- Hogy mi van? - iramodott utánam azonnal. Bebizonyosodott gyanúm, mi szerintem már eszébe jutott, ki vagyok, de közös múltunkra nem emlékezett. Végül is nem hibáztathatom, ha ilyen sok emberrel feküdtem volna le, valószínűleg én sem emlékeznék egy visszahúzódó senkire. A lépcső közepén ért utol, s két fokkal lejjebb állt meg, így nagyjából egy magasságban voltak szemeink. - Mi együtt voltunk? - ráncolta szemöldökét.
- Nem, Sirius - szóltam gúnyosan, egyenesen szürke szemeibe nézve. - Nem voltunk együtt. Hogy finoman mondjam, elcsábítottál, összehazudtál mindent, amiről azt gondoltad, hogy hallani akarom, megdugtál, majd másnap szóba sem álltál velem - daráltam, s úgy éreztem, végre eljött az ideje annak, hogy mindent felrójak neki. - Mocskos szemétláda voltál, Black. Tönkretettél - tettem még hozzá, bár talán ezt nem kellett volna, ám abban a pillanatban nem érdekelt ez sem. Nem érdekelt, mi derül ki és mi nem. Utoljára tizenhét évvel ezelőtt éreztem azt a dühös tüzet, mely most lelkemben újra fellobbant. - Szóval, én a helyedben csöndben maradnék és nem osztanám az észt arról, hogy másnak kivel kellene lefeküdnie és kivel nem.
  Ahogy befejeztem, meg se vártam, hogy válaszol-e, sarkon fordultam és sebes léptekkel indultam felfelé a szobámba, ám ő jött utánam.
- Katie, ne haragudj... - fogta meg karom, ahogy ismét utolért.
- Katherine - javítottam ki ismét, mint találkozásunk alkalmával. - Katie, a kis szürke, stréber, csendes Katie a múlté. Tönkretetted, porba tiportad - köptem a szavakat dühösen. - De összeszedtem magam, felnőttem, van egy gyönyörű, okos lányom, és már csak ez számít. Szóval egy percig se gondold, hogy a múltban ragadtam, viszont az, hogy összeszedtem magam, nem jelenti azt, hogy kedvesnek kell lennem veled. Nem vagyunk barátok, sem kedves ismerősök, és nem is leszünk azok, szóval ne várj erre.
  Ismét útnak indultam, de Sirius olyannyira lesokkolódott, hogy egy percig mozdulni sem bírt, s csak akkor eredt utánam, mikor már felértem az emeletemre, és az orra előtt csaptam be az ajtót, hogy aztán rögtön kiszórjam rá a bűbájokat, amik megakadályozzák, hogy bejöjjön.

  Napok teltek el teljes csöndben. Fogalmam sem volt róla, mi zajlott le lakótársamban, de az elején még próbált magyarázkodni, hogy ne haragudjak, amiért nem emlékezett és már megváltozott azóta, de miután én nem feleltem, egy idő után felhagyott a megbékítésemmel. Nem érdekelt, hogy megváltozott-e, régen csúnyán átvágott, s ezen már nem változtathatott, hiszen nem voltunk időutazók, hogy jóvá tehesse. Ahogy minden nap legalább kétszer összefutottunk, azt kellett észrevennem magamon, hogy már nem haragszom rá egyáltalán, csupán nem leplezem tovább, hogy nem akarok a barátja lenni. Egy idő után válaszoltam neki, esetleg valamivel hosszabban is beszélgettünk, de mindig semleges témát érintettünk, és egyszer sem mutattam jelét annak, hogy nyitnék felé. És ez így volt jól.
  Egyik reggel, mikor felkeltem, elfogott az érzés, hogy sétálnom kell. Napok óta, talán már egy hete is lehetett, hogy bezárva voltam, muszáj volt kitörnöm a négy fal közül. Vastag pulóvert, nadrágot és bakancsot vettem, hajamat kifésültem, és bőrdzsekit húztam. Nem akartam rejtőzni, muglik, emberek között akartam járni, nyíltan mosolyogni másokra, mikor köszönnek, parkban ülve nézni az idős házáspárokat, akik kacsákat etetnek.
- Hová mész? - ütötte meg fülemet Sirius kemény hangja.
