- Komolyan elmész? - kérdezte Gina, az egyik szobatársam, miközben én a tükör előtt állva igazgattam ruhámat.
- Miért ne mennék? - vontam vállat.
- Talán, mert Sirius egy nőcsábász, aki csak meg akar fektetni, mint mindenki mást? - kérdezte Zoe, s bennem harag gyúlt. Nem tudhattak ők semmit, nem voltak ott, mikor Siriusszal voltam, nem hallgatták, amiket nekem mondott. Soha nem láttam még azelőtt Sirius Blacket így viselkedni, mint ahogy velem tette. Kedves volt, figyelmes, romantikus és heteken át próbált megfűzni. Minden szabadidejét velem töltötte, még akkor is, amikor a könyvtárba kellett mennem. Segített házi feladatot írni, beszélgettünk a családról, hobbikról, kedvenc tantárgyakról, legjobb kviddics csapatokról, a világon mindenről! Azt mondta, én más vagyok, és hogy még ezelőtt soha nem érzett így egy lány iránt sem. És én naivan elhittem, hiszen mi oka lenne hazudni nekem?
  És most itt készülődtem az első hivatalos randevúnkra.
- De ez most más! - szóltam Zoéra.
- Persze, mert te más vagy, és még soha nem érzett így? - szólalt meg harmadik szobatársam, Mary is.
- Csak azért gúnyolódsz, mert téged már lepattintott! - fordultam felé hirtelen, és dühösen kezdtem összeszedni a maradék cuccomat, amire szükségem lehetett ma este.
- Hogyne - húzta Mary gúnyos mosolyra száját. - Majd meglátjuk, mit mondasz holnap reggel - vigyorodott el rosszindulatúan.
- Hülye vagy? - sápítoztam. - Nem fekszem le vele az első randin!
- Persze, hogy nem - nevetett Zoe.
  Nem hittek nekem, pedig én komolyan gondoltam. Feldúltan hagytam magam mögött a három lányt, és indultam el a Sirius által kijelölt helyre, hogy végre magam mögött tudjam az undok szobatársaimat és végre Siriusszal lehessek. Ahogy haladtam előre, egyre izgatottabb és jókedvűbb lettem.

  Persze Zoénak, Marynek és Ginának igaza volt, de én ezt nem tudhattam előre. Sirius megmutatta nekem a Szükség Szobáját, ahol elköltöttünk egy romantikus vacsorát egy kandalló és egy hatalmas ablak mellett, amin keresztül tökéletes kilátásunk nyílt a birtokra és a nagy pelyhekben hulló hóra. Végig beszélgettünk, áradoztunk mindenféléről, aztán pedig a végén, mikor már egy-egy pohár bor társaságában ültünk a kandalló elé terített, vastag bundán, akkor végre megcsókolt. A legédesebb, legmámorosabb csók volt, amit valaha kaptam, pedig nem ez volt az első alkalom, hogy csókolóztam valakivel. Ajkai olyan automatikusan vezették az én számat, mintha mindig is összeillettek volna, s nyelvünk találkozásakor annyira felforrt a vérem, mint még soha.
- Sirius, én... - húzódtam el egy pillanatra. - Talán nem az első randin kellene...
- Miért nem? - kérdezte szemöldökét ráncolva, de szája édes mosolyra húzódott. Ellenállhatatlan volt. - Nagyok vagyunk már, tudunk felelős döntést hozni - simította meg az arcomat. Mély, rekedtes, búgó hangon beszélt, szürke szemeit a szám és a szemem között kapkodta, s ahogy bőrömet érintette, vágy gyúlt bennem.
  Mikor legközelebb megcsókolt, már nem tiltakoztam. Igen, ennyi elegendő volt ahhoz, hogy meggyőzzön és neki adjam magam. Sirius előtt is lefeküdtem már valakivel, nem ez volt az első alkalmam, mégis bizton állíthattam, hogy ez volt a legszenvedélyesebb, legcsodálatosabb mindközül.
