Képzeljünk el egy olyan világot, ahol nem csak viccből mondhatjuk azt, hogy „Vajon mit szólna a kamerámon keresztül figyelő FBI ügynök, ha látna most engem?”. Ez a világ valóban létezik, hisz ebben élünk. És hogy mi a legszórakoztatóbb az egészben? Hogy a hétköznapi embereknek fogalmuk sincs afelől, hogy minden egyes számítógép előtt töltött másodpercük felügyelve van a saját ügynökük által, a webkamerán és az internetes tevékenységeiken keresztül.

Egy késő februári kora reggelen hosszan nyújtózkodva ásítottam egyet, miután ébresztőórám hangja felriasztott álmomból. Egy újabb hétfő. Valamennyire motiváltan, nagy lendülettel ültem fel gyűrött takaróm és párnáim kavalkádjában, a hétvégi edzés okozta fájó izomlázzal tápászkodtam fel meleg ágyamból. Lassan vánszorogtam ki a fürdőszobába, majd a reggeli rutin elvégzése után újult erővel láttam neki egy gyors reggelizésnek. Nem tudtam volna megmagyarázni, de furcsa előérzetem volt a mai nappal kapcsolatosan.

Még csak két hónapot dolgoztam le az NIS-nél, és meg kell mondjam, imádtam ezt csinálni. A sok munkatárs, a világ legkülönbözőbb pontjairól, akik szintén megfigyelnek egy-egy személyt, a sok mókás pillanat… Mintha csak egy film szereplői lennének, mi pedig mást sem csinálunk, csak élvezzük, olykor dokumentáljuk azt.

Miután ettem pár falatot, felöltöttem magamra egy fehér pólót, egy farmernadrágot, illetve belebújtam a fekete dzsekimbe is, mivel még elég hűvösek voltak a reggeli órák, hiába álltunk már a tavasz küszöbén. Hamarosan nyolc órát ütött az óra, én pedig beültem hófehér autómba, elindultam dolgozni. A város ekkorra már feléledt, ez pedig jelentősen lassította a folyamatot, de szerencsésen megérkeztem. A hatalmas épületbe belépve már ott várt engem egyik kollégám és egyben jóbarátom, Hyunwoo. Együtt vettünk kávét az aulában lévő automatából, majd különváltak útjaink. Egy indokolatlan mosollyal az arcomon haladtam végig az ötödik emelet hosszú folyosóján, a kávémat kortyolgatva, egészen addig, amíg oda nem értem a saját irodámhoz, amit a 14. számú ajtó rejtett maga mögött.
Nem volt túl tágas, csak egy íróasztal, egy szék, egy szekrény és pár különféle dokumentumokkal teli doboz foglalt helyet benne. Egy pici ablak nyújtott viszonylagos világosságot, kellemes, természetes fényviszonyok uralkodtak. A számítógép bekapcsolása után lehuppantam a székembe, kényelmesen dőltem hátra, a telefonomat még utoljára megnézve, mielőtt nekilátok a munkának. Amióta elkezdtem ezt a hivatást, egy idős hölgyet kellett megfigyelnem, nem túl gyakran ült le a gépe elé, a tinédzserkorú unokáját valószínűleg többet láthattam, mint Kim asszonyt. Az esetek többségében csak ügyetlenkedett, akarata ellenére tévedt kétes honlapokra vagy éppen kellemetlen helyzetbe hozta unokáit, amikor kommenteket írt a közösségi médiába feltöltött képeikhez. Talán pont ezért is nőtt annyira a szívemhez az elmúlt időszakban. Kíváncsian vártam, hogy vajon ma melyik rokonának fog fejfájást okozni. Amint betöltődött az operációs rendszer, meg is nyitottam a szoftvert, amit a megfigyelésekhez használunk. Hosszú perceken keresztül várakoztam, hogy esetleg bekapcsolt állapotba kerüljön a néni rozoga számítógépe, de mivel nem jött létre a kapcsolat a két eszköz között, elkezdtem a papírmunkával foglalkozni. Az utóbbi egy hónapban eléggé elfeledkeztem róla, meg… Nem is annyira érdekelt eddig, úgyhogy most villámsebességgel láttam neki. Sorban töltöttem ki a formanyomtatványokat, táblázatokat, aláírtam minden egyes oldalt. Már kezdett elfáradni a csuklóm, így úgy döntöttem, hogy tartok egy kis szünetet. Megittam az utolsó korty kávémat, ami időközben kihűlt, elfintorodva tettem le a papírpoharat az íróasztal lapjára.

