A terv kivitelezése sokkal nehezebb volt, mint azt gondoltam volna. Legszívesebben csak leléptem volna Evangeline-nel, de számolnom kellett Sirius Blackkel is, aki Angliában körözött tömeggyilkos volt, így a határon sem engedték őt át. Mindent pontosan meg kellett tervezni, egy hibát sem véthettünk, és mindennek tökéletesnek kellett lennie.
- Biztosak vagytok ebben? - kérdezte Remus Lupin, mikor felvetettük az ötletet, hogy el kellene játszanunk a saját halálunkat.
- Nem látunk más megoldást - szólt szomorúan Sirius. - Holdsáp, tudom, hogy nehéz ez az egész, és nem akarom itt hagyni azokat, akik fontosak nekem, de ő a lányom! - mondta, nekem pedig összeszorult a szívem. Emlékeztem még arra, micsoda felfordulás kerekedett, mikor elárultuk mindenkinek, hogy Evangeline Sirius lány, és beavattam mindenkit abba, mi is történt akkor, mikor eltűntem a Roxfortból. Elmeséltem, hogy Perselus hogyan segített kiosonnom a Roxfortból, hogyan jutottam el Amerikáig, és hogyan építettem fel ott az életemet. A sok rosszalló tekintet láttán elmeséltem azt is, miért döntöttem így, miért láttam ezt a legjobb megoldásnak. Mindent elmondtam, kiteregettem eléjük az életemet, és olyan dolgokba avattam be őket, amiket még soha senkinek nem mondtam el. A bizalmamba fogadtam őket.
  Éppen a Grimauld téri ház konyhájában ültünk, és én hirtelen úgy éreztem, túl sokat várok el az egybegyűlt társaságtól. Azt kérni Siriustól, hogy hagyja itt az egész életét, a barátait, egyszerűen kegyetlenségnek és igazságtalanságnak tűnt. Nekem nem volt senki, akit fájt volna itt hagynom. Itt volt a Weasley házaspár, Dumbledore professzor, Remus és Tonks is, és én egyikük szemébe sem tudtam belenézni ezek után. Már így is többet tettek értem, értünk, mint amit elvárhattam volna.
- Bocsánat - álltam fel hirtelen az asztaltól. Nem tudtam tovább elviselni azokat a tekinteteket, melyek sajnálkozással és fájdalommal voltak tele. - Egy pillanat - tettem még hozzá, s gyorsan kisiettem a konyhából. Éreztem, hogy mindannyian engem néznek, és inkább kint próbáltam lenyugodni azzal, hogy nagy levegőket veszek, de nem jártam sikerrel, így a bejárati ajtóhoz léptem, és feltéptem az ajtót, hogy a hideg London utcáira kilépve friss levegőt szívhassak.
  Kint esett a hó, beköszöntött a tél, és azonnal libabőrös lettem. Fekete, garbós felsőt vettem reggel, és fekete farmert, hozzá pedig bakancsot, mégis borzasztóan fáztam kint. Leheletem fehér füstként gomolygott a levegőben, karomat magam köré fontam, mintha így felmelegíthetném magam, de semmit  nem segített. Majd' megfagytam, mégis jól esett a friss levegő. Fejem zúgott, bent megszédültem a mentális teher miatt, és most egy pillanatra úgy tűnt megállt végre az idő. Nem kellett tekintettel lennem senkire, és nem kellett olyan dolgokkal foglalkoznom, mint a világ jelenleg leghatalmasabb mágusának átverése.
- Katherine - hallottam meg a férfi hangját a hátam mögül, és legnagyobb meglepetésemre Sirius csukta be éppen maga mögött a ház ajtaját. Sirius megjelenése visszazökkentett a valóságba, és emlékeztetett, hogy az idő nem állt meg. Nem állt meg, és nem is fog, az én feladatom pedig továbbra is az, hogy elrejtsem a világ és Voldemort szeme elől Evangeline-t bármi áron. - Jól vagy? Mi volt ez? - kérdezte, és érdeklődése igazán meglepett.
- Nem tudom, én csak... - vontam vállat, és ahogy beszéltem, a levegő füstként gomolygott előttem.
- Megfutamodsz? - kérdezte összeráncolt szemöldökkel, és megigazította kabátját. Velem ellentétben ő okos volt, és vett fel kabátot, mielőtt kijött a hidegbe, engem csak a garbó és a kiengedett hajam melegített, ami valljuk be, nem sokat ért.
- Lehet - ismertem be hosszas hallgatás után, és bólintottam. - Lehet, hogy... Túl sokat kérek tőled. És nem csak tőlem, hanem mindannyiótoktól - húztam összébb magam. Sirius sóhajtott, levette a kabátját, elém lépett, és vállam fölött átnyúlva kanyarította vállamra a ruhadarabot. Akaratlanul is elmosolyodtam ezen a váratlan kedvességen, és a hidegtől kipirult arcom még vörösebbé vált.