  Mikor reggel teljesen egyedül, elhagyva ébredtem a kihűlt kandalló előtt, mindenféle üzenet nélkül, még akkor sem tudtam, hogy ez lesz életem legnagyobb hibája...

  Ezen az estén, mikor együtt terveztünk átszökni a határon, ekkor tudtam meg, hogy Sirius Balck animágus. Ahogy elhagytuk a házat, kutyává változott, és úgy kísért végig Anglia sikátoros utcáin. Még csak mondani sem tudtam semmit döbbenetemben, mikor átváltozott, mert egyrészt még túl mérges voltam rá, másrészt pedig úgysem tudott volna mit válaszolni, hiszen már nem Sirius volt az, hanem egy nagy, fekete kutya.
- Hát, ez remek - néztem le rá, mire rám emelte világos szemeit. - Csak a bolháidat ne ugraszd át rám - vontam fel szemöldökömet, mire egy vakkantás volt a válasz, én meg hitetlenkedve, mosolyogva ráztam meg a fejem.
  Ezután csendben haladtunk az útvonalon, amit már korábban megterveztem. Arra fogunk menni, amerre én is jöttem hetekkel ezelőtt.

  Már teljesen beesteledett, mikor odaértünk Doverbe, és borzasztóan elfáradtam. Mivel én tudtam, merre kell mennünk, így én végeztem a társashoppanálást, és Sirius volt az útitársam. Sikátorról sikátorra, városról városra haladtunk, és a végére borzalmasan kimerültem.
- Ha emlékezetem nem csal, még elérjük az utolsó hajót Calaisbe - ziháltam az utolsó hoppanálás után. A doveri kikötőben voltunk, csak a kikötő fényei adtak némi világosságot, s így elég nagy volt a homály ahhoz, hogy Sirius emberi alakot ölthessen.
- Kimerültél - karolt át, hogy megtartson, mert hirtelen megrogytak térdeim a fáradságtól, s bár be nem vallottam volna, valójában még annyi erőm is alig volt, hogy tiltakozzak. Tényleg kimerültem. - Pihenned kellene.
- Majd pihenek, ha Evangeline biztonságban lesz - feleltem automatikusan.
- Nem tudsz rajta segíteni, ha még megállni sem tudsz a saját lábadon - vágott vissza, de nekem már nem volt erőm, hogy tovább folytassam ezt a kibontakozó szócsatát. Engedtem, hogy átkaroljon, inkább ő tartson engem, mint én saját magamat, de szememet nem vettem le a hajóról, ami már a dokknál állt.
- Változz kutyává - mondtam, s megpróbáltam megállni egyedül.
- Micsoda? - ráncolta szemöldökét értetlenül. - Minek?
- Mert a mugliknál kevesebbet kell fizetni azért, ha állattal utazol, és bár te így is egy állat vagy, és nem a jó értelemben - mertem végig látványosan. - De szerintem ezt nem fogják elfogadni. Márpedig muszáj mugli hajóval utazunk.
- Miért nem hoppanálunk fel egyszerűen a hajóra? - értetlenkedett továbbra is, és kezdett olyan érzésem támadni, hogy egy gyerekkel beszélek.
- Azért, te féleszű, mert nem látom, hogy pont ez a hajó hogyan néz ki belülről, és ha csak nem szeretnéd, hogy amputoportáljunk, akkor inkább nem próbálnám meg - sziszegtem. - Másrészt pedig tele van muglikkal ez a hajó, mert már csak tíz perc van indulásig, szóval lehetetlen belőni, hol nincs mugli.
- Jól van, nem kell rögtön leharapni a fejem - forgatta meg szemeit.
- Ne a szád jártasd, hanem változz szépen át, Blöki, és menjünk, mert a végén még lekéssük! - szóltam rá, s már láttam, hogy nyitja a száját, így gyorsan folytattam. - Gyerünk!
  Sirius átváltozott, én meg kissé inogva elindultam a kassza felé, ahol meg tudtam venni a jegyet magamnak és hűséges háziállatomnak, majd időben fel is szálltunk. Igazam volt: a mai nap utolsó hajóját sikerült elkapnunk, ami Doverből Calaisbe visz át bennünket.