- Sétálok - feleltem színtelen hangon, s meg sem álltam, hogy hátra forduljak felé. Kezem már a kilincsen volt, mikor újra szólt.
- Dumbledore azt mondta, hogy maradj itt - szólt újra.
- Harmincnégy éves vagyok és Dumbledore nem az apám - mondtam gúnyosan és mégis felé fordultam. - Neked pedig semmi közöd ahhoz, hogy hova megyek.
- Értem én - tárta szét karjait. - Utálsz azért, amit tettem veled, és teljesen jogos, de Dumbledore azt kérte, maradj itt a biztonságod érdekében...
- Black - vágtam a szavába. - Lehet, hogy te menekülésre kényszerülsz, magányosan be vagy ide zárva, de én nem te vagyok. Nem vagyok rab a saját házamban, szökevény sem vagyok, szóval gondolom, nem tiltja semmi, hogy kimenjek. Ha pedig elkapnak a halálfalók, akkor legalább a gyermekemmel lehetek - tettem hozzá dühösen, majd erőszakosan feltéptem az ajtót, s hangosan csaptam be magam mögött. Mégis mi köze van hozzá, hogy mikor hova megyek, és kivel mit csinálok? Ki ő nekem? Senkim!
  Dühösen caplattam végig anglia utcáin, s élveztem azon ritka pillanatok egyikét, mikor az ősz ellenére verőfényes napsütésben lehetett részünk Angliában. Haragom hamarabb elillant, mint amire számítottam, s hamarosan olyan jó kedvem kerekedett, mint már rég nem.
  Egész délelőtt odakint voltam, sétáltam, s bár fogalmam sem volt, hogy merre tartok, lábam vitt előre, s egymás után hagytam magam mögött az utcákat. Dél környékén egy parkban ültem le. Kezdtem éhes lenni, de semmi kedvem nem volt visszamenni a Black kúriába, így inkább a parkban maradtam. Néztem az előttem fodrozódó tó vizét, a bárányfelhőket, amik a vízfelszínen tükröződtek. Békés volt, s talán egy pillanatra meg is feledkeztem minden problémáról, de aztán hirtelen egy férfi ült le mellém.
- Nem kéne itt lenned - mondta. Háta egyenes volt, kezeit térdein nyugtatta.
- Ma már te vagy a második, aki megmondja, hol kellene lennem - sóhajtottam és felé fordultam. - Kezdem unni, Perselus.
- Tudom - biccentett. - Ismerlek.
- Megtudtál valamit? - váltottam témát. Ideges voltam. Azt mondta, hogy akkor fog jelentkezni, ha megtud valamit, és most itt ült mellettem. Ahogy én, úgy ő is mugli ruhát húzott, s számomra kissé furcsa látványt nyújtott így, hiszen még soha nem láttam máshogy, csak mágusoknak szánt ruhában. Fekete öltönykabátot viselt, hozzá való nadrággal, hófehér inggel és sötét lakkcipővel.
- Igen - mondta, s egy pillanatra behunyta szemeit, majd felém fordult. - Náluk van, kimondták a nevét. Láttam őt.
- És tudod, hol van? - kaptam hirtelen nagy levegő után. Az adrenalinszintem az eget verdeste, szívem őrült tempóba kezdett dobogni, azt hittem, megőrülök, ha nem tudok meg azonnal mindent.
  Hirtelen fordult felém, kezét tarkómra szorította, közelebb húzott, és forrón megcsókolt. Váratlanul ért, de nem ellenkeztem, főleg mikor megéreztem azt a lágy bizsergést elmémben.

  Láttam magam előtt a halálfalók tömegét, a csuklyás, maszkos alakokat, s előttük - előttünk - ott ült Lord Voldemort  egy trónuson.
- Fontos dolog miatt gyűltünk ma össze - szólt a sötét mágus negédes hangon. - Mardekár Malazár egyik leszármazottja Amerikába költözött, és magával vitt egy igen erőteljes varázspálcát - folytatta. Félelmetes benyomást keltett bennem, ahogy ez az orr nélküli, vörös szemű, kígyószerű férfi barátságos, kedveskedő hangon társalgott az alattvalóival. - Úgy tudtuk, hogy a pálca megsemmisült, ám egy fiatal boszorkány felfedezte, hogy az elpusztított pálca eltemetett maradványaiból fa nőtt. A fa magjából olyan pálca készülhet, amivel könnyedén legyőzhetem Harry Pottert.
