- Talán, ha olyan sok évvel ezelőtt nem vágsz át, akkor talán nem ott tartana az életünk, hogy a gyerekünket hajkurásszuk kontinenseken át! - üvöltöttem, s csak mikor kimondtam, megláttam nagyra tágult szemeit, akkor tudatosult bennem, hogy mit is mondtam. Gyorsan szám elé kaptam kezemet, mintha így visszaszívhatnám, amit mondtam, mintha így meg nem történtté tehetném. De már késő volt. Hallotta.
- Hogy mit mondtál? - kérdezte hitetlenkedve, s az előbbi kiabálás után mostani hangja szinte már suttogásnak tűn.
- Semmit - hárítottam gyorsan, de olyannyira mérges lettem magamra, amiért éppen most és éppen így bukott ki belőlem titkom, amit már több, mint tizenhét éve őrzök, hogy kezem megremegett és el kellett fordulnom tőle. Ez pedig egyértelműen jelezte neki, hogy nagyon is jól hallotta, amit mondtam.
- Azt mondtad, hogy gyerekünk - lépett felém, s szemem sarkából láttam, ahogy felemeli mutatóujját, amit rám szegezett.
- Csak nyelvbotlás - remegett meg a hangom, s félve rápillantottam.
- Hazudsz - sziszegte. - Evangeline az én lányom? - kérdezett rá nyíltan, és nekem teljesen elakadt a szavam. - Én... Én vagyok az apja annak a lánynak, akit Voldemort kínoz?
  Egy óráknak tűnő pillanatig csak néztem őt, ajkaim remegtek, de végül megembereltem magam. Nem számított, mi történt lassan tizennyolc évvel ezelőtt, és hogy Sirius milyen csúnyán bánt velem. Az számított csak, hogy a lányom, akit az elmúlt tizenhét évben én egyedül neveltem, eltűnt, veszélyben az élete, és a többi mind lényegtelen volt.
- Nem - jelentettem ki. - Az én lányom. Igen, biológiailag a te gyereked, de én neveltem fel, én ismerem őt és az én felelősségem!
- Katherine, van egy gyerekem! - szólt ugyanolyan szigorúan, mint én, és ez meglepett. Soha nem láttam még ilyen komolynak és felnőttesnek, mintha puszta kijelentésem miatt benőtt volna a feje lágya. Vagy csak én nem láttam meg eddig, mennyit változott, mióta nem találkoztunk?
- Igen, tudom - sóhajtottam egy percnyi döbbent gondolkodás után.
- Miért nem mondtad el? - tárta szét a karjait, mint aki tényleg nem érti.
- Sirius - szívtam be mélyen a levegőt. - Egy arrogáns seggfej voltál, magamra hagytál minden szó nélkül, miután lefeküdtünk, mert ezzel elérted a célod. Megaláztál és becsaptál. Tönkretetted az önbecsülésemet, az egyetlen dolgot, ami még volt. Egy szürke senki voltam és te ezzel játszottál kényed-kedved szerint - soroltam. - Igen, el kellett volna mondanom, jogod volt tudni, de akkor ott úgy éreztem, tönkretetted az életemet, hát csodálkozol, hogy nem szóltam egy szót sem?
  Hallgatott. Láttam rajta, hogy mérlegel, gondolkozik a hallottakon és próbál visszaemlékezni, mit is tett.
- Igazad van, sajnálom - biccentett sóhajtva. - Igazad van, én sem mondtam volna el magamnak - ismételte meg magát bólogatva, s csípőre tett kézzel szusszantott egy nagyot, kezét szájához emelte, megdörgölte arcát és idegesen fordult el. Döbbenettel néztem ezt a felnőtt férfit, aki hasonlított Sirius Blackre, akiről azt hittem, hogy ismerem, de most rá kellett jönnöm, hogy semmit nem tudok róla. Komoly volt, felnőttes, és úgy tűnt hirtelen, mintha megbízható lenne. - Most mi legyen? - fordult felém hirtelen, de még mindig láttam rajta, hogy zavart, nem dolgozta fel még, hogy  van egy gyermeke. És én sem tudtam feldolgozni azt, hogy a gyerekemnek hirtelen lett egy apja, aki első ránézésre nem fogja hagyni, hogy hátrahagyjuk, ha megmentettük Evangeline-t. De őt egészen biztosan nagyobb sokk érte, mint engem. Egy gyermek óriási felelősség, csupán a tudat, hogy vagy gyermeke az embernek, képes megváltoztatni egy egész személyiséget.
- Megyünk tovább - feleltem végül nagyot sóhajtva. - Irány Amerika és az Ilvermorny. Szólnunk kell az igazgatónőnek, hogy készüljön fel. És miután ez megvolt, visszajövünk. És, ha minden jól megy, addigra Evangeline is meglesz már.
- Van egy lányom... - lehelte maga elé döbbenten, mintha csak most tudatosult volna benne, amit korábban mondtam.