  A hajóút Calaisbe nem volt hosszú, éppen annyi volt, hogy tudjak szundítani egy keveset és kipihenjem a hoppanálás fáradalmait. A legolcsóbb hajóra, a legolcsóbb árkategóriás jegyet választottam, így csupán egy kijelölt hely jutott nekem, Sirius pedig mellettem ült kutyaként a földön.
  Mikor megérkeztünk Calais városába, egy félreeső utcában Sirius emberi alakot öltött, és azonnal beszélni kezdett, mintha még mindig gyerek lenne, s mintha az elmúlt, rövid hajóút alatt valóságos fájdalmat élt volna át, amiért nem jártathatta a száját.
- Katherine - szólt, mikor kezem nyújtottam felé a társashoppanálást miatt. - Pihenned kell - szólt lágyan.
- Nem kell! - keltem hirtelen haragra, s combomra csaptam. Tudtam jól, hogy a fáradtság miatt voltam olyan ingerlékeny, de nem akartam tudomást venni róla.
- De igen, mert a végén még amputoportálni fogsz bennünket! És a lányod sem lesz meg hamarabb csak azért, mert a végkimerülésig hajszolod magad. Szóval, ha nem szeretnél több darabban tovább utazni, akkor most szépen keresünk egy kis fogadót, és legalább hajnalig alszol - mondta ellentmondást nemtűrő hangon.
  Néztem szürke szemeit, és hirtelen az az érzés támadt bennem, hogy egy idegen férfi áll előttem. Ez a jelző általában negatív tartalmat hordoz, de most csak örülni tudtam ennek. Nem Blacket láttam, aki csúnyán átvágott, csak arra kellettem neki, hogy ne egyedül töltse az éjszakát, hanem Sirius Orion Black, a felnőtt férfi állt előttem, akit ártatlanul köröznek, és aki tényleg megkomolyodott. Fogalmam sem volt, miért érzem ezt, vagy éppen miért gondolkoztam el ezen, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni, s megenyhültem tőle. Borzasztóan nagy teher volt a tudat, hogy Blackkel kell együtt utaznom, és a múlt folyton ott leselkedett a sarkon, arra várva, hogy mikor csaphat le ránk. Most megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd megadva magam, széttártam karjaim.
- Jól van, legyen - bólintottam.

  Egy közeli, éjjel-nappal nyitva tartó fogadót találtunk, amit neonfénnyel világítottak ki és az "Amour noir" nevét viselte. Egy első emeleti, franciaágyas szobában szálltunk meg spórolás miatt, és Sirius kutyaként surrant be mellettem. Később meg is jegyeztem, hogy mekkora mázli volt, amiért a szálló beenged állatokat is. Kicsit feszélyezve éreztem magam, amiért egy ágyon kellett osztoznunk, de egy éjszakából nem lehet probléma, így inkább engedtem a fáradtságnak és elterültem az ágyon. Nem tellett sok időbe, míg elaludtam, de mikor felébredtem, olyan érzésem támadt, mintha egy pillanattal ezelőtt hunytam volna le a szemem. Ezzel ellentétben borzasztóan kipihentnek éreztem magam.
  Nagyot nyújtózva űztem el az álmot, és mielőtt felszívtam volna magam, hogy kikeljek az ágyból és útitársam tudtára adjam, hogy indulhatunk, oldalra pillantottam. Arcomra fagyott az a halovány, félszeg mosoly, mely eddig a kipihentség miatt ajkam sarkában bujkált. Sirius Black mellettem feküdt a franciaágyon, hátára fordulva, míg kezét a hasán pihentette, haja szétterült a párnán, tátott szájjal hortyogott, és tegnapi ruháját viselte, ahogy én is. Amióta újra találkoztam vele, talán azóta nem láttam ilyen csendesnek és nyugodtnak. Nyugalom járt át egy pillanatra, ahogy őt néztem, és ismét döbbenten kellett tapasztalnom a tegnap esti, furcsa érzést, mely akkor járt át, mikor őt néztem. Érzéseimtől megijedve fordítottam el a fejem, és megkeményítve szívemet, szinte kipattantam az ágyból.
