"Én: Nem tudok aludni..."

"Stiles: Akkor maradjunk fent együtt."

Mióta hazáértem, folyamatosan SMSeztünk. Komolyan, megszakítás nélkül, még fogmosás közben is neki írtam! A ház többi tagja eléggé ki volt akadva, hogy sokáig foglalom a fürdőszobát, de nem érdekelt. Nem volt szívem két percre sem elköszönni Tőle.

Most az ágyamban fekszem, és nem merek aludni. Mi van, ha megint álmodni fogok? Én nem szeretnék.

"Stiles: Figyelj, most mennem kell. Hagyd nyitva az ablakod."

"Én: Jó éjt! Miért hagyjam nyitva az ablakom?"

Erre már nem jött válasz, gondolom, elaludt. Megértem, jó neki, de akkor miért mondta, hogy maradjunk fent együtt? Vagy ez csak egy begyakorolt csajozós duma volt?

Nem, dehogy is, ő nem ilyen...

Mondjuk honnan tudhatnám? Csak alig egy hónapja ismerem.

Még nézelődtem pár percig, majd egy hangos csattanást hallottam az ablakom felől. Egyből odaszaladtam, a látványtól meg nem tudtam, hogy meglepőjek, megijedjek vagy aggódjak, így először meglepődtem, utána aggódva megijedtem.

Stiles leesett a tetőnkről, én meg azt hittem, hogy ott kapok szívrohamot. Nem törődve azzal, hogy csak egy póló, és egy bugyi van rajtam, leszaladtam hozzá, és csak remélni mertem, hogy nem tört el semmije.

- Scottnak mindig olyan könnyen megy...

- Igen, de valahogy ő egy vérfarkas, te meg ember vagy! - térdeltem le mellé - Jól vagy? Miért nem szóltál, hogy nyissak ajtót, vagy egyáltalán mit keresel itt hajnal kettőkor?! - rohamoztam kérdésekkel

- Azt mondtam, maradjunk fent együtt, ezért gondoltam, átjövök. - nézte a földet, én meg hirtelen meg sem tudtam szólalni - Bocs, tudom, hülye ötlet volt, már megyek is... - állt fel lassan

- Ne! Maradj! - húztam vissza

Közelebb mentem hozzá, mire meglepődött, de ő is tett egy lépést felém. Amikor már csak pár centi választott el minket egymástól, lábujjhegyre álltam, majd arcon pusziltam.

- Ezt miért kaptam? - mosolygott

- Csak...Olyan aranyos vagy...

- Mi?

- Olyan édes, hogy képes vagy hajnalban átjönni csak azért, mert nem tudok aludni...

- Hát...Gondoltam, unatkozol... - vonta meg a vállát, majd végignézett rajtam. Furcsán kellett volna éreznem magam, de minek? Már úgyis látott melltartóban.

- Gyere! - fogtam meg a kezét - Megmutatom, hogy hogy kellett volna bejönnöd sérülés nélkül.

Út közben nem mertem villanyt kapcsolni, így természetesen levertünk az asztalról egy cserép virágot, és egyszer majdnem elestem Victoria cipőjében, még jó, hogy Stiles elkapott. Már meg sem lepődöm, miért is tudnánk normálisan, mint más tini felsurranni a szobámba? Határozottan ugyan arra gondoltam, mint pár perce ő. Scottnak és Allisonnak hogy sikerül mindig?

- Jó, figyelj, itt a telefonod? - néztem rá

- Itt van, de lemerült.

- Pedig kéne fény, mert sötétben elég nehéz összeszedni a cserép darabokat. Au!

- Mi az?

- Megvágta a kezem! Várj, megpróbálom kitapogatni a seprűt és a lapátot! Maradj itt, meg ne mozdulj, nem akarom, hogy a tetős mutatványod után legyen még valami! Tudod, hogy megijedtem?

- Mondja az, akit ha nem kapok el, hasraesik egy pár magassarkúban. És tudod, hogy én hogy megijedtem?