- Mi a baj? - kérdezte halkan. - Mi bizonytalanított el?
- Az, ahogy Remus veled beszélt, ráébresztett, hogy mi mindent készülsz feladni - mondtam, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni, milyen közel áll hozzám Sirius. A vállamra igazította a kabátot, és ott maradt előttem, nem mozdult, nem lépett el, és én zavartan néztem fel szürke szemeibe, mire összeugrott a gyomrom. - Úgy érzem, túl sokat kérek, mert... Én már egyszer ezt végigcsináltam. Vagyis majdnem, mert anno nem haltam meg, csak eltűntem, de nem is ez a lényeg, hanem tényleg az, hogy én nem kötődöm Evangeline-en kívül senkihez, így nem is esik nehezemre elmenni - magyaráztam.
- Katherine... - simította meg a karom és megfogta a kezem, hogy aztán ne engedje el.
- Túl sokat kérek - szorítottam meg a kezét. - Talán... Itt kellene maradnod.
- Nem hagyhatom, hogy elmenjetek nélkülem - mondta egyenesen a szemembe nézve, és én hirtelen teljesen megfeledkeztem a hidegről és arról, hogy a rám hulló hótól teljesen átázott a hajam. - Megszerettem ezt a lányt és már mindketten az életem részei vagytok. A családom lettetek. Ezért nem mehettek el nélkülem.
  Néztem szürke szemeit, hallgattam édes szavait, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy jobban megszerettem ezt a férfit, mint kellett volna. Nem tudtam uralkodni magamon, elengedtem a kezét és közre fogtam az arcát, hogy megcsókolhassam. Lábujjhegyre álltam úgy szorítottam számat ajkaihoz. Gyomrom úgy ugrott össze, mint oly' sok évvel ezelőtt, mikor először csókolt meg, és mikor megéreztem kezeit a derekamon, úgy éreztem, teljesen elolvadok. Ajkai elnyíltak, és én automatikusan követtem, hogy aztán nyelvünk szenvedélyes táncba forrjon össze. Akaratlan sóhaj tört fel belőlem, ahogy szorosabban húzott magához. Hajába túrtam, egyszerűen képtelen voltam ellenállni.
  Mikor elhúzódtam, mindketten nehezen vettük a levegőt, és zavartan pillantottam körbe, de Sirius nem eresztett, a derekamnál fog tartott magánál.
- Ezek után végképp nem engedhetem, hogy nélkülem elmenjetek - súgta.
- Sirius - leheltem halkan, zavartan. Próbáltam észhez térni, rájönni, mi is történt, mert teljesen eluralkodott rajtam a zavarodottság. Tényleg képes voltam megcsókolni őt? Mit művelek? Hova tűnt az a Sirius Black, aki elvett tőlem mindent, aki megalázott, és teherbe ejtett? És mikor vette át a helyét ez a borzasztóan vonzó, felnőtt, komoly férfi, aki most olyan aggodalommal tekintett le rám, hogy képes lettem volna pocsolyává olvadni, csak a  pillantása miatt.
- Együtt mindent megoldunk, dönts bárhogy - mondta a derekamat simítva.
  Az érintés nyomán, mintha kijózanodtam volna, fejbe vágott a gondolat, hogy mégis mit művelek, és elléptem tőle, hogy kibújjak karjaiból. Ez hiba volt. Akkora fejetlenségben, amiben most mi vagyunk, nem engedhettem meg magamnak, hogy az érzelmeim irányítsanak. Mert egészen biztos voltam benne, hogy érzelmeimnek engedve teljes káosz uralkodna el rajtunk. Sirius újdonságot és furcsa, de boldog érzést adott csókjával, és az elmúlt időben közel kerültünk egymáshoz, de Perselus gondolata még mindig ott húzódott köztünk, mert nem tudtam kiverni a fejemből őt. A legjobb barátom volt, és tudtam, hogy nem kellene, de fontosabb lett nekem, mint kellett volna. El kellett felejtenem őt, mert esélytelen volt az egész, és kezdett valami alakulni Siriusszal, ami kellemes és helyénvaló volt.
- Nekem ez nem megy most - tettem fel védekezőn a kezem. - Sirius, bizonyítottad, hogy felnőttél, megkomolyodtál, és az utóbbi időben nagyon jól éreztem magam veled, de... De ameddig ez az egész le nem cseng, addig Evangeline-re kell figyelnem.
- Persze - bólogatott, és zavartan megsimította szakállát. - Értem, persze, igazad van.
- Ne haragudj - ráztam meg a fejem, kibújtam kabátjából, amit visszaadtam neki, és inkább kikerültem, hogy visszamenjek a lakásba.