Mivel nem akartunk ott lábatlankodni az étkező bejáratánál, elindultunk elfoglalni egy üres asztalcsoportot. Így, hogy a falhoz volt tolva a bútor, csak a külső pad volt használható, Kihyun és Hyungwon rögtön helyet is foglaltak. Én a kopott asztalnak dőlve, a karjaimat összefonva pillantottam körbe. A lelkem mélyén még mindig abban reménykedtem, hogy ez az egész csak egy félreértés, és hamarosan mindenki elfoglalhatja a neki járó szobákat. Mondjuk… Ha ez egy NIS központ, akkor nem valószínű, hogy az a sok ablak, ami kívülről látszik a hatalmas épületen, hálószobákhoz tartozik. Azok csak átlagos irodák, mint nálunk. Igyekeztem nem elkedvtelenedni, amíg várakoztunk. Hogy mire vártunk? Azt nem tudnám megmondani.

Körülbelül tíz perc telt el, egyre csak többen lettünk, kezdett igazán családias lenni a hangulat. Bár ez így egy igazán nagy család lenne… Körülbelül hetven ügynök lett ideküldve a továbbképzésre, szemmértékre pedig úgy tűnt nekem, hogy szinte mindenki megérkezett. Miután már egy ideje nem volt mozgás a porta és az étkező között, belépett a vezetőség három tagja. Rögtön felkaptam fejemet, elkezdődött a tájékoztató.

- Üdv mindenkinek! Köszönjük, hogy mind megjelentek a ma kezdődő programsorozatunkon. Bár… Nem mintha lett volna más választásuk – nevette el magát a főnökhelyettes a saját poénján, amit a kissé még összezavarodott közönség nem igazán tudott értékelni. – Ha figyelmesen elolvasták az emailt, amiben elküldtük a továbbképzés témáját, akkor most nem sok újdonságot fognak hallani. Szóval, azért vagyunk most itt, hogy egy új technológia alkalmazását közösen elsajátíthassuk, hogy még hatékonyabban tudjuk végezni munkánkat a közeljövőben. Fejlesztőcsapatunk, illetve az elektronikai cégek, akikkel együtt dolgozunk, létrehoztak valami egészen nagyszerű dolgot. Egy új szoftvert, mely segítségével már nem csak a számítógépeket, laptopokat tudjuk az NIS szerveréhez csatlakoztatni. A cél az, hogy megtanulják kezelni az új alkalmazást, melynek segítségével az alany okostelefonját is megfigyelés alá vonhatjuk. Sajnos ez a célkitűzés még messze van, de már a kezdetleges program segítségével elsajátíthatják az alapokat. A továbbképzés három napból áll. A mai és a holnapi napon egy másik szintén kezdő stádiumban lévő projekt lesz a főszereplő. Szeretnénk még egy innovációt bevezetni, amely nem más, mint a szerverünk kiterjesztése. Ha sikerül véghezvinni a terveket, hamarosan már nem lesznek a dolgozószobáikhoz kötve, nem csak a munkahelyi számítógép lesz képes arra, hogy elvégezze a feladatot. Ennek tesztelésére, mindenki kapni fog egy laptopot, melynek segítségével innen is tudni fognak dolgozni. – tartott egy kis szünetet, ekkor sok-sok kosztümös irodai munkás hölgy özönlött be az ajtón, mindenkinél volt két-három doboz, szétosztogatták a készülékeket.

Igazából… Nem hangzott rosszul. Tegnap, amikor azon gondolkodtam, hogy mégis… Mi újat taníthatnának nekünk, semmi elképzelésem nem volt. De ez igazán hasznos lehet a jövőre nézve. Arról nem is beszélve, hogy én mennyire megörültem! Nem kell három napig nélkülöznöm az én kis menedékemet. A gondolatmenetemet az szakította meg, hogy a kezembe nyomták a dobozt, ami tartalmazta a gépet, illetve egy töltőkábelt. Most már sokkal több életkedvvel, izgatottan vezettem vissza tekintetemet a vezetőségre. Azért… Még volt itt valami, amit nem ártott volna tisztázniuk… Pár percen belül mindenkihez eljutott a kis hordozható számítógép, ekkor újra felszólalt a főnökhelyettes.

