Tudtam. Úgy tudtam, hogy előbb-utóbb ez fog történni, ha újra megjelenik. Pedig tényleg egy szót sem váltottunk akkor az étteremben, amikor hosszú idő után megláttuk egymást. Sajnos a múltban ki tudtam őt ismerni, így a kezdeti meglepettség után már nem is találtam annyira sokkolónak a történteket. Ennyire nyomulós lánnyal én még sosem találkoztam…

Szavaira a fejemet elfordítva sóhajtottam fel, a kocsikulcsomat hanyagul dobtam le a konyhapultra, elkezdtem kibújni dzsekimből is, felakasztottam a fogasra. Közben pedig nem is mondtam semmit az előttem ácsorgó hölgynek, hiába kereste velem a szemkontaktust, vagy gyakorlatilag bármiféle interakciót.

- Ez most komoly? Akkor is megpróbálsz úgy tenni, mintha nem is léteznék, amikor konkrétan itt állok tőled két méterre? – akadt ki egy kicsit, eltúlzott karmozdulatokkal hadonászva felém, de én csak szusszantam egyet.

Továbbra sem szándékoztam szólásra nyitni ajkaimat, egy egyszerű mozdulattal kerültem ki őt, bármennyire is igyekezett elállni az utamat. Amikor mögé léptem, akkor ő is megfordult, hogy szemben legyen velem, ez pedig olyan hirtelen történt, hogy most már nem tudtam elkerülni, találkozott tekintetünk. Arcán egyre inkább duzzogást láttam, nem pedig forrongó dühöt. Nem igazán lehetett komolyan venni…

- Miért vagy itt? Senki sem kérte, hogy ide gyere – préseltem ki ennyit magamból, érzelemmentes arckifejezéssel.

- Hoseok, én… - igazította haját füle mögé, pironkodva hajtotta le a fejét. Pedig nem szokása zavarba jönni… - Úgy örültem neki, amikor ennyi idő után újra megláttalak. Sosem akartam eltávolodni tőled, és igenis félretettem a sértődöttséget, amit jogosan érezhetnék azután, hogy egyik napról a másikra kizártál az életedből. Pedig mennyi mindenen keresztül mentünk… - kezdte el magyarázni, de igazából sokkal érettebben fejezte ki magát, mint amikor legutóbb beszéltünk.

- Igen, és? Azt javaslom, hogy ne ignoráld szándékosan azt, hogy én ezek után sem szándékoztam változtatni ezen. Mármint… - pillantottam félre, a zsebeimbe csúsztatva a kezeimet – Ne gondold, hogy azért nem válaszoltam az smseidre, mert nem láttam, hogy írtál – mondtam el neki kertelés nélkül az igazat.

- De… - kezdett volna bele egy újabb monológba, kétségbeesett szemekkel kezeit mellkasomra csúsztatva, de megköszörültem a torkomat.

- Ne mondj semmit. Nagyon kiborító, hogy valahonnan megtudtad a számomat, és még a lakásomba is betörtél – vágtam szavába, szinte már számokérve őt.

- Az anyukáddal futottam össze a közelben, épp hozzád indult. Nagyon megörült nekem, elmondtam, hogy szeretnék találkozni veled, így beengedett. Csak ennyi történt – pislogott fel rám nagy szemekkel, melyek igazán esztétikusan voltak kifestve. A fejemet lassan csóválva pillantottam félre megint, majd hosszan szusszantam fel.

- Találkoztál velem, most már akár mehetsz is – fogtam rá vékony és törékeny felkarjaira, hogy kitessékeljem, de akármennyire is könnyen mozdíthatónak tűnt, erőteljesen állt ellen.

- Nem érted, hogy az bánt, hogy sosem lehettél az enyém úgy igazán? Hogy sosem kaphattalak meg teljesen? – fakadt ki felemelve hangját, miközben egy kisebb dulakodásba kezdtünk. Szavaira elengedtem őt, nagy levegővételeket véve bámultam rá. Szóval… Csak azért jött, hogy ágyba bújjon velem?

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, látszott rajta, hogy kellemetlenül érezte magát, amiért így kellett elmondania, hogy mi volt a fő motivációja a látogatásának. Persze… A ruhája, meg ahogy nézett rám, amikor megérkeztem már sugallta, hogy mit szeretne. Gondterhelten nyüszögött egyet, ahogy a selymesnek tűnő tincsei közé vezette ujjait, odalépkedett a kanapémhoz. Szinte síráshoz közeli állapotban dobta le magát oda, elkezdte visszavenni fekete magassarkúit. Nem tudom mi ütött belém, de… Tényleg sajnáltam őt, mert tényleg sokkal érettebb lett az évek során, aztán biztosan úgy érezte, hogy megszégyenítettem.

