Ketten állnak a szürke csík mögött. Egy koszos tornacipő csiszolja a festéket megállás nélkül. Kéz a zsebben, hideg levegő fúj át közöttük. A barna haja felborzolódik, megrázkódik. A kapucnis nem mozdul. Ha fázna, se tenné. Felnéz, de nem a másikra. A közeledő fényszórót figyeli, ahogy visszatükröződik a fémborításon, és lassan előkúszik a sötétből. Elhalad előttük. A barna hajzuhatag eltakarja a kék szemeket. A fekete szempár viszont csak a közöttük megakadó embereket figyeli. Nem lát távolabb egy felszínes tükrön. De úgy tesz, mintha ő mást mutatna.

Nem beszélnek.

Nem éreznek.

Olyanok, mint mi.