hogy átjárja testemet a kellemes melegség, kiolvadtak végtagjaim. Hosszú forgolódás után, amikor elegem lett belőle, hogy sehogy sem volt kényelmes, egy összehajtogatott pulóvert raktam a fejem alá.

Egy viszonylag rövid, álomtalan éjszaka után már korán reggel ébredezni kezdtem, orromat friss kávé illata csapta meg. A szemeimet dörzsölve fordultam át a hasamra, így pedig ráláttam az összebújva kávézgató párra.

- Mennyi az idő? – kérdeztem halkan egy torokköszörülés után, de közben azért nagyon megmosolyogtattak. Aranyosak.

- Reggel hét. Nyolcig lehet aludni, utána közös reggeli. Ma délelőtt valami másjellegű program lesz az email alapján – válaszolt Hyunwoo halk hangon, egy halvány mosollyal, miközben kedvese hátát cirógatta.

Mivel volt még idő, szinte mindenki szundizott még, a mai szettemmel a kezemben indultam fel a mosdókhoz. A reggeli rutinomat nyugodtan el tudtam végezni, körülbelül negyed óra után már frissen, egy egyszerű pólóban, egy kényelmes, szürke melegítőben indultam vissza a srácokhoz. Addigra már Jooheon és Hyungwon is ébren voltak, gőzölgő americanot kortyolgattak még a matracukon ücsörögve.

- Jó reggelt mindenkinek! – köszöntöttem őket is egy széles vigyorral.

- Na, csak sikerült szerezni valami takarónak használhatót? Illik hozzád – mosolyogott játékosan a rendezetlen hajú Hyungwon, csipkelődésére csak gondosan összehajtogattam az említett dolgot.

- Megszántak engem a lányok – nevettem halkan, leheveredve a fekhelyemre.

Még volt egy kis idő a közös étkezésig, így addig a hátamon fekve, de Jooheont nézve lustálkodtam. Én… Úgy odabújtam volna hozzá. Külsőszemlélőként olyan volt, mintha ballábbal kelt volna, szinte egy szót sem szólt, szemei pedig igazán aranyosan karikásak voltak. Mondjuk megértem, ha nem aludt valami jót, valóban kényelmetlen ez a matrac… És bár úgy tűnt, hogy ignorálja még a létezésemet is, fekvőhelyünk közötti távolságot áthidalva nyúltam át hozzá, hogy tudjam piszkálni, morzsolgatni, olykor cirógatni ujjait. Lehet, hogy igazából csak a szívem mélyén tudtam, mennyire megbántottam őt tegnap este…

Nyolc óra után nem sokkal meg is érkeztek a vezetőség tagjai, mindenkinek osztottak ki egy szendvicset, így mind együtt megreggeliztünk. Ezután bejelentették, hogy milyen lesz a mai nap menete. Először is, reggel kilenctől csapatépítőtréning. Ebédután újra összeülünk az informatikai osztály munkatársaival, az új szoftver minél gyorsabb kifejlesztésének érdekében.

Meglepődtem a csapatépítőtréning szó hallatán, nem tudtam, hogy mire számíthatunk, mindenesetre azt az utasítást kaptuk, hogy öltözzünk kényelmesen, sportosan. Mivel én ezt a feltételt már véletlenül teljesítettem, csak felkaptam egy sötétszürke kapucnis felsőt a pólómra a felhős időre tekintettel, majd lecseréltem papucsomat egy sportcipőre. Jó sok idő elment azzal, míg mindenki átöltözött, sokan nem is hoztak ehhez a programhoz illő ruhát, sok női kolléga viselte a fiúk pulóverét. A tegnap segítségemre siető hölgyemény is hiányosan pakolta be bőröndjét, így a szívességet viszonozva, kölcsönadtam neki egy hoodie-t, bár törékeny testalkata egészen elveszett benne.