- Sirius, mennünk kell - feleltem. Tudtam, hogy idő kell ahhoz, hogy megeméssze a dolgot, de tényleg mennünk kellett volna. Minél lassabbak vagyunk, Voldemort annál nagyobb eséllyel éri el az Ilvermorny udvarán álló fát, amiből pálcát készíthet Harry Potter legyőzéséhez, és annál később látom viszont Evangeline-t is.

  Végül csak fél órával később indultunk tovább. Egy óriási hajóval szeltük át az óceánt, amin saját kabint sikerült szereznünk, de a feltűnés elkerülése végett ismét csupán egy, a kutyájával utazó hölgynek tűntem, mert Sirius animágus mivoltát kihasználva léptünk a fedélzetre. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, amiért egy kabinon kellett osztoznom Siriusszal, főleg a történtek után, de talán éppen a történtek miatt voltunk valamivel felszabadultak. Úgy éreztem, mintha nyitnánk egymás felé. Hirtelen nem volt az a fullasztó, kellemetlen érzés, ami azt éreztette velem, hogy még mindig azok a tinédzserek vagyunk, akik összeszűrték a levet. Már két felnőtt voltunk, akiket összekötött egy csodálatos gyermek, és akik bármit megtesznek azért, hogy megvédjék a lányukat.
  Két napos volt az út, így csupán egy éjszakát kellett együtt kibírnunk összezárva.
- Arra gondoltam - szólalt meg hirtelen Sirius, mikor én az ágyon fekve pihentem, ő pedig a franciaágy melletti éjjeliszekrényen lévő menüt tanulmányozta. - Hogy kihasználhatnánk a lehetőséget most, hogy itt vagyunk viszonylag nyugodt körülmények között.
- Nyugodt körülmények között? - sandítottam rá, s kérdeztem vissza azonnal, hangom valamivel élesebben csengett, mint ahogy az indokolt lett volna. Tudtam jól, hogyan értette, amit mondott, mégis egy pillanatra úgy éreztem, mintha megfeledkezett volna arról, hogy Line megmentése és élete a tét.
- Tudod, hogyan értettem - nézett le rám felvont szemöldökkel, mire nagy sóhaj hagyta el a számat.
- Tudom - szusszantottam, s felültem az ágyon. - De milyen lehetőséget is akarsz te kihasználni?
- Nos - fordult vissza a kezében tartott menü felé. - Először is, nem tudom, te hogy vagy vele, de én rohadt éhes vagyok - mutatta felém a kis papírt. - Másodszor pedig... - vett nagy levegőt, ami azt jelezte, hogy most egy sokkal komolyabb dolgot készül mondani. - Mesélhetnél róla...
  Nem kellett kimondania, s nekem nem kellett visszakérdeznem, mindketten pontosan ugyanarra gondoltunk. Evangeline-re. Összepréselt szájjal néztem fel rá, vártam arra, hogy saját magamtól kapjak beleegyezést, de a belső hangom csak nem akart segítségemre lenni. Nyitnom kellett Sirius felé, tudtam jól.
- Rendben, legyen - sóhajtottam, majd felálltam az ágyról és a férfi mellé léptem, hogy belelessek én is a menübe.
  Kézbe vettem a papírost, s gyorsan végigfuttattam tekintetemet a felsorolt ételeken és italokon, majd választottam. Mikor felnéztem Siriusra, hogy elmondjam neki, mit rendeljen, ameddig én elmegyek fürdeni, csak akkor vettem észre, milyen közel álltam meg hozzá. Torkomat köszörülve léptem el tőle, s zavartan néztem le a padlón fekvő szőnyegre. Zavarban voltam, és fogalmam sem volt miért. Talán azért, mert már nem a rosszindulatú Sirius Black állt előttem, hanem egy érett férfi. Gyorsan megmondtam neki, mit rendeljen nekem, majd bejelentettem, hogy elmegyek lefürdeni, és már ott sem voltam.

  Szinte menekültem a helyiségből, s úgy voltam vele, hogy a rendelést Sirius oldja meg úgy, ahogy tudja. Én hallottam már a telefonról, ami az ágy melletti éjjeli szekrényen állt, bár nem nagyon értettem, hogyan működik, de legalább felismertem. Azt viszont erősen kétségbe vontam, hogy Sirius tudná, micsoda az, és hogyan működik, de az biztos volt, hogy a férfi sokkal éhesebb volt annál, minthogy a mugli technikai vívmányok kifogjanak rajta.
  Mire végeztem a fürdővel, az étel megérkezett, éreztem az illatát, így ruháimhoz fordultam, hogy visszavegyem. Ahogy kezembe vettem az anyagot, hirtelen megtorpantam. A meleg, illatos fürdő után napközbeni ruházatom érdesnek és büdösnek tűnt, semmi kedvem nem volt visszavenni, valamit mégis magamra kellett vennem. Egy ideig farkasszemet néztem a fehér, puha anyaggal, mérlegeltem, mennyire vagyok bátor ahhoz, hogy ebben menjek ki utazópartneremhez. Végül arra jutottam, hogy a kabinhoz kapott köntös tökéletesen takar mindent, és nincs benne semmi szégyellnivaló, így magamra kanyarítottam, szorosan megkötöttem derekamon, majd nagy levegőt vettem, és kiléptem a fürdőszobából.
