Esküszöm, hogy szerezni fogok egy pórázt vagy valami sokkolót, amit az anyámra operálok, mert azt nem hiszem el, hogy nemcsak vak, hanem süket is legyen valaki. Azt nem hallani a saját fiától, hogy üvöltök, totális elmebetegnek kinéző módon utána, hogy "Natasa", még csak nem is csak azt, hogy anya, már egy bizonyos szintet átlép. Értem én, hogy szereti, ha fiatalnak nézik, utálja, ha lecsókolomozzák és nem akarja, hogy elrontsam a randiját, vagy tudom is én, hogy az ő korában hogyan nevezik ezt a találkozót, de akkor is a gyereke vagyok, akit éppenséggel ignorált tegnap este óta. Bezzeg, hogyha én tettetném magamat alkalmi süketnek, egyből fel lenne háborodva, hogy mégis milyen viselkedés az, amit megengedek magamnak vele szemben.

- Ajánlom, hogy otthon legyél, mire én odaérek – adtam fel az üldözését valami fehérneműbolt előtt, hiszen ez az egész jelenet, ahogyan loholok kiabálva a saját anyám után, pontosan olyan volt, mint egy harmadrangú színészekkel felturbózott kegyetlen rossz és erőltetett vígjáték egyik mozzanata, amin az ember már csak azért nevet, hogy minél hamarabb vége legyen. A valóságban viszont semennyire nem voltam képes ezen nevetni, hogy ennyire képtelen legyen kettéválasztani dolgokat egymástól valaki.

Magamban morgolódva fordultam vissza, hogy visszamenjek az üzletbe és megpróbáljak jó pofát vágni mindenhez. Nem tudom, hogy mégis mivel érdemeltem ki, hogy ennyire verjenek az égiek, de kezdenek túlzásba esni, hogyha nem az a céljuk, hogy a zártosztályra juttassanak. Viszont, ha igen, akkor nagyon jó úton haladnak afelé.

- Na mi az? Ennyi volt, hogy leüvöltöd a fejét? - lepődött meg Gerda, amikor látta, hogy visszatértem az üzletbe. Ő ugyanannál a polcnál hajtogatott továbbra is, amikor itt hagytam, Adri pedig továbbra sem volt látótávolságban, valószínű, hogy beszippantotta a flitterek világa.

- Nyilván nem ültek be, hanem csak elvitelre kérték és mire odaértem már a mozgólépcsőn mentek le – vázoltam fel az elmúlt percek eseményeit neki.

- Mi? Hogy lehetsz ennyire szerencsétlen? Csak szembe kellett átmenni - nézett ki az üvegablakon, hogy felmérje a távolságot, ami nem lehetett több 200 méternél.

- Azt észrevetted, hogy nem vagyok egy Pókember, hogy átugorjak a másik oldalra? - utaltam arra, hogy a szar kör alakú elrendezés miatt, hiába közel van, mégis menni kell egy kerülőt. Nem értem, hogy az ehhez hasonló kialakítás miért praktikus, amikor nyomorognak a folyosón az emberek, de biztos erre volt anyagi keret meg koncepció. - Olyan hülye kérdéseid vannak.

- Ameddig falatok neked, addig azt kérdezek, amit csak akarok – vonta meg a vállát Gerda, afféle nemtörődöm stílusban.

- Tényleg - jutott eszembe a falazásról a barátnőm. - Adrit nem láttad?

- Látni láttam már nem is egyszer... – közelítette meg rettentő távolról a választ, mire csak lehunytam egy pillanat erejéig a szememet, hogy lenyugtassam magamat.

- Hú Gerda, te ma nagyon az idegeimre mész - szívtam be mélyen a levegőt.

- Nagyon szívesen máskor is - fújt egy lufit a rágójával, ami egy apró csattanással terült szét a szája mentén.

- Most nem tudod, hogy Adri hol van? Merre tartózkodik ebben a boltban? - konkretizáltam, mert egyszerűen láttam rajta, hogy neki is napja van, így nem volt érdemes vele leállni veszekedni, mert túlságosan is jó abban, hogy akarva vagy akaratlanul is kiforgassa a szavaimat.

- Az övek környéken mászkált az előbb. Koordinátákat adjak meg? - vigyorodott el gúnyosan, mire csak a szememet forgatva otthagytam, hadd dolgozzon tovább. Még a végén a nyakamba varrná azt is, hogyha kevesebb lett a fizetése, hogy miattam van, mert feltartottam.

