Ha megkérdezte volna tőlem valaki, hogy kit utálok perpillanat a legjobban a világon, akkor egészen biztos, hogy Ráday Konrádot mondtam volna válaszul. Szinte kitoloncolt Stefi szobájából és maga előtt tolva navigált a főépület felé, ahol óránk lett volna, ha fel tudtunk volna kelni időben és nem hajnali négyig nevetgéltünk volna azon, hogy Fülöp csuklani kezdett az alkohol hatására. Rendesen bekattant a csávó, amint meghallotta és feldolgozta az agya, hogy mindkettőnket keresett az álmaim tanára Palócz, onnantól kezdve pedig lelőhetetlenül lökte nekem a mondókáját, aminek összegezve annyi volt a lényege, hogy hallgassuk meg mit akar, mert lehet valami jó dolgot. Nem akartam letörni a kedvét, hogy amiben az egyetem és a férfi is benne van, az minden lehet, csak jó nem.

- Sokára lesz már vége? - dőltem neki a falnak, mert nem igazán bírtam megtartani magamat, köszönhetően annak, hogy a gyomromban semmi kaja nem volt, ami energiát adhatott volna pluszba még szédültem is, mint a rohadt élet és félő volt, hogy összeesek, ha valami ehetőt nem juttatok a szervezetembe rendkívül gyorsan. Oké, hogy Eszter hozott pogácsát meg egy csomó pékárút, de Konrád nem hagyta, hogy egy fél falatnyit is egyek. Szinte úgy éreztem magamat, mint amikor gimis voltam és hatalmas fogyókúrákban voltam, amiért apa karácsonykor a vendégség előtt rám szólt, hogy ne egyek még egy mézeskrémest, mert nem hiányzik rólam, míg az idegenek csak nevetgéltek ezen a rettentő pofás beszóláson, amiben semmi mókás nem volt, viszont azt simán elérte, hogy onnantól nem szívesen ettem mások előtt egy darabig, hogy elkerüljem a hasonló megjegyzéseket. Ez pedig annyira elfajult, hogy volt olyan nap, amikor csak egyszer ettem, az is saláta volt, viszont semmi más. Anyáék ki is voltak ettől és egészen addig tűrték, amikor tizenegyedikben matekóra közepén kiájultam a padból, utána pedig szemmel voltam tartva, hogy eszek-e.

- Azt írta az előbb Bálint, amikor jöttünk fel a lépcsőkön, hogy már végzett a napi adaggal, csak még pofázik valamiről - járkált fel - le előttem a szaktársam idegesen, ami felettébb idegesítő volt.

- Nem tudnál nyugton maradni? – szóltam rá, miután a negyvennyolcadik kört tettem meg előttem. - Rendesen megfájdul a fejem, ahogy nézlek.

- Akkor ne nézzél - vonta meg hanyagul a vállát, mintha ez megoldás lett volna.

- Akkor ne szambázzál előttem - adtam vissza neki ezt a marha kedves válaszadást. Már nyitotta ki a száját Konrád, hogy rávágjon valami frappánsat, mert nem is ő lenne, ha ezeket az alkalmakat kihagyná, amikor is nyílt az ajtó végre és Kornélék konkrétan kirohantak rajta. Ezek szerint az öreg eléggé leamortizálta őket újból, mintha nem ezt csinálná minden óráján. Nála pedig olyan opció, hogy csendben lekötöm magamat az óra ideje alatt, egyszerűen nem létezett. Megállás nélkül mászkál, megáll feletted és nézi, hogy mi fontosabb az ő órájánál és egészen addig ott is marad, amíg ismételten nem tiszteled meg őt a figyelmeddel. Annyiban jó, hogy jelenléti ívet nem szokott íratni, viszont enélkül is mindig jelen van majdnem mindenki, hiszen a kötelező irodalomként kijelölt tankönyvünk olyan, mintha oroszul íródott volna, konkrétan érthetetlen. Se eleje, se vége, se közepe, se logikája. Ezért nem vagyunk kötelezve, hogy bejárjunk ide, azonban a vizsgánk sikeressége érdekében viszont mégis, mivel az órán elhangzottakat kérik vissza.

- Éppen titeket keresett ez a jóember - szólt oda Ulrich, amikor látta, hogy az ajtó előtt türelmesen várjuk, hogy kijöjjenek. Mondjuk ez inkább csak rám illet, mert Konrádra a türelmetlenül várakozó volt a jellemző.

- Nem mondta, hogy minek? - tápászkodtam fel a földről. A szerveztem még mindig nem dolgozta fel teljesen a tegnap esti kis banzájunkat, de legalább a kinézetem Stefinek hála nem volt egyenlő egy hullával.