- Nos, tekintve, hogy egyelőre mindennel megvagyunk, mehetnek. Tizenegy órakor itt találkozunk, addig fedezzék fel az épületet. Mindenfelé vannak suwoni NIS kollégák, ha bármi kérdésük van, keressék fel őket bátran. Ja, és mielőtt elfelejtem. Azt az üzenetet kaptuk, hogy bár a lift tökéletesen működik, csak a második emeletig használják, a további tíz emelet használaton kívül van, mivel balesetveszélyes, renoválás miatt le vannak zárva. Köszönöm a figyelmet, hamarosan találkozunk! – köszöntek is el feletteseink, majd kisétáltak az étkezőből.

Hát… Ez nem hangzott túl bíztatóan. Továbbra is elég sok megválaszolatlan kérdés maradt a fejemben. Ha itt kell aludnunk, azt hogyan fogjuk megoldani? Hozni kellett volna hálózsákot? Vagy adni fognak? Lesz egyáltalán lehetőség arra, hogy zuhanyozzunk, tisztálkodjunk? A számat húzva tekintettem körbe, hátha valaki esetleg többet tud nálunk, de nem ezt olvastam le az arcokról.

- Szóval ideküldtek minket egy omladozó romhalmazba azért, hogy kezdetleges technikákat tesztelgessünk. Nagyon szuper… - szusszant fel Kihyun, miközben elővette a telefonját – És ez csak egyre jobb. – nevette el magát kínjában, körbemutatva nekünk a kijelzőjén, amin egyértelműen az látszott, hogy nincs térerő.

- De legalább mind együtt lehetünk. Most képzeljétek el mi lett volna, ha valamelyikünknek csak egy későbbi kurzusban, egyedül kellett volna eljönnie ide – borzongott meg már csak a gondolatra is Jooheon, miközben ezt mondta.

- Jobb lenne megtudakolni, hogy mi lesz akkor az elszállásolásunkkal, mert gondolom ti sem hoztatok hálózsákot – szusszantam egy nagyot, de szemeimmel már egy suwoni ügynököt kerestem. Meg is láttam egyet a jellegzetes névtáblácskájával.

Hyunwoo is mellém szegődött, együtt mentünk oda, rákérdezni, hogy most mi a teendő. Nagyon erősen próbáltam nem kimutatni a feszültségemet, ahogy elkezdte magyarázni, hogy szépen rendezetten, egyenlő távolságokkal milyen jól le tudunk pakolni hálózsákokat vagy matracokat a direkt erre a célra kialakított üres térben, illetve, hogy minden emeleten van férfi és női mosdó is, viszont csak a második emeleten van egy darab zuhanyzó. Nem is akartam belegondolni sem, hogy mekkora káosz lenne abból, ha mind a hetvenen arra várnánk, hogy sorra kerüljünk.

- Látom nem kaptatok jó híreket – biggyesztette le alsó ajkát Kihyun, kezeit Hyunwoo felé nyújtva, amikor visszaértünk hozzájuk.

- Hát… Pont úgy lesz, ahogy elképzeltük. Úgyhogy jobb, ha most a szabadidőnk alatt elmegyünk venni néhány dolgot. – bólintottam határozottan, majd el is kezdtük összeszedni magunkat. Elég kényelmetlen és bosszantó volt a gondolat, hogy mindenhová magunkkal kell vinnünk a bőröndjeinket…

Éppen elindultunk volna már, amikor az üres tér közepére sétált egyik kollégánk, akit csak látásból ismertem. A körülbelül velünk egyidős, fekete hajú fiú igazi vezéregyéniségnek tűnt. Gondoltuk megvárjuk, hogy mit akar mondani.