  Láttam, ahogy Sirius felpillant rám, megfagy a levegő, és alaposan végig mér, miközben az ágyhoz léptem, hogy visszaüljek rá, s azt gondolhatta, hogy nem látom, hogyan bámult meg. Válóban merész döntés volt köntösben kilépni elég, de nem volt kedvem az érdes ruhákkal és a túlgondolt dolgokkal foglalkozni. Felnőttek voltunk, egyszer már le is feküdtünk egymással és volt egy közös gyermekünk. Miért ne lehettem volna köntösben előtte?
- Szóval - köszörülte meg a torkát Sirius, és az étele után nyúlt. Egymással szemben, törökülésben ültünk az ágyon, előttünk egy-egy tányér vacsora pihent. - Mesélsz Evangeline-ről?
- Persze - mosolyodtam el, s lányomra gondolva könnyedén feledkeztem meg zavaromról. Enni kezdtünk. - Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, kétségbeestem - kezdtem a legelején. - Féltem a családomtól, a közvéleménytől, ami már így is lenézett, amiért beálltam a sorba én is és egy újabb trófeád lettem - vontam vállat. Nem mertem ránézni, így az ételt fixíroztam. Nem akartam megbántani azzal, hogy így beszélek róla, de tényleg így történt, és ezt neki is tudnia kellett. Tudnia kellett azt is, hogyan tekintettek rám az együtt töltött éjszaka után, és tudnia kellett azt is, hogy nem ellene beszélek, csupán a régi énjét állítom szembe a mostanival. - Egyetlen egy ember állt ki mellettem, az egyetlen barátom.
- Piton - vágott a szavamba.
- Igen - sóhajtottam, s végre ráemeltem tekintetemet. - Perselus kiállt mellettem, meghallgatott és mikor rájöttem, hogy terhes vagyok, neki tudtam csak elsírni a bánatomat. A családom kitagadott volna, ha megtudja, ebben egészen biztos voltam, elvetetni pedig nem volt szívem. Túl kegyetlennek éreztem, amit tennem kellett volna hozzá, pedig Perselus még ehhez is felajánlotta a segítségét - vontam vállat. - De nem ment. Hogy ne menjen híre a dolognak csak egyetlen egy lehetőségem volt.
- Elszöktél - mondta. Kezében megállt az étel.
- Igen - biccentettem. - Perselus juttatott ki a birtokról az éj leple alatt, és én Amerikába szöktem, hogy egészen biztosan ne találjon meg senki. Megszakítottam mindenféle kapcsolatot a családommal és Perselusszal is. Aztán megszületett Ő.
- Sajnálom - lehelte Sirius. Ismét felnéztem rá, s elakadt a lélegzetem, ahogy megláttam szürkén csillogó szemeiben a bűnbánatot. Valóban ő volt az oka mindennek, mégis fájt, hogy magát hibáztatja. Én már túlléptem ezen, és nem érdekelt a dolog. Az sokkal jobban fájt, hogy átvert, így az, hogy miatta gyermeket szültem egy másik kontinensen, már nem hatott negatívan, főleg így, hogy Evangeline ilyen tökéletes lett. - Tényleg nem ismertelek és csak arra az éjszakára kellettél, de... Ezt a megpróbáltatást senki nem érdemli. Te sem. Szóval sajnálom.
- Ugyan - mosolyodtam el meghatotta, s automatikusan nyúltam előre, hogy megfogjam az ágyneműn nyugvó kezét. - Van egy gyönyörű, csodálatos kislányunk.
- Igen - mosolygott. Szép mosolya volt.
  Elhúztam a kezem, és tovább meséltem. Elmondtam neki, milyen viccesen totyogott az a vékony,  hosszú hajú kislány, hogyan kacagott minden apróságon, és milyen is az iskolában. Meséltem róla, milyen borzasztóan hasonlít Sirius személyiségére, ha csínytevésekről van szó, és közben mégis milyen nagyon jó jegyei vannak. Elmondtam, hogyan tört össze Evangeline szíve, mikor tavaly ejtette őt az első barátja, és hogyan bosszulta meg mindezt úgy, hogy a fiú haját lilára változtatta, orrát pedig pirosra. Meséltem róla, hogy Line mindenen kacag, intelligens, óriási szíve van, és ennél tökéletesebb nem is lehetne talán.
  Egy idő után Sirius is feloldódott, velem nevetett a vicces történeteken, fejét fogta, mikor arról beszéltem, hogy Line egy időben ott akarta hagyni az iskolát, hogy a világot járja és útszéli mágusoktól tanuljon tiltott varázsigéket. És mindeközben én csak néztem az előttem ülő férfit. Ezt a hosszú, barna hajú, szürke szemű, édes mosolyú idegent, akit kezdtem megkedvelni. A problémákról és az időről megfeledkezve beszélgettünk egész éjszaka - nevettünk, komolyan vitattunk meg dolgokat, és volt, hogy csak csendben ültünk, emésztettük az előbb hallottakat.
  Talán így csábított el tizennyolc évvel ezelőtt is.