A torkomban dobogott a szívem, az arcom pedig tűzforró lehetett ezekben a pillanatokban. Nagyon jól tudtam, hogy most mennyire megbántottam őt, igaz, hogy nem ismerjük egymást évek óta, de ennyi idő alatt is kitapasztaltam már a személyiségét. Kicsit bűntudatos voltam, leginkább azért, mert képtelen voltam visszafogni azt az indulatos választ. Ez nem rám vallott… Még körülbelül egy percig bámultam a telefonom képernyőjét, de továbbra sem érkezett válasz, így egy nagy, gondterhelt sóhaj közben kezdtem újra gépelni.

„Szeretnék bocsánatot kérni. Bunkó voltam…” - küldtem is el a tömör, de annál őszintébb bocsánatkérésemet, majd kijelzővel lefelé fordítva tettem le a mobilomat az íróasztalra.

Kellett pár pillanat, hogy összeszedjem magam, s újra kizárhassam a külvilágot, igyekeztem mélyen, egyenletesen lélegezni, ahogy összepontosítottam a lehető legtöbb figyelmemet Minhyuk felé. Már nagyon szépen elhaladt a rajzával. Nem is tudom, hogy hogyan, de csak sikerült megmosolyogtatnia, pedig a lelkem még mindig háborgott a kellemetlen üzenetváltástól. És hogy mit találtam ennyire megmosolyogtatónak? Azt, hogy már megint bálnákat, tengeri világot készítgetett. Csak ezúttal most digitálisan.

Gyógyírként hatott, ahogy végigkövethettem az alkotás folyamatát, már több mint egy órája szüntelenül, teljesen elmélyedve néztem hol őt, hol a virtuális festményt, amikor úgy döntöttem, megnézem, hogy érkezett-e üzenetem. Az ajkaimat idegesen szorítottam össze, ahogy feloldottam a képernyőt, majd tudomásul vettem, hogy elolvasta, de nem méltatott válaszra. Hiába… Próbáltam kiüríteni a negatív gondolatokat az agyamból, a plafont bámulva próbáltam valami megoldást találni a problémánkra. Én… Nagyon értékesnek tartom a barátságunkat, nagyon szeretem Jooheont, nélküle nem tudnám elképzelni a kis csapatunkat, ugyanakkor… Talán mégis hiba volt az az éjszaka… Bármennyire is élveztem minden egyes pillanatát, akkor még nem vettem számításba, hogy esetleg utána baromi kínos lesz, illetve sok fejfájást fog még okozni. Arra jutottam, hogy inkább várok. Ő tegye meg a következő lépést, én próbáltam normálisan megbeszélni, sőt, miután rájöttem, hogy elszúrtam, bocsánatot is kértem. Rajta áll, hogy elfogadja-e vagy sem.

Amikor legközelebb visszavezettem tekintetemet a monitorra, Minhyuk éppen felcsatolta a frufruját egy hajcsattal, hogy ne zavarja a rajzolásban. Istenem, milyen aranyos volt így… Ellágyult tekintettel szuggeráltam gyönyörű, hibátlan bőrét. Amikor az egyetemről jelentkezik be, akkor általában halvány sminket visel, de most, így teljesen természetesen… Szebbnek láttam, mint valaha. Néha azt kívánom, bárcsak ő is láthatna engem, hallhatná a hangomat, tudnánk beszélni… Furcsa belegondolni, de amióta Minhyuk belépett az életembe, sok rossz dolog történt velem, és amikor magam alatt vagyok, csak arra vágyom, hogy neki elmondhassam. Hogy ő legyen az én antidepresszánsom. Aztán amikor eszembe jut, hogy a munkám megtiltja a kapcsolatteremtést, legszívesebben itt is hagynék mindent. Ezeket a pillanatokat általában racionálisabb gondolatok követik, mármint, hogy egyébként sem tehetném meg, hisz jól keresek, biztos megélhetés, a barátaim is itt vannak…