Lassan haladt a munka, kedvenc asszonykám pedig ma különösen nem szándékozott időt tölteni az interneten, így amikor a papírhalmok végére értem, nem maradt semmi teendőm. Éppen időrendbe helyeztem a dossziékat, amikor egy rövid kopogás után belépett valaki az irodámba.

- Hojjang! – szólított meg vidám hangon Jooheon, aki szintén közeli barátom, amire egy mosollyal kaptam oda fejemet.
– A főnökhelyettes azt üzeni, hogy mára ennyi volt, esetleg ha esti műszakban lesz még valami, akkor szólni fog. – lépett oda székem mögé, erős kezeivel pedig megnyomkodta vállaimat.

- Az nagyon szuper. Még jó, hogy hasznosan töltöttem az időmet eddig – nevettem halkan, teljesen ellazítva ezidáig befeszült vállaimat, de közben már elkezdtem leállítani a számítógépet.

- Mi is végeztünk mind. Már nagyon éhes vagyok – biggyesztette le alsó ajkát panaszosan, miközben már egymás mellett sétálva indultunk meg Hyunwoo irodája felé.

Hyunwoo dolgozószobája volt a találkozóhelyünk, Kihyun már odabent tartózkodott, az íróasztalnak támaszkodva kortyolgatta a kávéját. Miután befutott Hyungwon is, együtt bementünk a városközpontba, sétáltunk, sztorizgattunk, így gyorsan eltelt az idő. Délben beültünk egy étterembe, ahol egy jó kiadós ebédet terveztünk elfogyasztani.

Én nagyon szerencsésnek gondolom magam, amiért ilyen csodálatos barátokat szereztem. Hyunwoo a legidősebb köztünk, ő is dolgozik a legrégebb óta az NIS-nél. Nem beszél túl sokat, szeret edzeni, mint én, és valami különleges kötelék lehet köztünk, hisz elképesztően gyorsan sikerült egyhullámhosszra kerülnünk. Kihyun… Az igazat megvallva őt csak azért volt lehetőségem megismerni, mert mindig Hyunwoo társaságában volt, amióta csak odakerültem a munkahelyre. Alapvetően jól kijövünk egymással, sokat szoktunk poénkodni, bár néha kicsit anyáskodóan viselkedik felettünk. Jooheon az a fajta barát, aki szinte bármikor beállíthat, bármiféle előzetes tájékoztatás nélkül, és én ezt nagyra értékelem. Sokszor jön át az én irodámba, amikor épp nincs semmi feladata, mindig minőségi időt tudunk együtt tölteni. Hyungwon pedig az, aki miatt a legtöbbet nevetünk, aki mindig képes felvidítani minket, ugyanakkor konkrétan lélekgyógyító hatása van, ha elmondjuk neki a problémáinkat, vagy ami nyomja a szívünket. Amikor belegondolok, hogy mi mindent köszönhetek nekik, az jut eszembe, hogy… Remélem ők is hasonló szeretettel gondolnak rám, mint én rájuk.

- Kezdem azt gyanítani, hogy alanyunkat hamarosan el fogják bocsájtani – nevetett Kihyun, ahogy megosztott pár új történést a megfigyelt férfival kapcsolatosan, aki munkaidőben jobban szeret különböző online játékokkal foglalatoskodni, mint a feladataival.

- Kim néni ma be sem jelentkezett – vontam vállat, majd bekaptam egy jó nagy falat marhahúst.

- Az én kisiskolásom megfázott, így egész délelőtt a lövöldözős játékait kellett hallgatnom. Aranyos kissrác – mosolyodott el szélesen Hyunwoo.

- Ha nem lett volna annyi elmaradásom, szerintem én halálra untam volna magam – osztottam meg a társasággal a gondolataimat, amire mind halkan nevetni kezdtek.