- Figyeljetek, ügynökök! Azzal nem számoltunk, hogy a továbbképzés egy túlélőpróba is lesz, de ha elfogadunk néhány szabályt, nem lesz probléma. Mind a hetvenen összehangoltan fogunk működni, hogy ne egy borzalmas élményként maradjon meg nekünk ez a három nap. A barátaimmal azt beszéltük, hogy már most jobb lenne kisebb csapatokba verődni, és elkezdhetnénk kialakítani a fekhelyeket. Úgy lesz a legjobb, ha a hölgyek az egyik oldalon, mi srácok pedig a másik oldalon elkülönülünk. A legfontosabb szabály, amit szerintem nem is kell mondanom, de tiszteljük egymást, ne kelljen a munkatársainktól féltenünk a holmijainkat. Tekintve, hogy nincs semmilyen lehetőségünk elzárni bőröndjeinket, így a rend érdekében mindenki a fekhelye mellé helyezze azt, hogy ne legyen kavarodás. – vitte le a hangsúlyt ez a mondat végén, majd egy mosollyal nézett körbe – Köszönöm a figyelmet és az együttműködést! – biccentett, majd visszatért barátaihoz.

Megnyugtató volt, hogy valaki úgymond átvette a vezetőszerepet, így már… Nem is tűnt annyira pokolian rossznak ez a helyzet. Munkatársunknak szót fogadva, le is foglaltunk egy kisebb területet az a pad előtt, amelyiknél eddig várakoztunk, bőröndjeinkkel jelöltük, hogy hová szándékozunk majd lepakolni, aztán ki is indultunk az épületből.

- Azért ez milyen felháborító, hogy az NIS csak ezt engedheti meg magának – morgolódott a legkisebb a csapatunkban, amire kicsit elnevettem magam.

- És én még ötcsillagos szállodára számítottam – csóváltam a fejemet hitetlenkedve. – De végül is… Fogjuk fel az egészet egy közös kalandnak – ragyogott fel tekintetem, majd elővettem a kocsikulcsom, tekintve, hogy megérkeztünk a parkolóba.

Mielőtt elindultunk volna, barátaim gőzerővel azon voltak, hogy keressenek egy közeli hipermarketet. Szerencsére nem messze volt egy, így célba is vettük. Az áruházban nagyon jól szórakoztunk, találtunk egy helyet, ahol vettünk kempingezéshez használatos vékony fedőmatracokat, majd a gyakran anyáskodó Kihyun kicsit lemaradt tőlünk, aztán két csomag nedves törlőkendővel tért vissza. Milyen jó öltet! Ha már nem nagyon lesz lehetőségünk zuhanyozni…

Nem mondom, hogy nem néztek ránk furcsán, amikor a kasszához vittük az öt darab feltekert matracot. Amikor fizetésnél hátrapillantottam és megláttam további NIS ügynököket hasonló alkalmatosságokkal vagy hálózsákokkal közeledni, alig bírtam visszatartani a nevetést. Hát igen… Jól elbánt velünk a munkahelyünk… Erre szerintem senki sem volt felkészülve.