Miután nagy nehezen mindenki elkészült, kisétáltunk a bázishoz tartozó, magas kerítéssel körbevett udvarra. Volt betonozott terület, füves rész is, kosárpalánk, focikapuk… Először kicsit izgultam, de amikor egyértelművé vált, hogy sportolni fogunk valamit, fellelkesültem. Ezidáig nem igazán ismerkedtem a többi kollégával, tényleg szinte alig vannak olyanok a srácokon kívül, akinek tudnám már csak a nevét is, de mindenki olyan jófejnek tűnt, így vártam, hogy tényleg egy nagy csapattá kovácsolódjunk. Mivel elég sokan voltunk, az időközben szintén testmozgáshoz ideális ruhába öltözött vezetőség több kisebb csoportra osztott minket. Szerencsére ugyanabba kerültem, mint a fiúk, így le sem tudtam vakarni a boldog vigyort az arcomról. A nagyobb arányban férfiakat tartalmazó csoportunkkal a füves területhez indultunk meg. Két vállalkozó szellemű kolléga elvállalta a két egymással megmérkőző csapat kapitánysági szerepét, majd felosztottuk a tagokat. Én csak Hyunwooval és Hyungwonnal kerültem össze, egy játékos, ugyanakkor elszánt mosollyal vettem fel a szemkontaktust Jooheonnal, mert azt gondoltam, izgalmas lesz ellene játszani.

Amint elkezdődött az első meccs, nagyon jókat nevetgéltünk, leginkább azon, hogy a kolleginák is mennyire beleélték magukat, vagy amikor harci kiáltások közben kíséreltek meg egy-egy kapura lövést. Annyira fordulatos volt az egész, hogy már félidőnél a többi csoport tagjai is inkább leültek, hogy szurkoljanak, figyelemmel kövessék az „összecsapást”. Örültem, hogy Jooheon is néha elmosolyodott már, de egyértelműen nyomta valami a lelkét, pont annyira nem volt felhőtlen a jókedve, mint felettünk az ég.

Egyik pillanatban, amikor hozzám került a labda, gyorsan felmértem a lehetőségeimet, egy hosszú passz után csapattársam, egy kicsit idősebb férfi munkatársunk erőteljesen rúgott a labdába, hogy hirtelen és gyors lövése kivédhetetlen legyen, de… El sem jutott a kapuig. Ugyanis a labda egyenesen egyik legjobb barátom arcának csapódott. Rögtön megálltam, ijedt tekintettel figyeltem Jooheont, ahogy az orrához kapott. Azonnal odasiettem hozzá, illetve a baleset okozója is velem tartott.

- Jól vagy? Ne haragudj, nem akartam – rakta kezét vállára, de ő csak bólogatott. Nekem pedig megszakadt a szívem…

- Vérzik az orrod… - szusszantam fel kicsit feszülten, ekkor egy hölgy munkatárs zsebkendőkkel a kezében szaladt oda. – Gyere, menjünk a mosdóba – karoltam sérült barátom karjába, tekintve, hogy kicsit szédültnek tűnt, lassan indultunk be az épületbe.

Mivel a vezetőség látta, hogy mi történt, beengedtek minket, ketten sétáltunk el a kétes állapotú lift felé. Nem akartam, hogy lépcsőzzön, így inkább benyomtam a hívógombot.

- Szorítsd oda jól – szólaltam meg kicsit szigorú hangnemben, ahogy megláttam, hogy alig hozzáérve törölgette pici nóziját a zsepivel.

- Jól vagyok, nincs erre semmi szükség – sóhajtott fel egy kicsit, ahogy pedig kinyílt előttünk a liftajtó, továbbra is tartva őt léptem be vele. Lehet azt gondolta, hogy túlreagálom, de… Én pont láttam, hogy milyen nagy sebességgel találta őt el a labda… Szegénykém…

- Én csak aggódok érted. Nagyon rossz látni, hogy fájdalomban vagy – szólaltam meg sokkal lágyabb hangon, gondoskodóan simogatva alkarját, ahogy egymás mellett ácsorogtunk. Hiába… Nem lehet semmissé tenni azt, ami történt közöttünk, és… Persze, hogy kicsit gyengédebb vagyok vele azóta.