A közös étkezés után még visszakísértek engem az NIS-hez, ahol a kocsimat hagytam, rövid búcsúzkodás után pedig hazaindultam. Körülbelül húsz perc alatt sikerült eljutnom a lakóparkhoz, ahol a lakásomat bérelem. Fellépcsőztem, majd amint bezártam magam után a bejárati ajtómat, az volt az első dolgom, hogy jól elnyújtóztam a fekete színű kanapémon. Nagyon teli volt a hasam, nem is tudom, hogy hogyan, de elszundítottam. Ugyan kora délután volt, amikor hazaértem, mégis… Amikor a pihentető szundinak vége szakadt, nyomottan, zúgó fejjel kutattam telefonom után. A farzsebemből előhúzva nyomtam meg a gombot az oldalán. Hunyorogva néztem rá az órára, már négy órát mutatott. Egy szusszanással vezettem ujjaimat fekete tincseim közé, majd miután sikerült teljesen felébrednem, a nappalim közepén állva, egy fitnesz oktatót megszégyenítő gyakorlatsorral mozgattam át elgémberedett végtagjaimat és a beállt nyakamat. Mivel nem tudtam, hogy be kell-e mennem még a munkahelyre, és ha igen, akkor mikor, így sietve indultam el egy nagybevásárlásra. A hétvégén akartam megejteni, de valahogy nem jutottam el odáig. Pedig ha belegondolok… Nem is csináltam semmi különöset.

Fehér maszkomat felvéve léptem be a szupermarketbe, vettem egy csomó élelmiszert, leginkább ramen hozzávalókat, húsokat és alkoholmentes sört, mert úgy megkívántam. Egyéb háztartási cikkeket is a kosaramba tettem, majd már a kasszához vezető úton jutott eszembe, hogy egy kis édesség is jól esne most.

Végül három teli szatyorral telt meg az autóm csomagtartója. Este hatkor neki láttam vacsorát főzni, bár sosem voltam híres a főzőtudományomról, gondoltam egy kis sült húst én is el tudok készíteni. Két hússzelet átfordítás között a csoportchatünket olvasgattam, amíg nem volt nálam a mobilom, Hyungwon és Kihyun elárasztotta a beszélgetést a szarkasztikus párbeszédükkel. Imádtam. Időközben zenét is kapcsoltam, magamban énekelgetve, táncolgatva, jó hangulatban készült el a ma esti menü.

Néha azt kívántam, hogy bárcsak ne kéne egyedül lennem folyton, ez is egy ilyen pillanat volt. Ahogy egymagam leültem az asztalhoz, onnan néztem a kora esti város fényeit. Az egész helyiséget csak a csámcsogásom töltötte be, vagy az, amikor a fém evőpálcikám nekikoccant a tányér aljának. A gondolataimba mélyedve fejeztem be a nap utolsó előtti étkezését, egy gyors mosogatás után a boltban vett csokiszeletemmel huppantam le a kanapéra, amikor telefonom rezegni kezdett a zsebemben. Kicsit ügyetlenkedve vettem elő, ahogy pedig megláttam, hogy a főnökhelyettes hív, kapkodva húztam oldalra a zöld kagylót.

- Igen, uram? – indítottam ezzel a fogadott hívást, majd megköszörültem a torkomat.

- Lee Hoseok, ma este öné az éjszakai műszak. Egy óra múlva várjuk. – mondott csak ennyit, majd kinyomta.

Már nem is kérdőjeleztem meg semmit, csak beletörődően sóhajtva, enyhén lehajtott fejjel vettem vissza a dzsekimet, cipőimbe is belebújtam. Ebben a pillanatban azt gondoltam, milyen jól tettem, hogy aludtam pár órát délután. Így valószínűleg hajnali kettő körül jöhetek csak haza.

Hamarosan már a megszokott folyosón sétáltam végig, valósággal visszhangzott a kulcscsomóm csörgése a csendes épületrészben. A saját kis helyiségem most sötét és hideg volt, így az íróasztalomon lévő kislámpát kapcsoltam fel, kabátomat magamon hagyva ültem bele a forgósszékembe. Már a gépház bekapcsológombjához akartam nyúlni, amikor megláttam, hogy egy piros színű dosszié hevert előttem. Mi lehet ez? A szemöldökeimet összevonva nyitottam szét a mappát, majd gyorsan futottam rajta végig szemeimmel. Az állt benne, hogy a mai éjszakától kezdve kaptam egy új feladatot. Ezúttal egy fiatal férfi volt a megfigyelendő alany, körülbelül velem egyidős. Őszintén meglepett ez az egész, elég hirtelen volt a váltás, kicsit aggódni is kezdtem, hogy talán történt valami Kim asszonnyal? Sajnáltam a dolgot, viszont… Kíváncsi is lettem. Rögtön megnyitottam a szoftvert, amit használunk, kikerestem egy bizonyos Lee Minhyuk kódját, majd egy-két perc várakozás után sikeresen rákapcsolódtam egy laptop kamerájára. Ha ő gyakrabban használja a gépét, akkor most már kevesebb szabadidőm lesz…