- Megvan! Ó, ne már, ez csak a felmosó! - idegeskedtem - De itt van a seprű is! Ez az! - ujjongtam, de közben ügyeltem rá, hogy halk legyek

Lassan összekaparásztuk a szilánkokat, majd felmentünk a lépcsőn. Nem, az szerencsére nem nyikorgott, de nem lepne meg, ha az is ellenünk lett volna. Miután átléptük a szobám küszöbét, annyira megkönnyebbültem, hogy arra nincs kifejezés.

- Hű... - szólalt meg

- Mi hű?

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen a szobád...

- Miért? Csúnya? Rendetlen?

- Nem, dehogy is, csak...Elég lányos...

- Szóval szerinted nem vagyok lányos?

- De, csak ah...Ez túl aranyos.

- Akkor meg nem vagyok aranyos? Au, ez fájt... - nevettem, de közben jól tudtam, hogy mire gondolt. Szerintem sem az én stílusom ez a sok habos babos cucc, de Allison rendezte be, és olyan sejtésem van, hogy Lydia keze is benne volt rendesen.

- Te vagy a legeslegaranyosabb lány Beacon Hillsben, de ez a szoba nem te vagy...

- Csak ebben a városban? - vontam fel a szemöldököm, mire forgatni kezdte a szemét

- A "legaranyosabb az egész világon" közhely lenne, nem?

- Lehet. És imádom benned, hogy kerülöd az ilyen gagyi szövegeket... - mosolyogtam. Igazából ezt egyáltalán nem félreérthető mondatnak szántam, de mintha egy kicsit elpirult volna.

- Ez te vagy? - mutatott az egyik hetedikes képemre

- Igen.

- Ki az ott melletted?

- Az... - kezdtem, de hirtelen óriási gombóc keletkezett a torkomban - Eric...A volt legjobb barátom.

- Csak volt?

- Ő többet érzett irántam, és így elromlott az egész barátságunk. Ő volt az egyetlen igaz barátom (legalábbis azt hittem) Seattleben, és csak úgy egyik pillanatról a másikra kiszállt az életemből. Azt mondta, el akar felejteni, ezért azóta sem keresett. - meséltem, közben meg egyre szomorúbb lettem

Nem hiszem el. Ő az első ember, akinek beszéltem Ericről. Jó érzés volt kiadni magamból az egészet egy olyannak, akiben falak nélkül bízom.

- Beszéljünk másról? - kérdezte

Bólintottam egy aprót, ő meg tovább lépett a következő képhez.

__________________________________

Az ágyamon fekszünk egymással szemben. Ő nem tud aludni, mert otthon hagyta a párnáját, én meg nem akartam. Azért elég hülyén venné ki magát, ha ő maradna ébren egyedül nálunk, nem?

- Stiles... - szólítottam félálomban

- Hm?

- Biztos vagy te abban, hogy egész éjszaka ébren akarsz maradni?

- Voltam már fent így máskor is. Te aludhatsz, ha akarsz...

- Nem akarok...

- Azért van csukva a szemed folyamatosan vagy fél órája, igaz?

- Jó, lehet, hogy egy kicsit fáradt vagyok...

- Akkor pihenj...

- Csak ha itt maradsz velem... - suttogtam

Közelebb bújtam hozzá, annyira, hogy hallottam szívverését. Az átlagnál sokkal gyorsabb volt, szóval nem hiszem, hogy csak a párna hiánya miatt nem tud aludni.

- Jól vagy? - vontam össze a szemöldököm

- Mi? Persze, miért?

- Háromszor gyorsabban ver a szíved, mint amennyire kellene...

- Tényleg? Nem is tudom, miért... - válaszolta szarkazmussal, de nekem nem esett le a dolog, így hagytam az egészet

___________________________________

Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam el, de azt már annál inkább megjegyeztem, hogy a szomszéd megint füvet nyírt. Allison nem azt mondta, hogy csak keddenként van ilyen mániája?!

Lassan kinyitottam a szemem, de pár másodpercig még homályos volt a terület.

Amikor minden kitisztult, csalódottan vettem tudomásul, hogy Stiles nincs sehol. Persze, miért is maradt volna? Nem vagyok normális, hogy azt hittem, nem hagy itt.