A különböző ruhákat tartalmazó állványokat kerülgetve igyekeztem az üzlet hátsó végébe, ahol egyből kiszúrtam Adri feketés haját, ahogyan a karjára akasztgatott vállfákkal egyensúlyozva, a cipőket nézegette. Esküszöm, hogyha még azt is elkezdi próbálgatni, nekem meg véleményeznem kell az összeset, akkor főbe lövöm magamat. Nem értem, hogy a lányoknak miért mániájuk, hogy vásárolni viszik a csávójukat, miközben azok csak szenvednek, fordított esetben, amikor kocsmatúrát tartunk, akkor sem viszem el Adrit, mert nem illik oda. Ahogy most ide én sem.

- Látom, hogy találtál felsőket – rémültem meg, mert sokkal több volt a vállfa, mint amennyit távolról kiszúrtam és amennyire számítottam.

- Na végre már – örült meg Adri, hogy felkerestem őt és egyből rám sózta a kiválasztott holmijait és már bele is vetette magát a számozások világába, míg én úgy néztem ki a kezembe nyomott cuccokkal, mint egy cseléd. - Szerinted a levendula felső nem túlságosan meredek? – érdeklődött tőlem, miközben a puffokon ücsörögve, gyömöszölte bele a lábát valami iszonyat tornacipőbe, ami hasonlított ahhoz, amit az anyám is viselt. Lehet, hogy azért nem hajlandó megfogadni a tanácsomat és kihajítani, mert ezzel is szeretett volna még mindig huszonévesnek tűnni? Megmagyarázná a viselkedését az biztos.

- A melyik? - néztem rá értetlenül, majd pedig a ruhákra.

- Ajj már - trappolt vissza mellém zokniban, mert megzavartam a cipőpróbálását. - Ez itt. Volt amúgy csillogósban is, de akkor már úgy néznék ki, mint egy diszkógömb - választotta ki a vállfák tömkelege közül a megfelelőt, majd maga elé emelte.

- Akárhogy nézem, ez itt lila - javítottam ki, miközben végigmértem az anyagot. - Amúgy ez tényleg egy felső? - vontam fel a fél szemöldökömet, mivel konkrétan a háta két vékony pántból állt és ennyi. Az eleje is inkább hasonlított két aprócska, összevarrt textildarabra, mint egy rendes felsőre.

- Igazából body – helyesbített, majd felém mutatta a gombokat, hogy bizonyítsa.

- Felőlem akár télikabát is lehet - hagytam rá. Hát, ha ennyire kivágott culát akar magán hordani, ezt még én is össze tudtam volna varrni neki, nem kellene egy csomó pénzt kifizetni érte.

- Ne legyél már ilyen szemétláda. Merész vagy nem? - billegett jobbra-balra, hogy jobban szemügyre tudjam venni, elképzelve, hogy mégis hogyan állhatna rajta, de nem mintha sokon változtatott volna a mozdulata.

- Neked? Az - vágtam rá kapásból. Nem szeretném, hogy ennyire lenge, alig takaró papírzsebkendőben mászkáljon.

- Most miért? – tartotta az arca elé a felsőt, akarom mondani, a bodyt, hogy szemügyre vegye, mégis miért szavaztam le. – Láttam egy TikTok táncot, amit meg akarok csinálni Torival ma este és tökéletes lenne hozzá – mesélte, hogy mit is tervez.

- Egy videó miatt akarod megvenni? – pislogtam nagyokat, mert azért én a helyében nem adtam volna ki semennyi forintot sem, egy fél perces krealmány miatt.

- Végül is igen – gondolt bele Adri az okba. - Meg lesz majd a felező buli pár hét múlva, ahogy Torit tudja és oda is jó lehetne, de még nem beszéltük meg a lányokkal, hogy milyen szettbe menjünk, opciónak is elmehetne – tervezgetett, hogy mi lehetne a sorsa a bodynak, hogyha megvenné.

- Tehát kurvás szettben akarsz menni oda? – tűnődtem el hangosan, mert rohadtul eltért ez a lila akármi azoktól, amikben eddig járkált Adri.

- Nem is olyan – mondta egy fokkal magasabb hangon, mint akit meglepett volna a jellemzésem. – Jó, lehet egy kicsit kivágottabb, mint amit eddig viseltem... – ismerte el végre ő is, hogy nem éppen az stílusa.

