Néma csönd...Kínos csönd...Most nekem kellene szólni valamit,de egy hang sem jön ki a torkomon. Szeretem...De nem úgy,ahogy ő engem.

Mardosott a bűntudat,az idő meg telt. Eric engem fürkészett a mogyoróbarna szemeivel,én meg zavaromban végig a padlót néztem,mintha olyan érdekes dolog lenne ott. Magamban szidtam az egész világot,hogy ilyen helyzetbe kellett kerülnöm,és lejátszódott bennem,hogy mit fog vajon reagálni a válaszomra. Többféle lehetőségre gondoltam,pozitívra,negatívra de erre nem,ami igazából megtörtént.

- Eric én...Ne haragudj,de én...Én nem úgy gondolok rád,ahogy te rám. - folytak le könnyek az arcomról - Úgy sajnálom... - préseltem ki őszintén a szavakat,de még mindig nem mertem felnézni

Eric szeméből az utolsó csepp remény is elszállt. És kész. Annyi a 4 éves barátságunknak.
Talán igaz. Fiú és lány között nincs teljesen tiszta barátság. Az egyik fél mindig többet érez a másik iránt.

- Én...Én most megyek. - mondta

- Ne! - kiabáltam - Ne menj! - néztem fel kétségbeesetten

- De. Mi értelme van ennek? Több,mint egy éve beléd vagyok esve,de neked persze örökké csak a nyomorék haverod maradok,aki bármit mondasz,ugrik. Nekem ez nem megy. Én többet akarok,de te nem. Adj egy kis időt! Adj pár hónapot,hogy újra barátként tudjak rád nézni. Addig kérlek ne hívj,ne üzenj,ne írj,és ne is keress! Majd fél év múlva talán hívlak. Szia. - búcsúzott,majd megszakította a hívást

Tehetetlenül néztem végig, ahogy a legjobb barátom letilt minden közösségi oldalról. Telefonon próbáltam hívogatni, de ki volt kapcsolva. Király. Szóval így végződnek a fiú-lány barátságok...A filmekben nem így történik! Egy normális forgatókönyv szerint most távkapcsolatban lennénk. De nem így van. Miattam. Mert nem tudok szerelmes lenni.

Időt kért. Egy fél évet,hogy elfelejtsen. Egy talán fél évet. De ott van az a hülye "talán". Ami elbizonytalanítja a kijelentést. Mi van,ha többet nem fogunk beszélni? Mi van,ha végleg elveszítettem?

"Hívlak minden nap,oké?"
"Ígéred?"
"Ígérem."

Megígérte. Azt mondta,minden nap hívni fog. Most meg "Majd fél év múlva talán hívlak."...
Elképesztő, mennyi olyan dolgot mondanak az emberek,amiket később nem tartanak be.

- Lányook! Vacsoraaa! - kiabálta Chris bácsi

Álmosolyogva lementem a konyhába, ahol már mindenki leült. Így tettem én is.

- Szia...Header? - nézett szúrósan a nagynénim

- Hope. - mosolyogtam gúnyosan

- Mi van, köszönni nem szokás?

- Bocs. Szia.

- Mi az, hogy bocs?

- Hát a bocs az lehet a medve kölyke, vagy a bocsánat rövidítése.

A nagynénim forgatni kezdte a szemét, mire újra megszólaltam.

- Forgasd nyugodtan a szemed, hátha találsz valahol agyat!

- Hope! - szólt rám apa

-Mi ez a tiszteletlenség velem szemben?

-Tiszteletet szeretnél? Tegyél érte. - mondtam,majd felálltam, otthagytam a grillezett csirkét, és felmentem az emeletre

Épphogy ledobtam magam az ágyra, Facebook értesítésem jött.

"Lydia Martin ismerősnek jelölt."
Miután visszajelöltem,egyből rámírt.
"Lydia Martin: Szia Csajszi!☺️"
"Hope Argent: Szia Lydia😃"
"Lydia Martin: Küldök a suliba járó szingli pasikról pár képet, válogass!😘"
"Lydia képet küldött."
"Lydia Martin: Ő Isaac. Kicsit félénk, tudod, tipikus jófiú,nekem nem jön be, de a te döntésed."
Egy göndör, szőkésbarna hajú fiú volt a képen. Nem az esetem, de őszintén, én azt sem tudom, mi az esetem!
"Lydia képet küldött."
"Lydia Martin: Ő itt Danny. Őt azért küldöm,hogy NE tetszen meg, mert meleg. Meg amúgy sem helyes!"
"Hope Argent: Oké-oké😂"
"Lydia képet küldött."
"Lydia Martin: Ő a pasim, Jackson. Egy ujjal se érj hozzá!😠"
"Hope Argent: Nézd Lydia, én nem szeretnék "így" barátot szerezni. Ez nekem az első, meg szeretném ismerni őket, stb..."
"Látta"

Szuper. Látta, de nem ír vissza.

