Dumbledore megírt két levelet, amíg én az ablaknál várakoztam és a sutyorgó diákokat figyeltem a parkban. A Roxfort igazgatójával az oldalamon hirtelen úgy éreztem, valóban vissza tudom szerezni Evangeline-t, ami eddig szinte lehetetlennek tűnt. Dumbledore útjára küldte a két levelet, majd felém fordult.
- Induljunk - szólt, s karját nyújtotta, én pedig egy pillanatig mit sem sejtve karoltam bele.
  Éreztem a hirtelen rántást a köldökömnél, s a következő pillanatban már az örvénylő semmiben voltunk. Csupán egy másodperc töredékéig tartott ez az átmeneti állapot, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy érkezéskor elhányjam magam. Félreértés ne essék, a hoppanálással semmi problémám nem volt soha, de az elmúlt napokban a lányom keresése miatt és a korábban, Amerikából való étkezésem nem kevés, nem kis távot átszelő hoppanálásokat igényelt. A halmozott térugrás megviselt, ezt még maga Dumbledore sem róhatta fel nekem - bárkit megviselne.
  Míg összeszedtem magam, a professzor türelmesen várt, a bajsza alatt somolygott, ami enyhén felpaprikázott és nem hagyhattam szó nélkül.
- Illegális határátlépés után és több hétnyi, folyamatos hoppanálás után maga csak ne mosolyogjon így rajtam, amiért megviselt ez most - róttam meg.
- Illegális határátlépés - merengett. - Izgalmasan hangzik. Majd egy nyugodt pillanatban mindent mesélj el - kérte izgatottan, mint egy pletykás vénasszony.
- Hogyne... - ráncoltam szemöldökömet furán, és elfordultam tőle, hogy körbe nézzek, hova is hozott.
  Egy londoni utca melletti, kis kerítéssel körbevett parkban álltunk két bokor között, mire Dumbledore halkan, szórakozottan felkacagott.
- Oh, alighanem elvétettem - mondta, s elindult ki az utcára, átlépve az alacsony, térdig érő kerítést.
  Mikor lett Dumbledore egy szenilis öregre emlékeztető alak?
  Hétköznap délután volt, ezért igen meglepőnek számított, hogy az utcán egy lélek sem volt. Szürke sorház húzódott előttünk, mely Londonhoz híven mind ugyanolyanok voltak - elég lehangolóak.
- Üdvözöllek a Grimmauld tér 12-ben - szólt az idős varázsló, közelebb lépett, az épület pedig megmozdult.
  Láttam már rejtett házat, mégis elképesztő volt nézni, ahogy a Grimmauld tér 11-es és 13-as házai megmozdulnak, lassan oldalra csúsznak, s megjelenik a közöttük lévő 12-es. Arra számítottam, hogy éppen ugyanolyan lesz, mint a többi, de ehelyett egy sötétebb árnyalatú, egyértelműen aranyvérű varázslók nyomára utaló stílusú, kisebb kúria magasodott előttünk. Látszott rajta, hogy régóta elhagyatottan áll.
  Kopott lépcsőkön keresztül közelítettük meg az ajtót, melyen kígyót formázó, ezüst kopogtató fityegett, és kulcslyuk vagy kilincs híján máshogy nem lehetett bejutni. Dumbledore felemelte pálcáját, s a következő pillanatban az ajtó kinyílt. Őszinte csodálattal követtem új társamat, hogy aztán belépjünk a házba. A bejárati ajtó egy hosszú folyosóra nyílt, melyet olaj lámpák és egy mennyezeti csillár világított meg. Egykoron igen gyönyörű lehetett, ám mostanra már a falakról vált le a tapéta és a szőnyeg is poros volt, használt, s kisebb, nagyobb pókhálók éktelenkedtek a falon, a sarkokban. Az előszoba dekorációja nem volt túl változatos, jórészt kígyó-formákból álltak, bár ha jól láttam a félhomályban, akadt egy troll-láb esernyőtartó is. Az előszobából indult egy lépcső felfelé, oldalt pedig egy félig nyitott ajtó állt, amin belesve egy asztalt és falra erősített szekrényeket láttam, szóval gyanítottam, hogy az étkező lehet. Fogalmam sem volt, hol vagyunk, mit keresünk itt és hogyan segít ez megtalálni Evangeline-t, de bíztam Dumbledore-ban, így követtem őt a - feltételezhető - étkező felé.