- Ennyi erővel felesleges is lenne bármit felvenned. Lehet letiltana a TikTok, de biztos, hogy érnél el követőket vele – vágtam félbe, neki pedig eltűnt az arcáról a mosoly és elkomorodva nézett rám. – Felőlem vedd meg, azt csinálsz, amit akarsz – hagytam rá végül, mert úgysem hallgatna rám és találna indokokat, amivel meggyőzné saját magát.

- Hát kösz szépen - sértődött meg egyből és inkább visszatért a leszedett cipők próbálgatásához.

- Most neked mi bajod lett? Te voltál kíváncsi arra, hogy mi gondolok, én csak elmondtam – ráztam meg hihetetlenül a fejemet. Úgy létszik, hogy ma is mindenki hülye.

- Nekem? Neked mi bajod van? – támadott le dühösen, ami kicsit mókás volt, főleg, hogy kiskacskás zokni virított a lábán, viszont igyekeztem a lehető legkomolyabban venni őt és még véletlenül sem elmosolyodni. - Egész nap semmi sem jó neked, tisztára lelombozol minden egyes alkalommal, amikor megszólalsz, ráadásul totál flegma lettél. Megkérdeztem nem egyszer, sőt nem is kétszer, hogy mi bajod van, de basszus, ha nem mondod el, akkor nem tudok segíteni, viszont azt elvárom, hogy legalább ne legyél egy seggfej, ha megpróbálok bármilyen beszélgetést kezdeményezni veled - hadonászott a kezével idegesen és nem a szavain csodálkoztam, hanem azon, hogy nem vert le semmit se a nagy indulatok közben. Tényleg seggfej módjára viselkedtem volna vele? Biztosan. Nem tehetek róla, hogy nem tud lázba hozni egy vásárló körút, csakis azért, hogy tavaszi felfrissülés kell a gardróbnak, hogyha Adri szavaival akarok élni. Nem érdekelnek a pletykák se, amit egész idefelé jövő úton hallgattam és az sem, hogy vajon a következő egyetemi banzáj alkalmával mégis ki lesz a fellépő. Vagy hogy annyira furcsa, mert az összes barátnője már dolgozik és kirekesztőnek találja, hogy ő erről sose tud velük beszélni. Értem én, hogy neki ezek fontos dolgok és körülbelül a fél életét ez teszi ki, de nekem nem. És nem is lesznek azok. Azt jó látni, hogy nála minden rendben van, de attól még én nem mindig tudom tettetni, hogy velem is, mert oké megy egy darabig, de néha rohadt nehéz és mivel színész képesítésem sincsen, nem is tudom hosszútávon leplezni.

- Ennyi volt? Vagy van még valami mondandód? - álltam a tekintetét.

- Miért csinálod ezt velem? Gergő, mégis mi bajod van? - biggyedt le a szája és láttam a szemében, hogy teljesen elszáll az idegessége, helyébe pedig az aggodalom és a kétségbeesés telepszik.

- Nekem ehhez most nincsen türelmem - dobtam le a vállfákat az ülőkére, amin eddig ücsörgött Adri, hogy felhúzza a cipőket. Nem akartam magyarázkodni, hogy csak fáradt vagyok, kitalálni egy hazugságot, háttérsztorival karöltve, így a legjobbnak azt találtam, hogyha elhúzok. Még a végén valami olyat mondanék neki, amit nem gondolok komolyan.

[...]

