- Ajánlom, hogy most vedd fel - próbálkoztam újra azzal, hogy elérjem anyámat. Természetesen, amit Villő szólt, folyamatosan hívogattam az anyámat, amit természetesen nem vett fel. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan ignorált újból, mert olyan nincsen, hogy órákon át csörgetem többször is, amit nemcsak kijelez a telefonja, de feltűnő is, hogy állandóan zenél vagy rezeg. Kikapcsolni biztosan állítom, hogy nem kapcsolta ki, mert nem kapcsolt szét a hívás egyszer sem, sőt még kinyomni se nyomott ki. Amikor hazaértem, mert egyből rohantam oda, leszarva, hogy nekem órára kellene mennem, mert ez most mérföldekkel fontosabb, senki nem tartózkodott otthon. Még nyomai sem voltak annak, hogy nemrégen távoztak volna el, vagy bármi hasonló, amiből következtetni tudtam volna, hogy Blanka nem ment óvodába. Mintha egyszerűen a föld nyelte volna el a húgomat is, meg a szülőmnek nevezett nőt is, aki mostanság inkább hajazott egy szeretetre kiéhezett társfüggőre, mint felelősségteljes és példamutató személyre. Így hirtelen nem is tudom megmondani, hogy volt-e már durvább húzása, amikor belépett egy friss kapcsolatba, de szerintem ennyire még sose hagyta el a valódi önmagát.

- Gyorsan tudd le, mert mindjárt egész – szólt a folyosó végére Stefi, ahol ácsorogtam, várva arra, hogy fogadják a hívásomat. A kocsmát elléptek azok a személyek, akik a hirdetésre jelentkeztek, vagyis pontosabban fogalmazva, csakis ők voltak itt, mivel még zárva voltunk.

- Hidd el, hogyha másodpercek múlva ott leszek, ugyanaz marad a helyzet, mint tíz perccel ezelőtt - morogtam és igyekeztem amennyire csak lehetett, türelmesen várni arra, hogy megszűnjön az irritáló csengő hang és a vonal létrejöjjön. – De mindjárt megyek – nyugtattam meg a lányt, hogy tartom a szavamat és segítek az emberek kiválasztásában, ha már tegnap rábeszélt.

- Na végre – szaladt ki a számon, ahogyan valahára a zöld gombra tévedt anya ujja. Szerintem csak véletlen volt. 

- Valami baj van? – kérdezte anya olyan hangsúllyal, mintha csak abból az okból ostromoltam volna őt egész nap, hogy hány %-os tejet vegyek.

- Baj? – nevettem fel hihetetlenül, mert azért kell pofa hozzá, még ezt megkérdezze tőlem, teljesen ártatlanul. - Még te kérdezed, hogy baj? Hol a rohadt életben vagy Blankával? - tört ki belőlem egyből.

- Mégis, hogy beszélsz? Nem erre tanítottalak – hagyta figyelmen kívül a válaszadást, hanem a beszédstílusommal volt elfoglalva egyből. Ó, ha hallotta volna, hogy mit nyomtam le, amikor hazaérve az üres ház fogadott, hívhatta volna a papot, hogy meggyóntasson.

- Vagy inkább nem ezt tanítottam meg magamnak - szúrtam oda egyből, hiszem amikor én kisebb voltam, akkor nekem nem volt egy Helgám, hogy nézzen rá, hanem saját magamnak kellett kitalálnom mindent. Mint a biciklizést is többek között.

- Jó, hogyha már megint idióta vagy, akkor leteszem és legközelebb akkor hívj, hogyha már lenyugodtál – kente rám a hülye titulust, miközben én csak egy egyszerű választ vártam volna el, hogy ne legyenek már ilyen fiatalon vérnyomásproblémáim tőle.

- Nem válaszoltál a kérdésemre még most sem – fújtattam. Hihetetlen, hogy mennyire képes elterelni a témát, amitől még a szokásosnál is jobban jövök idegbe. Pláne jelen helyzetben.

- Nem tudom, miért akarsz minden miatt mostanság számon kérni, de nagyon ajánlom, hogy fejezd be.

- Talán azért, mert elhagytad magadat. Erre még véletlenül se gondoltál? - szorítottam össze a fogaimat és a csodával volt egyenlő az, hogy nem törtem ki egyiket sem.