- Gyerünk, Black, talpra! - tapsoltam nagyokat, s felemeltem hangomat, miután megigazgattam ruhámat és hajamat. Nem volt tükör a szobában, de egészen biztos voltam benne még így is, hogy nagyon nyúzott, kócos és igénytelen lehetek, amiért a tegnapi ruhámban aludtam. De vigasztalt a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen, és Sirius is elég ramatyul fest.
- Ahj, hagyj már! - nyögte egy hangos horkantás után, ami ébredését jelezte, majd szájához kapott, hogy letörölje a nyálát és nyammogjon párat.
- Nem, menni kell! - ripakodtam rá. Sokkal egyszerűbb volt keményen bánni vele, minthogy kedveskedjek neki és ellágyuljak. - Gyerünk, kelj már fel! - rántottam le róla a takarót, hogy nyomatékosítsam szavait.
- Legalább reggelizzünk, vagy valami - konyult le a szája, s éreztem, ahogy bennem pedig elkezd felmenni a pumpa. A kislányom élete veszélyben van, a társaink szintén az életüket kockáztatják Evangeline-ért, ő pedig itt henyél és képtelen felkelni, mikor indulnunk kéne. Már az is épp elég baj volt, hogy ilyen sokáig aludtunk. Bűbájt kellett volna beállítanom, hogy jelezzen pár óra elteltével!
- Sirius Black, azonnal szedd össze magad és induljunk, mert nem állok jó magamért! - mondtam még hangosabban és a legszigorúbb, legcsúnyább nézésemmel pillantottam rá. Ahogy kiabáltam, láttam rajta, hogy felébred tőle, és ő is egyre idegesebb lesz, amiért így ébresztem. Sütött róla, hogy kora reggel még nem fogja fel hangulatom miértjét és nem érzi át a helyzet fontosságát.
- Merlinre! - kiáltott fel hirtelen, és felállt az ágyról. - Belehalnál, ha egy percre tényleg lepihennél? Ha megengednéd magadnak, hogy normális ember legyél, akinek szükségletei vannak? - kelt ki magából, s egyre hangosabban beszélt ő is.
- Hogyne - forgattam a szemeimet, borzasztóan dühös lettem, agyam elborult és fel sem fogtam, mit mondok. - Talán, ha olyan sok évvel ezelőtt nem vágsz át, akkor talán nem ott tartana az életünk, hogy a gyerekünket hajkurásszuk kontinenseken át! - üvöltöttem, s csak mikor kimondtam, megláttam nagyra tágult szemeit, akkor tudatosult bennem, hogy mit is mondtam, Gyorsan szám elé kaptam kezemet, mintha így visszaszívhatnám, amit mondtam, mintha így meg nem történtté tehetném. De már késő volt. Kimondtam.
- Hogy mit mondtál? - kérdezte hitetlenkedve, s az előbbi kiabálás után mostani hangja szinte már suttogásnak tűn.
- Semmit - hárítottam gyorsan, de olyannyira mérges lettem magamra, amiért éppen most és éppen így bukott ki belőlem titkom, amit már több, mint tizenhét éve őrzök, hogy kezem megremegett és el kellett fordulnom tőle. Ez pedig egyértelműen jelezte neki, hogy nagyon is jól hallotta, amit mondtam.
- Azt mondtad, hogy gyerekünk - lépett felém, s szemem sarkából láttam, ahogy felemeli mutatóujját, amit rám szegezett.
- Csak nyelvbotlás - remegett meg a hangom, s félve rápillantottam.
- Hazudsz - sziszegte. - Evangeline az én lányom? - kérdezett rá nyíltan, és nekem teljesen elakadt a szavam. - Én... Én vagyok az apja annak a lánynak, akit Voldemort kínoz?