Az egyre elkeserítőbb gondolatmenetem után hirtelen zökkentem ki, a kis szőke művész épp megnyitott egy új, üres vásznat az alkalmazásban. Kíváncsian vártam, hogy most mihez fog nekilátni, aztán ahogy meztelen férfitestek körvonalai kezdtek kirajzolódni a vázlatában, elkezdte elönteni az arcomat a vér. Azta… Minhyuk elképesztően tehetséges. Laikusként azt mondanám, tökéletes anatómiával kezdte ábrázolni az alak izmait, vázlatrajzhoz képest igazán részletesre sikerült. Ekkor jutott eszembe, hogy mit is terveztem, mielőtt meg nem láttam Jooheon üzenetét.

Mielőtt hozzáláttam volna a tervemnek, sietve hagytam el irodámat, utam a mosdók felé vezetett. Amint ott végeztem szükségleteimmel, rögtön visszatértem, belülről bezártam az ajtómat. Tekintve, hogy most éppen elkezdtem tilosban járni, nem szerettem volna, ha bárki is a nyílászárón túlra akart volna kerülni. Az elkövetkező húsz percet azzal töltöttem, hogy létrehoztam egy új emailcímet, ahhoz pedig egy új insta profilt. Mivel most nem akartam megijeszteni a szépségemet, leszedtem az internetről egy esztétikus, igazán művészi képet egy híres festményről, azt beállítottam profilképnek, beírtam a monogramomat névnek, hogy azért valamilyen szinten mégis „én” legyek az, aki el fogja követni azt, amit tervezek. A profil leírását is természetes, hétköznapi emberhez illően kitöltöttem olyan szavakkal, mintha hatalmas képzőművészeti rajongó lennék. Magamat is megleptem, hogy mennyire precíz munkát végeztem, még egy csomó híres oldalt is bekövettem, csak hogy hiteles legyek. Már majdnem háromnegyed órája ezzel szórakoztam, amikor végre elkészültem. Következő virtuális utam Minhyuk instagram fiókjára vezetett. Ugyan nem sok rajzát, festményét osztotta meg itt, de egy régebbit belájkoltam, majd írni kezdtem egy hosszú hozzászólást, amiben mást sem tettem, csak az egekig dicsértem a tehetségét, az ecsetvonásait, a színhasználatát, a technikáját, a kompozícióit, a megformálást, mindent. A végére már azt sem tudtam, hogy mit beszélek, olyan terjedelmes lett az önbizalomnövelésre szánt „kis” bókom. Egy elégedett, büszke vigyorral nyomtam rá a küldés gombra, rögtön utána be is követtem, további posztjaira nyomtam szíveket. Diadalittas mosollyal realizáltam, hogy bizony most már a sztorijába kirakott dolgait is feltűnés nélkül megtekinthetem. Már ha nem tilt le a kis drága.

Izgatottan, még a levegővételeimet is visszafojtva figyeltem, hogy mikor veszi észre. Már alig vártam, hogy láthassam a reakcióját. Most nagyon türelmesnek kellett lennem. Annyira belemerült az illetlen rajzának kidolgozásába, hogy szerintem még azt sem vette volna észre, ha egy tornádó elviszi a tetőt a feje felől. Időközben borzalmasan megéheztem, de az létezhetetlen, hogy ne akkor látná meg a kommentem, amikor távol vagyok, így nem mentem sehová, csak a székemben hintázva szegeztem szemeimet Minhyuk egyre pirosodó arcocskájára. Bevallom, az én fantáziámat is megmozgatta egy picit ez a rajz, de igyekeztem ignorálni a tényt, hogy milyen esztétikusan és realisztikusan tud ábrázolni ruhátlan testeket.

- Csak nehogy ma este megismétlődjön a múltkori, Minhyuk-ah – nevettem halkan magamban.