- Addig, amíg én vagyok a felnőtt ebben a családban és nem te, nem fordíthatod meg kedved szerint a szerepeket - igyekezett valamivel bölcselkedni és hallottam, ahogyan harsány nevetgélés szűrődik be a vonalba a háttérből. Ezt a gyerekkacajt bárhol megismertem volna, így legalább egy gonddal kevesebb. Mármint arra nézve, hogy a húgom hol van, mert a jelek szerint anyámmal. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy jelen esetben milyen mértékben öntsön el a nyugalom.

- Nem kellek ehhez, megcsinálod magadtól is - motyogtam halkan, rávilágítva arra, hátha leesik neki, hogy már régóta nem az a felállás van otthon, mint ami a fejében létezett. - Estére ugye otthon lesztek Blankával? – engedtem el a tudakolózást, mert egyfelől semmire nem mentem vele, mert anya nem volt hajlandó kisegíteni, másfelől pedig nem érte meg, hogy idegbeteggé változzak és tombolni kezdjek, mert arra nem volt meg a megfelelő helyszín, valamint időpont sem.

- Persze, vacsorát fogunk főzni ketten - enyhült meg anya hangja.

- Micsoda érdekfeszítő program.

- Gúnyolódj csak, nyugodtan. Te mikor érsz haza?

- Passz. Még be kell segítenem a válogatásba, aztán megyek - mondtam anyámnak, miközben benyitottam Tamás irodájába. Rajtam kívül már a másik két "döntéshozó" is jelen volt, Stefi éppenséggel egy rágógumilufit fújt, a főnököm pedig lapokat rendezgetett maga elé. Az egyetlen üres szék mellé ledobtam a sporttáskámat, hiszen edzésről jöttem, ami marhára jót tett a másnapos szervezetemnek. - Szerintem olyan fél nyolc környékén otthon leszek.

- Rendben, addigra megterítek. Csak ügyesen - búcsúzott el anya és már meg is szakította a vonalat mielőtt bármit is mondhattam volna. Némára állítva a készüléket, bedugtam a farmerzsebembe és hátradőlve, magam előtt összefontam a karjaimat, várva valami történésre, ha jelen kell lennem.

- Minden oké? - kérdezte Stefi, ahogyan észrevette, hogy felvettem a „leszarok mindent és mindenkit" pózt, amit nagyon is jól ismerhetett, mert ő folyton – folyvást produkálja.

- Fogalmam sincs - vallottam be őszintén, mert tényleg így gondoltam.

- Akartok még lelkizni, vagy kezdhetjük? – pillantott rá az asztali gépen lévő órára Tamás, ami jelezte, hogy már elmúlt kettő perccel az időpont, amire mindenkit behívott. - A lányomnak még segítenem kell összehasonlító fogalmazást írni és nem akarok éjszakáig szobrozni felette.

- Meg kellett volna íratnod a jelentkezőkkel. Amelyiké a legjobb, az marad - adott tippet egyből Stefi, hogyan tudta volnba kihúzni magát Tamás a feladat alól.

- Hogyne - legyintett egyet csak válaszként, akinek már bőven volt alkalma megtapasztalni és hozzászokni Stefi stílusához.

- Hányan vannak összesen? - érdeklődtem, mert nagyon nem mindegy, hogy milyen sokat kell itt ücsörögni.

- Hivatalosan nyolcan, aztán ki tudja, hogy ebből hányan is jönnek el valójában – magyarázta Tamás.

- Ebből mennyi kell nekünk? – faggattam tovább őt, információk reményében.

- Legalább négy, de ha alkalmasak akkor öt se ártana – vonta meg a vállát. - Közeledik lassan a gólyatábor is, nem árt, ha vagyunk elegen, akiket nem kell betanítani akkor, mert ott aztán pörögni kell ezerrel - terítette szét az asztalon a jelentkezők kinyomtatott adatlapjait. – Ki legyen az első?

- Valaki szimpatikust válassz, aki nem tűnik okoskodónak. Mert ha egyből Levi hasonmásával kezdünk és összehegesztem a száját - kötötte ki Stefánia, míg a nyakát nyújtogatva leste meg a papírokat.

- Mégis honnan tudjam képekről, meg általános információkról, hogy ki az és ki nem? - kapkodta a képek között Tamás a tekintetét.

- Csak le tudod szűrni, hogy kicsoda a túlságosan is magabiztos és flegma – kötözködött Stefi, kissé feldúltan. - Nem olyan bonyolult...

