-- a Halál a Gondnokom --

     ***

Hangosan dübörögve száguld a metró a sötét alagútban. Az elsuhanó piszkosszürke falak mentén csak egy-egy pillanatra villanak fel az alagútrendszert összekötő nehéz fémráccsal lezárt járatok. A nyitott ablakokon becsap a szél, szétzilálva az emberek haját. Egy erősen sminkelt lány szinte másodpercenként fésüli ki világosszőke haját az arcából, miközben nyomdafestéket nem tűrő szavakat mormog.

De az emberek nem zúgolódnak. Maguk elé meredve figyelik a megállókat, görcsösen kapaszkodva a fémcsövekbe. Mintha az életük egy kopott kapaszkodón múlna. Az ülők pedig elégedettek. Már nem eshetnek el, nem lehet semmi bajuk; ezt hirdeti az arcuk. Egy fiatal pár ül le egy üres helyre. A fiú az ölébe veszi az aprótermetű lányt, és őt átölelve beszél hozzá.

A metró lassít, és begurul az állomásra. "Nyugati-pályaudvar" recsegi a bemondó. Két lány megöleli egymást, majd az egyik integetve lelép a peronra. Még hallom, ahogy a másik utánaszól: "Holnap..."
Mintha biztos lenne benne, hogy másnap mindenképp látják egymást. Egy megnyugtató bizonyosság, ami elaltatja a lelke aggódó részét.

De semmi nem biztos. Ki mondta, hogy másnapra nem lesz-e beteg? Vagy csak elalszik, és lekési a vonatot? Esetleg elüti egy autó? Ki ad róla bizonyosságot, hogy nem lesz baja semelyiküknek sem?

A sors nem megkerülhető. Mondhatod a barátodnak, hogy másnap látjátok egymást, de vajon a sors is így akarja-e?

Nem látsz a jövőbe, és nem adhatod el a lelked, hogy megtehesd.

Az emberek rövid életűek, ezért is félnek a halál bizonytalanságától.

"Holnap látlak" suttogja egy fiú. Szeme csillog a könnyektől, de meg se próbálja kipislogni őket onnan. "Megígérte, hogy holnap látjuk egymást! Hogy szeghette meg ezt?! Miért halt meg?!"

Keservesen zokogni kezd. A mellette ülők épp csak egy-egy pillantásra méltatják, de van, aki nyíltan megbámulja a síró fiút. Telefonján csak egy üzenet villog:

"Holnap látlak. Te is jönni fogsz"

Itt az én időm. Lassú léptekkel haladok az arcát kezébe temetett fiatal felé. A vagonban egy pillanatra megakad a levegő, majd kétszeres erővel csapódik be az ablakon. Egy kisgyerek sírni kezd, egy apró öleb pedig hangosan kezd ugatni az irányomba.

Megállok a srác előtt, aztán a vállára teszem a kezem. Megakad a levegő a torkában, a szeme kipattan. Lassan emeli rám rettegő, könnyektől vörös szemét. A füléhez hajolok, a fekete csuklyám leesik a fejemről. Szemem sarkából látom, hogy a tekintete kikerekedik, de továbbra is elbámul mellettem.

Halkan, de érthetően ejtem ki a szavakat:

- Most te jössz.

***