Sokszor eszembe jutott az azóta eltelt két hétben, hogy mégis mi lehetett az, amit ő annyira titkol, hogy még Changkyunnak se mondja el, de még a szigorúan őrzött digitális naplójába sem írja le, ugyanakkor meglehetősen felizgatja őt. Talán van egy egész akt-ábrázolásokkal teli gyűjteménye? Magamban hangtalanul nevetgélve csóváltam a fejemet. Esküszöm, hogy más nem jutott eszembe. Egyszer biztosan fény derül rá. Ha valami elég beteg dologról is van szó, én biztosan nem fogom elítélni miatta.

Lassan teltek a percek, kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Már kezdtünk a kora délutántól egészen eltávolodni időben, az a tény, hogy reggeli óta nem ettem semmit pedig kezdett kiborítani. Éppen rá akartam már szánni magam, hogy villámgyorsan leszaladok a büfébe, hozok egy szendvicset és végre elhallgattatom a korgó pocakomat, amikor Minhyuk egy hosszú, mély sóhajjal kísért nyújtózkodással felkelt az ágyáról. Rögtön közelebb is húzódtam a monitorhoz. Lehuppant a takarójára, a telefonjával a kezében. Már előre vigyorogtam, pedig az ő arcáról még semmit sem lehetett leolvasni.

Akkor vált bizonyossá, hogy látta a neki szánt kedveskedést, amikor hirtelen nem tudta visszafogni a szívmelengető vigyorgását. Rögtön a telefonomért nyúltam, közben persze le sem vettem a szemeimet a képernyőről. Valami elképesztően boldognak tűnt. Egy-két pillanat múlva már jött is az értesítés, hogy lájkolta a hozzászólásomat, illetve egy kicsit komoly, formális „köszönömöt” is aláírt. Ha most nem az lenne a munkám, ami, akkor most nem is láthatnám, hogy ehhez az érzelemmentes válaszhoz ilyen őszinte örömtől csillogó szemek tartoznak. Kezeinek mozdulatából egyértelmű volt, hogy képernyőképet készített róla, gondoltam Changkyunnak továbbította.

Ezekben a percekben az fogalmazódott meg bennem, hogy amíg csak van rá lehetőségem, az lesz a legfőbb célom, hogy bekerüljek Minhyuk naplójába. És nem úgy, mint egy rossz élmény. Ha jobban belegondoltam, eléggé elkeserítő gondolat volt ez, mert tudtam jól, hogy ennél közelebb nem kerülhetek hozzá. Bármennyire is szerettem volna megismerni őt, bensőséges kapcsolatot kialakítani vele. Valami már az elején megfogott benne…

Amíg ezen gondolkodtam, kaptam egy hivatalos emailt, amiben az állt, hogy mára ennyi volt, mehetek haza. De hát… A megfigyelendő alanyom még gépközelben volt, úgy tűnt, hogy nem is szándékozik kikapcsolni laptopját még egy ideig. Őszintén, bármennyire is maradni szerettem volna, nagyon elfáradtam, hogy reggeltől mostanáig folyamatosan néztem őt. Arról nem is beszélve, hogy már kopogott a szemem az éhségtől. Nem bírtam ki, ujjbegyeimmel megcirógattam a kijelzőt, ahol Minhyuk arcocskája volt, majd leállítottam a számítógépet. Itt az ideje pihenni egy kicsit.

Délután öt óra után egy kicsivel, már a szokásos edzőterem bejárata felé közelítettem, a sporttáskámmal a vállamon. Miután eljöttem a munkából, első utam haza vezetett, otthon ettem egy keveset, csak hogy ne lyukadjon ki a gyomrom az ürességtől, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy elmegyek edzeni. Bár… Hiányoztak a srácok, mert általában együtt szoktunk odajárni, ma különösen örültem volna a társaságuknak, hisz egész nap alig kommunikáltunk…