- Jó, akkor ő lesz - kaptam fel egy random lapot, mielőtt kialakulhatott volna közöttük egy hosszantartó vita és még késő estig is itt ülnénk. Pár lépéssel máris az ajtóhoz értem, hiszen nem olyan nagy a helység, hogy könnyedén el lehessen benne veszni, majd a keskeny folyosón kisétált a vendégtérben, ahol az a nyolc ember várakozott, akik itt szerettek volna dolgozni. A pult széléhez közelebb sétáltam, hogy ne kelljen kiabáljon és ahogy végig mértem az arcokat, egyből kiszúrtam a legismerősebbet az összes közül. Adri a legtávolabb eső boxban ücsörgött, a telefonját nyomkodva, fel sem eszmélve arra, hogy időközben kijött volna bárki is az iroda felől. Mit keres ő itt egyáltalán? Vagy a jobb kérdés, hogy miért adta be a jelentkezését főleg úgy, hogy nem egyszer buzdított engem is, hogy mondjak fel, mert szerinte nem a nekem való munkát végzem.

- Sziasztok – köszöntem úgy általánosságban és igyekeztem nem kialakítani senkivel sem, legfőképen Adrival nem, szemkontaktust. - Szakony Róza – olvastam le a nevet az önéletrajzól, amit hirtelen kaptam fel az asztalról, miközben úgy éreztem magamat, mintha az orvosi rendelőben lennék és a betegeket hívnám be. A név elhangzása után, a többiektől kimondottan elszeparálva ácsorgó, sötétbarna hajú lány ellökte magát a faltól, majd mellém állt. Ezt a pillanatot választotta Adri arra, hogy körbenézzen mi is történik és a fülhallgatóját kivéve, hol rám, hol pedig Róza között kapkodta a tekintetét, mintha bármire is tudott volna következtetni. - Ha kijön, valaki váltsa. Tök mindegy ki, osszátok be egymás között- osztottam ki az instrukciókat, ezzel is megelőzve, hogy heves vita alakuljon ki Stefi és Tamás között a sorrendet illetően. - Gyere velem – szóltam immáron Rózához, kérve, hogy kövessen, majd az iroda ajtát újból kinyitva, beengedtem magam előtt a lányt, majd becsukva, odaadtam a lapot Tamásnak és visszaültem az eredeti helyemre. - Itt van Adri - súgtam oda Stefinek, amint elfoglaltam a helyemet mellette, akinek azonnal elkerekedett a szeme.

- Komolyan? - tátotta el a száját, majd megemelkedett a székben, hogy lássa a jelentkezők adatlapjait Tamás előtt, keresve közülük is a barátnőmét.

- A segédeimmel ne is foglalkozz, szimplán elment az eszük – magyarázta a lánynak a viselkedésünket. - Valami hozzáfűzni valód van esetleg? - ültette vissza Stefit a székére, pusztán a tekintetével Tamás, mire a lány kapásból válaszolt.

- Igen. Lenne – rögtönzött, amiben brillírozni szokott általában. - Tudom, hogy függetlennek kellene lennem, de muszáj megkérdeznem, hogy a rólad szóló pletykák mennyiben befolyásolnák a munkához való hozzáállásodat? – tette keresztbe a lábát Stefi, nem megfeledkezve, a Rózáról szóló históriákról, melyekről rengeteget lehetett hallani.

- Annyira tudtam, hogy fel fog ez a téma jönni - vakarta meg a fejét, kínos mosollyal az arcán Róza. Ha eddig nem feszengett, akkor nemcsak Stefi szúrós nézése, de még a kérdése is elintézte számára, hogy kényelmetlenül érezze magát szerencsétlen. Tamásnak látszólag halvány lila gőze sem volt, hogy mégis miről beszél Bogdán Stefi, viszont rajta kívül mindhárman pontosan tudtuk, hogy miket hallani Szakony Rózáról, amiknek jó nagy része nem pozitívum: kizárólag mások barátja érdekelni, sose távozik egyedül semmilyen buliból, bárkit hátba szúr a saját érdekei miatt, szóval nem éppen egy kedvelhető személynek van beállítva. Viszont ahogy itt ücsörögött, semmiféle hasonló szándékot nem néztem volna ki belőle.

- Én nem ítélkezésből mondtam, mert nem szokásom, néha igen, de az most nem számít. Szimplán csak kíváncsi vagyok - vonta meg a vállát Stefi. Na, ő a másik olyan személy, aki hasonló címkékkel van ellátva, mint Róza, mármint nem pont ugyanazokkal, de a flegma, bunkó, nagyszájú jelzőt ő is megkapja ugyanúgy.