  Úgy ejtette ki a szavakat, főleg a fiú nevét, mintha valamiféle átok lenne, amitől képes megszünni létezni az, akit olyannyira gyűlöl.
- Ám nem tudjuk, hol van ez a fa és hogyan aratható le a megfelelő termése - szólt komor hangon. - Az egyetlen, aki ezt tudhatja, a lány...
  Amint kimondta az utolsó szót, intett bal kezével, mire egy maszkos, taláros alak jelent meg, erősen markolva egy esetlen, fiatal nő karját. Azonnal felismertem Evangeline-t. Hosszú barna haja csapzott volt, vizes, összeragadt, arca piszkos, de így is tökéletesen látszottak rajta a vörös, véraláfutásos foltok. Ruhája beszürkült, de még így is felismertem az Ilvermorny-s egyenruhát.
  Erősen rántotta meg a halálfaló Evangeline karját, aki így a földre zuhant, s nagyot koppant a padlón, mire a tömeg felnevetett.

  Hirtelen szakadtam el Perselus ajkaitól, s zihálval meredtem magam elé. Először csak magam elé bámultam, mintha a szellőben hullámzó fű választ adhatna mindenre, majd visszafordultam Perselus felé. A csókkal szavak nélkül mutatta meg emlékeit, megnyitotta előttem elméjét.
- Ez... ez... - remegtem, s könny gyűlt a szememben. - Line...
- Minden rendben lesz - szólt halkan. - Tudom, hol van, a Nagyúr engem kért meg, hogy jussak be az elméjébe, miután az átkok és rontások nyomása alatt nem tört meg.
- Tudtam, hogy bántani fogják, de... Hallani, látni még rosszabb - sírtam el magam. Képtelen voltam arra gondolni, hogy ez mind valóságos, hogy bántják az én kislányomat. Úgy látni őt, ha csak egy emléken keresztül is, borzalmas volt. Reszkettem és sírtam, s közben a mellettem ülő férfi kezét szorongattam.
- Kat, nyugodj meg, kérlek - szólt rám. - Nyugodj meg!
  De nem nyugodtam meg. Egyre csak az járt a fejemben, hogy Evangeline élete veszélyben van, bántják. Hallottam valami olyasmit, hogy vissza kell mennünk a Black kúriába, de olyannyira megrázott az, hogy láttam a lányomat ilyen állapotban, hogy nem is fogtam fel, amit Perselus mondott. Hagytam, hogy átkaroljon, és elinduljunk egy sötét zsákutcába, ahonnan aztán a Grimmauld térre hoppanáltunk. A zaklatottság, a zokogás rohama olyannyira maga alá gyűrt, hogy már képtelen voltam elviselni a hoppanálás nehézségeit. Ellöktem magamtól Perselust, térdre estem és elhánytam magam. Nem tudtam sokmindent kiadni magamból, mert ma még csak egy pohár vizet ittam, de így is borzalmas érzés volt. Keserű íz áradt szét a számban, s mikor elmúlt a hányinger, a sarkamra ültem, s nagyokat sóhajtottam. Perselus mellettem állt, de nem ért hozzám, nem próbált megvigasztalni.
- Látnod kellett - mondta egy idő után.
- Tudom - sandítottam rá a szemem sarkából.
- Na, gyere - nyújtotta kezét.
  Egy pillanat erejéig hezitáltam, de végül megfogtam a kezét, és engedtem, hogy felhúzzon, majd átkarolt, és elindultunk a ház felé.

  Amint beértünk, Siriust pillantottuk meg - kezdett rohadtul elegem lenni belőle, hogy Sirius Black mindenhol ott volt, bármerre mentem, bárhová néztem. Rá kellett jönnöm, hogy nem is az volt rossz, hogy be voltam zárva a házba, hanem Sirius és a titkom jelenléte fojtogatott olyan nagyon.
- Mi történt? - kérdezte azonnal. Már-már úgy tűnt, mintha aggódna. Én erőtlen voltam és még mindig zaklatott, így nem válaszoltam, Perselustól pedig elég volt csak egy pillantás ahhoz, hogy Black elnémuljon.