- Kopkop! - jött be a szobámba anya

- Igen? - néztem fel a telefonomból

- Nézd,tudom,hogy nem a szíved csücske a nagynénid, de mint egy kedves vendég, ne veszekedj vele, akármivel is sérteget, rendben?

Nem válaszoltam.

- Kérlek.

Még mindig nem válaszoltam.

- Légyszíves,Hope.

- Jó, oké. - vontam meg a vállam idegesen - És ha nagyon, de nagyon sértő dolgot mond?

- Akkor sem.

- És ha nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon... - kezdtem, de közbeszólt

- Akkor sem. - ismételte meg - Bármennyire is egy boszorkány, attól még felnőtt, és meg kell neki adni a minimális tiszteletet.

- Oké. - egyeztem bele nagy nehezen

- Jaj,tényleg. Majdnem elfelejtettem. A holnappal kapcsolatban szeretnék beszélni veled. Ameddig elmentetek vásárolni, elintéztem a beirakozásod az iskolába, már csak az órarended fogja az osztályfőnök odaadni holnap reggel, utána csatlakozhatsz az órákhoz. - mondta, mire meglepődötten néztem rá - Tudom, tudom, úgy volt, holnap rendezzük a dolgaidat, de nem maradhatsz ki ennyit az iskolából. - vette fel a szigorú szülő nézését - Kilenc óra van. Lassan aludj. Holnap lesz az első napod, jó benyomást kell kelteni. - kacsintott, majd kiment

- Hurrá. - motyogtam kedvtelenül

- Hope! - pattant le mellém vidáman Allison

Mi? Ő meg hogy került ide?

- Nézd, ott egy ajtó,ami összeköti a két szobát, most szereztem meg a kulcsot apától. Bármi van,gyere nyugodtan át. -mosolygott

- Okés. - mosolyogtam

- Hé, még nem pakoltál ki?

- Még nem. Segítesz?

- Persze! - állt fel,majd kicipzározta a bőröndöm - Hű, nem sértésből, de ha ez a te pulcsid, akkor igaza van Lydiának, stílust kell váltanod! Elég...fiús... - fogta a kezében Eric pulcsiját

- Öm...Izé...Nem, az nem az enyém. - sütöttem le a szemem,közben pedig nagyon-nagyon reméltem, hogy nem kérdez rá, kié

- Értem... - nézett furán - Elég nehezen tudom elhinni, hogy tényleg nincs fiúd...

- Jaj, ez csak egy "barátomé"...

- Azé, akivel Skypeoltál?

- Talán... - motyogtam, és éreztem, hogy mindjárt elsírom magam

- Mi a baj? - kérdezte aggodalommal a hangjában

- Semmi. - vágtam rá egyből

- Jól vagy?

- Ne haragudj, egyedül tudnál hagyni egy kicsit? Majd holnap kipakolunk. Rendben?

- Okés. Jó éjt, ha bármi van, gyere át! - ölelt át, majd a "titkos" átjáró ajtónkon visszament a szobájába

Szemeim megteltek könnyel, de nem akartam kiengedni őket. Nem vagyok gyenge! Fiú miatt sírni butaság, nem fogok azok közé tartozni, akiknek a könnyeit ilyen egyszerűen ki lehet csalogatni.

Még ha az ok Eric, akkor sem.

Még ha elveszítettem, akkor sem.

Mert még ha az egész az én hibám, akkor is egyszerűbb őt hibáztatni!

Dehogy egyszerűbb! Szívem mélyén tudom, hogy én vagyok a hülye, hogy én csesztem el mindent.

A tudat, hogy elveszítettem a legjobb barátomat, egyszerűen borzalmas.

Fáj.

Rohadtul.

És akárhányszor rá gondolok, sírnom kell.

Márpedig nem fogok!

Nem érdemli meg.

Ó, dehogynem érdemli meg! Hiszen én vagyok a hibás!

Szép, lassan legördült az első könnycsepp az arcomon. Próbáltam felfelé pislogni, hogy visszatartsam a többit, de nem sikerült. Patakokban hullottak a könnyeim, ezzel elcsúnyítva a vadiúj szőnyegemet. Mégis gyenge vagyok. Ó,de még mennyire!