„Mire tippelsz, mi fog otthon fogadni?" – írta Szabi, miközben a buszon ültem hazafelé menet, letudva a mostani, kivételesen csak este kilencig tartó műszakomat, ami fél 6-tól kezdődött. Ebben az idősávban volt a legjobb melózni, mert csak lézengtek az emberek, így igazából akármit csinálhattam. Általában, mint most is, kimerült abban, hogy a pult mögött ülve, csináltam a saját dolgaimat a laptopomon. Adri egyetlenegyszer próbált meg hívni, akkor is, amikor a plázából kiértem a Városháza térre, hogy elgyalogoljak, ahhoz a buszmegállóhoz, ami visszavitt az egyetemre. Azóta pedig semmi. Lehet rájött, hogy sokkal többet ér az, hogy békén hagy, minthogy zaklasson, ezzel is csak tovább idegelve, amivel azt éri csak el, hogy még inkább kevésbé fogom keresni a társaságát. Valamennyire sajnáltam őt, amiért elszenvedő alanya a kattanásomnak, ami azért nem kimondottan ellene irányult, csak mindig rossz pillanataimban kapott el. Arról azonban, hogy nem érti a „nem" szónak a jelentését és csak nyaggat meg nyaggat, teljes mértékben ő a hibás, hogyha amiatt nem válaszolok neki. Mivel úgyis ráértem még, megnyitottam a TikTok oldalát, csekkolva, hogy végül feltöltötte-e a táncolós videót, amiről magyarázott az üzletben. A videókat pörgetve, bele – belenézegetve, feltűnt a különbség aközött, hogy milyen volt, amikor még nem voltunk együtt és most milyen lett. Mintha kezdett volna letörni a lelkesedése, pedig ő aztán nem olyan ember, akit könnyedén le lehet lombozni, hanem a sárga köddel a szeme előtt, mindenről és mindenkiről azt hiszi, hogy jó szándékai vannak. Egy világi optimista. Ebbe a világba rondítottam bele én, mire nem szárnyalni kezdett, hanem inkább hanyatlani. Ez pedig nagyon nincsen rendben.

„Fogalmam sincs, de már semmibe nem merek belegondolni" – válaszoltam inkább Szabinak, mielőtt még jobban elönt a lelkiismeret-furdalás, amiért Adrit elkezdtem tönkretenni. 

- Következő megálló: Árpád - tér - ismételte magát már negyedszerre a hangosbemondó a buszon. Nem baj az, hogy már vagy 5 perce elhagytuk az emlegetett helyszínt, de technikai malőr mindig lehet. Főleg ezeknél a túlságosan is jól felszerelt, vadiúj buszokon, amelyeken még szerintem Rákosi is utazott.

Szerencsére már nem sok időt kellet eltöltenem ezen a csodán, mondjuk hogyha a bemondóra hallgatok, még jövő ilyenkor is itt rostokolnék, ezért mázli, hogy nem vagyok turista és már álmomban is hazatalálnék. Vagy inkább, hogy helyesen fogalmazzak, a lakásba, ahol élünk, mert az minden, csak egy otthon nem.

- Igen? - sóhajtottam egyet, hiszen amint leszálltam a járműről és a szemerkélő esőben az elsődleges célom az volt, hogy hazaérjek anélkül, hogy szarrá ázzak, azonban még a kapucnit sem tudtam felrakni a fejemre, mert egyből megcsörrent a telefonom, ami csak egy BG feliratot írt ki.

- Te nagyon sokkal jössz most nekem - mondta Gerda indulatosan a vonal másik végén és szinte láttam magam előtt, ahogyan vágja a pofákat hozzá.

- Miért is? – zavarodtam össze, mert nem rémlett semmi olyasmit, amihez hozzáköthető lennék én is és neki okozott valami problémát.

- Tényleg egy balfék vagy – illetett Gerda szép szavakkal kapásból. - Komolyan ott hagytad Adrit a boltban? Ez valami defekt nálad, hogy az életedben jelentős személyeket magukra hagyod? – támadt le a kérdéssorozatával.

- Nem én voltam az, aki elfelejtett elmenni Blankáért – ismételtem magamat, mert Gerda, ahogy a tapasztalataim mutatták, előszeretettel hangsúlyozta ezt, én pedig ilyenkor cáfoltam. – Örülnék, hogyha ezt megjegyeznéd.

- Te meg azt, hogy nem vagyunk annyira jóban, hogy én húzzalak ki a szarból megint – fújtatott, a háttérben pedig halkan, alig észrevehetően szóltak egy hangosbemondóba, hogy valakit, akinek a nevét nem értettem tisztán, várják a kasszában. Valószínű, hogy ő még a plázában volt.

- Mi az, hogy megint? - hagytam figyelmen kívül a kiakadását, mert komolyan nem voltam tisztában azzal, hogy ezúttal mit csináltam, ami belőle ilyen reakciót váltott ki.

- Nem ismered a szónak a jelentését? Újból, ismételten, még egyszer... – kezdte definiálni a szót, mire csak félbeszakítottam.

- Nagyon azon vagy, hogy kikészíts – fújtam ki hosszasan a levegőt.

- Hát üdv a klubban, mert szerintem éppenséggel te vagy az, aki direkt szívatsz – pattogott a hívásba továbbra is, én pedig továbbra sem tudtam, hogy miről beszél.