Vásárlás után vissza is tértünk a bázishoz, komótosan sétáltunk vissza az étkezőbe. Őszintén… Kezdett nagyon jó lenni a hangulat, ahogy a felkészültebbek (leginkább a kolleginák voltak ilyenek) már gondosan meg is ágyazták fekhelyeiket a földön. Indokolatlanul mosolyogva néztem szét, ezután kibontottuk a vadonatúj matracainkat, egymástól körülbelül fél méternyire, két sorban. A felső sorban volt Hyunwoo, mellette természetesen Kihyun, az alsó sor szélére kerültem én, mellém Jooheon, a másik szélre pedig Hyungwon. Nem is igazán odafigyelve, kicsit elbambulva húztam el a bőröndöm cipzárját, ekkor jutott eszembe, hogy nem is igazán hoztam semmit, amivel megágyazhatnék. Szerencsére a matracon alapból volt egy vastagabb huzat, így igazából csak egy takaróra lett volna szükségem. Az alsó ajkamat lebiggyesztve térdeltem ott, tanácstalanul bámulva a bőröndöm tartalmát. Talán a törölközőm… Nem, az hülyeség. Lassan emeltem fel fejemet, hogy meglessem, a többiek hogy haladnak. Azon kicsit sem voltam meglepődve, hogy Hyungwon becsomagolt magának egy konkrét párna-takaró szettet, de még Jooheonnak is volt egy vastag plédje, azt terítette le. Kihyun is hozott egy kispárnát, illetve egy bolyhos plédet, ami elég nagy volt ahhoz, hogy két embert betakarjon. Gondolom… A szerelmesek úgy tervezték, hogy együtt fognak majd aludni. Kicsit megmosolyogtatott, hogy konkrétan csak az én és a Hyunwoo „ágya” volt teljesen üres. Hát, ha nagyon nem fog menni így az alvás, legfeljebb elmegyünk az áruházba megint. Még szerencse, hogy múlt hónapban egész jó fizetést kaptunk, így abszolút nem terheli le a számlánkat egy-egy ilyen vészhelyzet-vásárlás.

- Akkor… Most menjünk és igyuk meg a szokásos reggeli kávénkat. – tápászkodtam is fel egy halk sóhajjal.

Ha már beálltunk a sorba a büfénél, kértünk egy kis ennivalót is. A fekhelyeinken ücsörögve fogyasztottuk el az energizáló italokat és rágcsálnivalókat, majd mivel volt még egy csomó idő tizenegyig, mindig álmos barátunk el is süllyedt kényelmesnek látszó takarója alatt, nekikezdett egy rövid szundinak. Addig mi a többiekkel jót beszélgettünk, ami… Nagyban hozzájárult ahhoz, hogy már nem is éreztem annyira szenvedésnek azt, hogy itt kell lenni. Sőt, az is közrejátszott a jókedvemben, hogy úgy általánosságban mindenki úgy állt hozzá a feladathoz, mint egy nagy közös kaland.

Délelőtt tizenegykor érkezett hozzánk egy informatikus, aki a fejlesztőcsapat egyik tagja volt, az ő instrukcióival mindenki aktiválta az ideiglenesen megkapott laptopokat, aztán elkezdtük az ismerkedést az új szoftverrel. Elég lassan tudtunk haladni, még csak a felépítésénél, a formai dolgoknál tartottunk, amikor jött a vezetőség, hogy megejthessük a továbbképzési program első közös ebédjét, amit az NIS fizetett. Ismételten megjelentek a korábban is ezt a feladatot ellátó hölgyek, csak most elektronikai cuccok helyett ételhordókat osztogattak. Hmm, legalább az étel az kifogástalan volt! Bár nem kaptunk hatalmas mennyiségeket, pont kellően laktató volt, úgy éreztem, hogy egy kis közbeiktatott nasival ki fogom bírni vacsoráig.

A délután további részében az egészen megkedvelt számítógépzseninkkel folytattuk a vizsgálódást, ha néhány gépnél jelentkezett típushiba, azokat ott a helyszínen kijavította, sokat beszélgettünk random dolgokról is, abszolút kötetlen volt az egész, mégis mindannyian koncentráltunk a feladatunkra. Tartottam egy mosdószünetet, majd újra elmélyültem az eddig használt program továbbfejlesztett változatában. Én… Azért dolgoztam ilyen átszellemülten, mert… Az estét mindenképpen szerettem volna Minhyukkal tölteni. Már úgy hiányzott… Furcsa, nem igaz? Sosem találkoztunk személyesen, azt sem tudja, hogy ki vagyok, mégis… Ürességet éreztem, hogy ma szinte még rajta gondolkodni sem volt lehetőségem.

