Evangeline hevesen vette a levegőt, döbbenten meredt maga elé, majd még mindig a kezemet szorongatva, lassan fordult Sirius felé, aki mosolyogva, türelmesen figyelte a lányt. Láttam, ahogy Line figyelmesen tekint végig Sirius haján, arcán, száján, szemein, orrán, minden apró vonásán, mintha elméjébe akarná vésni a férfi minden porcikáját. Hirtelen felém kapta fejét, mintha kérdezni akarna valamit, de végül egy hang sem jött ki a száján.
- Jobb lenne kettesben beszélni? - olvastam le arcáról, és mosolyogva kérdeztem rá. Tökéletesen megértettem.
- Köszönöm - mosolygott ő is. Csókot nyomtam arcára, megszorítottam kezét.
  Elengedtem őt, és felálltam, de még vetettem egy utolsó pillantást Siriusra, hogy szemmel üzenjem neki: figyeljen rá, mit mond, majd távoztam.
  Észrevétlenül fogtam meg az ajtóban álló Perselus kezét, hogy kihúzzam magammal, és be is csuktam az ajtót magunk mögött. Kint sem engedtem el Perselus kezét. A falnak vetettem hátamat és a férfi ujjaival játszadoztam, hogy ne kelljen rápillantanom. Line visszaszerzése és az apa téma túlságosan felkavart, szükségem volt Perselusra, hogy megnyugodjak, de tudtam, hogy most túlságosan félreérthetően viselkedem.
- Kat... - vett nagy levegőt. Éreztem, hogy ugyanarra gondolunk.
- Borzasztóan hálás vagyok neked - néztem fel végül mégis sötét szemeibe.
- Kat... - húzta el a száját. Ő is érezte, hogy ez most más, több baráti hálálkodásnál. Én is csak ekkor vettem észre, hogy mennyire fáj a gondolat, hogy hamarosan itt kell hagynom Perselust. Sokkal jobban fájt, mint oly sok évvel ezelőtt. - Ne csináld ezt, tudod, hogy ez csak szex - húzódott el tőlem. - Nem tudlak, szeretni és ezt te is tudod jól.
- Tudom - mosolyogtam fel rá. - És te is tudod, hogy nem szerettem beléd - ingattam a fejem, arcomon anyáskodó mosoly ülhetett, mert kérdőn vonta fel szemöldökét. - Csak szükségem van valakire - ismertem be. - Valakire, aki mellettem van, aki... Aki vigyáz ránk. Tudod, hogy független nő vagyok, de... Nem akarok az lenni - vallottam be. - És te mindig segítettél nekem és nekünk is, mikor szükségünk volt rád...
- Nem lehet, hogy ez a valaki Black? - szakított félbe, és vonta fel a szemöldökét újra.
- Hogy Sirius? Ugyan már! - legyintettem lekezelően. Képtelenség! Még, hogy Sirius Black legyen a nagybetűs Férfi az életünkben? Ugyan!
- Egy hetet vele töltöttél, nem nyírtad ki, és van egy közös gyermeketek, aki most már tudja, hogy tényleg ő az apja - sorolta, és félreérthető módon most ő lépett közelebb, hogy végigsimítson az arcomon. - Gyűlölöm őt, és ez már soha nem fog változni, ezt mindannyian tudjuk, mégis azt mondom neked objektíven szemlélve a helyzetet, hogy lehet, pont rá van szükségetek.
- Per... - fordítottam el a fejem, és elléptem tőle, összefontam karjaimat magam előtt. Még a témát is elutasítottam, nemhogy a gondolatot.
- Kat - szólt rám figyelmeztetően, mire újból ránéztem. - Csak gondolj bele - mondta. - Lassan tizennyolc éve élsz Amerikában, és még egy férfit nem találtál, akivel leélnéd az életedet, egyedül akkor voltál igazán szerelmes, mikor Blackkel jöttél össze...
- Komolyan hasonlítsuk a helyzetet egy tinédzser érzéseihez? - vontam fel szemöldökömet, hangom kissé gúnyos volt, mindketten éreztük, hogy kezdek ideges lenni, de azt is tudtuk, hogy ez soha nem volt gond Perselus Piton számára, mindig szívesen ment bele a vitákba..
