Megborzongva meredtem a kivetítőre. Most… Ahogy itt ültünk mind, és senki sem szólt egy szót sem, nagyon feszültté tett engem is. Talán ez egy olyan dolog lehet, ami a hétköznapi életünkre is kihatással lesz? Vagy mások azért néztek ilyen ridegen maguk elé, mert ők már tapasztaltak ilyet, tudják, hogy mi vár ránk? Alig hallhatóan szusszantam egyet, ahogy teljes csönd uralkodott az egész teremben.

- Szóval a mai naptól kezdve vegyék úgy, hogy minden egyes nap, minden egyes percében a munkájukat végzik, nyitott szemmel kell járniuk. A célunk az, hogy a lehető leghamarabb visszaállíthassuk a munkakörülményeket, ehhez pedig a hiba végleges kiirtására van szükségünk. Kifelé menet vegyék át a speciális eszközüket, amit használhatnak az elkövetkezendő napokban. Térjenek vissza az irodáikba – zárta le ezzel a megbeszélést a főnökhelyettes, majd fegyelmezetten, felsorakozva indult vissza a nagy tömeg.

A hatalmas ajtón csak akkor léphettünk ki, ha a csuklóinkra csatolták a fém karórákat, amiknek minden bizonnyal más funkciójuk is van, minthogy futurisztikus stílusú díszítőelemek legyenek. Mellékeltek hozzá egy apróra összehajtogatott használati útmutatót, azt a tenyeremben szorongatva indultunk vissza a srácokkal a már jól megszokott épületrészbe.

- Hát ez izgi lesz így… - szólalt meg Kihyun, miközben a karperecet forgatta csuklóján, közelről szemügyre vette.

- De ez mire való? Még sosem láttam ilyesmit – merengtem el, a saját „ékszeremet” nézegetve, ekkor láttam meg igazán, hogy milyen komoly elektronika lehet beleépítve.

- Valószínűleg a használónak az ellenőrzésére van. Az áramkörök, az elektromosság, amit bármilyen más készülék kibocsájt magából… Elemzi az adatokat, és jelentést készít a vezetőségnek. Így akarják majd kiszűrni, ha esetleg egy ügynökön keresztül történt a kibertámadás. – magyarázta el nekem Hyunwoo, amire bólogatni kezdtem. Áh, szóval… Most mi leszünk megfigyelés alatt…

Az aulába érve röviden elköszöntünk egymástól, majd ráérősen haladtam tovább a dolgozószobám felé. Sokat agyaltam, de még mindig nagyon sok kérdőjel volt a fejemben. Akkor… Most napokig, vagy akár hetekig nem is fogom látni Minhyukot? Már csak belegondolni is rossz volt… Főleg, hogy ő pedig a potenciális áldozata egy perverz alaknak… Kicsit kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben, ahogy lehuppantam a székembe, a számítógépet pedig feleslegesen kapcsoltam be. A vezetőség visszaküldött minket, de azt egy szóval sem mondták, hogy mit csináljunk, hisz a feladatunkat nem tudjuk ellátni…

Unatkozva, kicsikét szenvedve hajtogattam szét az új kis készülék leírását, a székemben hintázva, lassan le-lecsukódó szemekkel kezdtem átfutni az apróbetűs szöveget. Áh, szóval le sem lehet venni, amíg központilag ki nem iktatják az elektronikájukat… Nem igazán tetszett a dolog, hogy például minden bejövő vagy kimenő hívásomat lehallgatják majd, vagy megfigyelik, hogy kinek írok üzenetet a telefonomon… Nagyon remélem, hogy visszamenőleg nem tudják lecsekkolni, mert ha kiderül, hogy kapcsolatba léptem Minhyukkal, akkor nekem annyi.

Körülbelül egy óra is eltelt így, még csak játszani sem mertem a mobilomon, nehogy az is baj legyen, így már szinte félálomban voltam, az íróasztalomra leborulva, amikor hirtelen csipogott egyet a karkötő. A szemöldökeimet ráncolva emeltem fel kómás fejemet, összeráncolt szemöldökökkel szuggeráltam a halvány türkíz színű fénycsíkot, ami egész kerületét végigfutotta.

- Kis hülye szerkezet – szitkozódtam az orrom alatt motyogva, ahogy felébresztett az alvásközeli állapotomból.