- Előfordul az ilyesmi, nem történt semmi komoly – tapogatta meg enyhén felduzzadt orrnyergét, amire egy pillanatra összeszorította szemeit, halkan felszisszenve. Nagyon szívszorító volt így…

- Még szerencse… Úgy megijedtem – bátorkodtam megfogni kezét, lágyan cirógattam puha bőrét, de nem igazán mertem ránézni. Egész végig tudtam jól, hogy miért volt morcos, csak eddig inkább már gondolni sem akartam rá.

Ebben a pillanatban lassítani kezdett a lift, hangos zajjal állt meg teljesen, a vezérlőpanelen lévő összes gomb felvillant, így megnyomtam a második emelet kapcsolóját. Ahogy ez ilyenkor szokott lenni a filmekben, nem történt semmi mozgás, ellenben kialudtak a panel fényei, mi pedig itt ragadtunk valahol az emeletek között.

- Hoseok… Amikor beszálltunk, rossz gombot nyomtál meg – szólalt meg Jooheon, kirántva kezét a gyengéd érintésemből, miután már pár másodperce csak fojtogató csendben vártunk a csodára – Tudod, hogy a második emelettől felfelé már nem működik. De te az ötödiket nyomtad meg. Elrontottad. – közölte velem a tényeket kicsit nyersen, de nem tudtam olyan nagyon komolyan venni.

- Hát… A klisés filmekben is úgy szokott lenni, hogy azok záródnak be egy liftbe órákra, akik nem akarnak együtt lenni. Te pedig haragszol rám, szóval ezt bevonzottuk – mondtam ezt egy szórakozott félmosollyal az arcomon, miközben lassan, egy gondterhelt sóhajjal leültem a poros padlóra.

- Nagyon örülök neki – forgatta a szemét, majd bár kicsit vonakodott, de végül leült mellém, fejét hátradöntötte a falhoz, úgy törölgette orrát tovább.

- Nekem vegyes érzéseim vannak. Zavar, hogy neheztelsz rám, ugyanakkor örülök, hogy talán most meg tudjuk oldani. Bár én azt hittem, hogy tegnapelőtt már megbeszéltük – néztem én is inkább a plafont.

- Akkor még nem tudtam, hogy ott van… „Ő” – hangsúlyozta ki az utolsó szót egy kis megvetéssel a hangjában, én pedig csak a nyakamat behúzva, félszemmel pillantottam rá.

- Nem értem, hogy miről beszélsz – füllentettem szemrebbenés nélkül, de egy pillanatra talán megremegett hangom.

- Jaj, hagyjuk már. Nem… - kezdett bele valamibe, de gyorsan belevágtam szavába, felé fordítva fejemet, erre ő is ezt tette, felvettük a szemkontaktust.

- Van egy kérdésem. Mit szeretnél tőlem? Mik az elvárásaid? Mert nem tudok rajtad kiigazodni. Megígérted, hogy minden olyan lesz, mint az a hajnal előtt, ha megcsókollak. Csókolóztunk, de most mégis azt látom, hogy elvárásaid vannak felém. Pedig… Mi nem vagyunk egy pár vagy szeretők, vagy tudom is én… - szusszantam fel valamivel feszültebben, mivel… Úgy éreztem, hogy hatalmas terhet rak rám ezzel a viselkedéssel. Ha tudtam volna előre, hogy ez lesz, biztosan nem hagytam volna, hogy megtörténjen az a szenvedélyes együttlét… Bármennyire is élveztem…

Kérdéseim és monológom után az ajkait összeszorítva csendesedett el, az imént még vérző orra miatt szipogott egyet, majd újra szemeimbe nézett, tüzes tekintete pedig a lelkemig hatolt.

- Én kérdeztem először. Tetszik az a szőke srác, vagy sem? – mormolta halkan, amire már nem is tudtam úgy reagálni, ahogy higgadt állapotban tettem volna.

-  És akkor mi lesz, ha igen? – vágtam rá indulatosan, de… Igazából magamnak sem mertem bevallani azt, amit most kimondtam…