- Ááá – rázta meg a fejét egyből. - Semmi olyat nem oszt meg velünk, ami nem kapcsolódik a törvényi tényállásokhoz.

- Jellemző - forgattam a szememet unottan. - Rossz kedve van?

- Neki van olyan, amikor jó? – tette fel a milliárd forintot érő kérdést, amire nem volt lehetséges válaszolni. - Este jössz majd? - fordult Konrádhoz Ulrich, aki úgy sasolta a termet, mintha valami gyilkosság történt volna odabent.

- Ma biztosan nem, HÖK ülés lesz, talán holnap – csóválta meg a fejét Ráday. - Megyünk? Ahogy látom már alig vannak bent – beszélt már hozzám, nem pedig a másik szaktársunkhoz.

- Essünk túl rajta - fújtam ki hosszasan a levegőt és ehhez a bájcsevejhez keményen annyi kedvem volt, mint egy bölcsességfog műtéthez.

- Egy kalappal - bólintott egyet Ulrich, majd a haverjai után sietett, akik az automatákból kapkodták ki az energiaitalokat. Palócz megtette a hatását ezek szerint.

A terembe lépve meglepetésemre nem egyedül voltunk kedvenc tanárommal, hanem még néhányan ácsorogtak körülötte és itták a szavait, vagy csak tettették, hogy jó benyomást gyakoroljanak rá. Nyilvánvalóan egyből kiszúrta a sasszemével, hogy újabb áldozatok keveredtek a barlangjába személyünkkel, amit természetesen nem hagyhatott szó nélkül.

- Jöjjenek csak közelebb, nem kell ott megállni - intett egyet, mire az a hét - nyolc, maximum tíz szempár is felénk fordult, akik még itt maradtak.

- Én kinyírlak téged, ha itt végeztünk - sziszegtem Konrádnak, hiszen neki volt az a fantasztikus ötlete, hogy jöjjünk be, miközben én csak annyit terveztem, hogy írok egy emailt neki maximum.

- Jó napot - köszörültem meg a torkomat, amikor olyan távolságban álltunk előtte, mint amennyire a nagyokos Heni, akinek az ittléte lepett meg a legkevésbé. Pontosan ő az a személy, aki mindenhol ott van, mindenben részt akar venni, nagyképű, beképzelt és azt az álláspontot hangoztatja, hogy az évfolyamunk több mint fele nem idevaló, pusztán azért, mert nem vagyunk olyan seggnyalók, mint ő.

- Tehát most, hogy mindannyian itt vannak... - pillantott rám és Konrádra, aki ugyancsak feszengve ácsorgott mellettem, nem értve, hogy hogyan és mibe keveredtünk bele. - ...bővebb tájékoztatást nyújtanék egy eseménnyel kapcsolatban. A gyengébbek kedvéért, akiknek gondolom jóval fontosabb elfoglaltságuk akadt, minthogy egyetemi kötelességeiket teljesítsék... – utalt ránk egyből kettőnkre, mire erősen elgondolkoztam azon egyszerűen kisétálok a teremből hányingerre hivatkozva. Ha azért keresett, hogy megsemmisítsen kereken egy perc alatt, akkor köszönöm a szívélyes fogadtatást, de nem kérek többet belőle, bőven kapom elégszer az ívet apámtól. Ez a szerep már régen foglalt. - ... elmondanám, hogy miről is maradtak le.

- Fuuu - haraptam be a számat, nehogy elszóljam magamat, majd szigorúan a Roland feje feletti órát bámultam, hátha időt tudok utazni és mire újból pislogok egyet, otthon leszek, pizsamában az ágyamban, lefürödve, alvásra készenállva.

- Szóval, ahogy önök közül jó páran is tudhatják a többszörösen kiküldött Neptun üzenetek révén, hogy hamarosan megrendezésre kerül a „Primus inter pares" országos jogi vetélkedő, amelyen egyetemünk is képviselteti magát – kezdett bele a monológjába Palócz, ami hasonlított egy egyetemi előadás szövegéhez, mint baráti csevejhez.

- Azt hittem, hogy idén nem fog indulni egyébként - szólt közbe Heni, mire csak egy lesújtó nézést kapott Palócztól, tekintetével üzenve, hogy fogja be.