- Lee ügynök, hazatérhet. További szép napot! – szólalt meg egy női robot hang, amire elismerően bólogattam. Szóval beszélni is tud. Most elhitetem magammal, hogy tényleg csak mesterséges intelligencián alapul, hogy ne kelljen még azon is stresszelnem, hogy bizalmas beszélgetéseket is le fognak hallgatni. 

Én… Eddig nem éreztem át Minhyuk helyzetét… Ha tudná, hogy én láttam őt igazán személyes tevékenységek közben, hallottam bensőséges beszélgetéseket, láttam az ő különböző oldalait… Valószínűleg nem viselné túl jól. Egy nagyot sóhajtva szedtem össze a cuccaimat, majd amint kiléptem a folyosóra, a telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Séta közben nyitottam meg az üzenetet, nem is néztem rá a névre, hogy ki küldhette. Na, kár volt láttamoznom…

„Hoseok, tudom, hogy láttad a korábbi üzeneteimet is. Kérlek, adj csak egyetlen egy esélyt, hogy tudjunk beszélni” – érkezett ez a két mondat Eunjitől, amire csak forgatnom kellett a szemeimet.

Egy pillanatra megálltam az aula közepén, amíg töröltem az smst, illetve tiltottam a számot is. Hamarosan elhagytam az épületet, majd hazaindultam. Nem gondoltam volna, hogy ennyire frusztráló lesz, hogyha minden lépésünket figyelik… Az még rá is tett egy lapáttal, hogy borzalmasan bűntudatos lettem, amiért… Gyakorlatilag ugyanezen megy keresztül Minhyuk, személyesen általam.

Lassan teltek a napok, hetek. Az elmúlt időszak nem volt könnyű, a folyamatos ellenőrzések, a munka hiánya. Az NIS tervezte újranyitni a szervert, de újabb és újabb technikai problémákba ütköztek. Napról napra egyre keservesebben végeztem el otthon a papírmunkát, azzal a tudattal, hogy lehet, egyik pillanatról a másikra munkanélkülivé válhatok, de talán Minhyukot sem láthatom soha többet. Két hét szenvedés után azonban jött a megváltás pillanata. Sikerült. Végre nem gátolt minket semmi a munkavégzésben, bár kicsit furcsálltam, hogy a vezetőség hallgatott. Nem magyarázták el, hogy mi okozta a folyamatos leállásokat, vagy azt, hogy hogyan sikerült megoldani. Március közepe volt már. Hosszú idő után az első koránkelés, a szokásos reggeli rutin, a megszokott útvonal. Bár alapesetben utáltam volna ezt a hétfői napot, de most… Nagyon vártam már. A főbejáraton belépve először is deaktiválták a karperecemet. Vegyes érzésekkel, mosolyogva néztem immár szabad csuklómra. Az a 14 nap alatt egészen megszoktam, hogy néha csak úgy megszólalt, vagy amikor a srácokkal videóchateltünk és azzal poénkodtam, hogy mindjárt széttöröm, válaszként pedig őrülten csipogni és villogni kezdett. Bár eleinte csak kellemetlenségeket okozott, a végére igazán a szívemhez nőtt. Azután, hogy újra munkába állhattam, azt éreztem, hogy újra önmagam lehetek. Szinte egész testemben remegtem, amikor végre gond nélkül rácsatlakoztam a szőkeség kamerájára és láthattam őt.

- Szia Minhyuk-ah! – mosolyodtam el magamban, ahogy megjelent a monitoron az álmos szemeivel. Már úgy hiányzott… Vajon mi történhetett vele az elmúlt két hétben?

Igazából, baromi szerencsés fickó lehetek, hisz amint feltettem a fejemben ezt a kérdést, valamilyen oknál fogva elkezdte végiggörgetni a kis elektronikus naplóját. Mintha keresett volna benne valamit. Felemás pislogása közben, alsó ajkát harapdálva futott végig szemeivel a nem túl terjedelmes bejegyzéseken. Hát… Amit el tudtam olvasni, az alapján nem nagyon maradtam le semmiről. Ez igazán örvendetes hír. Úgy láttam, hogy leginkább az egyetemmel, a tanulással foglalkozott az utóbbi hetekben, elég sokat idegeskedett, kimerültnek tűnt. A kényelmes, otthoni öltözetéből arra következtettem, hogy ma nem megy be a suliba, szóval boldogan húztam közelebb a széket az íróasztalhoz, hogy kényelmesebben nézhessem őt, egész nap. Ma volt valami kifejezetten elbűvölő a kisugárzásában… De nem tudtam rájönni, hogy mi.