- Oké, inkább evezzünk vissza a normális vizekre - törte meg a kissé feszült légkört Tamás. - Milyen tapasztalatod van vendéglátás terén? Beleírtad az önéletrajzodba, hogy már hasonló helyen dolgoztál – vette formálisra a figurát. Bezzeg, amikor engem interjúztatott meg, annyit kérdezett csak, hogy képes vagyok-e rugalmasan hozzáállni bizonyos helyzetekhez, mire nem akartam neki mondani, hogy az egész életem ebből áll.

- Amikor végzős gimnazista voltam, akkor otthon, Csepelen dolgoztam kocsmában nyáron, tavaly szintén a szünidőben étteremben voltam felszolgáló – felelte Tamásnak, majd Stefire nézett hirtelen. - Visszatérve az előző kérdésre, ha minden igaz lenne, amit rólam mondanak, akkor nem ülnék itt, hanem a bazinagy házunkban válogatnám ki a heti áldozataimat, vagy a napit – vonta meg a vállát lazán, kissé másabb stílust megütve, mint az előbb. Ez pedig nemcsak engem, hanem a mellettem ülő Stefit is meglepte, akinek az arcán, ha jól láttam, akkor egy félmosoly is megjelent.

- Komolyan mondom, hogy bírlak téged - dőlt hátra Stefi és látszódott rajta, hogy őt, nem kell tovább győzködnie Rózának, hogy megfeleljem a fejében felállított elvárásoknak.

[...]

- Vannak még? - kérdezte Stefi, aki konkrétan már feküdt a székbe, annyira szenvedett az egész interjúztatástól. Arról nem is beszélve, hogy Róza után körülbelül senki se "nyerte" el a tetszését, mert ugyanazt a sablon szöveget nyomták le, mint amit ilyen esetben lehet. Hogy szeretnek csapatban dolgozni, jól tudnak kommunikálni az emberekkel, bírják az éjszakázást, sőt az egyik csaj még azt is állította, hogy ő egyenesen pultosnak született, ami jócskán súrolta már azt a bizonyos határt. Adri meghallgatása alatt, én egyszerűen kimentem Levinek segíteni, mivel valamit elnyomkodott a hűtőn és konkrétan lefagyasztotta a benne tároltakat, de Stefi elmondása alapján, ő is ki szeretett volna jönni, mert siralmas volt és tőle az ikre, Hunor is alkalmasabb lenne az állás betöltésére.

- Bárhogy számoltam megvolt a 8 ember - támasztottam a fejemet, teljesen nekidőlve a falnak. Simán el tudtam volna aludni ülve is, főleg, hogy én nem igazán tettem hozzá a dolgokhoz, csak hallgattam, néha majdnem felnevettem, de érdemben, csakis a lelki erőnyújtás kategóriájába férhettem volna bele.

- Megnézem azért, úgyis kell egy kóla – kapott az alkalmon Stefi, hogyha egy minimális időre is, de el tudjon szabadulni és szerintem úgy érezte magát, mint aki egy börtönből szabadult volna ki, mert konkrétan olyan erővel csapta ki az ajtót, hogy azt hittem az kitörik a helyéről.

- Meg kell, hogy mondjam csalódtam. Nincsenek annyira ígéretesek, mint amilyenekre számítottam - vallotta be nekem Tamás, ahogyan ismételten a lapokat böngészgette. Nem tudom, hogy ő milyen elvárásokkal jött ide, de túl magasra tette a lécet, az is biztos.

- Azért ez nem egy álommunkahely – oszlattam el a felhőket Tamás szeme előtt, mert nagyon nagy tévedésben van, hogyha azt hiszi, hogy ettől jobb lehetőséget, még találni sem lehetne. -  Sokan inkább bemennek a plázába, mondjuk ruhaboltba dolgozni, ahol nem kell éjszakázni, nem kell a bulikat kihagyni, mint nekünk - mondtam, miközben Adri folyamatosan érkező üzeneteit távolítottam el az értesítések panelből, anélkül, hogy bármelyikbe is beleolvastam volna. 

- Na jó - nevetgélt Stefi, ahogyan benyitott az irodába, maga előtt betessékelve egy kifejezetten magas, sötétebb szőkés hajú srácot. – Nincsenek kint többen, viszont őt is érdekli a munka, csak nem írt emailt.

- Most akarsz akkor jelentkezni? - lepődött meg Tamás.

- Későn láttam a hirdetést és a megadott telefonszámot felhívtam, ahol azt az információt közölték, hogy ma van az interjú, aztán rám tették. Viszont kinyomtatva elhoztam a formalitásokat, amik fel voltak tüntetve – lóbálta meg a srác a kezében tartott vékony mappát.