  Bent valóban egy hosszú étkezőasztal állt konyhabútorok között, ám nem voltunk egyedül. Az illető háttal állt nekünk, így nem láthattam, ki az, de az egyértelmű volt, hogy egy magas, hosszú, barna hajú férfiról van szó. Fekete nadrágot viselt, lazán betűrt inge sötét volt, s éppen a pultnak támaszkodva ivott valamit, mikor megérkeztünk. Az ajtónyitás hangjára kihúzta magát, megfordult, egyenesen ránk pillantott, bennem pedig megállt az ütő. Ismertem ezt az arcot, bár tizenhét éve nem láttam, de akkor régen folyton kísértett. Eljárt az idő felette, felnőtt, ráncosodott annak ellenére, hogy még csak harmincas évei közepén járt, de szürke szemei úgy csillogtak, mint régen.
- Sirius - lépett közelebb Dumbledore, és üdvözlésre nyújtotta kezét. Sirius Black letette poharát, elmosolyodott az ismerős arc láttán, közelebb lépett és kezet fogott a két férfi.
- Albus, igazán örülök - mondta. Hangja mély, érdes volt, borzasztóan megváltozott, de még így is láttam benne azt a tizenhét éves gyereket, aki akkor volt, mikor én otthagytam az iskolát. - És a hölgy...?
  Persze, hogy nem emlékezett rám, mit is vártam? Hiszen mi voltam én akkor régen, mikor diákok voltunk? Semmi, egy láthatatlan, szürke kisegér, akire az életben egyszer felfigyeltek, s ez tönkretette. Igen, ez voltam én. Legalábbis mások szemében.
- Katherine Wenston - nyújtottam kezet, s mélyen beszívtam a levegőt, hogy kibírjam ezt a kézfogást. Semmi kedvem vagy gusztusom nem volt megérinteni őt, de az illem megkívánta, és úgy döntöttem, még mindig jobb az, ha nem emlékszik rám, mintha eszébe jut a múltunk.
- Sirius Black - mondta, és megfogta kezem. Gyomrom görcsbe rándult meleg, nagy keze érintése nyomán, az emlékek miatt, s legszívesebben elkaptam volna kezemet, de végül nem tettem. Láttam, ahogy Sirius Dumbledore-ra pillantott, mikor elengedte kezemet, s már épp nyitotta volna száját, de a férfi megelőzte.
- Bízhatunk benne, nem hiába hoztam ide - mondta a varázsló.
  Jogos. Hallottam hírét, mi történt Lily Evansszel és James Potterrel. Hogy Sirius Black elárulta őket, másik barátjukat, Peter Pettigrew-t felrobbantotta megannyi muglival fényes nappal, majd nevetve masírozott be az Azkabanba, ahol tizenkét hosszú évet töltött. De ekkor én már évek óta Amerikában éltem, és egyikükkel sem voltam olyan jóban, hogy érdekeljen a történet. Nem tudtam, igaz-e, átverés volt, vagy hamis hírt tudtam-e meg, de nem is érdekelt, így nem foglalkoztam vele. Most, ahogy Dumbledore biztosította Siriust arról, bízhatnak bennem, ennek emléke elmémbe tódult, de nem szóltam. Miért tettem volna? Nem az én dolgom volt, hogy tizennégy évvel ezelőtt mit tett vagy nem tett. Ha valóban igaz volt a hír, de az ő segítségével vissza tudom szerezni Evangeline-t, akkor az sem érdekelne, hogy még élvezte is a gyilkosságot. Én csak a lányomat akartam, semmi mást.