- Hinni az egyházi felekezetnél kell kolléga - oltotta be egyből, mire nem bírtam ki, hogy ne horkantsak fel, így egy kisdisznószerű hang jött ki belőlem. Konrád nemes egyszerűséggel oldalba vágott, jelezve ezzel, hogy fogjam vissza magamat, mert ez nem az a hely, társaság és szituáció, ahol kedvemre nevetgélhetek. - Tehát visszatérve az eredeti témára, az önkéntes alapon való jelentkezések hiányában, a tanszékek vezetőivel, illetve oktatóival összeülve, tanulmányi eredményeik, illetve közösségi aktivitásuk függvényében, magukat láttuk a legesélyesebbnek arra, hogy képviseljék egyetemünket - jelentette be büszkén Palócz és mintha azt láttam volna, hogy büszkeség tölti el. Közösségi aktivitás? Tanulmányi eredmény? Én mit keresek itt egyáltalán? Oké, hogy utóbbi kapcsán nincsen probléma, na de az előbbi. Hát én magam vagyok az anti-aktivitás fogalmának a megtestesítője.

- Téged minek hívtak ide egyáltalán, ha ezeket mérlegelték? - súgta oda nekem Konrád, aki mintha a gondolataimban olvasott volna.

- Ugye? - suttogtam elkerekedett szemekkel.

- És akkor ennyi lenne az egész? Elmegyünk, megcsináljuk és kész? - törte meg az alapzajt, azt hiszem Zalán, de ez egyáltalán nem biztos. Így három év után is vannak még gondjaim a szaktársaim felismerésével, főleg azokéval, akikkel még köszönőviszonyban sem vagyunk.

- Egy szóval sem mondtam, hogy ennyire egyszerű lenne, elvégre ez egy nívós, országos megmérettetés. Maguk közül sem indulhat mindenki, még mielőtt abban gondolkoznak, hogy majd „egységben az erő" alapon megfejtik az akadályokat, ugyanis legfeljebb 3 fős csapatban oldhatóak meg a feladatok. Ha megengedik ismertetném, hogy mire gondoltunk a kollégáimmal közösen - nézett körbe mindenkire, mintha egyébként számított volna az, hogy engedélyezzük-e ezt neki, vagy sem, mert úgyis elmondta volna. - Nyilvánvalóan nem kötelezhetőek rá a részvételre, azonban örülnénk, hogyha kapnának az alkalmon, hogy megmutassák tudásukat. A részvétel a következőképpen nézne ki. Mivel nemcsak önök képzik a teljes jogi kart, hanem a felettük, illetve alattuk lévő évfolyamtársaik is, így első körben az intézményünkön belüli sikeresség a fő cél. Összesen két csapat indulhat az egyetemekről, amelyek szintén egymás ellenfelei lesznek a későbbiekben. Összefoglalóan, ahhoz, hogy kikerüljenek az országosra, először is hazai terepen kell bizonyítaniuk egy egységes teszt alapján. Miután annak összegzése megtörtént, a két legmagasabb pontszámot kapott csapatnak van meg a lehetősége remekelni. Ha visszalépnek, értelemszerűen az alattuk lévőek kerülnek a helyükre, ha ők sem vállalják, akkor így tovább. Az országosnak összesen két fordulója van szintén: az első egy meghatározott írásbeli munka beadása, amelyet legegyszerűbben egy TDK - dolgozathoz lehet hasonlítani. Ezt követi a közös dolgozat előadása a többi résztvevő és a zsűri előtt, akik a bemutatás után, beleköthetnek a hallottakba. Tehát egyfelől több jogági irányzatban képben kell lenni, a beszédtechnikát és érvélést is erősen érinti, ezért is komplex. Érthető-e eddig?

- Fogjuk rá - válaszolta Konrád mindenki nevében.

- És hogy oszlanánk meg? Mert akárhogy számolom a 13 fő nem tud úgy lenni, hogy mindenhol hárman legyenek - szólalt fel Heni.

- Nem is lenne olyan. Az alapján, hogy mik az erősségeitek, úgy gondolkoztunk a kollegáimmal, hogy nagy az esélye a nyerésnek, hogyha összerakjuk Henriettát Zalánnal és Jácinttal, ugyanis... - kezdett bele Palócz, az engem nem érdeklő tények felsorolásába, hogy melyik szaktársam miben jobb, mint a másik. Őszintén szólva ez az egész versenyzős téma sem izgatott, mert, hogy én aztán nem érzek magamban késztetést arra, hogy a tudásommal kérkedjek az teljesen biztos. Ellentétben Konráddal, akinek a szemeiben a gyermeki csillogást véltem felfedezni, amikor talál egy Kinder tojást.