- Halvány lila elképzelésem sincsen, hogy mit hadoválsz össze – vallottam be, hátha eljut az agyáig és megosztja velem. – Nagyon nagy élmény hallgatni a kibukásodat, de attól még mindig nem érdekel, hacsak nem érint engem – váltottam stílust, mert nem volt ínyemre a beszélgetés. Jobb dolgom is volt, minthogy Balla Gerda véget nem érő puffogását hallgassam, aminek a kiváltó okát nem volt hajlandó részletezni. Mondjuk kellőképpen higgadt állapotba varázsolni magamat, mert ahogyan befordultam az utcánkba, elkapott az ideggörcs, hogy mára vajon mi jutott a „keserítsük meg Rékasi Gergő életét" sorozat újabb adásának központjába.

- Jaj, ez a flegma hangvétel nagyon nem áll jól neked, még akkor sem, hogyha egyébként tényleg az vagy – szólt be újfent Gerda. – Adri a bajom – tudta le három szóval a bajának forrását.

- Ne is foglalkozz vele – rendeztem volna le ennyivel, már hogyha a szőke hajú lány, aki az idegeimen táncolt jelenleg, hagyta volna.

- Már hogyne foglalkoznák vele, amikor a nyakamba szakadt.

- Nézd levegőnek – tanácsoltam neki, mire egy hatalmas, szinte már filmbeillő horkantást produkált.

- Te aztán valóban egy patkány vagy hallod?! Mi az, hogy nézzem levegőnek meg ne foglalkozzak vele, amikor majdnem húsz percen keresztül hangosan szipogva ücsörgött a puffon, miután leléptél? Miért nem tudtál vele szakítani, veszekedni vagy akármit is csináltatok, olyan helyen tenni, ami nem nyilvános és nem bámulják meg az emberek? Főleg, hogy engem küldött oda a boltvezető, megkérdezni, hogy mi van vele, amikor látta, hogy bejöttetek és beszéltem vele. Erre miattad, mert egy féreg vagy elregélte az összes baját onnantól, hogy nem foglalkozol vele, azon át, hogy szerinte meguntad őt, nem tetszel már neki, mert már nem beszélgetsz vele úgy, mint régen, folyamatosan lerázod őt, nem osztasz meg semmi személyeset, főleg, hogy látja, hogy valami bajod van, egészen addig, hogy tőlem kért tanácsot, hogyan hívja fel a figyelmedet ismét magára – mesélte Gerda, hogy mi történt nagyvonalakban azután, hogy magára hagytam a barátnőmet a ruhaboltban. – Ha egy idegen lett volna a közelében, ugyanezt megtette volna vele is, de nem. Nekem kellett a siránkozását végig hallgatom. Méghozzá miattad.

- Most tehetek én róla, hogy téged küldtek oda hozzá? – igyekeztem a felelősséget elhárítani magamról, mert ez, igazság szerint nem az én saram volt.

- Mégis szerinted ki tehet arról, hogy ilyen állapotban volt Adri? – jelent meg Gerda hangjában a számonkérő hangsúly.

- Saját maga, mert túl érzékeny? – kérdeztem vissza, amit egyben válasznak is szántam.

- Na, ha ezt tudod, akkor miért nem tudod kulturáltabban és normálisan elmondani neki, ami akarsz? Miért kell lelki traumát okoznod neki, ráadásul még magában keresi a bajt, amikor az egyedüli hibája most, hogy egy mocsadék a barátja – hadarta Gerda indulatosabban a kelleténél.

- Mondtam már, hogy ne foglalkozz ezzel, mert még mindig nem a te dolgod, hogy jól tudom – próbáltam meg leállítani. Majd foglalkozom Adrival, amint anyám agymenését felszámoltam.

- Gondolom, ha ennyire leszarod a dolgokat, mert azon kívül, hogy azt hangoztatod, hogy „nem a te dolgod"... – imitálta a hangomat, úgy, hogy a sajátját elmélyítette. Az igazat megvallva, cseppet sem hasonlított az enyémre, akárki másé is lehetett volna, de gondolom, hogy csak a szemléltetés volt a célja. - .. akkor nem baj, hogy megadtam a címeteket Adrinak – fejezte be a mondatát, mire én megtorpantam az úton és éreztem, ahogyan egyre kezd feljebb szökni a vérnyomásom.

- Hogy mit csináltál? – képedtem el teljesen és már láttam magam előtt, hogy Adri a nappalinkban ücsörög, ahogyan hazaérek. Ez nem történhet meg.

