Nem részletezném túl azt az alkalmat mikor végre sikerült kijutnom a házból. Az utána következő dolgot pedig annál inkább. Rengeteg próbálkozásomba került kijutni, mégsem tudom, megérte-e. Az egész életem egy lelki terror volt. Tudtam hogy megölnek, csak kérdés hogy mikor, és hányszor. Nem is volt semmi értelme. Volt hogy megpróbáltam öngyilkosnak lenni, de ugyan úgy feléledtem minden alkalommal. Nem volt más választásom, mint megpróbálni kijutni. Leértem a földszintre, mögöttem a gyilkolásra éhes krasueval, Heeevel. Elértem a bejárati ajtót, ami ezúttal ki is nyílt, mivel megvolt végre a húsz zsák. Azonban amint kiléptem az ajtón, megszűntem létezni. Visszazuhantam a tudatlanságba, amiből ide kerültem, ebbe a házba. Nem tudom, mi a jobb. A sokszoros halál, vagy az örök tudatlanság. Mindenesetre, nekem ennyi járt. Kár, hogy fogalmam sincs hogy ki vagyok, vagy voltam. Voltam egyáltalán valaki? Értem- e el bármit is az életben? Vagy inkább elkövettem valamit, amivel ezt érdemeltem ki? Talán ez a pokol. Rosszab, mint gondoltam. Sokkal. Nincs roszabb, mint a semmi. Bár ezt elég nehéz elmagyarázni. A tudatlanság nem egészen jó szó, mert idővel kitisztult az elmém. Mivel tudatlansággal kezdtem, nem tudnám megmondani, meddig tartott. Talán pár percig, talán több százezer évig. Végül is, ha úgy vesszük, halott vagyok. Mindenesetre ez az állapot roszabb mint ahogy az emberek elképzelik a poklot. Sokkal. Érzem hogy lassan begolyózok. Végül, is gondolkodáson kívül semmi másra nem vagyok képes. Végiggondoltam amikre emlékszem. Nem is volt olyan sok rossz abban a házban. Jobb mint itt. Szürke. Elképzeltem. De szép. Most csak feketét látok. Sok feketét. Azaz nem is látom. Az igazi fekete színtelen. Az összes fényt elnyeli, tehát láthatatlan. Most valami ilyesmi vesz körül. A fekete szép. Szeretem a feketét. Olyan boldog leszek tőle. Olyan... Kifejező! Mint krasue barátom haja. Hosszú. Fényes. Fekete. Kígyózik utána. Nem is tudom így utólag visszagondolva mi bajom volt Heee-vel. Csak éhes volt, szegényke. Különben is, olyan aranyos volt, hogy ilyen elszántan keresett!  Elszánt, és célratörő. Tisztelem érte. Ráadásul jól néz ki. A fekete szemet mindig is imádtam. Nem is volt fehér része. Biztos nagyon jól látott vele. Várjunk csak! Hiszen láttam hogy hogyan lát! Imádtam. Mintha folyamatosan mámorban lenne. De jó lenne úgy látni. Hogy lehetne olyan szép szemem mint az övé? Szószerint ölni tudnék egyért. Azaz kettőért. Amúgy, milyen rossz lehet szegénynek abban a házban. Visszamennék hozzá, és megvígasztalnám! Kár hogy nem tehetem. Mi ez? Miközben gondolkozok az új szememről, halványan elkezdek látni. Ködösen de folyamatosan. Mostmár tisztán látom magam, de semmi mást. Sötétségben lebegek. A bőröm sárgásnak tűnik. Hosszú, fekete hajam a derekamnál lentebb is lentebb ér. Mindig is ilyenre vágytam! Várjunk, eddig milyen hajam volt? Röhej, de fogalmam sincs. Az ábrándozásomból az szakít ki, hogy meglátok egy vörös foltot a kezemen. Egy szem. Ugyan az az egyszerű szinbólum mint ami a házban volt a falakon. Mint egy tetoválás. Megérintem, de nem történik semmi. Hirtelen megjelenik még egy a másik karomon. Még egy. Még egy. Lassan teljesen beborítanak. Hangosan nevetni kezdtem. Ez már nem én voltam. A nevetésem elég pszihopatára sikerült. Ettől csak még jobban nevethetnékem lett. Hirtelen mintha tüzet gyújtottak volna alattam. Felsikítottam. Tüzet nem láttam, csak a testemet, ami égett. Rájöttem, hogy nem is oylan rossz érzés. Ettől már olyan erősen nevettem, hogy szétszakadt az arcomon a bőr. Éreztem hogy a fogaim pár másodperc alatt megnőnek, és tűhegyessé válnak. A tűz majdnem teljessen felégetett, mikor hirtelen abbamaradt. A testem hamuvá égett, kivéve a fejem, a nyakam, a belső szerveim, és a fekete hajam. Még mindig lebegtem, bár most már helyet is tudtam változtatni. Nagyon meg voltam elégedve. Egy pillanatra rájöttem hogy megőrültem. Megszállt az ördög. Vagy egy krasue. De ez  tiszta pillanatom csak egy másodpercig tartott. Onnantól kezdve boldog voltam, hogy olyan lettem, amilyen. A nevetésem helyett csak egy valami jött ki a torkomon. Ugyanaz a gyönyörű mély moll dallam, amit Heee énekelt. Előttem megjelent egy keret. Talán ablak. Az ablakon túl Heee állt. Teljessen úgy mint én. De pár perc múlva rájöttem, hogy az nem egy ablak, hanem egy tükör. Az pedig nem Heee, hanem én vagyok.

Vége