A késő délutáni foglalkozás vége felé, már kinyújtottam teljesen elzsibbadt lábaimat, combjaimon tartottam a laptopot, kicsit fáradtan pislogtam a képernyőre. Most éppen egy kiegészítő fájl feltelepülését vártuk. Ha minden igaz, ezután már élesben fogjuk tesztelni a szoftvert, így kicsit hevesebben dobogott a szívem. Csak… Az jutott eszembe, hogy Minhyuk néha illetlen festményeket készít, vagy még attól is huncutabb dolgokat követ el, így kicsit féltem ettől az egésztől. Most itt van mindenki körülöttem, bárki rápillanthat a képernyőre, akár véletlenül is…

Vacsorára kaptunk kimenőt, így a srácokkal a legközelebbi kajáldáig sétáltunk. Már mind egészen megéheztünk, így jólesően fogyasztottuk el az egyszerű, de annál ízletesebb vacsoránkat. Mire visszaindultunk, a nap már lemenőben volt, az idő is lehűlt. Kicsit dideregtem még akkor is, amikor már az NIS bázis portájától haladtunk az étkező felé. Milyen sokan pizsamában voltak már…

- Jesszusom, mint egy hatalmas pizsiparti – sóhajtott fel Kihyun egy szemforgatással, de erre már nem is akartuk visszafogni reakcióinkat, kitört belőlünk a nevetés. Olyan… Viccesen aranyos volt, hogy folyton csak morgolódott.

Mivel én alapjáraton nem vagyok szégyenlős, a matracomon ücsörögve cseréltem le pólómat az alvásra szántra, ugyanígy tettem nadrágommal is, majd bármiféle háttámasz hiányában, kicsit görnyedt testtartással vettem ölembe a laptopomat. Be is indítottam az új alkalmazást, majd amíg várakoztam, hogy esetlegesen létrejöjjön a kapcsolat Minhyuk gépével, csatlakoztattam fülhallgatómat az eszközhöz. Csak bámultam ki a fejemből enyhén tompított hallással, nem is tudtam, hogy mi volt a kontextusa annak, amit láttam, de igazán megmosolyogtatott. Hyunwoo barátom egy mozdulattal fogott Kihyun matracának a szélére, erőteljesen maga felé rántva így kedvesét, fekhelyeik közötti távolságot nullára csökkentve. A hegyesorrú kis kollégánk igen morcosnak tűnt, tekintve, hogy majdnem hátraesett, de aztán ellágyult tekintettel vigyorgott szerelmére. Jót mosolyogtam ezen a kis epizódon, majd… Minhyuk hangja zökkentett ki. Ah… Működik? Felvidult arccal kaptam oda fejemet rögtön, a szívem majd’ kiugrott helyről, ahogy végre megláthattam őt. Viszont… Nem igazán tudtam felmérni a környezetét. Vagyis… Fogalmam sem volt, hogy ő most hol lehet. Rendes, utcai ruhát viselt, halvány sminkréteg is díszítette arcocskáját, mint amikor az egyetemen szokott lenni, a helyiség félhomályos volt, mögötte különböző színes festmények lógtak le a falon.

- Ja, tök fárasztó ez a nap – sóhajtott fel unott képpel, valakinek válaszolva, miközben hangosan nyomta le a billentyűket gépelés közben.

Reflexszerűen akartam rányomni a képernyőkép megosztásra, de… Ebbe a verzióba még nem építették bele. Kezdtem feladni a reményt, hogy rájövök, mit is csinál éppen, amikor felemelt egy brosúrát. Hunyorítva próbáltam kiolvasni, aztán automatikusan egy kis mosoly fagyott az arcomra. Tehát… Ő most egy egyetemi táborban van, aminek a témája a „művészeti múzeum éjszakája”.

- Hogy még ilyesmiben is egyszerre veszünk részt… - beszéltem „hozzá” úgy, ahogy szoktam, miközben hitetlenkedve csóváltam a fejemet egy vigyorral, aztán… Égni kezdett az arcom, ajkaimat rögtön összeszorítottam. Most jutott eszembe, hogy most nagyon nem vagyok egyedül. Hát… Ez kínos.