- Henit lehet nem is kellene bevonni ebbe a dologba. Már így is idegesítő a folytonos okoskodásával, hát, ha még erre nagyobb terepet is kap - mondta Konrád, aki ugyanúgy unta az egészet, mint én. Egészen addig volt feszült, amíg kiderült, hogy semmilyen negatív következményt nem akart tőlünk Palócz, csakis szimplán azt, hogy hülyét csináljunk magunkból egy csomó ember előtt. Hát kösz szépen, ezt megteszem én verseny nélkül is. Mindennapjaim tevékenysége. - Képzeld már el a két szerencsétlennel – suttogta nekem, ha már olyanról volt szó, ami kimondottan nem érint egyikünket sem.

- Megsemmisít mindenkit maga körül - tettem hozzá halkan nevetgélve. - Mint egy robbanó bomba. Nem tudom, hogy Zalán vagy Jácint magukat vagy Henit nyírnák ki először.

- Végezetül pedig Ráday Konrád és Balla Gerda - csapta össze Palócz a kezét, én meg majdnem hátraestem a padon ülve a székek közé, ahogy meghallottam a nevemet.

- Tessék? - kérdeztük teljesen szinkronban Konráddal, aki szintén elveszett a beszélgetésben.

- Látom, hogy órán kívül sem képesek figyelni - szólt be újra. Esküszöm, hogy ez az ember abból él, hogy leszívjon az életről. - Maguk ketten egy pár – ismételte magát újból.

- Tehát az biztos, hogy nem - javítottam ki egyből Palóczot a félreértések elkerülése végett, mert nagyon nem voltunk azok.

- Esetleg, egy közös cél érdekében létrejövő, kettő személyes szövetség - helyesbített Konrád. - De semmiféleképpen sem egy pár.

- Erről beszéltem, ha nem a magáncsevejükkel lettek volna elfoglalva. Nem személyes értelemben beszéltem párról - csóválta meg a fejét Palócz. - Tehát holnap reggel 8 óráig kérem jelezzenek vissza a megadott elérhetőségemen, hogy részt kívánnak-e venni vagy keressünk másokat - zárta le ezt a kis magándiskurzust Palócz azzal, hogy visszament a pódium mögé pakolászni. Semmi több információ, semmi egyéb. Elmondta, amit akart és ennyi.

Heni azonnal lendületbe jött és máris ostromolta a két srácot, akik szerintem jobban jártak volna, hogyha kiugranak az ablakon, sőt még a többiek is izgatottan ecsetelték, hogy mit hogyan kellene csinálni meg hasonló. Szegény Konrádot sajnáltam egyedül csak, hiszen én láttam rajta, hogy ő menne egyébként, sőt tudtam is, hogy kapni fog az alkalmon, mert eléggé egy versengős típus, ha a szükség úgy hozza, viszont nekem még ha fizetnének se mennék rá. Jó lehetséges, hogyha nagy összegről lenne szó, akkor belemennék, de így, hogy ajándékutalvány meg a dicsőség a fődíj, hát nem igazán akarom megerőltetni magamat ezért.

- Szerintem eléggé egyértelmű a döntésem - mondtam Konrádnak, miközben felkaptam a táskámat, hogy elinduljak haza.

- Gerda, egy pillanatra – szólt hozzám Palócz, mire lefagytam újból. Ez ma már a második ilyen alkalom, szóval a hónapra le is tudtam az összeset.

- Kint megvárlak - mutatott Ráday az ajtó irányába, mire én csak bólintottam egyet, hogy tudomásul vettem.

- Igen? - léptem fel a pódiumhoz, hogy ne kelljen üvöltenem az egész termen át.

- Tisztában vagyok azzal, hogy mi a véleménye erről az egészről, ugyanis amikor javasoltam magát, a többség leszavazta, mint egy opciót az inaktivitása miatt - mondta ki nyíltan, bármiféle teketóriázás nélkül a hátam mögött történteket. Jó tudni, amúgy, hogy ennyire bírnak engem a tanáraim. - Viszont tudom jól, hogy Rádayval együttesen képesek lennének ezt megnyerni, annak ellenére, hogy miket mondanak magukról a kollégáim. Nézze Gerda, Konrád úgy oldja a tanszék álláspontja alapján a polgári jogi jogeseteket, illetve érvel, mintha a vérében lenne, míg maga mind az alkotmány-, mind a büntetőjog területén kimagasló elméleti tudással rendelkezik, aminek nagy hasznát tudná venni. Közösen képesek lennének olyan okozati összefüggéseket is felfedezni, amelyet nem biztos, hogy sokan meg tudnának tenni. Nincsen vesztenivalója, hogyha ezt elvállalja, ráadásul rektor úrnak is képes lenne bizonyítani a rátermettségét - lőtte le a "motiváló" szövege végén Palócz a jokert.