- Annyira megsajnáltam azok után, amit előadott nekem, meg amit egyáltalán nagyjából értettem a fulladozó sírása között, hogy tennem kellett valamit.

- Gerda, mi nem volt neked világos abban, hogy ne szólj bele a dolgaimba? Ha? Én sem kürtöltem a világgá, hogy az apád a rektor, pedig simán megtehetettem volna, ha nagyon szerettem volna – fújtattam, elbúcsúzva a nagy nehezen megszerzett nyugodtságomtól. Nem hiszem el, hogy képtelen befogni a száját és nem beleütni az orrát, azokba a dolgokba, amikhez nincsen köze egyébként, pluszba még nem is érintett.

- Nem kell ennyire felkapni a vizet, csak kíváncsi voltam, hogy hogyan reagálsz, ha egy ennyire nagy magaslabdát fellövök – érzékeltette látatlanba és akaratlanul is, hogy mekkora hatalom van a kezében, hogy tudja ezt az információt. Egyetlen mondattal képes volt elérni, hogy darabokra essek szét, ami nagyon nem jelent jót, rám nézve. - Kérdezte amúgy, hogy nem tudom-e, hogy hol laksz, mert meg akarja veled beszélni a dolgokat, de nyilván falaztam neked, szóval örülhetsz – nyugtatott meg, hogy a lakcímemet Adri előtt, még mindig a homály fedi. - Elvégre eléggé gáz lenne neked, nekem meg pláne. ha kiderülne, hogy a saját barátnőd alap dolgokkal nincsen képben, én meg igen, aki egy senki egyébként. Nem akarok ebbe belekeveredni ettől jobban.

- Most egy pillanatra megöltél amúgy - ismertem be és annyi megnyugvásom lett, hogy nem kell arra számítanom, hogy odabent Adrival találom szembe magamat, aki csak arra vár, hogy hazaérjek.

- Ez volt a célom – vallotta be. Milyen kedves, hogy az infarktus közeli állapotot rám hozza, csak úgy, a móka kedvéért. - Nem tudom, hogy miért titkolod ennyire, de nem is akarom tudni, inkább élek a tudatlanságban tovább, minthogy a hülyeségeidhez asszisztáljak. Úgyhogy nagyon szívesen.

- Még mindig nem kértem semmit se – emlékeztettem, hogy ismét önszántából tett értem bármit is és nem én kértem meg.

- Gergő, olyan nehéz lenne egy köszönömöt kimondanod?

- Csak, hogy boldogabb legyen a napod... – álltam meg időközben a kapunk előtt és egyszerre akartam megszakítani a hívást, mert nem volt kedvem Gerdához, valamint húzni még az időt, mert bemenni sem akartam túlságosan. Habár abból kiindulva, hogy kiláttam, hogy ég a villany a konyhában, anya pedig még soha az életében nem hagyta úgy, valamint semmilyen figyelmeztetést sem kaptam, hogy Blanka megint az oviban ücsörögött volna magányosan, arra várva, hogy valaki érte jöjjön, még nem veszett el minden remény. Optimista sose voltam, így nem tudok pozitívan felfogni semmit se, de nem temetem még a helyzetet. - ... kösz Gerda, hogy olyanból húztál ki, amire nem kértelek meg – teljesítettem a kérését.

- Baszki, érezted ezt?

- Mit? – húztam fel a fél a szemöldökömet kérdően, nem teljesen értve, hogy mégis mit kellett volna éreznem.

- A földrengést.

- Nem.

- Na látod, pontosan ennyire okozott katartikus eseményt, hogy megköszöntél valamit. Társalognék még veled nagyon szívesen, de így is a pihenőidőm veled ment el, úgyhogy szia - nyomta ki a hívást, mielőtt még bármit is mondhattam volna. Kicsit sokkolódva gondoltam végig az egész beszélgetést és komolyan mondom, hogy ez a lány egyre furcsább. Egyszer olyan, mint aki nem tudja melyik univerzumban él, utána úgy fel van pörögve, ahogy most is, hogy fel tudná mondani nekem az egész tankönyvet egy levegővétellel, ha megkérném rá, néha undok, egyszer meg szimplán levegőnek néz mindenkit. Olyan viszont nem létezik nála, vagyis amióta ismerem még nem láttam, hogy elengedte volna magát és csak úgy sodródott volna az árral. Lehet ez a jellemző hiánya bele van kódolva, vagy kiirtotta magából, de mindenesetre nem beszámítható a viselkedése.