- Jól van - bólintott Sirius komolyan, s úgy tűnt, tényleg bízik Dumbledore szavában. - Egyébként nem öltem meg senkit - pillantott rám.
- Nem nagyon érdekel - csúszott ki a számon azonnal, bár utólag azonnal tudtam, hogy nem ezt kellett volna mondanom. - Én csak a lányomat akarom.
- Mi történt vele? - ráncolta szemöldökét a férfi.
- Elvitték a halálfalók - feleltem azonnal, de a professzor közbe is szólt.
- Holnapra gyűlést hívok össze, hogy mindenki mindenről értesüljön - mondta mindkettőnknek, majd felém fordult. - Kissé kényes a kérdés, de Katherine, tudnom kell, ne haragudj. A lány... Aranyvérű?
- Igen... - feleltem lassan. Egyáltalán nem számítottam erre a kérdésre, miért fontos ez? Én is aranyvérű voltam, de soha nem részesültem olyan szigorú nevelésben, mint az angliai aranyvérűek többsége. - Igen, aranyvérű, de mit számít ez?
- Akkor valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy elrabolták, Voldemort aranyvérűeket vesz maga mellé - magyarázta a férfi, s az én szívem újra meglódult, hevesen vettem a levegőt. - A biztonságod érdekében megkérlek, tekintsd elsődleges otthonodnak ezt a házat, ameddig meg nem találjuk a lányt.
- Nem hiszem, hogy... - kezdtem volna, szemem sarkából Siriusra pillantottam. Valójában nem arról volt szó, hogy nem akartam volna zavarni őt, igazából egyáltalán nem akaródzott egy fedél alatt élnem pont Sirius Blackkel.
- Ha téged nem találnak meg, könnyebben a lányod nyomára bukkanunk - mondta gyorsan Dumbledore, s hirtelen olyan érzésem támadt, mintha a mondata valójában azt jelentené, hogy "az előbb nem kértelek, hanem utasítottalak, vedd észre". Elhallgattam. Igaza volt. Ha valóban az aranyvérűsége miatt ragadták el Evangeline-t, akkor én is veszélyben lehetek, bár ennek ellentmondott, hogy az elmúlt hetekben folyamatosan nyomoztam utánuk, követtem őket, egy ilyen nagy szervezetnek szinte lehetetlenség volt, hogy ne vegyenek észre engem, mégsem léptek. De be kellett látnom, hogy Dumbledore-nak igaza van. Ha tényleg olyan nagy csoport ez a titkos halálfaló társaság, akkor már biztos tudják azt is, hogy Dumbledore-hoz fordultam, így ha eddig nem is, akkor most már biztosan célkeresztbe kerültem.
- Jól van - sóhajtottam.
- Elküldetek a csomagodért - szólt Dumbledore.
- Nem szükséges - ingattam a fejem. - Minden itt van összezsugorítva a zsebembe, mert nincs állandó lakhelyem - vontam vállat.
- Rendben - biccentett a férfi. - Sirius, kérlek mutass egy szobát a vendégünknek - kérte, majd felém fordult. - Nekem most mennem kell, de holnap összeülünk és belekezdünk a kutatásba.
- Köszönöm - néztem mélyen a világoskék szemekbe, s csak remélni tudtam, hogy érti, milyen hálás vagyok azért, amiért mellém áll.
- Majd akkor köszönd, ha megkerült a kislány - bólogatott Dumbledore. - De most tényleg mennem kell - szólt, s intett nekünk, majd elindult kifelé.
  Sirius és én ketten maradtunk a konyhában, némaság telepedett ránk, mozdulatlanul álltunk egymástól jó néhány lépésre. Nem akartam ránézni, nem akartam tudomásul venni, hogy ott van, mert ismét elmémbe nyomultak a múlt emlékei, és ha ránéztem volna, akkor nem bírtam volna magamban tartani a mondandómat.