- A rektor, hogyan kapcsolódik ide? - vakartam meg a tarkómat és éreztem, ahogy az eddigi chillesebb hangulatomat ismét kezdte felváltani az idegesség.

- Tudom, hogy az édesapja tölti be ezt a tisztséget – mondta még halkabban, nehogy Heni, aki árgus szemekkel figyelt és szerintem megpróbált szájról olvasni, ne hallja. - Ezért is furcsállottam, hogy mennyire ellenzi a részvételét és a saját lányát szavazza le. Nincsen jogom a magánéletébe beleszólni, azonban ez egy jó esély lehet arra, hogy beismerje a tévedését.

- Köszönöm, hogy elmondta, megfontolom még ezt - szorítottam össze a számat és nagy erő kellett ahhoz, hogy most ne rúgjam be az apám irodáján az ajtaját és fejbe vágjam valami jó erős tárggyal, amiért már a tanáraim előtt is éget már.

- Remélem, hogy találkozunk a felkészülésen – lőtt felém egyféle biztató mosolyszerűséget, ami inkább rémisztő volt, mint kedves. Ha rémálmom lesz ma, akkor meg lesz az ok, hogy miért.

- Fúúúú, hogy rohadjon meg - motyogtam magamnak, ahogyan trappoltam ki a – Konrád! - kiáltottam el magamat, amikor kiértem a folyosóra és sehol sem láttam az idegesítő fejét. - Te mit csinálsz? - néztem rá értetlenül, amikor a fejét fogva ücsörgött az ablakban, miközben Heni torpedózta őt folyamatosan.

- De nem látod, hogy mennyire jól... - magyarázta teljes erőbevetéssel a lány neki, miközben odaértem.

- Na végre - csillant fel a szeme, amikor meglátott. - Sajnos Gerda nem akar cserélni, ugye? – meresztgette rám a szemét jelentőségteljesen, üzenve, hogy húzzam ki a szarból azonnal.

- De ő úgysem fog részt venni, hallottam amikor lemondóan mondta, meg azért na. Nem egy a tudásunk... – nézett rám lesajnálóan Heni, bennem meg felment a pumpa. Miért hiszik azt, hogy ostoba vagyok? Az apám is, Heni is és még ki tudja hányan, főleg azok után, hogy ezeken a megbeszéléseket, hogy kiket akarnak indítani, apám foggal körömmel harcolt ellenem. Pedig nem hiszem, hogy adtam arra okot, hogy ezt feltételezzék rólam. Rengeteget tanulok, egy – kettő kivétellel minden vizsgám meglett elsőre, tanulmányi ösztöndíjat eddig mindig kaptam, mert a súlyozott átlagom folyamatosan 4,7 felett volt, nem egyszer magyarázom el az összefüggéseket másoknak és még ezek után is butának állítanak be engem. Mégis miért?! Attól, hogy nem szeretnék szakkollégista lenni és plusz órákra járni, nem vagyok egyik tudományos diákkörnek a tagja, amíg nem szólítanak fel szemináriumokon, hiába tudom a választ, nem mondom be, nem nincsen szereplési vágyam, nem akarok versenyeken részt venni, még nem egyenlő azzal, hogy sötét vagyok, mint az éjszaka és a jegyeimet csakis mázli alapján szerzem meg. Mert az pontosan elkerül engem messziről. Apám is mégis milyen alapon feltételezi ezt rólam, amikor szinte semmit nem tud se az életemről, se a tanulmányaimról?!

- Igazad van. Tényleg nem egy, mert ő többet tud, mint te - dünnyögte Konrád mellém állva.

- Heni, állj le most azonnal a kalkulálással. Igenis részt fogok rajta venni, szóval szerintem már most kezdj el rá készülni, mert nem nekem lesz gáz, hogyha alulmaradsz - fontam össze magam előtt a kezemet szigorúan.

- Tényleg? - kerekedett el Heni szeme, amin mintha a kételkedést véltem volna felfedezni.

- Komolyan? – kérdezte egyidőben vele, Konrád is, majd, amikor ránéztem kapcsolt. - Mármint nyilván.

- Hát jó, majd meglátjuk - szívta fel magát a szaktársunk egyből, realizálva, hogy mostantól vetélytársakká váltunk.

- Az biztos - hagytam rá, hogy puffogva meginduljon a könyvtár felé. – Idétlen.

- Tényleg megcsináljuk? - jelent meg Konrád arcán egyből a győztes vigyora és feltartotta a kezét.

- De még mennyire - csaptam bele. - Nem mellesleg megmutatjuk a seggfej apámnak, hogy nagyon eltájolta magát velem kapcsolatban.