A bérletem felmutatása után el is foglaltam a szekrényemet, átöltöztem, majd csak teljesen komoly, érzelemmentes arckifejezéssel léptem be a terembe. A szemeim ösztönösen egy pontra irányultak. Hát persze… Volt olyan szerencsém, hogy Jooheon nézett vissza rám. Ugyebár ő utána ignorálni kezdett engem, én pedig nem is akartam tovább idegesíteni őt, időt szerettem volna adni neki, hogy lenyugodhasson, de… Így hozta a sors, hogy szinte csak mi ketten voltunk a hatalmas edzőteremben. Mondjuk valószínűleg azért, mert már közeledett a záróra… Nem tudtam jól lereagálni a helyzetet, félrepillantva szusszantottam egy nagyot, majd azért mégis köszöntöttem őt egy integetéssel. Nekem nincs okom haragudni rá…

Az elkövetkező háromnegyed óra borzalmasan kínos volt, mintha megállt volna az idő, ahogy a helyiség két végében, síri csöndben foglalkoztunk a saját dolgunkkal. Igyekeztem még csak felé sem nézni, nehogy zavarjam őt, bár érezhetően feszültebb lett ő is. Éppen végeztem a szokásos edzéstervem első szakaszával, amikor úgy döntöttem, hogy itt az ideje elmenni zuhanyozni. A nyakamat töröltem a törölközőmmel, úgy indultam meg az öltözők felé, ekkor vettem észre, hogy időközben morcos barátom már sehol sem volt. Volt egy sejtésem, ami be is igazolódott, amikor benyitottam a zuhanyzókhoz. Hallottam, hogy ő már éppen azon volt, hogy felfrissüljön a kiadós edzés után, az én lábaim pedig csak földbe gyökereztek. Én… Nem akartam ezt az egészet. Nem akartam, hogy utáljon engem, hogy úgy csináljon, mintha nem is léteznék. Sokáig hezitáltam, de aztán igyekeztem a lehető leghalkabban megszabadulni ruháimtól, a törölközőmmel a kezemben sétáltam el addig a fülkéig, amiben ő zuhanyozott. Mit ne mondjak, kicsit izgultam mi lesz ebből…

- Jooheon… - szólítottam meg halkan, óvatosan belépve a kellemesen forró víz alá, kollégám mögé. Talán meglepődött egy picit, csak egy-két pillanat múlva fordult velem szembe. Hogy ki volt pirosodva az arca…

- Hm? Mit szeretnél? – kezdett el hátrálni egy kicsit komoly arccal, szinte megremegett az alsó ajka, ahogy tekintete lejjebb tévedt arcomról.

- Figyelj, én… - szusszantam egy nagyot, gyengéden értem hozzá kézfejéhez – Tényleg sajnálom, hogy csalódást okoztam neked, de szerintem meg tudjuk beszélni. Az nem megoldás, ha nem válaszolsz az üzeneteimre, ignorálod még a létezésem tényét is. Most csak ketten vagyunk, és nem menekülhetsz, szóval… - léptem hozzá közelebb, kezeimet letámasztva feje mellett, ahogy ő teljesen elhátrált a falig. Hát… Nem volt valami sok távolság most közöttünk…

- Miért engedted, hogy megtapasztalhassam milyen, ha megcsókolsz, hogyha soha többet nem élhetem át újra? – szólalt meg hosszas, fojtogató csönd után, majd lesütött szemekkel kezdte végigsimogatni mellkasomat a víztől forró, a tusfürdőtől pedig habos tenyereivel. Belém rekesztette a szót…

- Én… - hajtottam le a fejemet zavaromban, hisz fogalmam sem volt, hogy mit válaszolhatnék. – Nem gondolkodtam azon a hajnalon. Remélem azt tudod, hogy a legfőbb indok, amiért lefeküdtünk, az az volt, hogy nagyon frusztrálttá váltam valami miatt és borzasztóan örültem, hogy kielégülhetek. Nem mondanám, hogy nem voltak mögötte érzelmek, de… - szorítottam össze ajkaimat. Hát sokkal nehezebbnek bizonyult, mint akkor gondoltam, amikor kitaláltam, hogy most beszéljünk.

