Kómásan tértem magamhoz, egy idegen házban, éjszaka. Várjunk csak! Ez nem feltétlen helyes kijelentés, ugyanis nem emlékeztem semmire. Nem vicc. Tényleg semmire. Ki vagyok, miért vagyok, hol vagyok. Mintha abban a percben kezdődött volna az életem. A szobában sötét volt, valószínűleg éjszaka lehetett. Körülöttem minden komor, sötét, szürkés barnás színben játszott. Felkeltem a szürke vászonnal letakart ágyról. Elindultam szétnézni a szobában, de rögtön meg is botlottam egy fél pár bakancsban. Micsoda kupi. A szekrényekhez sétáltam. Minden nagyon réginek tűnt. Az egyik bútor tetején egy régi katódsugárcsöves tévé volt, ami ránézésre dupla annyit nyomott mint én. Nem igazán foglalkoztam vele, kinyitottam az alatta lévő szekrényt. Benne egy kis pénzzel teli zsák volt, amire ez volt írva: Szerezz meg húsz zsákot és megszabadulsz. Nem igazán tudtam vele mit kezdeni, de a biztonság kedvéért eltettem. Találtam még egy papírt, amiről miután kihajtogattam, megtudtam hogy egy térkép, ami a házat ábrázolja. Hát, meg kell hagyni, mivel három szintes, lesz mit bejárnom. Még egy kis cetlit találtam, amire csak ennyi volt írva: Keresd a szemeket! Döbbenten néztem. Most mivan? Ezt értenem kéne? A biztonság kedvéért megjegyeztem a tanácsot. Elvégre azt akarom hogy véget érjen. Akármi is ez. Akárki is vagyok. Mert nagyon de nagyon rossz előérzetem van.