- Gondolj a csalódásodra - tettem hozzá, utalva azzal, hogy miket mondott nekem pár másodperccel ezelőtt. Elvégre veszteni nem veszíthet semmit, maximum újabb tíz percet az életéből, valamint még Stefin is éreztem a lelkesedést.

- Legyen - sóhajtott egyet. - Egyetlen kérdésem van feléd csak, mivel csak így hirtelen jelentél meg – vette el tőle a lapokat. - Miből gondolod azt, hogy képes lennél jó munkaerő, jó csapattárs lenni?

- Azt hittem, hogy valami beugrató vagy nehéz kérdés lesz - húzta fel a bőrkabátja ujját, ami rálátást adott az egyik tetovált karjára. Ezek szerint nemcsak nekem, hanem Stefinek is feltűnt, akinek majdnem kiesett a szeme a helyéről, annyira méregette a csávót. - Nagy előny az, hogyha valaki körülbelül vele egyidősekkel dolgozhat, akikkel hasonló az érdeklődésük, hiszen valljuk be, hogy nem azért megy kocsmába dolgozni valaki, mert nincsen más választása, mert azok mindig vannak, hanem mert szereti a pörgést, azt, hogy rajtuk múlik a jókedv, valamilyen módon egyfajta központként funkcionálnak, mert akárhogy nézem ez a bisztró... - mondta ki a srác a kulcsszót, mire Tamásnak megenyhült a tekintete. Nagy vágya, hogy ne csak egy közönséges kocsmaként hivatkozzanak a vállalkozására, hanem egy sokkal fontosabb pozíciót töltsön be. - ...egyfajta kulturális közegként funkcionál. Akárhányszor betévedek, mert azért gyakran megfordulok itt, ami szintén közrejátszott a jelentkezésemben, egy olyan csapatot látok magam körül, aminek szívesen lennék a tagja. Eddig a belvárosban dolgoztam egy tetováló szalonban, tőlem jóval idősebbekkel, akikkel jól ki tudtam jönni, szóval nem hinném, hogy a saját korcsoportom problémát okozna. Ott is tudni kellett kezelni az embereket, amit itt is tudnék hasznosítani reményeim szerint.

- Köszönöm, hogy bisztrónak nevezted a helyet - felelte Tamás az érvelés után. - Nem tudom, hogy ezt azért hoztad szóba, hogy lenyűgözz, de egyedül te voltál az, aki így hivatkozott a helyemre ilyen névvel...

- Utánanéztem azért a dolgoknak. Nem szeretek felkészületlenül belevágni semmibe - ismerte be a srác, ezt az észjárást, pedig még én is díjaztam - De komolyan mondtam. Nem egy alkoholistákkal teli placcról van szó, ahová a rendőrök gyakran kijárnak, hanem az egyetemisták központi találkozó helyéről, ahova beülnek levezetni a napi fáradalmakat, szórakozni, kiengedni a gőzt.

- Hogy én miért nem nyomtam le egy hasonlót, amikor anno jelentkeztem?! - tűnődött el Stefi hangosan. - Egyből meggyőztelek volna – lökte meg Tamás karját.

- Igen, te amellett érveltél, hogy miért rossz a kiszolgálás - dünnyögte Tamás, visszaemlékezve arra a csodás pillanatra, amikor keresztezték egymást az útjaik.

- Hogy mit csináltál? - röhögtem el magamat, mert szinte a szemeim előtt láttam, ahogyan Bogdán Stefi teljesen begőzölve magyarázza, hogy miért kellene mondjuk lecserélni Abigélt. Persze vele semmi baj nincsen, sőt ő a helyettese Tamásnak is és mindenki szereti, mert rohadt rendes csaj.

- Jól van na. Valamivel elő kellett rukkolnom. De most mondd azt, hogy nem volt igazam - fonta össze maga előtt a kezét Stefi.

- Most, hogy így szóba jött, biztos, hogy annak a szemüveges srácnak itt a helye? Aki mindig megjegyzéseket tesz - alkalmazta egyből Stefi módszerét a csávó, akinek amúgy nem tudtuk a nevét.

- Jaj Levente - csóválta meg a fejét Tamás, mintha már csak a gondolata a személynek lefárasztaná. Ami valószínű így is volt.

- Stefánia nagy szerelme az alak - magyaráztam a csávónak, aki csak bólintott egyet, jelezve, hogy minden világos.