- Szóval kertelés nélkül, csak kihasználtál – nevette el magát halkan. Meglepve pislogtam rá, mert ez a nevetés abszolút nem szarkasztikus vagy elkeseredett volt. Őszinte. – Nem baj, úgy is fel lehet fogni, hogy segítettem egy jóbarátomnak. Amit bármikor megtennék újra, ha szükséged van rá. – vált hangja sokkal lágyabbá, karjait derekam köré fonva bújt hozzám, arcát vállamhoz nyomva.

- Hé. Te nem is tudsz rám haragudni – néztem rá egy kicsit értetlenül, majd jólesően hunytam le szemeimet. – Azt hiszem, ez a hozzáállásod sokkal jobban tetszik – vigyorodtam el szélesen akaratom ellenére is, ölelését viszonozni kezdtem. – Akkor nem utálsz, és minden olyan lesz, mint ezelőtt? – támasztottam meg államat vállán, ujjbegyeimmel puha bőrén zongorázva, gerince vonalában.

- Csak egy feltétellel – sóhajtott fel, amire elhúzódtam, hogy szemeibe nézhessek kérdő tekintetemmel. Erre nem számítottam. Egy drámai hatásszünet után egy félmosolyra húzta a száját. – Csókolózzunk. Most. – nyalt végig ajkain, majd vizes kezeit tarkómra vezetve húzott igazán közel magához, de azt várta, hogy én kezdeményezzek.

Bár egy pillanatra hezitálni kezdtem, a szemeimet lassan lehunyva nedvesítettem be ajkaimat én is, majd nagy hévvel csókoltam meg őt. Milyen érzéki volt minden egyes érintése, ahogy hajamba túrt, vagy ahogy egész felsőtestemet simogatta... Nem tagadom, elég szédítő élmény volt perceken keresztül, ilyen szenvedélyesen falni egymást, kifulladva, egy hangos cuppanással húzódtam el végül, Jooheon ködös szemeibe bámulva mosolyodtam el.

- Így is elfáradtam, de most már végképp alig állok a lábaimon – szuszogott fel, majd vizes tincseim közé vezetve ujjait nyomott egy gyengéd puszit arcomra, aztán elzárta a csapot, kiszállt a fülkéből.

Hevesen dobogó szívvel követtem őt, alaposan megtörölköztünk, majd miközben együtt elhagytuk az éppen bezáró edzőtermet, úgy beszélgettünk, mintha semmi sem történt volna az imént a csempével burkolt falak között. Annyira megkönnyebbültem, ahogy minden olyannak tűnt, mint az az éjjel előtt, ugyanúgy tudtunk csevegni a mai napról, a munkáról, mindenről. Röviden búcsúztunk el egymástól, aztán autómba ülve hazaindultam. Este hét órát mutatott a telefonom képernyője, ahogy a lakásom ajtaja előtt a kulcsomat kerestem. A sikerélmény után beraktam a zárba, de szemöldökeimet ráncolva realizáltam, hogy nyitva volt. Talán elfelejtettem volna bezárni, mielőtt elmentem edzeni? Lassan nyitottam ki az ajtót, majd ahogy beljebb léptem néhány lépést, megtorpantam.

Eunji ott ült a kanapémon, egy igazán mutatós egyberuhát viselt, hosszú haja vállaira omlott. Be kell vallani, hogy igazán csinos volt, de… Nagyon sok kérdés felmerült bennem. Mi folyik itt? Mielőtt bármit mondhattam volna, kuncogni kezdett, felállt, lassan indult el felém.

- Csak hogy hazaértél, Hoseok. Már nagyon vártalak – mosolygott rám, majd vörös rúzsától pirosló alsó ajkába harapott. Ez pedig egy igazán egyértelmű jele volt annak, hogy mlyen szándékkal is van most ő itt…