Azt persze ekkor még nem tudhattam, hogy otthon, Angliában mi történik. Míg mi Amerikában, az Ilvermorny felé tartottunk, addig Kingsley, Alastor Mordon, Arthur Weasley, Dumbledore és természetesen Perselus az életüket kockáztatva hatoltak be abba az épületbe, ahol Evangeline-t fogva tartották. Sötét folyosókon haladtak végig teljes némaságban, párbajra kész pálcákkal, halálfalókat kábítottak el és törölték a memóriájukat, hogy ne emlékezzenek Perselus jelenlétére, és keresték a lányomat.
  Ezt persze már csak akkor tudtam meg, mikor Siriusszal hazatértünk Angliába. Felkerestük Amerikában Quentine Billyt, az Ilvermorny jelenlegi igazgatóját, és mindent elmondtunk neki. Nem voltunk ott sokáig, és nem is akartam többet maradni a kelleténél: minél hamarabb vissza akartam térni Angliába. Evangeline-hez. Visszafelé ugyanazt az utat tettük meg, mint idefelé, azzal a különbséggel, hogy még gyorsan elmentünk a lakásomhoz is. Összeszedtem jó néhány cuccot, hogy mindene meglegyen Line-nek, ha esetleg maradnia kellene még a lábadozás miatt. Borzasztó volt belegondolni ebbe az eshetőségbe, de sajnos számolnom kellett vele, hogy olyan nagyon rosszul lesz a lányom, hogy képtelenek leszünk hazautazni. Mert Sirius ide vagy oda, még mindig úgy gondoltam, legjobb lesz hazaköltözni Amerikába, amint lecsengett ez az egész szörnyűség.

   Majdnem egy hétbe telt az út összesen, ha beleszámoltuk az oda-és visszautat is. Mikor már a Grimmauld tér felé tartottunk, alig bírtam levegőt venni izgatottságomban. Egyre csak az dübörgött elmémben, hogy Evangeline-nek itt kell lennie! Nem lehet máshogy! Rémálmok gyötörtek, melyben mindig azt láttam, hogy visszaérek a Grimmauld térre és Line nem lesz ott. Mindig más volt a magyarázat, amit Dumbledore adott általában, de a lényeg minden alkalommal az volt, hogy a lányomat nem sikerült kiszabadítaniuk vagy ami még rosszabb: már nem találták élve.
  Az utolsó pár métert már futva tettük meg Siriusszal mindketten, és türelmetlenül dübörögni kezdtem az ajtón, hogy minél hamarabb beengedjenek. Molly Weasley nyitott ajtót, és én szinte nekiestem szegény asszonynak.
- Hol van? Jól van? Minden rendben ment? - kérdeztem azonnal mindenféle köszönést mellőzve, s megragadtam karjait. Ziháltam, képtelen voltam megnyugodni egy percre is, és szerencsétlen Molly egy pillanatra teljesen meg volt zavarodva, hogy ki és miért rontott így rá.
- Minden rendben volt.
  Azonban nem Molly, hanem a lépcső tetején álló Perselus Piton válaszolt. Felkaptam fejemet, egy pillanatig haboztam, majd a zavarodott Mollyval és a mögöttem lihegő Siriusszal nem foglalkozva kezdtem felrohanni az emeletre, miközben hangosan követeltem, hogy Perselus vigyen be hozzá. Meg sem várta, hogy felérjek hozzá az első emeletre, már fordult is, hogy velem lépést tartva tudjunk a szobához sietni. Hallottam, hogy Sirius mögöttem rohan, de abban a pillanatban kicsit sem érdekelt, hogy ott van-e vagy sem. Csak Line és a jóléte érdekelt, semmi más.
- Mondj már valamit, Perselus! - ragadtam meg a kezét, ahogy felértünk a második emeletre, és ő megtorpant egy pillanatra. Visszafordult, a szemembe nézett, és olyan nagyon közel volt hozzám, hogy könnyedén meg tudtam volna feledkezni a mögöttünk dübörgő, felfelé siető Siriusról.
- Kat... Rendben kihoztuk, és csak ez számít - mondta halkan Perselus és megszorította kezemet. - Nincs jól. Nyilvánvalóan. Hetekig volt a halálfalóknál és nem bántak vele kesztyűs kézzel, de most itt van, már nem bánthatják, és csak ez számít.
  Szívem hevesen vert, és sehogy máshogy nem tudtam kifejezni hálámat, csak úgy, hogy lábujjhegyre állva nyomtam egy hosszú csókot Perselus arcára. Elmondhatatlanul hálás voltam neki, nélküle Evangeline még mindig a halálfalók és Voldemort karmai között lenne.
- Ott van - intett válaszul a folyosó utolsó ajtaja felé.
- Köszönöm - rebegtem, még egyszer megszorítottam kezét, majd sietősen lépkedtem végig a rövid folyosón, hogy aztán nagy lendülettel nyissak be a szobába.

  És bent ott volt Ő. Az ablakpárkányon ült, onnan figyelte a belsőkertet, térdeit felhúzta és átkarolta. Barna, enyhén hullámos haja egészen fenekéig leomlott, és egy egyszerű tréningnadrágot viselt pulóverrel.
- Line! - szakadt ki belőlem meghatottan. A sírás fojtogatott, kezem megremegett, el sem tudtam hinni, hogy lányom tényleg itt van, tényleg kiszabadították.
- Anya! - kapta felém a fejét hirtelen.
  Szinte leugrott a párkányról, felém futott, és a szoba közepén találkozva zárhattam karjaimba. Nem bírtam tovább, kirobbant belőlem a keserű, megkönnyebbült zokogás és úgy szorítottam magamhoz, mintha soha nem akarnám elengedni. Nem is akartam.
- Merlinre - zokogtam a nyakába. - Hogy vagy? Jól vagy? Bántottak? Mi történt?
  A kérdések csak úgy zúdultak ki belőlem, nem is foglalkoztam vele, hogy akar-e válaszolni, csak beszéltem és simogattam a haját, majd elhajoltam tőle, hogy az arcára nézzek. Valószínűleg varázslattal hozták helyre a sebeket, mert csak halovány heget láttam a száján és a szeménél.
- Hadd nézzelek - hajoltam el tőle, és először két kezem közé fogtam arcát, hogy végignézzek rajta, majd végigsimítottam a karját, hogy kezét fogjam, és úgy pillantsak végig rajta. - Olyan nagyon hiányoztál - mondtam neki. - Úgy aggódtam érted - vallottam be.
- Te is hiányoztál - mondta, és most ő ölel meg olyan szorosan, mint kislánykorában szokott. - Az tartotta bennem a lelket, hogy tudtam, az anyukám értem jön - sírta el magát, ahogy vállamba temette arcát, mire az én szemeimbe is újra könnyek gyűltek. - Szeretlek, anyu.
- Én is nagyon szeretlek, el sem tudod képzelni, mennyire - feleltem meghatottan.
  Ekkor Sirius lépett mellénk. Megértőn-meghatottan mosolygott, de közben láttam arcán azt is, mennyire hihetetlennek tartja, hogy itt van ez a nagylány, aki az ő lánya. Igyekeztem megértő és tapintatos lenni, de ahogy megláttam Siriust, elfogott a félelem. El kell mondanom Evangeline-nek, hogy Sirius Black az apja.
- Line - szipogtam. - Line, figyelj csak - szipogtam újra, és eltoltam magamtól, hogy ránézhessek. - Van itt valami, amit meg kellene beszélnünk.
- Oké - bólintott és ő megszívta az orrát.
- Szia - köszönt Sirius, egyenesen Evangeline-re bámulva. Képtelen volt levenni a szemét a lányról, amit meg tudtam érteni, ha belegondoltam a helyzetébe, mégis különös érzés fogott el. Evangeline már nem csak az enyém. Már nem csak az én kicsi lányom. Már van egy apja is, akivel egy kontinens fog elválasztani bennünket, ha nem jön velünk. Egészen biztos voltam benne, hogy Sirius meg akar majd győzni, hogy maradjunk, hiszen már most olyan csodálattal nézett Line-re, hogy tudtam: képtelen lesz elengedni.
- Szia - pillantott fel rá Line, és nekem nagyot dobbant a szívem, ahogy találkozott a tekintetük.
- Sirius Black vagyok - mondta Sirius, és gyorsan vetett rám egy pillantást, mert elbizonytalanodott abban, hogyan is kellene folytatnia a mondatot.
- Evangeline Wenston - nyújtott kezet lányom. Lányunk. Sirius pedig esetlenül elfogadta.
- Gyere - intettem, mikor elengedte a férfi kezét, és a szobában lévő ágyhoz tereltem, hogy mindhárman leüljünk. Sirius és énköztem foglalt helyet Evangeline, de első sorban felém fordult. - Nem is tudom, hol kezdjem - sóhajtottam, és megtöröltem izzadó tenyeremet a nadrágomba. - Sirius nagyon sokat segített nekem abban, hogy véghez vigyük a küldetést, otthont nyújtott, amíg Angliában vagyunk. Amióta csak idejöttem, itt lehettem a házában. És végig nem tudott semmit. Ahogy te sem... - sóhajtottam gondterhelten. Nem álltam készen rá, hogy elmondjam az igazat neki, de tudtam, hogy muszáj.
- Mit akarsz mondani, anya? - kérdezte Line, és előre nyúlva fogta meg a kezem. - Össze-vissza beszélsz. Mi a baj?
- Nincs baj - bizonygattam, és azt kellett észrevennem, hogy újra könnyek gyűltek szemembe, de ezúttal nem hagytam, hogy végig is folyjanak arcomon. - Csak félek, hogy megharagszol rám, vagy nem is tudom... Olyan nehéz ez nekem...
- Anyukám, eljöttél értem egy másik kontinensről, hogyan haragudhatnék meg rád? - mosolygott rám lányom, és ettől majdnem tényleg elsírtam magam.
- Katherine - szólalt meg váratlanul Sirius, mire rákapom tekintetemet. - Semmi baj nem lesz - bólogatott, és bennem megmozdult valami. Hogy lehet az a szertelen, csalfa fiú ilyen komoly, tisztességes felnőtt? Komoly volt, megértő, felelősségteljes, és az ununk alatt az is kiderült, hogy vicces, kedves és türelmes is. Mi történt az emlékeimben élő Sirius Blackkel? Felnőtt.
- Jól van - sóhajtottam ismét, és megfogtam a lányom kezét. Felkészültem a vallomásra. - Ugye nem nagyon szerettem soha mesélni neked az édesapádról - vettem nagy levegőt, és már ekkor láttam, hogy Evangeline nem tudja hova tenni a témaválasztást. - Csak egy estét töltöttünk együtt, mikor tinédzserek voltunk, nagyon csúnyán végződött számomra, úgy éreztem, átvágtak és elvették azt a kis önbecsülésemet is, ami volt. Ne érts félre - kezdtem magyarázkodni, mikor megláttam a félelmet Line szemében. - Vele akartam lenni, és szívesen töltöttem vele az éjszakát, de másnap jöttem csak rá, hogy ő nem akart többet. Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, eljöttem a Roxfortból, mert nem tudtam mások, sem pedig a családom szemébe nézni - vallottam be, lesütöttem szememet, majd a még mindig az ajtófélfának támaszkodó Perselusra néztem. - Perselus segített nekem mindenben, amiben csak tudott - küldtem felé egy halovány mosolyt, amire egy komor biccentés volt a válasz, amitől tudtam, hogy mosoly lapul mögötte, de az csak nekem jár, a jelenlévő másik két személynek nem, majd visszafordultam Line felé. - Apád nem tudott róla, hogy te egyáltalán a világon vagy, és másnak sem mondtam el itthon... - szipogtam, de még mindig küzdöttem az ellen, hogy lefolyjanak könnyeim. - És most itt vagytok mindketten - Mégis legördült egy kósza könnycsepp. - Sirius Black a te apád - mondtam ki nagy nehezen, és Siriusra néztem, aki megértőn mosolygott vissza rám.