"Kedves Naplóm!

Még mindig nem tudom elhinni, hogy Hoseok rám köszönt. Pedig már lassan egy hét is eltelt azóta. És ami még meglepőbb volt, hogy minden nap rám köszönt. Hazudni mernék, ha azt mondanám hogy nem volt nagy ügy. Mert igen is az volt. Ahogy azokkal a szép szemeivel rám nézett, ahogy tökéletes ajkaival megformálta azt a rövidke szót. Úgy éreztem, én vagyok a legboldogabb ember a földön."

-Tudod Hyungwon-pakolt be táskájába Minhyuk mikor vége lett az utolsó közös óránknak.-Én ebbe nem élném bele magam. Lehet csak szórakozik veled. Meg amúgy is, hogy lehetsz biztos abba hogy ő is olyan buzi mint te.
-Nem vagyok buzi-válaszoltam egy kis szomorúsággal a hangomba. Azt hinné az ember, hogy a legjobb barátja elfogadja úgy amilyen és támogatja mindenbe. Hát nem így van.
-Nem vagy buzi, de mégis évek óta belevagy esve Hoseokba-gúnyolódott.-De igazad van, te nem vagy buzi.
A mellkasom szúrni kezdett mikor megszólalásába kétszer is szerepelt a buzi szó. Mindig is utáltam ezt a szót. Szerintem a meleg sokkal szebb kifejezés, mint a buzi. Ebből a szóból érződik a gúny, és az elítélés, amitől a falra mászom. Ráadásul meg is bántott, ahogy Minhyuk ezeket a szavakat a fejemhez vágta, de szokásához híven nem vette észre, mennyire is megbántott. A sírás szélén álltam, de nem akartam a suliba mások előtt sírni. Volt már rá példa és osztálytársaim beszólogattak emiatt hogy mekkora szégyen vagyok, mert sírok. És igazuk van. Tényleg egy szégyen vagyok aki nem tud tovább lépni egy srácon. Egy nyomorult ember aki a saját neméből szeret valakit, egy selejt, aki nem tud barátkozni és még barátai sincsenek. Nincs szükség egy ilyen emberre, mint én.
Ezekkel a gondolatokkal mentem le a földszintre, a következő óra helyszínére, és leültem egy padra. Egyedül. A folyosó tele volt, mindenki beszélgetett valakivel vagy párokban, vagy kisebb csoportokban, míg én egyedül gubbasztottam egy padon. Ajkaimat harapdáltam, és próbáltam nem kiengedni könnyeimet és nem elsírni magam, ami elég nehezen ment. Hoseokra gondoltam. Ha őt látnám talán elmúlna a rossz kedvem. Mivel ma még nem is láttam. Nem köszönt nekem, nem mosolygott rám. Pedig most nagy szükségem lett volna egy mosolyra a szerelmemtől. De most nem egy helyen volt óránk, így  nem láthattam. Sajnos.
Becsöngettek angol órára, ahol szódolgozatot írtunk, ami könnyű volt, hisz tanultam rá. A tanárnő rendes volt, mert miután megírtuk el lehetett menni. Egy nyugodt sóhajjal hagytam el a termet, de amint kiléptem a folyosóra megint elkapott az a fojtogató érzés. Bepakoltam a szekrényembe, és kimentem az udvarra. Leültem egy padra, és akkor jöttem rá, hogy meggondolatlanság volt egy szál pulóverbe kijönni, mikor nagyon hideg volt kint, pedig simán kivehettem volna a kabátom a szekrényből. Megvontam a vállam és tovább néztem magam elé. Hoseokra gondoltam. Látni akartam. Nagyon. Minhyukra gondoltam. Megbántott. Nagyon. Ismét rám tört a sírhatnék, de most nem tartottam vissza. Utat engedtem a könnyeimnek. Ahogy ott ültem és gondolkodtam úgy tört rám jobban a sírás.