- Nem is értem, hogy hogyan tudsz még most is ilyen bamba képpel nézni engem. Más férfiak örülnének ilyen helyzetben – mérgelődött halkan, rám sem nézve, indulatosan csatolta be elegáns cipőjének pántját. Hát igen… Az időzítése nem is lehetett volna rosszabb, amikor éppen kitapasztalom a kíváncsiságomat egy férfival…

- Én bocsánatot kérek, ha megbántottalak. Tudom, hogy nehéz, de meg kell értened, hogy én nem vonzódom hozzád. És… Nincs az az isten, hogy kihasználjalak. Hidd el, jobb lesz, ha most elmész. – beszéltem hozzá sokkal lágyabb hangon, vigasztalóan simítottam meg karját, ahol az imént lehet kicsit túlzásokba esően szorongattam.

- De nem hiszem el, hogy még egy esélyt sem akarsz adni kettőnknek. Lehet, hogy utána meggondolnád magad – kezdett szinte könyörögni szemeivel, de én csak megpaskoltam vállát.

- Hidd el nekem, nem is élveznéd az érzelemmentes szexet. – bólogattam, miközben felsegítettem őt onnan. Woah… Majdnem olyan magas volt ezekben a cipőkben, mint én. – Eunji… Nem bánom, ha írsz néha, válaszolni fogok, de kérlek, ne jelenj meg többször hívatlanul, legfőképpen pedig ne hitesd el magaddal, hogy olyan érzések vannak a szívemben, amiknek igazából nyoma sincs. – igyekeztem kedveskedni neki, így felsegítettem rá kabátját. Jobb ez így, mintha erőszakkal kellett volna elküldenem őt.

- Jól van… - biggyesztette le alsó ajkát, miközben hagyta, hogy kikísérjem őt az ajtón kívülre. – De azért azt tudd, hogy én mindig várni fogok rád – suttogta pár másodperc csendes szemezés után, majd egy lágy csókot nyomott arcomra. Nem akartam még több fájdalmat okozni, így nem ellenkeztem, de aztán egy kissé erőltetett mosollyal intettem neki.

Ott álltam az ajtóm előtt, egészen addig, amíg el nem tűnt csinos alakja a folyosón, majd hosszan sóhajtottam fel. Ahogy egyedül maradtam, elkezdtem összekészíteni egy könnyű vacsorát, de fejben nem ott jártam. Elég aggasztó, hogy Eunji visszatért… Valószínűleg lesz még vele dolgom, csak azért is, hogy megkeserítse a mindennapjaimat. Igazán kár érte, hogy ilyen szép és okos nő létére ilyen kibírhatatlan személyisége van…

A vacsorámat egy sorozat epizódjának a társaságában fogyasztottam el a tévé előtt, majd elővettem telefonomat a zsebemből. Már nem néztem rá egy ideje… Megszámlálhatatlan mennyiségű olvasatlan üzenet nézett vissza rám a csoportchatünkből. Most nem akarózott visszaolvasni, így csak egy kézzel, sokat bénáskodva, de írtam egy üzenetet.

„Miről maradtam le, srácok?” – küldtem is el. Kihyun kezdett el gépelni.

„Még nem láttad az NIS emailjét? Holnap továbbképzésre megyünk, Suwon-ba. Kezdj pakolni, mert három napos lesz” – válaszolta meg kérdésemet kollégám, amire egy hatalmas, gondterhelt sóhajjal nyomtam az arcomat inkább az egyik párnába.

„Megyünk együtt? Mikor kell indulni?” – tettem fel kérdéseimet. Tök jó lenne azt az egy órás autóutat együtt tölteni. Amennyire nem volt kedvem ehhez az egészhez, ahogy jobban belegondoltam, minden bizonnyal jól fogunk szórakozni.

„Pont beférünk az autódba, úgyhogy részemről rendben!” – érkezett a válasz Hyungwontól.