Nagyot sóhajtottam, majd megnéztem az időt a telefonon. 16:22? Ez hülyeség, ennyit biztos nem aludtam! Megdörzsöltem a szemem, a számok pedig megváltoztak. 03:07. Mi? Az előbb még délután volt! Ránéztem az ébresztőórámra, ami megint mást mutatott. 16:19? Mi van?!

Kikapcsoltam a telefonom, majd újra vissza. Most 0:53-mat írt ki. Ezt nem értem!

Átmentem Allison szobájába, így szemtanúja lehettem annak, ahogy az unokatesóm a laptopja előtt ül, és kizárva a világot ír. Közelebb hajoltam a képernyőhöz, annyira, hogy tisztán láttam, valami kódot ír. 16 22 3 7 16 19 53. Mi ez a hosszú számsor?

- Allison? - böktem meg a vállát, de nem reagált rá - Hahó! - integettem a szeme előtt, de még mindig semmi - Figyelj már rám! - kiabáltam a fülébe, mire megfordult

- 16 22 3 7 16 19 53... - motyogta, de tisztán ki tudtam venni, amit mondott, mert ugyanezt írta a gépbe is - 16 22 3 7 16 19 53.

- Mi? - vontam össze a szemöldököm

- 16 22 3 7 16 19 53 veszélyben van.

- Nem értelek.

- 16 22 3 7 16 19 53 veszélyben van! - ordibálta, majd a semmiből előrántott egy kést, és felém dobta.

A hegyes eszköz egy másodperc töredéke alatt a karomba állt, amitől nem fájdalmat éreztem, hanem inkább ijedtséget. A saját rokonom megtámadott!

Lassan kihúztam a kést, a vágás pedig egyből begyógyult. Ezt a gyógyulás dolgot még most sem szoktam meg, de ez a legkevesebb problémám!

Allison egy másik tőrrel felém haladt, én meg rémülten hátrálni kezdtem. Háttal nekimentem az íróasztalának, így nem tudtam tovább menekülni. Most mit csináljak? Meg tudnám védeni magam, de nem akarom bántani őt!

- Mi van, a kicsi Hope elvesztette a reményét? Tudod, szóvicc... - vigyorgott gúnyosan, majd a mellkasomba szúrta a fegyverét

___________________________________

Levegőért kapkodva ébredtem fel...Megint. Nem hiszem el, hogy már megint rémálmom volt! Allison sosem ölne, főleg nem engem!

- Jól vagy? - pattant fel...Stiles? Tényleg, ezek szerint nem is ment el!

- Azt hiszem...Azon kívül, hogy álmomban Allison majdnem megölt, teljesen rendben van minden...Úristen! - néztem magam elé - Mi van, ha ez is egy jóslat volt?

- Nyugi, lehet, hogy csak egy átlagos rémálmom...Én is öltem már embert álmomban...

- Kit?

- Lancastert.

- Hű...És ez a te szemszögödből rémálmom, vagy az ellenkezője?

- Kedves legyek, vagy őszinte? - billentette balra a fejét, ezzel pedig választ kaptam a kérdésemre. Valamiért nagyon nem szereti Brandont, de ez fordítva is igaz...

- Mennyi az idő? - váltottam témát

- 07:24. Apukád mennyire fog kiakadni, ha meglát az ágyadban?

- Eléggé, úgyhogy szerintem kikísérlek, még mielőtt észrevesz! - álltam fel, majd megfogtam a kezét, és lassan, hangtalanul lementünk a lépcsőn.

- Hát...Köszi, hogy itt voltál velem, és ne haragudj a tetős dolog miatt...

- Megérte. - mosolygott, majd nyomott egy puszit a homlokomra - Jó...reggelt? - vonta fel a szemöldökét - Jó éjszakát-ot akartam mondani, de már mindjárt reggel nyolc...

- Akkor jó reggelt, Stilinski! - viszonoztam a mosolyt

- Ki ez a srác? - állt meg mellettem apa. Mi? Ő meg hogy kerül ide?!

- Csak a barátom...

- Barátod?! - kerekedett ki a szeme

- Jaj, nem, nem olyan barát. Csak barát barát, nem szerelmem barát...