El is bambultam egy kicsit, így nem láttam, hogy végül mit is keresett a titkos naplójában, akkor zökkentem ki a gondolatmenetemből, amikor máris elkezdte beírni a mai bejegyzését. Kíváncsi tekintettel hajoltam egészen közel a kijelzőhöz.

„Kim tanár úr az este visszajelzett a múltheti beadandómra, amivel nagyon sokat dolgoztam. Nagyon szarul esik, hogy milyen hangnemben kritizálta a munkámat, de akkor biztos tényleg nagyon rossz lett:)”

Ahogy elolvastam szavait, meg ahogy megláttam a kis passzív-agresszív mosolygós arcot… Úgy megszakadt érte a szívem. Rögtön fel is pillantottam arcára, de hát úgy kipirosodott, mintha síráshoz közeli állapotba került volna. Ennyire a kis lelkére vette talán? Egyem meg… Legszívesebben most megsimogattam volna a vékony kis vállát, elmondtam volna neki, hogy nincs semmi gond, ő egy csodálatosan tehetséges művész, és legközelebb a tanára is biztosan értékelni fogja. Kár, hogy nem tehetem meg. A következő pillanatban megnyitott egy programot, amíg az töltődött, addig a hátára terített egy ránézésre is pihe-puha plédet, majd az ölébe vette laptopját. Elindította a szomorú balladákkal teli lejátszási listáját, majd amint egy rajztáblát is csatlakoztatott a gépéhez, nekikezdett egy digitális rajznak. Csak az automatában vett citromos teámat kortyolgatva koncentráltam rá minden egyes „ecsetvonására”, úgy éreztem, mintha minden porcikámat nyugodtság árasztotta volna el. Igazából… Mindig ilyen, amikor nézem őt. Mintha minden megszűnne létezni körülöttünk. Ennyi idő után is furcsa, hogy mennyire közel érzem őt a szívemhez. Nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért megismerhettem őt. Bár… Ha nem így, de valahogy máshogy jött volna az életembe, akkor minden másképp lenne. Ugye… Ezelőtt a kényszerpihenő előtt bizonytalan voltam. Az nem kifejezés, hogy mennyire. Aztán amióta „az” történt köztem és Jooheon között… Már egy kicsit sem próbálom meg elnyomni magamban az ilyesfajta gondolatokat, szóval… Ha a munkám nem lenne akadály, igenis szándékomban állna közelebbről megismerni Minhyukot.

Amikor már csak az üres műanyag pohár szélét rágcsáltam, ahogy néztem ki a fejemből, addigra a kis morcos egyetemistám egy gyönyörű vázlatot rajzolt fel az üres, digitális vászonra. Olyan kis ügyes… Ilyenkor annyira büszkévé tud tenni.

Talán a hiánya, talán a szívszorító nézése, nem tudom, de arra éreztem erős késztetést, hogy valahogyan tudassam vele, mennyire értékesek a munkái, így telefonomért nyúltam. Mielőtt bármire rányomtam volna, felugrott az üzenetértesítő Jooheontól. Már nem furcsálltam, hogy privátban írt, azonnal meg is nyitottam.

„Na most, hogy már nem figyelik az üzeneteinket… El kell mondanom, hogy folyamatosan az a hajnal jár a fejemben…” – írta.

Én… Nem is tudtam, hogy hogyan reagáljak erre. Egy nagyot nyelve, kissé égő arccal kezdtem el megfogalmazgatni a válaszomat. Igazából… Online szinte semmit nem beszéltünk az a nap óta, itt a munkahelyen sem beszéltünk négyszemközt, a srácok jelenlétében pedig úgy csináltunk, mintha nem történt volna semmi. Nem egyszerű a helyzetünk, mert… Hiába vettük úgy automatikusan, hogy minden marad a régiben, attól nem lehet az érzéseket, az emlékeket kitörölni… Az üzenetéből ítélve pedig számára is ugyanolyan meghatározó élmény volt, mint nekem.

„Nekem is gyakran eszembe jut…” - küldtem el csak ennyit, ő ezt rögtön látta, gépelni is kezdett, pedig én még hozzá akartam tenni valamit. – „Csak már szinte el is felejtettem, hogy milyen érzés volt benned lenni” – írtam le a lehető leggyorsabban, hogy megelőzhessem őt, így is lerövidítettem. Úgy voltam vele, hogy mindjárt elküldöm még a komolytalan írásom utolsó mondatát, de amikor elolvastam az ő válaszát, meg is bántam, hogy nem sűrítettem bele egy üzenetbe az egész mondanivalóm.