Egy nagyot szusszanva bámultam a fekete képernyőt. Már egy ideje csak csendben ücsörögtem, a saját arcom visszatükröződését figyelve, amikor hirtelen valami zaj hallatszott a számítógép hangszóróiból. Sietve hívtam elő a kameraképet, pár pillanaton belül egy hálószoba tárult elém. A tulajdonos a laptopot valószínűleg az ágyán hagyta, mivel csak párnákat és óriási, pihe-puhának tűnő bálnaplüssöket láthattam. Hmm… Még plüssökkel alszik? Magamban somolyogva csóváltam meg a fejem, majd felfigyeltem az egyre felhangosodó léptekre. Esküszöm, hogy még a szívem is elkezdett hevesebben dobogni, annyira kíváncsi voltam már, hogy hogyan is néz ki, milyen ember ő.
Őszintén? Még a lélegzetem is elállt, ahogy a kamera látószögébe került a vékony, kissé törékenynek látszó, szőke hajú fiú. Ő lehet az? Még egyszersem volt biztos, elvégre mások is használhatják a számítógépét… Például egy lakótárs, egy családtag…

Pizsamában dobta le magát a laptopja elé, megnyitotta a böngészőjét. Ahogy közelebb hajolt a rögzítőeszközhöz, egyből az tűnt fel, hogy milyen furcsán pislogott. Furcsának furcsa volt, de mégis… Aranyos? Azt vettem észre magamon, hogy mosolyogva bámulok arra az idegenre, akiről feltételezhetően hamarosan a legszemélyesebb dolgokat is tudni fogom.

- Nem igaz… - szitkozódott halkan, amikor megnyitotta a művészeti egyetem honlapját.

Mivel láthattam, ahogy bejelentkezik Lee Minhyuk névvel, már meg is bizonyosodhattam a személyazonossága felől. Szóval ő lenne az… Nem is tudom, hogy mire számítottam, de biztosan nem erre. Igazán szívszorítóan nézett, amikor igen morcos arckifejezéssel olvasta egy emailjét. Ugyan azt nem láttam, hogy mi van az üzenetben, de egyértelmű volt, hogy valami rossz hírt kaphatott. Bár még tíz perce sem volt, hogy életemben először megláttam őt, máris őszinte sajnálatot éreztem, ahogy látszólag még megmozdulni is nehezére esett.

Hamarosan elhagyta szobáját, körülbelül két perc múlva tért vissza, kezében egy vastag tankönyvet szorongatott, azzal együtt huppant le megint laptopja elé, azonban most az ölébe vette azt. Húha, így igazán közelről láthattam… Még pár pillanatig a képernyőn tartotta szemeit, de aztán egy hívást indított a telefonján.

- Helló – szólt bele a telefonjába kedvtelenül, közben szabad kezével puhának tűnő arcát nyúzta – Ja, mégsem marad el a holnapi gyakorlat. – sóhajtott egy nagyot – Én még hozzá sem kezdtem. Ne is mondd… Ma sem alszok – nevette el magát kínjában, a hajába túrva. – Majd később beszélünk akkor. Vagy majd holnap találkozunk az egyetemen. Jó éjt! – köszönt is el a vonal túlvégén lévő csoporttársától.

Hangtalanul nevettem ki őt a szerencsétlensége miatt, közben elővettem a csokiszeletet, amire korábban már úgy rákészültem. Egyelőre nem tudtam, hogy most mit fog tenni, tekintve, hogy már este fél tíz volt, de csak alsó ajkát harapdálva, ugyanolyan felemás pislogások közepette böngészett művészeti alkotások elemzései között. Szóval még hozzá sem kezdett a beadandójához… Azt hittem, hogy ezután ki fogja kapcsolni a laptopját, de nem, bekapcsolt egy lejátszási listát, a gépét félrerakva pakolt oda pár füzetet, papírokat, egy tolltartót, majd lehasalt sötétkék takarójára. Egy pillanatra bennem rekedt a levegő, ahogy így igazán kirajzolódtak vonalai, zavartan félrepillantva gyűrtem össze az elfogyasztott édesség papírját izzadt tenyeremben, majd kidobtam azt. Lassú, szomorkás hangulatú dalokat hallgatott, lábait lóbálva kezdett rajzolgatni, majd halk éneklésbe kezdett. Istenem… Az a kis vékony, angyal hang…

Amikor már jó pár perce le sem vettem szemeimet (és füleimet) róla, akkor tudatosult bennem, hogy bizony én most „vele” fogom tölteni az egész estét.