- Hát hogyne. Egyszerűen imádjuk egymást – erősítette meg Stefi cinikusan.

- Köszönöm, hogy elfáradtál ide... - pillantott le a lapra Tamás megakadva, mivel nem tudta a nevét, majd miután leolvasta, folytatta: - ... Schweitzer Dávid. Hamarosan jelentkezem.

- Örültem a találkozásnak - rázta meg a Tamás kezét, majd meglepetésemre felém is odanyújtotta köszönésképpen.

- Szerintem eléggé egyértelmű, hogy kik legyenek biztosan - csapta össze a kezét Stefi, miután elment Dávid és magunkra maradtunk. Közben a háttérben már szólt a zene, amit épphogy be lehetett hallani, mivel kinyitották a bisztrót.

- Szerintem is – tolta fel az asztalra kirakott adatlapokból alkotott piramis tetejére Tamás, Róza és Kálmán fotóját.

- Necces. Túlságosan is félénk - böktem a srác képére. - Amikor Stefi megkérdezte tőle, hogy melyik karra jár, majdnem összeesett a remegéstől.

- Lehet csak izgult - vette egyből védelembe Tamás.

- Nem és nem – ellenkezett Stefi, kezébe véve az irányítást. - Ennek kell a biztosnak lennie - cserélte ki Kálmán és Dávid képét. - Én ebből nem engedek. Nekem ez a Dávid kell az életembe - csapott rá az asztalra erőszakosan.

- Nem vagyok benne biztos, hogy jó munkaerő lenne. Kétségeim vannak felőle - vakarta meg Tamás az állát, gondterheltem bámulva a fotót.

- Majd én betanítom - ajánlotta fel egyből a lány.

- Na nem mondod - cukkoltam, mire a középső ujja az arcomba landolt. Nem volt nehéz észre venni, hogy mennyire örömmel hallgatta, ahogy beszélt. - Viszont most Stefi mellé kell állnom, szerintem tényleg kettejüknek kellene a fixeknek lennie. Rózának ott a tapasztalata...

- Ráadásul megérdemel egy esélyt is, hogy bebizonyítsa nem is olyan, mint amilyennek hiszik - tette hozzá Stefi.

- Többek között az is – értettem egyet vele. - Azért eléggé menő, hogy pontosan tisztában van, hogy senki se kedveli igazából és mégis egy olyan helyen akar szenvedni, ahol a saját hallgatótársaival van közös légtérben. Én tuti nem jönnék ide, ha a helyében lennék...

- Jó, de téged konkrétan imádnak - szólt közbe Stefi. - Mindegy is, ez már az ő baja, hogy milyen a megítélése. Nekünk mindegyik jó, mert ha szeretik, akkor azért jönnek, ha nem, akkor meg azért, mert ez most csúnya lesz, de hogy megnézzék mikor hibázik.

- Ahogy mondod. Dávid mellett szólva, pedig kellenek ide olyan típusú dolgozók, mint amilyen ő. Ráadásul, ha csak lányok vannak többségben, akkor nem biztos, hogy egy verekedésnél rendet tudnak tenni. Tudom, hogy te képes vagy erre, nem neked szólt - előztem meg Stefi lehetséges kiakadását, ami arról szólt volna, hogy nem tudom felmérni, hogy ő mikre képes. - Ráadásul jól tudott alkalmazkodni, amikor itt poénkodtunk Levin, egyből beszállt úgy, hogy olyanokat mondtunk, amit ő nem tudhatott, mert belsős dolgok – folytattam a srác melletti érvelésmenetet, mert sokkal szimpatikusabbnak tűnt, mint a jelentkezők közül bárki más.

- Oké, meggyőztetek. Ők akkor biztosan lesznek - firkantott rá két plusz jelet Tamás a fényképükre, mire Stefi mellettem állva motyogott diadalittasan valami olyasmit, hogy „ez az". Van egy olyan érzésem, hogy ő direkt úgy fogja kéretni magát műszakba, hogy együtt lehessen Dáviddal. - Kiket gondoltok azoknak, akik biztosan nem? Én Diánát nem szívesen venném fel.

- Ebben egyetértünk. Off - szakította ketté a képét és a hozzá csatolt adatlapot Stefi. - Én Adrit se gondolnám megfelelőnek.

- Szerintem ő jó lehetne – cáfolta meg Tamás Stefánia álláspontját.