Egy mély lélegzetet véve, rászántam magamat és kikerestem a kulcsok közül a megfelelőt, ami nyitotta a rozoga kapunkat, melyet egy nagyobb szél simán ki tudott volna dönteni. Tervben volt, hogy majd megjavítom, mintha annyira értenék hozzá, hogy legalább stabil legye valamennyire és ne a szerencsén múljon az, hogy mikor fog kidőlni, de még nem jutottam el idáig. A nyitva hagyott bejárati ajtót már jó jelként fogtam fel, tehát anya itthon van, amit megerősített az a csúnya pár tornacipő is, ami a soha nem használt papucsom mellett hevert. Viszont az egyetlen, ami kilógott és abszolút nem tetszett, hogy egy másik pár, még általam soha nem látott, barna, műbőrnek tűnő, határozottan férficipőt szúrt ki a szemem. Egyből a fogas felé fordultam, ahol ott lógott az a bizonyos szövetkabát, ami után szaladtam a plázában sikertelenül.

- Áá végre. Már csak te hiányoztál - hallottam ki az apró előtérbe anyám hangját, miközben kiléptem a saját cipőmből, direkt a helység közepén hagyva, hátha a sötétben, ha már csak épphogy kiér ide a fény, lámpa külön meg nincsen, felbukik benne a faszi, amikor, remélhetőleg perceken belül, elhúzza a csíkot.

- Micsoda szívélyes fogadtatás - jegyeztem meg halkan és önkéntelenül is csengett a fülemben, ahogyan pontosan ugyanezeket a szavakat mondtam tegnap Gerdának, amikor hasonlóképpen reagált az érkezésemre, mint most az anyám.

- Gergő te vagy az egyáltalán? – tett fel egy hülye kérdést. Szívem szerint visszakérdeztem volna, hogy szerinte mégis kicsoda, mert ide csak a postás jár, ő is szigorúan csak és kizárólag a kapuig.

- Nem. A szelleme csak - morogtam és egy újabb hatalmas sóhajtással egybe kötve, beléptem a folyosóra, ami igazából már a nappali volt, na meg a konyha is. Egyből éreztem a negatívan vibráló energiákból, hogy itt vagy nagyon nagy veszekedés lesz, vagy sértődés, de ahogy felmértem a konyhaasztalnál ücsörgő férfit, én éreztem magamat kellemetlenül, hogy egy levegőt kell szívnom ezzel az alakkal. Barna haja úgy hátra volt zselével nyalva, hogy azt nemhogy egy hurrikán, de még egy cunami sem tudott volna megmozdítani, sőt, ahogyan csillogott a lámpafényben, egészen biztos, hogy a mennyiséget sem sajnálta. Az arcszőrzete felettébb hasonlított Viggo Mortensenére a Gyűrű urából, miközben az öltözéke egy messziről is jól látható Tommy Hilfiger márkajellel ellátott bézs ingből és fekete vászonnadrágból állt.

Ami a legmeglepőbb volt számomra, hogy hiába volt ismerős az arca és biztos vagyok benne, hogy én már korábban is láttam őt, nemcsak akkor, amikor rajtakaptam egyszer távozni tőlünk majdnem titokban, ha kínoztam volna sem tudtam volna megmondani, hogy mégis honnan, vagy egyáltalán miért. A kisugárzásáról nem nyilatkoztam volna legszívesebben, mert a tekintetéből áradt a felsőbbrendűség, a sznobizmus, amiktől együttesen sugárban tudtam volna hányni.

- Gondolom észrevetted, hogy... - kezdett volna anya bele a bemutatásba, sőt a szemem sarkából láttam is, hogy már áll fel az illető, hogy méltó módon kezet fogjon velem, csak azzal nem számoltak, hogy én ezt nem igazán így terveztem.

- Blanka hol van? - szakítottam félbe.

- A szobafogságban van, mert kiabált velem, de most ez nem lényeges - vakarta meg anya a tarkóját és láttam rajta, ahogy a marhára nem tudja hova tenni a szituációt.