Sírásom hangját hangos nevetések szakították félre. Már hang alapján tudtam kik azok. Hoseok és Changkyun. Meg pár számomra ismeretlen srác. Nem néztem feléjük, próbáltam úgy viselkedni, mint aki nincs is ott, nehogy észre vegyenek és még ők is kinevessenek. De egyszer csak elhalkultak, mikor megláttak engem. Kínosan éreztem magam, kezeimmel eltakartam az arcom, és sírásom egy kicsit se csillapodott. Vállaim rázkódtak és  végig arra gondoltam, hogy ki fognak nevetni.
-Srácok menjetek be, mindjárt megyek én is-hallottam Hoseok hangját, majd lépéseket és egy ajtó csapódást, ami arra utalt, hogy a többiek bementek. Aztán közeledő lépésekre figyeltem fel, majd egy ölelő kart éreztem a vállamon, és hogy valaki megnyugtató dolgokat suttog a fülembe. És az a valaki Hoseok volt. Sose hittem volna, hogy egyszer ez megtörténik, hogy a nagymenő Hoseok lekoptatja a barátait miattam. Szorosan ölelt, az én sírásom pedig csillapodni tűnt.
-Mi a baj, Hyungwon?-kérdezte, mikor bizonytalanul felé néztem, ő pedig megsimította könnyektől ázott arcom. Szívem a torkomba dobogott, zavarba hozott közelsége. Sose volt ilyen közel hozzám, én pedig nem akartam semmi hülyeséget mondani.
-Semmi-néztem félre. Hazudtam, mert nem akartam terhelni a bajaimmal. Bár nem hiszem hogy érdekelné...
-Biztos? Tudod-simogatta arcom.-A semmi miatt nem sírunk. Nekem nyugodtan elmondhatod-mosolygott bíztatóan, mire egy nagyot dobbant a szívem, amit remélem nem hallott meg.
-Csak gondolkodtam...
-És min?
-Magamon, az életemről...
-És mire jutottál?-kérdezte kíváncsian.
-Hogy senkinek sincs szüksége rám-mondtam halkan, és éreztem, újra előbuknak könnyeim.
-Buta vagy.. Ez nem igaz. Sok mindenkinek szüksége van rád-törölte le könnyeimet.
-Tényleg?-remegett meg hangom.-Egyet mondj..
-Én. Nekem szükségem van rád, Hyungwon-mondta teljesen komolyan, mire köpni-nyelni se tudtam hirtelen.
-T-tényleg?-pirultam el halványan, és elfordítottam tekintetem. Nem mertem ránézni.
-Igen. Nagyon is. És rossz lenne ha nem lennél-ölelt át teljesen, mire az én szívem még gyorsabban dobogott. Boldog voltam. A lehető legboldogabb. Komolyan. Bátortalanul visszaöleltem.
-Akkor csak miattad nem fogok ilyeneket gondolni-motyogtam vállaiba, majd mélyet szippantottam illatából. Férfias illat, plusz egy kis füst szag, de nekem pont így tetszett.
-Köszönöm-simogatta meg hátam, majd észrevette hogy pulóverbe jöttem ki a hidegbe.-Hyungwon, meg akarsz fázni? Jaj te-nevetett fel, majd levette dzsekijét és rám adta.-Még az kéne hogy megfázz ebbe a hidegbe.
-Köszönöm de nem szükséges, majd bemegyek és a...-nem hagyta hogy befejezzem, a szavamba vágott.
-Ragaszkodom hozzá, hogy ma nálad legyen-mosolygott.
-Hé, Wonho, nem jössz be?-kiabált felénk Changkyun az ajtóból.
-De, de megyek-nyújtózkodott, majd felkelt mellőlem.
-V-várj-szóltam utána, mire megfordult.-Ma suli után visszaadom a dzsekit..
-Ráérsz vele-mosolygott, majd ott hagyott egyedül a padon, a dzsekijében...

Heyy~

Köszönöm a 200+ megtekintést, és a 60 csillagot~Nem szoktam a részek végére írni semmit, viszont nem kapok kommenteket, ami olyan szempontból zavar, hogy nem tudom mit gondoltok a sztoriról. Érdemes folytatni? Vagy inkább hagyjam abba? Ennyi segítseget kérek, légyszi írjatok c: