- Chiho, drágám, behoznád a kocsiból a konyha feliratú dobozt? – kiabált ki az üres konyhából a fiatal anya.

A lánya fáradtan felsóhajtott a nappaliba, egyelőre srégen betett kanapén, majd bátya felé dobta kiürült üdítős dobozát.

- Hé! Idióta! Neked szóltak!

Kaito mérgesen nézett fel húgára magazinjából.

- A füleden ülsz, szerencsétlen? Chihót mondott, és ha jól tudom, az te vagy.

Chiho horkantva csúszott fel az ülőtárgyon és vontatottan csoszogott ki családi kisbuszukhoz.

Amikor odaért, felnyitotta a csomagtartót és öccsét vette észre, aki az ülések alatt mozgolódott, ijedten keresve valamit.

- Hé, Eita, mit keresel? Már megint elvesztetted az overmaxodat? Anya ki fog nyírni.

- Nem vesztettem el! – üvöltötte kétségbeesetten a kisfiú, felegyenesedve. – Itt van valahol, tudom. Biztos becsúszott az ülések alá.

- Sok sikert a kereséshez – vette kezébe a nehéz dobozt a lány, majd bement a házba.

Ledobta lábáról a kinti papucsát és fellépett az előszobába. Vett egy balost, majd letette a dobozt a konyhaasztalra.

- Tessék, kell még valami? – kérdezte, reménykedve, hogy ez volt minden kívánsága anyjának.

Sok dolga lett volna még. Folytatni a sorozatát, miközben a látszat kedvéért, meg az új tanárait megnyugtatva, hogy ő igenis beleolvasott az Iskolai szabályzatba és tudja, mi ott a rend.

Mióta szülei elváltak, anyja kétségbeesetten keresett egy új házat, ahol új életet kezdhettek. Csak ők négyen.

A háta közepére sem kívánta, apjával akart maradni a régi városban, a régi lakásukban, a barátaival maradva, de nem. Anyja magával rángatta az isten háta mögé, egy kisebb városba.

Vasárnap volt, másnap volt az első tanítási napja új iskolájában, ahova ugyanúgy, semmi kedve nem volt bemenni.

- Egyelőre ennyi. Menj fel, tanulj valamit, hogy ne nézzenek butának holnap! Vacsorára átjön a szomszéd család, hogy legalább valami ismeretségünk legyen!

- Csodás – húzta el a száját a lány. – Akkor én most felmentem! NE ZAVARJATOK!

Azzal fogta magát és feltrappolt az emeletre, ahol a középső szobába ment be.

Még nem pakolt ki semmit, csak a mindennapi cuccait, így ledobta magát a szőnyegére és előre bepakolta táskájába az iskolai cuccait.

Az iskola táskájában üres füzetek voltak, kivette őket, majd mindre felírta, hogy melyik tantárgyhoz tartoznak mától.

Utána a tankönyveit vette célba. Erőszakosan tépte le róluk a védőfóliát és megszagolgatta őket.

- Új könyv illat – motyogta mosolyogva. – Imádom. De sajnálom, tankönyvecskék. Nem fogok belőletek tudást kiszippantani. Csak díszek lesztek.

Elővette órarendjét, hogy megnézze, mire számítson.

Még egy hete volt az iskolában, bemutató órákon. Tetszett neki a hely, de nem volt ugyan olyan, mint az előző sulija, ahol a barátai is voltak.

Szomorúan biggyesztette le ajkait, majd undorodva nézett vissza órarendjére.

- Oké, kell a matek könyvem, füzet, számológép. Utána, dupla irodalom, csodás... De várom! Utána tesi. Hol a tesicuccom? Meg van! Aztán kórus. Kórus? Minek az? Tejóég, áldja az ég, hogy ahhoz nem kell semmi cucc. Utána megint egy tesi. Mi a fene? Angol... Simaliba. Aztán zárásnak egy osztályfőnöki... Laza nap. Vagy mi...

Kelletlenül dobta félre megpakolt táskáját, majd elnyúlt a szőnyegen.

„Milyen lehet az új osztályom? Vajon jó az osztályközösség? Hogyan fognak engem fogadni? Melyik társasághoz tartozzak? Gyűlölöm ezeket a klikkeket, de valahova muszáj becsapódnom. Az osztály menőihez biztos nem fogok... Kellenek a fenének! Majd meghúzom magamat az átlagos diákok között. Vagy majd szekálom minden szünetben a bátyámat."

Bátya, Kaitónak halvány lila gőze sem volt róla, hogy egy gimnáziumba fognak majd járni. Gonoszul elvigyorodott a gondolatra, ahogy elképzelte, milyen arcot fog vágni idősebb fivére, amikor meglátja a folyosón.

„Konoha Gimnázium. Gyere rám!" – visította magában, ökölbe szorított kezekkel.

Fáradtan nyújtózott ki, hasára fordulva, hogy elérje tabletét, amin a sorozatát nézte.

- Hát akkor... folytassuk ott, ahol abba hagytuk. Hiányoztál! – hálásan ölelte magához a készüléket, majd megnyomva a gombot, tovább nézte a félbehagyott részt.

A fél életét a sorozatoknak szentelte.

Észre sem vette, hogy már besötétedett, így hunyorogva nézett ki függönytelen ablakán. Felállt, odasétált, majd csodálkozva nézte az üres utcát, amit a köztéri világítás tett láthatóvá.

Egy kisebb csoportot figyelt meg. Erős hunyorgás után vette csak észre, hogy az a csoport egy család és éppen az ő házuk felé tart.

Kelletlenül felsóhajtott, majd amikor meghallotta a csengőjük éles hangját, leugrált a lépcsőfokokon a nappaliba.

Megállt az ajtóban és érdektelenül nézte ez előtte álló családot, akik éppen cipőjüket vették le és bújtak bele a vendégpapucsokba.

Amikor édesanyja meglátta, elmosolyodott és közelebb invitálta.

Megállt bátya és öccse között, zsebre tett kézzel.

- Ők itt a gyermekeim. Chiho, a lányom, idősebbik fiam Kaito és legkisebb csöppségem, Eita.

- Hé, megtaláltad az overmaxodat? – hajolt oda öccséhez, aki lesütött szemekkel reagált. – Tehát nem... Gratulálok.

Anyja idegesen dobbantott, hogy figyeljenek a rá.

- Ó, persze. Chiho vagyok, ja, örülök a találkozásnak – motyogta félvállról, miközben végignézett a családon.

„Szőkék... csodálatos."

Baloldalt egy magas, hosszú hajú férfi állt, aki kedvesen mosolygott rá. Jobb kezével lánya vállát fogta, másikkal pedig feleségét, akinek meglepő mód barna haja volt és egy egyszerű kontyban hordta.

- Inoichi Yamanaka. Ő itt a lányom, Ino és csodás feleségem, Nao. A fiam sajnos nem tudott ma velünk tartani, kosáredzésen kell részt vennie.

- Kérlek, viseljétek gondunkat – hajolt meg illedelmesen Chiho anyja, majd megbökte gyermekeit, akik követték és kelletlenül hajoltak meg.

Kivéve Eitát, akinek nővére megfogta a feje tetejét és lenyomta.

- Hé! – háborodott fel a kisfiú.

Amikor túlestek a formaságokon, bevonultak az étkezőbe, ahonnan finom illatok áradtak ki.

- Foglaljatok helyet, máris tálalom az ételt – mosolygott kedvesen Chiho anyja, lánya segítségét kérve közben.

A konyhában az anyja azonnal lepirította, bunkó viselkedése miatt.

- Viselkedj már rendesen! Holnaptól ő is egy osztálytársad lesz! Szeretném, ha jóban lennétek, értve?

- Persze, hogyne – morogta lánya, kezébe véve a leveses tálat és visszament az asztalhoz.

Ott persze Kaito már egy kínos beszélgetés résztvevője volt, ugyanis a szomszéd család kegyetlenül kifaggatta.

- És mondd csak, vagy barátnőd? – kérdezte Nao kedvesen.

Kaito segítségkérően nézett húgára, aki éppen akkor lépett be.

- Kaitót senki sem tudja elviselni maga mellett – mosolygott a lány gonoszul. – Még én se.

Nao felnevetett, ami hangzott inkább csilingeléshez.

- Milyen jó is a testvéri szeretet – jegyezte meg, majd a lányhoz fordult. – És te? Van valakid?

- Őt se tudja senki maga mellett elviselni – vágta rá Kaito.

Anyja szúrósan nézett rá.