- Persze, neked semmi sem lényeges, ha a gyerekeidről van szó. Gondolom az sem lényeges, hogy ma üvöltöttem utánad, de te nyilván nem hallottad - fontam össze a karomat magam előtt és szigorú tekintettel néztem az anyámat. – Meg az sem, hogy meltóztass visszahívni, ha már nekem kellett kajtatnom Blankát, akiért te elfelejtettél elmenni és mire hazaértünk te eltűntél, én meg rapid tempóban kerestem valakit, aki tud rá vigyázni, mert nem egyszer elmondtam már, hogy dolgoznom kellett éjszaka. De értem én, hogy ezeken kívül neked minden más fontosabb – csöpögött a hangomból a cinizmus, amit csak a hülye nem vett volna észre.

- Az te voltál? – színlelte, hogy nem vett észre, de eléggé sok időt töltöttünk már együtt ahhoz, hogy tudjam, kamuzik. Ezt pedig pontosan tudta ő is, hogy nem vettem be, főleg, hogy mindenhova nézett, csak a szemembe nem. Ha már neki tényleg mindenre van ideje, akkor vehetne színészleckéket is, hogy az alakításait a jövőben hitelesebben tudja majd előadni. - Nem beszélhetnénk ezt meg később? Eddig mindig azon pattogtál, hogy titkolok előled mindent, most meg be szeretném mutatni a páromat és egyből nekem esel – terelte el a témát, hogy mindig is tette.

- Gergő vagyok - bólintottam egyet az ember felé, amolyan köszönésképpen és az én részemről ennyivel le is tudtam az ismerkedést. - Tudod anya, van egy fontossági sorrendem, amin nem ez szerepel a tetején – mutattam kettejükre.

- Képzeld el, hogy nekem is van egy és aszerint fogunk haladni – vette elő a kemény és szigorú anyja énjét, csakhogy ezt nem most kellett volna.

- Fogsz. Aszerint fogsz haladni – javítottunk ki őt. - De mivel sejtem, hogy nem azonosak nálunk a helyezések, majd akkor tárgyalunk, ha megváltoztak, vagy legalábbis előrébb kerültek a jelentősek - adtam fel, mert egyszerűen képtelen voltam arra, hogy anyámmal megbeszéljem az elmúlt napokat, főleg, hogy annak az embernek a jelenlétét kellett elviselni hozzá, ami nagy mértékben befolyásolt mindent. Ugyanazzal a mozdulattal, amivel bejöttem az ajtón, sarkon is fordultam, hogy körülbelül ugyanúgy el is távozzak. Milyen szép is az, amikor az „otthonából" menekül az ember, ahová napközben visszavágyik.

- Ne legyél már ennyire gyerekes - jött utánam anya, amikor ráeszmélt, hogy nemcsak kiléptem valamiért az előtérbe, hanem komolyan gondolom, hogy elmegyek. Legalább kényszerítve lesz így arra, hogy ne hagyjon magamra Blankával, mert nyilván, ha dolgozni ment volna még, akkor nem mentem volna el. De mivel pontosan tisztában vagyok a beosztásával, így ez nem akadályoz meg.

- Jó, akkor majd gyerekes módon megbeszéljük később, amikor nem érzem kellemetlenül magamat és szívesen vagyok látva - szóltam vissza anyámnak, majd erőből berántottam az ajtót. Lehet, hogy igaza volt és nagyon nem a koromnak megfelelően viselkedtem, de nem igazán tudott ez érdekelni. Majd akkor mutasson be nekem bárkit is, amikor együtt vannak majdnem fél éve és visszaváltozik az anyámmá, nem pedig egy tinilánnyá, akit a saját boldogságán kívül semmi sem érdekel. Addig látni sem akarok senkit se ebben a lakásban.

Lehet nem igazán vagyok a jó döntések embere, de éreztem, ahogyan a bajok nemcsak egyre jobban egymásra halmozódtam, hanem kezdtek lenyomni a víz alá, a sötétségbe, ahonnan hiába szerettem volna kitörni a fény felé, nem tudtam elmozdulni, mert hozzá volt kötve a lábam egy szikladarabhoz. Jelenleg pedig nem szerettem volna kiutat keresni, hogyan tudnám magamat a szikladarabtól megszabadítani, csak nem úgy lenni, nem törődve semmivel sem. Utóbbi megvalósítására pedig egy megoldáson kívül más nem igazán jutott eszembe, így pontosan tudtam, hogy hova kell mennem.

Elvégre, ha ma már eláztam egy kicsit az esőnek köszönhetően, akkor minek finomkodni?

Ázzak el rendesen.

Átvitt értelemben meg úgy rendesen is.