- Nem összehasonlítjuk, de az alapján, amiket meséltél, elég erősen kétlem, hogy bárkit is fogsz találni magad mellé - közölte kegyetlenül.
- Na, kiszólt a lyuk a gödörből - intettem felé, és majdnem elnevettem magam. - Pont te akarsz engem erről kioktatni, Perselus? - hitetlenkedtem. - Te, aki tinédzserként szerettél egy lányt, lesárvérűzted, a lány hozzáment a a legnagyobb ellenségedhez, majd Tudjukki megölte, és még mindig őt szereted - hadartam, és észre sem vettem, hogy egyre hangosabban beszélek. - Tizennégy éve meghalt Lily és még mindig őt szereted, senkid nem volt azóta, a diákjaid utálnak, te is utálod őket és a munkádat, játszod a bátrat Dumbledore és Voldemort előtt, nagyjából életed sincs! - üvöltöttem rá elvesztve a kontrollt magam felett. - Szóval te csak ne akard megmondani nekem, hogy kivel kellene lennem, és mit kellene vagy nem kellene éreznem - köptem a szavakat.
  Csak mikor befejeztem, akkor vettem észre, hogy a kiabálásra megjelent a szobaajtóban Sirius és Evangeline is, Perselus pedig némán, pókerarccal tűrte, hogy ezt mind a fejéhez vágjam. Ahogy ott álltam zihálva előttük, hirtelen fogalmam sem volt róla, min és miért is akadtam ki ennyire. Persze, azért, mert Perselus szerint nem tudok férfit szerezni magam mellé, de az, hogy ezt mondta, nem volt ok rá, hogy ennyire kiboruljak. Végül is igaza volt, hiszen az elmúlt tizennyolc évben, amit Amerikában töltöttem, kettő kapcsolatom volt talán, de egyik sem volt olyan, hogy azt éreztem volna, le tudnám éni az életemet az illetővel. Nem voltam szerelmes Siriusba, Perselusnak mégis - már megint! - igaza volt: Sirius megkomolyodott, felnőtt, és láthatóan már most mérhetetlenül szerette Line-t. Miért is ne lehetne az életünk rész? Úgy éreztem, Perselus, az egyetlen igazi, egész életre szóló barátom ellök magától - talán ezért borulhattam ki olyan nagyon.
  A levegő teljesen megfagyott, láttam Line arcán, hogy nem érti, mi történik, Sirius pedig nem akart beleszólni, így teljesen elzárkózó arckifejezéssel meredt ránk, míg lányunk vállát fogta. Ellenben Perselus... Ugyanaz az elzárkózó, idegenkedő arckifejezés ült az arcán, ami azelőtt is, ám most engem sem engedett be mögé. Nem láthattam azokat az apró jeleket, amikből ezelőtt tudtam, hogy mit gondol vagy mit érez. Nem értettem, miért lök el magától ilyen hirtelen, miért provokálta ki azt, hogy kimondjam ezeket a szavakat. Mert most, hogy befejeztem a kiabálást, már tudtam, hogy belesétáltam a csapdájába, és ezt a vitát ő szándékosan provokálta ki.
- Miért csinálod ezt? - szaladt ki a számon. Hangom alig volt több suttogásnál, Perselus közelebb lépett hozzám, és én szinte éreztem a belőle áradó elszántságot és elzárkózottságot.
- Jobb lesz neked így, ha nem leszek az életed rész - felelte ugyanolyan halkan, és felemelte kezét, hogy óvatosan végigsimítson arcomon mutatóujjával. Libabőrös lettem.
- Perselus... - kezdtem volna bele, de szavamba vágott.
- Boldog Karácsonyt, Kat - mondta, majd se szó, se beszéd kikerült, sietős léptekkel, lobogó talárral elindult lefelé, majd távozott a Grimmauld térről.