- Éhes vagy...? - kérdezte esetlenül Sirius, s közelebb lépett. Alig pillantottam rá, mégis láttam, hallottam, milyen borzasztóan zavarban volt, amiért egy idegennel lett összezárva.
- Akkor mutatsz egy szobát? - intettem az előszobában lévő lépcső felé, s vele egy időben szólaltam meg.
- Persze - túrt hajába idegesen, és elindult kifelé az előszobába.
  Követtem őt. Ahogy fellépett az első lépcsőfokra, megnyikordult talpa alatt a fa. Kezemet végigvezettem a lépcsőkorláton, s igyekeztem figyelmen kívül hagyni a nyikorgást. A lépcső melletti falon házimanók levágott fejei díszelegtek, amitől grimaszolnom kellett, hallottam már róla, hogy arisztokraták előszeretettel tartják meg elpusztult vagy megölt házimanóik fejét és borzasztóan undorítónak találtam ezt a szokást. Nekem is volt már nem egy házimanóm, semmi problémám nem volt ezekkel a lényekkel, sem pedig a feladatukkal, megkönnyítették az életemet, de ha már nem volt szükségem rájuk, eladtam őket, ha pedig elpusztultak, megoldottam valahogy a helyzetet, de nem tartottam meg semmit tőlük, nemhogy a fejüket. Az első emeleten több ajtó sorakozott, de ezeket mind magunk mögött hagytuk, s folytattuk utunkat a második emeletre - szerencsére az itteni lépcsők mellett már nem fogadtak manófejek, aminek kifejezetten örültem. Mindkét emeletben az volt a közös, hogy csupán néhány fáklya nyújtott világosságot a sötét falakról, és mélységes csend ült rajtunk. A második emelet lépcsőfordulójából letekintve tökéletes rálátásom nyílt az előszobára, mely most igen ijesztőnek tűnt ilyen magasból.
  Végül ezen, a második emeleten álltunk meg.
- Az ott a fürdő - intett a folyosó végén lévő, zárt ajtó felé. - Ez meg a szobád - fordította el az egyik ajtón az arany gombkilincset.
- Kösz - húztam el a számat, és megvártam, amíg félreáll, hogy még véletlenül se kerüljünk fizikailag közelebb egymáshoz. Mikor utat engedett, beljebb léptem, de még utánam szólt.
- Hé - szólt, mire visszafordultam. Nem lépte át a küszöböt, így adva meg a privát teret, aminek kifejezetten örültem. - Érezd otthon magad.
- Oké... - bólintottam zavartan.
- De tényleg - mondta nyomatékosan.
- Köszönöm - embereltem meg magam, hogy illedelmes legyek.
  Valami mosolyfélét erőltetett az arcára, amit igyekeztem viszonozni - nem sok sikerrel - majd hogy teljesen eloszlassam ezt a kínos helyzetet, biccentettem és becsuktam előtte az ajtót. Ahogy eltűnt, elzártam magamtól, megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s nekidőltem az ajtónak.
  Csak ekkor néztem körbe a szobában. Sötét volt, a fáklyák nem égtek, de az ablakon besütő, gyér napfény valamelyest világosságot adott. Poros bútorok vettek körbe, melyek mind egyszínűek, kopottak és régiek voltak. Mintha évtizedekre megállt volna az élet a kúriában.
  A másfél személyes ágy az ablak alatt húzódott hosszában, s a fejrészétől nem messze egy - a korához képest - szép íróasztal állt. A szekrényt az ajtó melletti falnál találtam, s ezzel ki is merítettem a szoba bútorkészletét. Borzalmasan nagy por ült az egész helyiségben, így automatikusan léptem az ablakhoz, hogy szárnyait szélesre tárva szellőztessek ki.
  Dumbledore azt mondta, holnap összeülünk - jelentsen ez bárkit és bármit is -, és mivel egyáltalán nem voltam fáradt, úgy döntöttem, hasznossá teszem magam, és kitakarítom a szobát. A szobámat.