Megbeszéltük, hogy reggel fél nyolcra legyen mindenki útra kész, én pedig majd összeszedem a csapatot. El is köszöntem kollégáimtól, majd igyekeztem is pakolni. Előkerestem a már régen nem használt bőröndömet, belehajtogattam pár kényelmesebb ruhadarabot, összeállítottam pár szettet is, nem felejtkeztem el a zoknikról, alsóneműkről, törölközőről és egyéb dolgokról, amire szükségem lehet. Még sosem voltam ilyen programom, így fogalmam sem volt, hogy mire számíthatok. Lehet, hogy egy luxusszállodát foglaltak le nekünk? Jó volt eljátszadozni a gondolattal, de igazán nem is voltak nagy elvárásaim, csak izgatottan készítettem el csomagomat. Mire ezzel végeztem, eléggé későre járt, így vettem egy hosszú zuhanyt, majd miután az ébresztőórát is beállítottam, nyugovóra tértem. Sokat gondolkodtam, mielőtt elnyomott az álom. Most három napig nem fogom látni Minhyukot? Mi van, ha ez idő alatt újra megjelenik a kapucnis alak és ezúttal messzebbre fog menni egy kis kukkolástól? Nem is akartam már idegesíteni magamat, így miután kimentem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, minden erőmmel arra koncentráltam, hogy kiürítsem agyamat. Elég zavaros volt minden, de arra emlékeztem, hogy a pihentető alvásom előtt kis történeteket szőttem a fejemben. Méghozzá arról, hogy milyen lenne élőben is találkozni Minhyukkal, milyen fantasztikus érzés lenne a karjaim közé zárni őt.

Reggel már a jelzőhang előtt éberen pislogtam a plafonra. A reggeli rutinom után belebújtam farmernadrágomba, egy kényelmes, laza, fehér pólót vettem fel hozzá. Miután betűrtem azt nadrágomba, övemet is becsatoltam. Ma nagyon szép tavaszias idő volt, így dzsekimet csak a bőröndöm tetejére tettem. Szinte már féllábbal kint voltam az ajtón, amikor elrágcsáltam egy müzliszeletet, gondosan bezártam lakásom ajtaját, majd el is indultam a parkolóba.

Körülbelül nyolc óra volt, mikor megérkeztem az utolsó házhoz, Shownu és Kihyun természetesen együtt jött ki a hatalmas kapun, bepakolták bőröndjeiket a csomagtartóba, majd helyet foglaltak hátul. Hyungwon ült mellettem az anyósülésen, lejjebb csúszva támasztotta fejét, röviden köszönt az újonnan érkező útitársaknak, aztán visszatért szundizásához. Hát igen, ma különösen rosszul érintette a koránkelés, de szerintem örült, hogy így volt lehetősége aludni még egy órácskát. Jooheon szokatlanul csendes volt, talán… Ő szeretett volna mellém ülni? Nem tudom, de nekem így jött le, ahogy a visszapillantótükörben találkozott tekintetünk, barátom pedig kibiggyesztett alsó ajakkal fordította el a fejét, hogy inkább az elsuhanó tájat figyelje. Én ezt szívfájdítóan aranyosnak találtam, egy szeretetteljes mosolyt villantottam felé, bár ő ezt maximum csak félszemmel láthatta.

Az út első fele igazából borzasztóan gyorsan elrepült, ahogy zenét hallgattunk, beszélgettünk, az alvó Hyungwoniet piszkáltuk… Éppen elhagytuk Szöul forgalmasabb külvárosát, egy egyenes szakaszon mentünk, amikor autóm kijelzőjén felvillant a figyelmeztető jel, illetve hallatszott is egy aggasztó zaj…

- Defektet kaptunk, srácok – sóhajtottam fel, miközben lelassítottam, hogy le tudjak húzódni a leállósávba. Pedig olyan jól indult az utazás…

- Meg tudod javítani? – vált Kihyun hangja kissé aggódóvá, amire csak elvigyorodva állítottam le a motort.

- Hát persze, gyorsan kicserélem a kereket – válaszoltam halkan nevetve, de aztán megláttam a visszapillantóban, hogy nem is tőlem kérdezte, hanem Hyunwoora rácsimpaszkodva, görögdinnye nagyságú szemekkel bámulta arcát. Erre most már ténylegesen elnevettem magam.

- Segítek, Hoseok – szólalt is meg Kihyun hőse, aminek igazából örültem, hisz Hyunwoo nagyon erős.

- Kiszállás~ - csipkedtem meg az elől szundizó kollégánk puha arcát, amire olyan nyűgös arcot vágott, mint még szerintem soha.

Kicsit szerencsétlennek éreztem magam, de végül is… Ha a legjobb barátaimmal vagyok, akkor igazából minden nyomorúságos pillanat sokkal kevésbé tűnik annak. Legalább lesznek jó sztorijaink, amikre majd nosztalgiával gondolhatunk vissza.