- Mégis hogyan? – röhögte el magát kínjában. - Minden második szava az volt, hogy bocsánat. Mit csinál majd akkor, hogyha a szúnyogagynyi Lolkáék betévednek és porig alázzák a szerelése miatt? A sarokban fog bőgni? Túlságosan érzékenynek tűnt nekem.

- De ha ráérez, utána nem lenne semmi baj. Villő se volt ennyire magabiztos, amikor idekerült. Most meg nézz rá. Az egyik legjobb munkaerő - szállt vele vitába Tamás.

- Mert itt ült a barátja, Bálint minden este, amikor bekerült, hogy megvédje, ha piszkálni mernék. Miatta hagyták páran csak békén. Imádom Villőt, az egyik barátnőm, de valljuk be, hogy nem a saját érdeme az, hogy megtanulta kezelni a fogyatékosokat – világított rá Stefi azokra az eseményekre, amiket én nem láttam, mert akkor még nem dolgoztam itt, meg valószínű, hogy Tamás sem, mert ő pedig nem szokott esténként is jelen lenni.

- Attól még megtanulta, csak egy kis löket kellett neki. Lehet ugyanez lenne Adriennel is...

- Ahhoz képest, hogy azt mondtad, hogy jó emberismerő vagyok és azért kellek ide, nagyon nem ezt veszem észre – horkantott egyet Stefi, amiért ennyire leszólták a meglátásait. – Inkább döntse el Gergő – hárítottam rám Adri sorsát.

- Rendben - ment bele egyből Tamás, tudva, hogy ez a lehető legjobb megoldás, mert így nem haragítja magára Stefi és még a szavát is betartja.

- Miért én? - lepődtem meg.

- Mert a te barátnődről van szó, talán azért – vágta rá Stefi. -  Na? - vonta fel a fél szemöldökét kérdően, várva a válaszomra.

- Hát nem is tudom... – vakartam meg az államat. Adri egy kocsmában dolgozni? Nem tudtam hosszú távon elképzelni.

- Holnap reggelig írd meg nekem, hogy maradjon vagy menjen – adott egy kis időt Tamás, hogy meg tudjam fontolni az esélyeit.

- Remek - dünnyögtem és fejben máris azon filóztam, hogy mégis mi legyen. Meg se hallottam, hogy ezek után ők ketten, mégis kikről beszéltek, mert agyban nem voltam már ott.

[...]

- Igeen - visította Blanka az éles hangján, amint bezártam magam mögött a bejárati ajtónkat. Egyetlen másodperc sem telt el, hogy hazaértem, de ismét kiszúrtam ugyanazt a cipőt, ami tegnap is itt volt. Remek, itt van a faszi. Nem kérek sokat, csak legyen már egy olyan estém, amikor nincsen semmi feszültség, balhé, veszekedés, kiabálás, számomra kellemetlen vendég, hanem csak csend.

- Nem igaz, hogy már megint te nyertél - hallottam meg a cipő tulajdonosának is a hangját, így biztosra is mehettem, hogy nem véletlenül maradt itt, hanem annak birtokosa is tiszteletét teszi a lakásunkban.

- Hello - köszöntem kellemetlenül érezve magamat, majd, ahogy meglátott a húgom, egyből felém rohant és átölelte a lábamat, ahogy szokta. Kis törpe termetével csak a derekam magasságáig ért fel nekem. Már ha más miatt nem is, de csakis miatta, minden létező energiámat összeszedem és megakadályozom, hogy ne akadjak ki, pedig megtehettem volna jócskán. Annyira nem fair dolog, hogy anya bejelentés nélkül azt hoz ide, akit csak akar, nekem meg el kell tűrnöm, sőt ő még azt is elvárja, hogy mindezt csendben tegyem meg, csakis azért, mert ez az ő lakása. Ha én idehívnék bárkit is, ami sose tettem és nem is fogok, mindig szóltam előre, pontosan tudva, hogy ki fog akadni, ha nem teszem meg.

- Juj, képzeld, hogy nem kellett oviba mennem és elmentünk anyáékkal az állatkertbe – ecsetelte vidáman. Ezek szerint megtették a hatásukat a hangüzeneteim, amiket még aznap este küldtem neki, miután Gerda elvitte magukhoz „pizsibuliba". - Te miért nem jöttél velünk? Lemaradtál, hogy majdnem leköpte Atit a láma - mesélte teljes izgalommal a mai napját. Nem tudom, hogy ezt miért lett volna olyan nehéz elmondani a telefonba nekem, de nem is akarom anyám észjárását megérteni.