- És sportoltok valamit? – kérdezte most Ino. – Olyan sportos alkatúak vagytok.

- Kaito kosarazik, Chiho balettozott, de most átment műkorcsolyára, mellette pedig az iskolai röplabda klubban is benne volt. Eita még túl fiatal, hogy bármilyen sportot is űzzön.

- De királyul nyomom kinecten a Fifát meg az olimpia sportokat – vigyorodott el büszkén a kisfiú, majd Inohoz fordult csillogó szemekkel. – Majd megmutathatom, ha szeretnéd.

A lány felnevetett, pont ugyanúgy, mint az anyja, annyi különbséggel, hogy... hát igen, inkább hasonlított egy malac öblös röfögéséhez, mint egy csengettyűhöz.

- Mindenképp szeretném látni!

- Kaito, meleg szívvel ajánlom a konohai Aranycsapatot – mondta Inoichi. – A fiam a csapatkapitány-helyettes, holnap reggel hattól edzésük van, nyugodtan nézd meg őket, utána pedig, ha gondolod, jelentkezz hozzájuk!

- Ó, köszönöm szépen, ez remek hír! Holnap akkor kimegyek a pályára – lepődött meg Kaito, majd mosolyogva bólintott.

Belekezdtek a vacsorába, de a kérdések még mindig nem maradtak el.

Chiho már a sokadik kérdésre válaszolt, mikor az emeleten meghallotta telefonja csörgését.

Vágyakozva pillantott a hang irányába. Tudta, hogy az egyik barátja kereste. Könyörgően nézett anyjára, aki szigorúan intett nemet fejével.

De a csöngés még mindig nem maradt abba. Akárhányszor elhallgatott, kezdett bele megint a zenélésbe.

Amikor aztán végül elhallgatott a készülék, szomorúan sóhajtott fel.

A vacsora a továbbiakban csendben telt el. Kezdtek kifogyni a kérdésekből, így nem volt már nagyon semmi érdemleges téma, amit fel lehetett volna dobni.

Amikor végeztek, a Yamanaka család elégedetten állt fel az asztaltól és készülődtek a távozáshoz.

- Maradjatok még! – kérte Chiho anyja.

- Nem lehet, sajnáljuk. Inonak holnap dolgozatot kell írnia irodalomból. Tanulnia kell – mondta sajnálkozva Nao.

Chiho elkerekedett szemekkel nézett az előtte álló lányra, aki nyugtatóan szólalt meg.

- Nyugi, szerintem neked nem kell írnod. De azért készülj fel. Elég szigorú a tanárunk!

- Mindegyik? – nyelt egy nagyot Chiho.

- Nem, csak a matek meg a tesi tanár. De Gai Sensei, ha helyesen állsz a tantárgyához, elég jó fej tud lenni.

Chiho megkönnyebbülten sóhajtott fel.

- Oké, köszi! Holnap találkozunk a suliban! – köszönt el.

- Menjünk együtt! – mosolygott a szőke lány. - Találkozzunk a sarkon reggel! Jön még majd pár osztálytársunk is, sok van belőlük a környéken.

- Ó – lepődött meg a lány, majd elmosolyodott. Annyira nem is volt kibírhatatlan ez a lány. Kellemesen csalódott benne. – Rendben, köszönöm! Fél nyolc?

- Legyen inkább hét – mondta Ino, majd szülei felé fordult, készen arra, hogy haza induljanak.

Az este folyamán Chiho még a testvéreivel kicsit elidőztek a nappaliban, hogy összeszereljék az Xbox-ot és hozzá a kinectet is bekötötték.

- Tényleg ez volt most a legfontosabb? – kérdezte anyjuk szúrósan.

- Igen – vágta rá a három jómadár és azonnal neki is kezdtek játszani, ahogy elindult a készülék.

Alig múlt tizenegy, amikor felmentek az emeletre lefeküdni.

Chiho kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, majd gondolkodni kezdett.

„Annyira nem is volt kibírhatatlan ez a lány. Kicsit kövérke volt és úgy nevetett, mint egy kismalac, de ezektől eltekintve kedves volt. Kíváncsi vagyok, hogy holnap kikkel találkozok még reggel, a sarkon. De most muszáj aludnom, vagy szokásomhoz hűen, nem fogok tudni felkelni."

Oldalára fordult és szinte azonnal el is nyomta az álom.