  Betámolyogtunk konyhába, leültetett az egyik székre, és intett a pálcájával, miközben én még mindig gyöngén és zavarodottan néztem magam elé, s fejemet fogtam. Egy pohár víz lebegett be elém, s én remegő kézzel nyúltam utána.
- Szólj Dumbledore-nak, hívja össze a gyűlést - vetette oda Siriusnak foghegyről, miközben levette öltönykabátját és leült mellém. Szemem sarkából láttam, hogy a férfi hezitál, már épp vissza akart szólni, hogy Perselus intézze ezt maga, de aztán rám nézett, és csak bólintott. Talán tényleg megváltozott, talán tényleg felnőtt, és megkomolyodott...
  A hideg víz jólesőn folyt le torkomon, megnyugodtam tőle. Egy pillanatig még lehunyva tartottam szemem, majd letettem a poharat és Perselusra pillantottam.
- Jobban vagy? - kérdezte.
- Mintha aggódnál - húztam el a számat gúnyosan. Kimerültem.
- Az egyetlen és legjobb barátom vagy, Kat... - vonta fel a szemöldökét a férfi.
- Akivel tizenhét éven keresztül nem beszéltél - vágtam a szavába. Én is sokat gondoltam rá, míg Amerikában voltam, és amint visszatértem, azonnal tudtam, hogy számíthatok Perselus Pitonra még akkor is, ha majdnem két évtizede nem váltottunk egy szót sem.
- Az nem számít - húzta el tőlem a kezét és felegyenesedett.
- Tudom - sóhajtottam. Éreztem, tudtam, hogy ugyanarra gondolunk, ugyanarra a különleges, elszakíthatatlan kapcsolatra, ami kettőnk között húzódott már mióta.

  Borzalmasan dühös voltam, amiért belekeveredtem ebbe az egészben - pont én! Az elmúlt években sikeresen átvészeltem a roxforti diákok igazságtalanságát, megkülönböztetését és idiótaságát, de ezt nem tudtam elkerülni. Mérgesen siettem végig a csöndes folyosókon, hogy aztán betérjek házvezetőm, Minerva McGalagony professzor asszony irodájába, ahol már csak rám vártak.
- Áh, Miss Wenston - pillantott fel rám szemüvege mögül az idős boszorkány, mikor beléptem és köszöntem. - Éppen időben, már csak maga hiányzott - sóhajtott, majd összerendezte papírjait, megköszörülte a torkát, én pedig olyannyira rettegtem tőle és a következményektől, hogy már el is felejtettem dühösnek lenni. - Miss Murray, Miss Wenston és Mr. Piton - szólt. - Igazán nem gondoltam volna, hogy ma este éppen önöknek fogok büntetőmunkát kiszabni. Bele se kezdjen - emelte fel a kezét a nő, s ezzel az egy, apró mozdulattal elnémította a hugrabugos Maggie Murrayt. Nem nagyon ismertem bajtársaimat, de azt tudtam, hogy most csendben kell maradnom, és mivel híre megelőzte őt, Pitonról is tudtam, hogy csöndben marad. - Minden délután négy órára a könyvtárba mennek, ahol a két kezükkel, gyengébbek kedvéért: varázslat nélkül letakarítják az összes létező könyvet és polcot, a zárolt szekciót kivéve természetesen. Pálcáikat leadják érkezéskor és visszakapják, mikor távoznak. A büntetés mindaddig tart, ameddig be nem fejezik az egész könyvtárat.
  Maggie Murray természetesen nem hallgatott most sem, hanem magából kikelve, sápítozva kezdett magyarázni arról, hogy márpedig ő nem fog koszos könyveket és polcokat takarítani. McGalagony azonnal vitába szállt vele. Először próbált kedves lenni, de aztán már ő is felemelte a hangjat. Közben mi Perselus Pitonnal ott álltunk egymás mellett, a kibontakozó vitát hallgattuk, és lopva egymásra pillantva, némán beszéltük meg, hogy ez a lány idióta és mi szívesebben kezdenénk neki a munkának, hogy hamarabb befejezzük. Mindentudó, személyes pillantás volt ez.
  Ez volt az a váratlan pillanat, mikor mi még nem is sejtettük, de összefonódott a sorsunk.