„Ennyire felejthető voltam…? Az nagyon szuper”

Ahogy újra és újra elolvastam ezt a sort, hosszan sóhajtottam. Ma mindenki ilyen passzív-agresszív hangnemben beszél? Gondolom most megbántottam… Pedig azt sem tudja, hogy mit akartam mondani igazából. Butus... Jól megfontoltam, hogy milyen szavakat használva írjak vissza neki, kibékítésként csak bókolni akartam, de ez idő alatt ő egy hosszabb bekezdést fogalmazott nekem. Oh…

„Tudod Hoseok… Már akkor sejtettem, hogy neked nem jelentett semmit az a hajnal, amikor az utána következő két hétben egyszer, egyetlen egyszer sem próbáltál meg kettesben lenni velem, nem is emlegetted fel. Csalódtam, hogy ennyire jól tartottad magad ahhoz, amit megbeszéltünk, már akkor meggyőződésem volt, hogy nem is kell megjátszanod magad. Pedig ha tudnád… Én minden percben arra gondolok, hogy milyen hévvel csókoltál, milyen élvezettel sóhajtottál, akárhányszor hozzád értem… De ha te máris elfelejtetted, ami nekem beleégett a szívembe, az rólad mond el valamit, nem rólam.”

Felvont szemöldökökkel olvastam végig a kisregényét, majd egy gondterhelt sóhajjal döntöttem hátra a fejemet. Mit kellett volna tennem? Talán ez nem telefontéma, de… Most nem hagyhattam itt Minhyukot… Azt gondoltam, hogy az őszinteség a legjobb választás ebben a helyzetben, aztán valahogy megvigasztalom. Nyilván van némi igazság abban, amit mondott, de az, ami miatt ő ezt most felhozta, egy hatalmas nagy félreértés.

„Nem lenne fair veled szemben, ha itt beszélnénk meg, szóval most csak annyit, hogy az előző üzenetemről lemaradt a vége. Csak játékosan fel szerettem volna hívni rá a figyelmet, hogy relatívan sok idő telt el azóta, úgyhogy meg kéne ismételni egyszer. Ne kapd fel olyan gyorsan a vizet, édes~” – írtam le ezt, de így, ebben a szövegkörnyezetben sokkal komolyabbnak tűnt az eredetileg csipkelődésnek szánt mondat.

Az lenne a legigazságtalanabb, ha rendszert csinálnánk az együttlétekből, erős érzelmi háttér nélkül. Persze, hazugság lenne azt mondani, hogy érzelemmentesen szeretkeztünk, de… Nem gondolnám, hogy bármi komoly lesz köztünk valaha is… Nem is akartam ezen idegeskedni, így még vártam tőle egy választ, aztán terveztem félretenni a telefonomat. Én csak a problémáktól távol, Minhyuk varázslatos kis világában akarok relaxálni, nézni, ahogy alkot, hallgatni, ahogy halkan énekelget. Persze rögtön olyat kellett írnia Jooheonnak, hogy úgy éreztem, a vérnyomásom felszökik az egekbe.

„Jó szépítés, gratulálok hozzá~ mit érdekel, hogy hol beszéljük meg, csak mondd ki egyenesen, hogy én voltam kettőnk közül az egyetlen, aki érzett is valamit közben… Nagy hiba volt kikezdenem veled…”

Kicsit indulatosan kezdtem begépelni a válaszüzenetemet, de hát ha egyszerűen direkt nem akarja megérteni, amit írok… Nem is hittem már a szemeimnek…

„Ne sajnáltasd már magad, főleg egy olyan dolog miatt, amit csak te találtál ki. Ne gondold, hogy belelátsz a fejembe, mert ez rohadtul nem így van. De nekem igazából mindegy” küldtem is el neki egy fél másodpercnyi hezitálás után. Általában jól kezelem, ha valakit akaratom ellenére is megbántok, de… Most nem tudtam uralkodni magamon. Miket feltételez rólam…?

Csak feszülten szuszogva, hevesen dobogó szívvel bámultam a képernyőt, vagyis azt, hogy megnyitotta az üzenetet, de nem érkezett rá válasz…