Okozott némi bosszúságot a tény, hogy a szerszámot ki kellett szabadítani a sok-sok bőrönd alól, illetve nem is ment annyira könnyen a dolog, mint gondoltam. Ekkorra a nap is kicsit erősebben sütött, rendesen megizzadtunk, mire sikerült leemelnünk a helyéről a leeresztett kereket. Bosszankodva beszéltük meg segítőtársammal, hogy ez egyáltalán hogyan történhetett meg egy főútvonalon, de végül is… Utána már csak elhülyéskedtük az egészet, Jooheon is odajött, hozott nekünk ásványvizet. Hálásan mosolyogtam rá, majd csak elnevettem magam, ahogy megláttam a szinte állva alvó Hyungwont. Az egészben pedig az volt a legkomikusabb, hogy a mellette igen eltörpülő Kihyun halkan szitkozódva próbálta őt megtartani, mivel rá volt dőlve.

Hamarosan zavartalanul folytattuk utunkat, bár őszintén szólva már nagyon jól esett volna egy hűvös hotelszobában pihengetni. Ahogy csak rákoncentráltam az útra, olyan rossz előérzetem támadt… Remélem nem Minhyukkal kapcsolatos… Utáltam, hogy ezt éreztem, mert így akaratom ellenére is feszültebb lettem, de nem tehettem ellene semmit. Az út hátralévő részében egy szót sem szóltam, hogy egy pillanatra se irányuljon másra a figyelmem, igyekeztem a lehető legbiztonságosabban vezetni, nehogy balesetet szenvedjünk. Kicsit harcoltam is saját magammal, mert kezdtem azt hinni, hogy csak túlreagálom és a végén még bevonzom, hogy tényleg valami borzalom fog történni. Amikor már majdnem odaértünk a városba, gondoltam megkérdem megint Kihyuntól a címet, hogy biztosan jól írtam-e be a címet a GPS-be induláskor, a visszapillantóban néztem rá, de… Nem volt szívem megzavarni a szerelmeseket. Mivel ugye már egy ideje csend volt az utastérben, ők is hangtalanul bújtak össze, Hyunwoo éppen leheletnyi puszikat nyomott Kihyun kézfejére, ahogy összekulcsolták ujjaikat, piros arccal szemeztek. Szélesen mosolyogva hagytam annyiban a dolgot, az egyre növekvő forgalom miatt pedig egyre lassabban jutottunk el a megfelelő útelágazásig. Lefordultam a címben szereplő utcára, majd hunyorogva néztem szét. Hát… Az biztos, hogy sehol sem volt luxusszálloda, vagy ha esetleg mégis, jól álcázták nem túl bizalomgerjesztő külsejével. Igazából… Kicsit hasonlított az NIS épületéhez, csak sokkal régiesebbnek tűnt, na meg persze nagyobbnak.

Miután találtam parkolóhelyet, a bőröndjeinkkel együtt, kissé bizonytalanul indultunk meg a monumentális építmény felé. Hmm… Szóval… Nem is egy hotelbe jöttünk, hanem az NIS suwoni bázisába? Eddig sem tudtam, hogy mire számítsak a továbbképzéssel kapcsolatosan, de most már abszolút kételkedtem a megvalósításában is.

Ahogy már elég közel értünk a duplaszárnyú bejárati ajtóhoz, megláttunk néhány ismerős arcot a munkahelyről, egyre több NIS ügynökkel futottunk össze. Hyunwoo ment elől, a portához érve hosszú perceken keresztül várakoznunk kellett, amíg mind az öten be tudtunk jelentkezni. Azt hittem, hogy majd adnak valami szobakulcsot vagy belépőkártyát, de mivel ez nem történt meg, pont meg akartam kérdezni a fiúktól, hogy lehet nem is itt lesz a szállásunk, amikor egy hatalmas étkezőbe értünk. A padlón sötét türkiz csempe volt, a falakra ráfért volna már egy újrafestés, így igazán gimis menza hangulata volt, a sok asztal és pad oldalra volt húzva, így középen kialakítottak egy üres teret. Ebből a helyiségből nyílt egy csupán félfallal elválasztott konyha, itt működött a büfé is, egy kedves arcú nénike szorgoskodott a pult mögött. Értetlenül néztem körbe, nagyon sokan ugyanitt tartózkodtak, volt, aki már kávéval a kezében társalgott munkatársaival. Két dolog tűnt fel rögtön: szinte mindenki arcán feszültséget láttam, illetve egy kollégát sem láttam, akinél nem lett volna ott a bőröndje vagy utazótáskája. Összenéztünk a fiúkkal. Ugye… Nem azt akarják nekünk mondani, hogy itt fogunk aludni? Az étkezőben? Szóval ez lett volna az a rossz előérzet…