  A karácsony már valóban a nyakunkon volt, beköszöntött a december, és én kezdtem elkényelmesedni a Grimmauld téri lakásban. Ahogy azt szavak nélkül is megígérte, Perselus nem jött többet, én pedig tiszteletben tartottam döntését, bármennyire is fájt, ezért nem kerestem fel, holott tudtam, hogy vagy a Roxfortban van, vagy pedig a Fonó sori házában. Hiányzott Perselus, de ha belegondoltam mindabba, amit együtt éltünk meg, rá kellett jöjjek, hogy igaza volt. A legjobb barátom volt már lassan két évtizede, mégis számtalanszor lefeküdtünk egymással, viszont nekem egy tartós kapcsolatra, biztonságra lett volna szükségem, talán eme kettősség miatt kezdtem máshogy tekinteni Perselusra. Nem voltam szerelmes belé, de képes lettem volna egy háztartásban leélni vele az életemet. Nem a szerelem, hanem a figyelem, a biztonságérzet és a bizalom hiányzott az életemből, ezért nem is a nagybetűs Férfit kerestem, hanem egy olyan kapcsolatot, amilyen nekem már Perselusszal megvolt. Mindent felépítettünk: bizalmat, összetartozást, ismertük már egymást, és olykor a testi szükségleteket is ki tudtuk elégíteni. De ismertem magam. Ha ez így ment volna évekig az együttélés jegyében, egészen biztosan beleszerettem volna Perselus Pitonba, és ezt nem hagyhattam. Akármennyire is jó barátom volt, Perselus mégis csak egy olyan veszélyes varázsló volt, aki számtalan rossz döntést hozott, jelenleg kettősügynök  Dumbledore és Voldemort között, és a lelkiállapota nem mondható még csak jónak sem. A múltban ragadt és képtelen a szerelemre. Nem láncolhatok magamhoz egy ilyen valakit - még barátként sem - nemhogy még a szívemet adjam neki.
  Kellett jó pár nap, mire erre rájöttem, és megértettem, mit és miért tett az Amerikából való visszatérésem napján. Úgy döntöttem, még maradunk pár napot, legalább a karácsonyt itt töltjük, hogy meghálálhassuk azt a rengeteg mindent, amit értünk tettek ezek az idegen emberek.
  Line egyébként a vártnál jobban volt. Olyan rémképek gyötörtek az amerikai út és lányom keresésének ideje alatt, hogy a valóság szinte megkönnyebbülést hozott ezek után. Számtalan sebet és zúzódást szerzett, amit Perselus készségesen beforrasztott és enyhített érkezésem előtt, de ami jóval szembetűnőbb volt, az a bizalmatlansága és a félénksége. Minden apró neszre összerezzent, ami váratlanul érte, még akkor is, ha nagy társasággal ebédeltünk és valaki egyszerűen csak leejtett egy kanalat. Úgy pattant fel, mintha az ajtó robbant volna be. Persze aztán úgy szégyellte magát, mintha valami rosszat tett volna, de leültem vele beszélni, és elmagyaráztam neki, hogy ez a reakció és bizalmatlanság teljesen érthető és nem tesz vele semmi olyat, amit meg kellene bánnia vagy szégyellnie kellene. Lassan vissza fog épülni az emberekbe vetett bizalma és nem fog félni mindentől.
  Ami pedig Siriust illette... Line odavolt érte, teljesen ámulatba esett, hogy neki van egy apja, aki ráadásul ilyen rendes, vicces, ennyire szereti őt, és mindent megtesz, hogy megismerje. Szívem szakadt meg a közelgő elválás gondolatára, tudtam, hogy nem lesz egyszerű.
- Mit gondolsz... - szólalt meg egyik este Sirius váratlanul. - Hogy lesz ezután?
  Persze, hogy ő is érezte a közelgő változás szelét. Csak nemrég mutatta meg a lakás földszinti területeit, elmondása alapján évek óta senki nem járt itt. Együtt takarítottuk ki ezt a nappali, közös helyiséget, hogy aztán úgy csillogjon, mint újkorában. A sötét falú, komor háznak ez volt a legcsodálatosabb, legmelegebb helyisége. Régi stílusú kanapé és hozzá tartozó két fotel állt a szoba közepén, előttük a földön vastag, puha műszörme feküdt, és egy hatalmas, falba épített kandallóban most tűz lobogott. Közeledett a karácsony, így mi is megenyhültünk és türelmesebb, kedvesebb hangulatba kerültünk. Így eshetett, hogy aznap este ott ültünk félhomályban azon a régi, kényelmes kanapén és bort iszogatva beszélgettünk a kandalló előtt.
- Nem tudom, Sirius - sóhajtottam fáradtan, és lehunytam a szemem egy pillanatra. - Lassan haza kellene mennünk...