- Akkor miért aludt itt? Vagy a te szavaiddal, miért "volt itt veled"?! És te meg milyen jogon puszilgatod a lányom?! - fordult Stiles felé

- Apa! - szóltam rá

- Nem érdekel, megmondtam, hogy még túl kicsi vagy a fiúzáshoz! Te meg most rögtön hazamész, vagy lelőlek ezzel! - vett elő egy pisztolyt

- Apa! - szóltam rá újra

- Ööö, szerintem én akkor megyek... - lépett hátra - Majd írok. - mondta, mire apától kapott egy csúnya pillantást - Vaagy inkább nem írok... - szívta vissza, majd elment

- Most ezt miért kellett?! - kiabáltam, majd mint egy ideigbajos tini, felszaladtam a szobámba, és jó hangosan becsaptam az ajtót

- Mi történt? - hallottam az unokatesóm hangját. Hupsz, felkeltettem?

- Apa fegyvert fogott Stilesra.

- Mit keresett itt Stiles?

- Ööö...Hát...Itt aludt... - vontam meg a vállam, mire kikerekedett a szeme - Vagyis nem aludt, mert fent volt... - helyesbítettem, ő meg még meglepettebben nézett - Ruhában!

- Értem... - bólintott - Vagyis nem értem, de úgy érzem, nem is fogom...

- Szuper...Kérsz kekszet? - váltottam témát, majd a kezébe nyomtam egy csomag Oreo-t

- Hope! Keresnek! - ordibált apa, én meg otthagytam Allisont, és ma már harmadjára leszaladtam a lépcsőn

- Brandon? - néztem az ajtóban álló fiúra

- Kislányom, hány fiúval vagy te amúgy egyszerre? - nézett rám idegesen apa

- Elméletileg eggyel sem...

- Gyakorlatilag kettővel. - vonta meg a vállát Lancaster. Mi van? Nekem csak ne fejezze be a mondataim, nem kapott rá engedélyt!

- Ha egy ujjal is hozzáérsz a lányomhoz, rád is pisztolyt fogok!

- Rendben, megígérem, hogy csak beszélgetünk... - bólintott Brandon

- Látod, Hope, ezt nevezem én udvarias fiúnak! Jonathan Argent vagyok. - mutatkozott be apa

- Brandon Lancaster, örülök a találkozásnak.

Boldogan kezet fogtak, majd apa közelebb lépett hozzám.

- Ő szimpatikus... - súgta a fülembe, és otthagyott minket

- Mi? Nehogy már összehaverkodj az ősömmel! - fordultam Brandon felé, amikor megbizonyosodtam arról, hogy mindenki a szobájában van

- Örülök, hogy ennyire örülsz nekem. Szerintem jófej apósom lesz. - mondta, kiemelve az após szót - Beengedsz?

- Nem. - vágtam rá egyből - Jól van, gyere... - sóhajtottam

- Figyelj, csak bocsánatot akarok kérni...

- Brandon, miért van az, hogy akárhányszor hibázok, mindig te kérsz bocsánatot?

- Szóval azt mondod, hiba volt Stilinskivel randira menni? - vonta fel mosolyogva a szemöldökét

- Mi? - néztem rá értetlenül, majd leesett, hogy ő a kamu verzióról tud - Ja, persze...

- Velem jobb volt, mi? - vigyorgott, de úgy, hogy legszívesebben képen töröltem volna egy vasból készült asztallal

- Ezt melyik pizsamádban álmodtad?

- Én nem alszom pizsamában, csak boxerben.

Akaratlanul is elképzeltem egy szál alsóban, így teljesen paradicsomszínű lettem. Gyorsan megráztam a fejem, ezzel elűzve a gondolatokat az agyamból, de nem jártam sikerrel.

- Szóval... - kezdtem bele valamibe. Fogalmam sincs, hogy mibe, de azt tudom, hogy témát akartam váltani.

- Szóóval?

- Miért jöttél? Egyáltalán miért nem haragszol rám?

- Rád nem tudok... - lépett közelebb

- De nagyon szemét voltam veled... -sütöttem le a szemem

- Nem érdekel. - emelte meg az állam, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek

- Miért nem? - suttogtam

- Mert tudom, hogy a végén úgyis engem fogsz választani...