- Ati? - kérdeztem, mert nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam a nevet. Mondhatott Natit is akár, az meg anya. Amennyire kimerült voltam, kinéztem magamból, hogy félrehallok dolgokat már.

- A múltkori kis incidens miatt nem volt alkalmunk rendesen bemutatkozni. Nándy Attila – termett előttem az ember és illedelmesen felém nyújtotta a kezét, mire csak unottan megráztam, mert nem vagyok tajparaszt, hogy arrébb lökjem viszonzásként.

- Üdv – mormoltam kedvtelenül.

- Nyugodtan tegezz, nem vagyok olyan idős, hogy Attilázz – poénkodott egyből és fél szemmel, a konyhában sürgő anyámra sandított, hogy mégis mit reagál a tettére. Pedig most nem őt kellett volna lenyűgöznie, hanem engem. Ami nem lesz egy egyszerű feladat. Szinte a lehetetlennel egyenlő.

- Rendben van, Attila. Rékasi Gergő - mutatkoztam be, mintha nem tudná, hogy ki vagyok. Ezzel párhuzamosan elnyomtam magamban egy olyan késztetést, hogy valamilyen sértést szúrjak neki oda, mert Blankára gondoltam. Nem hallhatja többet, hogy ordítunk egymással anyával.

- Kóstold meg - nyomott hirtelen a kezembe anya egy bögrét, amiben forró csokoládé lehetett, ha tippelnem kellett volna az illat alapján.

- És mégis milyen néven szólítsalak? - kérdezte a csávó, miután megengedte nagylelkűen, hogy tegezzem. - Geri? Vagy esetleg valami más beceneveden? – próbálkozott haverkodni velem.

- Az lenne a legjobb, ha sehogy se - vágtam rá kapásból, mire anya egyszerűen áthajolt a pulton és nyakon vágott. Úgy látszik, hogy erőteljesebben kell próbálkozom, mert kudarcot vallottam az elhatározásomat követő másfél perc elteltével.

- Viselkedj már normálisan - szidott le egyből. Nem számít, hogy nem vagyok már kisgyerek, sőt még azt az egyet, ami van neki, azt se neveli normálisan, akkor engem hagyjon már.

- Mi sértő van abban, hogyha gyűlölőm a beceneveket és azt mások tudomására is adom? Mert szerintem semmi – mentettem ki magamat, mert kétértelmű volt a megszólalásom. Én nyilvánvalóan a rosszabbikra értettem, de mivel balhé mentes övezet kialakításában ügyködtem, így az enyhébbiket kellett kimagyaráznom. - Egyébként finom - adtam vissza a poharat, amiben amúgy, valami shakeszerűség volt.

- Csak a stílus nem megfelelő – közölte szigorúan. - Most mégis hová mész? – vette észre, hogyan az Attilát megkerülve, megindultam a folyosó felé.

- Beadandót írni, mert le kell adnom – magyaráztam, ami egy gyorsan jött hazugság volt. Semmi ilyesmiről nem tudtam, de azzal viszont tisztában voltam, hogyha tanulásos dolgokra hovatkozok, akkor békén hagy, ami most is bevált, mert egyből megenyhültek a vonásai.

- Jó. Majd szólok, ha kész a vacsi – engedett utamra anya és végigsétálva a folyosón, bementem a saját birodalmamba, hogy kieresszem egy kicsit a gőzt. Ha mázlim van, akkor fél órára békén is hagynak.

A táskámat lelöktem az íróasztalom előtti székre, aminek a támláján egy halomban álltak egymáson a felsők, melyek arra vártak, hogy elpakoljam őket. Már három napja szedtem ki a mosógépből őket, azóta itt vannak, de mivel nem zavartak senkit, ráér bőven az elrakódásuk. Ahogy az ágyamra leültem egy hatalmas sóhajtás keretén, majd nemes egyszerűséggel végig dőltem, így a plafonnal találtam szembe magamat. Mielőtt azonban berúgtam volna az ajtót, mert simán odaért a lábam, meghallottam egy beszélgetésfoszlány, amitől ismét egyfajta rossz érzés kapott el, ami keveredett a gyanakvással.

- Igazad volt. Tényleg hasonlít rám – mondta több, mint valószínű, hogy Attila, mert másnak nem lehetett a hangból ítélve.

Nem akartam tudni, hogy miről van szó, azt meg pláne nem, hogyha rólam, mert most mással is foglalkoznom kellett.

Dönteni abban, hogy szeretném-e, hogy Adri az eddiginél is többet legyen a közelembe, vagy inkább megvétózzam a jelenlétét.