- Miért? - ráncolta szemöldökét. Hangja nem volt követelőző vagy haragos, inkább érdeklődő, mégis éreztem egyfajta tartózkodást és félelmet benne. Hogy ne éreztem volna? Hiszen az elmúlt időszakban úgy megszerette Evangeline-t!
- Vissza kell mennie az Ilvermornyba - szusszantottam, és végre ránéztem. Mindketten hátradöntöttük fejünket a kanapé háttámlájára, és így egészen közel voltunk egymáshoz. De már nem zavart. Az utóbbi napokban feloldódtam Sirius mellett, kezdtünk tényleg jól kijönni. - Van még egy fél éve a záróvizsgáig, és így is kihagyott két hónapot - magyaráztam. - Most végzi az utolsó évét az iskolában, nem szeretném, ha emiatt csúszna egy egész évet.
- Persze, érthető - bólintott Sirius, és beleivott a borba. - De mi lenne, ha nem menne vissza az Ilvermornyba?
- Micsoda? - ráncoltam szemöldökömet, és fel is kaptam a fejem a támláról.
- Tanulhatna innen, vagy átmehetne a Roxfortba... - kezdte, de hamar félbe is szakítottam.
- Állj, állj, állj! Mi van? - hadonásztam, és magam alá húzva lábaimat térdeltem fel a kanapén, s teljes testtel Sirius felé fordultam.
- Figyelj, Katherine, nem szeretném, ha visszamenne Amerikába - mondta ki egyenesen, nem kertelve. - Odáig elmentek érte a halálfalók, és megtalálták ott is, és...
- És, ha egy másik kontinensen, egy eldugott kisvárosban megtalálták Evangeline-t, akkor itt, Angliában nem fogják? - rohantam le azonnal. Odavolt a jókedvem és lőttek a meghitt hangulatnak.
- Épp ezt mondom! - fordult felém Sirius is jobban. - Ha elmegy, semmit nem fogok tudni róla, itt legalább... - hallgatott el.
- Mi? Te legalább meg tudod védeni? Mert én nem? - kezdett felmenni bennem a pumpa.
- Nem ezt mondtam, Katherine, ne forgasd ki a szavaimat - szólt rám. - Nem akarom, hogy a lányom egy másik kontinensen éljen.
- Eszedbe sem jutott, hogy itt ő a gyerek, és nem te? Őhozzá kell még alkalmazkodni, nem tehozzád - szóltam rá. - Miért maradnál? Persze, itt van Remus, a legjobb barátod, és azért a többiekkel sem vagy rosszban. De itt egy körözött tömeggyilkos vagy, aki be van zárva a saját házába kvázi. És Amerikában? Nem ismer senki! Békében járhatnál az utcán, megtehetnél bármit! Amit csak akarsz.
- Nekem itt nem csak barátaim vannak, Katherine, van egy keresztfiam is, azt ne felejtsd el - most ő volt az, aki rám szólt.
- Amerikában meg egy lányod - vágtam vissza.
- Nem, Katherine, ezt nem csinálhatod! - intett nemet mutatóujjával. - Még te sem lehetsz olyan kegyetlen, hogy azt kéred, válasszak.
  Valóban azt akartam, hogy válasszon, hiszen tudtam, legalábbis nagyon reméltem, hogy valószínűleg Line-t választja Harry Potterrel szemben. Én is kegyetlennek tartottam magam, amint tudatosult bennem, mire is utaltam az előbb és elszégyelltem magam.
- Igazad van, ne haragudj - súgtam lehajtott fejjel. Hallottam, ahogy Sirius sóhajt, közelebb csúszik, és a következő pillanatban megfogta combomon nyugvó kezemet, míg balommal a kanapé  háttámláján könyököltem, és abban a kezemben fogtam a bort. Mikor megfogta a kezem, felpillantottam rá, és tekintetünk találkozott.
- Katherine - sóhajtott ismét. - Kérlek, nagyon szépen kérlek, gondold át, hogy itt maradtok.
- Sirius... - vettem nagy levegőt.
- Csak gondold át, ennyit kérek - vágott a szavamba. - Eddig nem lehettem az apja, de most be szeretnék pótolni mindent, és... És jóvá szeretném tenni azt is, amit veled tettem tizennyolc éve - vallotta be, s nekem elakadt a lélegzetem, ahogy megéreztem kézfejemet simító hüvelykujját és elvesztem szürke szemeiben.